Ujság, 1927. augusztus (3. évfolyam, 173-196. szám)
1927-08-02 / 173. szám
2 panaszát s most az ő érdekeik mellett szállott síkra. (?) Ezek az érdekek bizonyára megszívlelendők, de azt viszont Anglia is belátja, hogy nagybirtokra támaszkodó kormányzat sok kellemetlenséget okozhat. Amikor az utódállamok megalakulásáról volt szó, csak szilárd államformára lehetett gondolni. Éppen ezért kegyetlenül s tekintet nélkül a magánérdekekre, darabolták fel és osztották szét a nagy földbirtokokat s ezt már csak azért is megtették, mert a nagybirtokok tulajdonosai ellenségei voltak az uj demokráciáknak. — Rothermere lord nagy szánalommal viseltetik magyar barátaival szemben, akikkel olyan csúfosan elbántak, de megfeledkezik azokról a cseh és román nagybirtokosokról, akik hasonló rendelkezések kapcsán nem jártak jobban saját hazájukban, mint a magyarok. Bár a magunk részéről sajnáljuk őket, mégis azt hisszük, hogy a szociális béke felér egy-két ősmagyar földbirtokos nemes nyugalmával s azt kell hinnünk, hogy az utódállamok agrárpolitikája megokolt (?). A bécsi események igazolják ezt a felfogásunkat, mert ezekből kitűnik, hogy milyen erős a bolsevista propaganda. Masaryk és Benes politikája — s ez az, amit Rothermere lord kifogásol — a szemünkben mindig az ésszerűség és a realitások politikája volt. A lord akciója nem fog eltántorítani bennünket ettől a nézetünktől. Rothermere lord azzal vádolja az új államokat, hogy több, mint három és félmillió magyar embert raboltak el a régi Magyarországtól, de közben megfeledkezik arról, hogy még ma is legalább egymillió nem-magyar lakos él a nyolcmillió magyar között: 551.000 német, 142.000 tót, nem Nyaralásra okvetlenül vigye magával az ÚJSÁG B-sorozatát Dickens: Ódon ritkaságok boltjai. .. Dickens: Ódon ritkaságok boltja II. .. P 6.70 Dosztojevszkij: Netocska .. .. .. .. P 2.— Fogazzaro: Daniele Cortis...............P 5.60 Maupassant: Erős, mint a halál .. ■ ■ P 2.80 17.10 P 17.10 helyett P 5.“" ! Erdő Irta Strém István Mentünk a végtelen gáci erdőben. Negyven kilónál több nyomta vállunkat. Mert ütközetek előtt elkapkodtunk minden éles töltényt és ha nem került a sor lövésre, vinni kellett azt is. Néha vihar dördült és a villám becsapott az óriási ezüstfenyőbe. A fa megdőlt és mi néztük, hogy zuhan a földre. De ha kiderült az ég, a csillagokból édesanyánk szeme ragyogott le ránk és nem is éreztük a szijjat vállunkon. Máskor az ellenség szeme vigyorgott a csillagokból és fütyült a szél a baljóslatú éjszakában. Néha a fák rácsában láttuk a napot is, mint egy húsvéti tojást. Haragudtunk rá, hogy olyan vörös és hogy megkettőzi melegével kínjainkat. Nem hittünk a túlvilágban. Csak vizet akartunk. — Erdő, melyben nincsen forrás! Erdő, melyben nincsen madárdal! — kiáltottam. És a szomjúság cserepes kályhává égette testünket és a csontjainkból forró lisztet őrölt, hogy behintse vele agyunkat. Éjjel a tüzes páva ráült a fákra és izzó legyezőfarkába csavarta a világot. És az erdő beitta lépésünket, mint esőt a sivatag. Száz éve, ezer éve megyünk így? Az örökkévalóság ótat zúgták a fenyőfák. Ledőltünk a fabörtönben. A fekete bársony bőrünkké válva hozzánk és belénk