Ujság, 1927. augusztus (3. évfolyam, 173-196. szám)

1927-08-02 / 173. szám

2 panaszát s most az ő érdekeik mellett szállott síkra. (?) Ezek az érdekek bizonyára megszív­lelendők, de azt viszont Anglia is belátja, hogy nagybirtokra támaszkodó kormányzat sok kel­lemetlenséget okozhat. Amikor az utódállamok megalakulásáról volt szó, csak szilárd állam­formára lehetett gondolni. Éppen ezért kegyet­lenül s tekintet nélkül a magánérdekekre, dara­bolták fel és osztották szét a nagy földbirtoko­kat s ezt már csak azért is megtették, mert a nagybirtokok tulajdonosai ellenségei voltak az uj demokráciáknak. — Rothermere lord nagy szánalommal viseltetik magyar barátaival szemben, akikkel olyan csúfosan elbántak, de megfeledkezik azokról a cseh és román nagybirtokosokról, akik hasonló rendelkezé­sek kapcsán nem jártak jobban saját hazá­jukban, mint a magyarok. Bár a magunk ré­széről sajnáljuk őket, mégis azt hisszük, hogy a szociális béke felér egy-két ősmagyar föld­birtokos­ nemes nyugalmával s azt kell hin­nünk, hogy az utódállamok agrárpolitikája megokolt (?). A bécsi események igazolják ezt a felfogásunkat, mert ezekből kitűnik, hogy milyen erős a bolsevista propaganda. Masaryk és Benes politikája — s ez az, amit Rothermere lord kifogásol — a sze­münkben mindig az ésszerűség és a rea­litások politikája volt. A lord akciója nem fog eltántorítani bennün­ket ettől a nézetünktől. Rothermere lord azzal vádolja az új államokat, hogy több, mint három és félmillió magyar embert raboltak el a régi Magyarországtól, de közben megfe­ledkezik arról, hogy még ma is legalább egy­millió nem-magyar lakos él a nyolcmillió ma­gyar között: 551.000 német, 142.000 tót, nem Nyaralásra okvetlenül vigye magával az ÚJSÁG B-sorozatát Dickens: Ódon ritkaságok boltjai. .. Dickens: Ódon ritkaságok boltja II. .. P 6.70 Dosztojevszkij: Netocska .. .. .. .. P 2.— Fogazzaro: Daniele Cortis...............P 5.60 Maupassant: Erős, mint a halál .. ■ ■ P 2.80 17.10 P 17.10 helyett P 5.“" ! Erdő Irta Strém István Mentünk a végtelen gáci erdőben. Negyven kilónál több nyomta vállunkat. Mert ütközetek előtt elkapkodtunk minden éles töltényt és ha nem került a sor lövésre, vinni kellett azt is. Néha vihar dördült és a villám becsapott az óriási ezüstfenyőbe. A fa megdőlt és mi néztük, hogy zuhan a földre. De ha kiderült az ég, a csillagokból édesanyánk szeme ragyogott le ránk és nem is éreztük a szijjat vállunkon. Máskor az ellenség szeme vigyorgott a csilla­gokból és fütyült a szél a baljóslatú éjsza­kában. Néha a fák rácsában láttuk a napot is, mint egy húsvéti tojást. Haragudtunk rá, hogy olyan vörös és hogy megkettőzi melegével kín­jainkat. Nem hittünk a túlvilágban. Csak vizet akartunk. — Erdő, melyben nincsen forrás! Erdő, melyben nincsen madárdal! — kiáltottam. És a szomjúság cserepes kályhává égette tes­tünket és a csontjainkból forró lisztet őrölt, hogy behintse vele agyunkat. Éjjel a tüzes páva ráült a fákra és izzó legyezőfarkába csa­varta a világot. És az erdő beitta lépésünket, mint esőt a sivatag. Száz éve, ezer éve megyünk így? Az örökkévalóság ótat zúgták a fenyő­fák. Ledőltünk a fabörtönben. A fekete bársony bőrünkké válva hozzánk és belénk ragadt. Az ember szinte késsel vakarta volna le magáról az éj­ő gonosz, kéjes hallgatását, ezt a fojto­gató, sötét szirupot, melynek mélyén messze kacaj bugyborékolt, mint a pocsolyából fel­szálló mocsárgáz. — Pajtás! — suttogta balról a szomszé­dom. — Most a lámpafény derűsen omlik a kicsi szobában, ő csak veti a hófehér ágyat. Megveti az enyémet is. Hosszan cirógatja pa­tyolat kezével. Aztán csak áll és csak nézi. Oh, ha ottan lehetnék! Nem