ragadt. Az ember szinte késsel vakarta volna le magáról az éjő gonosz, kéjes hallgatását, ezt a fojtogató, sötét szirupot, melynek mélyén messze kacaj bugyborékolt, mint a pocsolyából felszálló mocsárgáz. — Pajtás! — suttogta balról a szomszédom. — Most a lámpafény derűsen omlik a kicsi szobában, ő csak veti a hófehér ágyat. Megveti az enyémet is. Hosszan cirógatja patyolat kezével. Aztán csak áll és csak nézi. Oh, ha ottan lehetnék! Nem nyúlnék hozzá, esküszöm. Csak nézném. Az is túlontúl nagy boldogság volna. — Én is gyakran azt hiszem — így válaszoltam —, amikor megállok egy-egy öreg fa előtt, hogy egyszer csak felnyílik és kilép belőle a tündér, pohár vízzel a kezében. — Láttátok az egyiptomi királylányt? — szól ekkor közbe rekedten, elfúló hangon a jobboldali szomszédom. — A fáraó lányátébenfa szekerén? Fekete tánc övezi és az aranymosoly úgy csüng le ajkáról, mint egy karika. Ránéztem. Nagy, kék szeme tágra nyílva, lázasan fogadta pillantásomat. Halovány arcának fejében tűzpiros rózsák gyúltak. Szőke haja belefonódott a sötétségbe. — Te láttad? — kiáltottam rá magamon kívül. — Még nem. De hallom, minden éjjel hallom. Ott vonul a fák között és az elefántok és a rabszolgák árnyéka egészen hozzám vetődik. Drága gyöngyei úgy csörögnek fülében, mint a szerelmi mámor fel-felcsukló dadogása és érzem ezeréves kenőcsökkel ápolt teste édes illatait. A keble — — Elég! Látni akarom! — lihegtem és izgalmamban úgy megszorítottam a kezét, hogy felszisszent. — Mindenki húzódik az őrszolgálat alól !— mondta halkan. — Ha jelentkezünk, megleshetjük. Vagy félsz? Mikor elfoglaltuk figyelő helyünket, megszólalt a kuvik. A hold kibújt az ég alján a felhőből és vörös vigyorgása mint a vér lefolyt a fákról. Ulula, ulula! zengett messziről, mint valami hárfa, melybe beleharap egy kutya. De aztán elmúlt ez is a holddal együtt s újra fekete csendben álltak a fák, mint óriási gombostűk, melyekre bogár helyett sziveket szúrtak a nagy rovargyűjteményben. Éjfélkor megkondult felettem a fa. — A megfagyott könnyek! — riadtam fel. — Harangot öntöttek belőlük! — Dehogy! ő jön! — lihegte bajtársam s a szeme világított, amikor belenéztem. Ibolya- és rózsaszín derengés támadt a sűrűben és lassan, elnyújtva megrendült a távolban, kéjesen, fájdalmasan------— Ulula, ulula! hallod? — sóhajtotta a szőke fiú, fegyverét forrón magához szorítva. Kidülledő szemmel bámultam a fokozódó fénybe, amelybe egyszerre alakok vetődtek és mentek balról-jobbra, el- és feltűnve a fák rácsában. Ormótlan állatok, láncra fűzött rabszolgák, fuvolások, táncoló nők imbolygó vagy röpke árnyképe, szinte a semminél alig több és mégis kézzelfogható valóság. Csillogott a férfiak fekete bőre és ütemesen topogott a lányok lépte a földön. — Így jön velünk, amióta az erdőben járunk — susogta pajtásom. — De nézd, óh, nézd le azt Lelkem a szemembe szökött. Íjász és lándzsás katonák után nyolc leány szórta a fehér virágot a fekete kocsi elé, melyen állt. Teste az illatos, súlyos arany mámorban, fénycafatok és színtömegek közé ágyazottan, mint élő szobor merevült barna, karcsú fenségében. Kis keblei mint a csiszolt drágakövek szemtől-szembe ragyogtak, de finom feje oldalt fordult, pici vérvörös száján az időtlen mosollyal. Hosszú pilláinak legyezője alól a megolvadt éjszaka bámult ránk hideg rejtelmével s könyökben szögletesre hajlított karja elefántcsontból faragott titkos ábra volt a soha meg nem érthető szerelem mágiájához. A keskeny bokába fonódó arany karperecek fénye egészen elhomályosult az óriási csillagtól, mely a hajában — és a gyémánttól, mely a köldökében tündökölt. — Hová megy? — súgtam barátom fülébe. — A Nilusba. Nem hallod a szent hullámok csobogását? A parton ledobja ruháját. Vár. Aztán belemerül a hüs habokba. A hüs habokba, meztelenüll Ulula, ulula! lihegte fájdalmasan, kéjesen a zene, a tánc és a menet egyforma üteme a káprázat édes boldogságában. Ulula, ulula! szívódott fel és tágult fel az egész világ a látomás lila fényjátékában. — Ulula, ulula! — susogta a barátom is és lebűvölten, féligzárt szemmel indult az egyiptomi királylány felé. — Nincs neked senkid? — riadtam rá, megfogva a kezét. — Van, azaz volt. Most már csak volt... Izisz lánya felvetette szemét. Arcán felfénylett, merev ajkán felmosolygott, pici keblén megmozdult valami olyan, ami az izzó, száraz, sivatag földön vonaglik át, ha a termékeny áradás közeledik. Arca kövéből élet, ajka festékéből vér, keble drágakövéből két pihés galamb. Csak egy rezzenés és mégis benne Kelet ősi mozdulatlansága és Nyugat minden szenvedélye, a sok ezeréves álmok alól felébredő vágy lázas ígéretével. —Ulula, ulula! — kiáltotta barátom és rohant... Lövés dördült és a szőke katona szétlőtt agyvelővel zuhant elém a földre. Robbanó golyó volt, melytől felnyílt a koponyája. De arcára ráfagyott az a különös mosoly, ahogy nem tud senki más mosolyogni, csak aki az egyiptomi királyleányt látta. Mögöttünk felriadt az alvó őrs. — Persze, megint a kozák járőr! — rohant elő a hadnagyom. — Minden éjjel belekerül valakinek az életébe! Puskáink ropogása felverte a sűrűt. Azután elcsendesült az erdő és az emberek újra lefeküdtek. Kibüillesztett szemmel figyeltem tovább, de csak a fekete, néma borzadály meredt rám minden oldalról és bajtársam vérbe borulva, holtan a földről. Utána egész nap az egyiptomi királylánnyal viaskodtam. Vérembe ivódott megolvadt babája — csábító alakja átölelte testemet a Nílus enyhítő, balzsamos, szerelmes hullámainak zsongásával és tudtam, hogy ha mégegyszer látom, nem bírok többé magammal, odarohanok hozzá és — Mindegy, csak jönne már az éj! Eltikkadva, végignyúlva a föld és ég között, mint egy emberré vált tűzoszlop vágytam az édes kárhozatot, szemének igézetében keringve a gonosz, gúnyos fák között. Barna kezei kinyúltak a fenyők törzséből és magukhoz szorítottak és a tűlevelekből fekete haja csüngött le a nagy csillaggal és a köldöke világított a sűrűben, emésztő, ijesztő lángolással. Arcomon éreztem arannyal futtatott, hegyes körmeit és felhasadt bíbor ajkából fogas fényes az a rejtelmes — a világ semmiségét hirdető mosoly mint egy óriási pillangó libegett a szempilláimon. Jelentkeztem szolgálatra. — Nem, ma én magam leszek az őrszem — felelt a hadnagyom — és legalább két kozákot akarok leteríteni. Elvágódtam egy fagyökérben és elterülve a földön, fejem kinyújtott karomra esett és úgy maradtam sokáig, lázasan ismételve. Izisz lánya, óh, Izisz lánya! Amikor eljött a hajnal, tomboltam őrületemben. Úgy éreztem, hogy megloptak, elrabolták a boldogságomat. Mit bánom én, hogy keresztüllőtték a hadnagyom fejét is! Akarom, akarom, ha az életembe kerül is! Szemem előtt összefutott a világ, a fák vérvörös lázba merültek és ütemesen hullámzott a gáci erdő: Ulula, ulula! — Ulula, ulula! — ordítottam és odarohantam az alhadnagyhoz. — Ám legyen! — mondta a kérésemre. — Ha mindenáron meg akarsz halni, csak állj őrt ma éjjeli Táncolva, boldogan mentem egész nap, szivem minden dobbanásával benne a halálos igézetben. Ulula, ulula! kiáltottam és vállamon pehellyé vált a súly. Ulula, ulula! kiáltottam és a fák meghajoltak s ütemesen ringatóztak mámoromra. Egyszerre azonban ritkulni, majd maradozni kezdtek. Alkonyat felé kiértünk az erdőből és az mint egy lángoló, gonosz, sőt látomás elütni a hátunk mögött. \ * KEDD, 1927 AUGUSZTUS 2 UJSÁG is számítva a szerbeket, a vendeket és a románokat, akik a magyar uralom alatt élnek. Az bizonyos, hogy Magyarországon ma sokkal kevesebb idegenajkú él, mint ahány magyar lakik az utódállamok területén. De nem szabad elfelejteni, hogy milyen viszonyok között kötötték meg a trianoni és a st.germaini békét. Azok a népek, amelyek hoszszú ideig Bécs s Budapest imperializmusa alatt éltek, most visszanyerték szabadságukat. Lehet, hogy a kezük kicsit súlyos volt, amikor megrajzolták határaik vonalát, de ki nem cselekedett volna ugyanígy a helyükben? (!) És ha összehasonlítjuk azt az uralmat, amelyben a Habsburg-dinasztia alatt a kisebbségek éltek, lehet-e ésszerűen tagadni, hogy nagy haladás történt a szabadság és a nemzetiségi türelem felé? (!?) — Ezenkívül igen nagy jelentősége van annak, hogy igen sok cseh és szerb akad, akik saját jószántukból határkiigazítást ajánlottak fel Magyarország javára. Hogy csak egyet említsek: Markovits Lázár jugoszláv miniszter is nagy szószólója a magyarok javára teendő engedményeknek. Ezért nem is kell prófétának lennie annak, aki megjósolja, hogy a trianoni szerződés sem kerülheti el a versaillesi szerződés sorsát. Mindenkinek áldására válhatnék, ha Közép- Európában biztosabb alapokra lehetne helyezni a békét. De nem mulaszthatjuk el megjegyezni, hogy mégsem szabad túlságosan segítségükre sietni azoknak a nagybirtokosoknak, akik oly kedvesek Rothermere lord szemében. „Ez ezredévig így volt és így lesz mindörökre!“ Kaptuk a következő levelet: — Ismerd meg tenmagadat! — mondták a régi görögök. — Ismerjetek meg minket! — kiáltjuk mi oda a világiak. . Egy angol lord keresztülutazott országunkon és felismerte elnyomott igazságunkat. Hazatérve világgá harsogta azt és azóta kezd terjedni a gondolat, hogy bennünket is megillet egy kis hely a nap alatt. Egy francia író, akinek a darabját előadták nálunk, véletlenül idevetődött. Hazatérve ő is tollat ragadott a mi igaz ügyünk érdekében. De kérdezzük, hátha az angol lord nem utazik keresztül Magyarországon és a francia író darabját nem adják elő nálunk? Mi lett volna akkor? Úgy gondoljuk, nem engedhetjük meg magunknak azt a fényűzést, hogy a véletlenre bízzuk jövőnket. Nekünk magunknak kell idehozni az angol lordokat, a francia írókat — a világ minden rendű és rangú embereit, mindenkit, hogy megismerjenek bennünket. Mert akik megismernek bennünket, barátainkká lesznek és akik barátaink, síkraszállnak a mi szent igazságunkért. S ha már idejöttek, nem nehéz a dolgunk velük. Aki egyszer látta Budapestet, ezt a csodavárost, soha nem felejti el. Mert más városnak is van folyója, sőt tengerpartja, van hegyes-völgyes, kies környéke, de nincs a világon még egy ilyen zugó, zakatoló milliós város, melynek kellős közepén olyan hatalmas folyam ömlik, mint a mi Dunánk és azt olyan tündérhegyek szegélyezik, mint a mi Várhegyünk és Szent Gellérthegyünk. Nálunk az idegennek nem kell alkalmatosságot keresnie, a városból kikocsiznia, hegyet másznia — csak fel kell ébrednie a dunaparti szálló puha ágyában és a világ legszebb panorámája tárul szemei elé. És ha azután bejárja ezt a hatalmas dolgozó metropolist, megtekinti múzeumainkat, képtárainkat, színházainkat, kultúránk nagyszerű bizonyságait, akkor meg kell éreznie,, hogy Budapest fenn maradhat Trianon-Magyarország fővárosa,sem lehet a feje egy olyan törzsnek, melynek legértékesebb részei most le vannak vágva. És ha elmegy innen Bukarestbe, Belgrádba, Prágába — hadd menjen csak —, akkor meglátja majd, mi a különbség, mi pedig beérjük ezzel. Mert mi nem kérünk részrehajlást: a győzelmünk úgyis bizonyos, ha megismernek bennünket. Nagy hiba, hogy a világ azelőtt alig tudott valamit rólunk. Mert ha ismertek volna minket, nem született volna meg Trianon, legalább is nem úgy, ahogy most van. Bizonyos, hogy a trianoni béke részben a gyűlölség, de részben a tudatlanság szülötte is s ebben a tudatlanságban, valljuk be, mi is hibásak vagyunk. Ám ha a múltban hibákat követtünk el, ne habozzunk most jóvátenni azokat. Mozduljon meg az állam, a főváros, a társadalom, ne sajnáljunk fáradságot és költséget. Mert nem idehaza kell reprezentálnunk holmi turdíszes parlamentmegnyitásokkal és más egyebekkel, ne egymásnak akarjunk tetszeni, hanem Európának, Amerikának, az egész művelt világnak. Lássanak napvilágot a nagy külföldi újságok, folyóiratok hasábjain cikkek, képek, amelyek országunkat, fővárosunkat, kultúránkat ismertetik. Akadjon meg a nagy külföldi pályaudvarok várótermeiben, szállók előcsarnokaiban a világjáró idegenek szeme színes plakátokon, melyek Budapestet, a csodavárost ábrázolják s amelyek olyanok legyenek, hogy aki rájuk néz, rajtuk felejtse a szemét. Gyárosaink, kereskedőink, ügyvédeink pedig s általában mindenki, akinek külföldiekkel érintkezése van, kapjanak kis képeket, melyeket leveleikhez csatolnak, kiki a maga módján megírva: jöjjön mielőbb Budapestre! A posta is ilyen képeket és felhívásokat nyomjon a levelek borítékjaira. Ismételjük, ne sajnáljunk fáradságot és költséget, mert nemcsak hazafias, de hasznos cselekedetről is van szó. Az idő pedig most a legalkalmasabb. Rothermere lord cikke most hívta fel a világ figyelmét. Most van az utazási időszak, amikor az emberek egy-egy útra könnyebben rászánják magukat, most közeledik Szent István-napja, amikorra fővárosunk ünnepi díszt fog ölteni és végül: mindig szép Budapestünk ilyenkor nyáron a legszebb. Nyugati szomszédunk házatájékába bevilágítottak a legutóbbi bécsi események: recseg-ropog ott minden. Egyik déli szomszédunknál is zavaros nyugtalanító a helyzet. De nálunk az idegen biztonságban van, itt jól érezheti magát — régi hagyományos vendégszeretettel fogadjuk őt. Tegyünk meg mindent, hogy mentői számosabban jöjjenek el és ismerjenek meg bennünket! Mert mindenkinek meg kell tudnia az igazsá got Magyarországról, a mi édes, szép hazánkról, Kelet s Nyugat határán te élő bástya voltál, Hit és tudásnak őre, egy vérző emberoltár, Hol áldozatként elhullt megannyi hős fiad — Te érted szent Szabadság s te érted, oh, Nyugatig Oh hányszor ott hevertél a porban, összetépve, De mindig talpraálltál, Magyarnak büszke népe És újra szállt az áldás a véritatta rögre — Egy ezredévig igy volt és igy lesz mindörökre. Bacher- Bodrogh Pál dr Felszentelték Székesfehérvár új püspökét Hétfőn reggel kilenc órakor szentelték fel a lipótvárosi Szent István-bazilikában Shvoy Lajost, Székesfehérvár új püspökét. Az ünnepi szertartást Orsenigo Cesare c. érsek, pápai nuncius végezte Kohl Medárd és Rott Nándor püspökök segédletével. A bazilikát teljesen megtöltötte az előkelő közönség. A szentélyben Szivay Lajos közeli rokonai, Klaucz György nagyprépost, káptalani helynök vezetésével a székesfehérvári káptalan valamennyi tagja, a veszprémi káptalan képviseletében Csiszárik János c. püspök, meghatalmazott miniszter, továbbá a székesfehérvári egyházmegye parlamenti papi képviselői, Csengedy Gyula, Griger Miklós, Weicher Miklós és Hreier István prelátus, h. államtitkár foglaltak helyet. A világi előkelőségek közül Albrecht kir. herceg képviseletében Péchy alezredes, a képviselőház részéről Puky Endre alelnök, a főváros képviseletében Folkusházy Lajos és Buzáth János alpolgármesterek, Bérczes Jenő tanácsnok, Fejér megye részéről Széchenyi Viktor gróf főispán, továbbá Zavaros Aladár székesfehérvári polgármester, Agarasztó Tivadar pestmegyei alispán, Jánky Kocsárd, a honvédség főparancsnoka, Ludwig tábornok, h. főparancsnok, Kárpáthy Kamilló tábornok, a budapesti vegyesdandár parancsnoka, Marinovics Jenő főkapitány, Nagy Károly h. főkapitány az egyházmegye kegyurai közül pedig Zichy János gróf, Széchenyi Emil gróf, Wimpffen Szigfried gróf és mások jelentek meg. Az ünnepélyes bevonulás pontban kilenc órakor kezdődött s ezalatt a kórus Koudela Géza Ecce Sacerdosát énekelte. Levame nunciaturai üdítőre felolvasta a kinevező pápai bullát, majd az uj püspök letette az előírt esküt és megfelelt a szokásos kérdésekre. Az egyházi szertartást Korompay József, a bécsi Pazmaneum igazgatója vezette, Pokorny Emánuel prelátus, Krywald Ottó prépost, Marczell Mihály, Pottyondy Imre és Meszlényi Zoltán pápai kamarások és a papság számos tagjának segédletével. A lecke után történt meg a tulajdonképpeni felszentelés, majd a felajánláskor régi szokás szerint az új püspök címerével díszítve két gyertyát, két kenyeret és két kis hordó bort nyújtott át a felszentelő érseknek. Az új püspök áldást osztva ment végig a templomon és végül az Ad multos annos eléneklésével mondott köszönetet a felszentelésért.