nyúlnék hozzá, esküszöm. Csak nézném. Az is túlontúl nagy boldogság volna. — Én is gyakran azt hiszem — így vála­szoltam —, amikor megállok egy-egy öreg fa előtt, hogy egyszer csak felnyílik és kilép belőle a tündér, pohár vízzel a kezében. — Láttátok az egyiptomi királylányt? — szól­ ekkor közbe rekedten, elfúló hangon a jobboldali szomszédom. — A fáraó lányát­­ébenfa szekerén? Fekete tánc övezi és az aranymosoly úgy csüng le ajkáról, mint egy karika. Ránéztem. Nagy, kék szeme tágra nyílva, lázasan fogadta pillantásomat. Halovány arcá­nak fejében tűzpiros rózsák gyúltak. Szőke haja belefonódott a sötétségbe. — Te láttad? — kiáltottam rá magamon kívül. — Még nem. De hallom, minden éjjel hal­lom. Ott vonul a fák között és az elefántok és a rabszolgák árnyéka egészen hozzám vetődik. Drága gyöngyei úgy csörögnek fülében, mint a szerelmi mámor fel-felcsukló dadogása és ér­zem ezeréves kenőcsökkel ápolt teste édes illatait. A keble — — Elég! Látni akarom! — lihegtem és izgalmamban úgy megszorítottam a kezét, hogy felszisszent. — Mindenki húzódik az őrszolgálat alól !— mondta halkan. — Ha jelentkezünk, meg­leshetjük. Vagy félsz? Mikor elfoglaltuk figyelő helyünket, meg­szólalt a kuvik. A hold kibújt az ég alján a felhőből és vörös vigyorgása mint a vér lefolyt a fákról. Ulula, ulula! zengett messziről, mint valami hárfa, melybe beleharap egy kutya. De aztán elmúlt ez is a holddal együtt s újra fekete csendben álltak a fák, mint óriási gombostűk, melyekre bogár helyett sziveket szúrtak a nagy rovargyű­jteményben. Éjfélkor megkondult felettem a fa. — A megfagyott könnyek! — riadtam fel. — Harangot öntöttek belőlük! — Dehogy! ő jön! — lihegte bajtársam s a szeme világított, amikor belenéztem. Ibolya- és rózsaszín derengés támadt a sű­rűben és lassan, elnyújtva megrendült a távol­ban, kéjesen, fájdalmasan------­— Ulula, ulula! hallod? — sóhajtotta a szőke fiú, fegyverét forrón magához szorítva. Kidülledő szemmel bámultam a fokozódó fénybe, amelybe egyszerre alakok vetődtek és mentek balról-jobbra, el- és feltűnve a fák rácsában. Ormótlan állatok, láncra fűzött rab­szolgák, fuvolások, táncoló nők imbolygó vagy röpke árnyképe, szinte a semminél alig több és mégis kézzelfogható valóság. Csillogott a fér­fiak fekete bőre és ütemesen topogott a lányok lépte a földön. — Így jön velünk, amióta az erdőben já­runk — susogta pajtásom. — De nézd, óh, nézd l­e azt Lelkem a szemembe szökött. Íjász és lánd­­zsás katonák után nyolc leány szórta a fehér virágot a fekete kocsi elé, melyen állt. Teste az illatos, súlyos arany mámorban, fénycafatok és színtömegek közé ágyazottan, mint élő szobor merevült barna, karcsú fenségében. Kis keblei mint a csiszolt drágakövek szemtől-szembe ra­gyogtak, de finom feje oldalt fordult, pici vérvörös száján az időtlen mosollyal. Hosszú pilláinak legyezője alól a megolvadt éjszaka bámult ránk hideg rejtelmével s könyökben szögletesre hajlított karja elefántcsontból fa­ragott titkos ábra volt a soha meg nem érthető szerelem mágiájához. A keskeny bokáb­a fo­nódó arany karperecek fénye egészen elhomá­lyosult az óriási csillagtól, mely a hajában — és a gyémánttól, mely a köldökében tündökölt. — Hová megy? — súgtam barátom fülébe. — A Nilusba. Nem hallod a szent hullá­mok csobogását? A parton ledobja ruháját. Vár. Aztán belemerül a hüs habokba. A hüs habokba, meztelenüll Ulula, ulula! lihegte fájdalmasan, kéjesen a zene, a tánc és a menet egyforma üteme a káprázat édes boldogságában. Ulula, ulula! szívódott fel és tágult fel az egész világ a láto­más lila fényjátékában. — Ulula, ulula! — susogta a barátom is és lebűvölten, féligzárt szemmel indult az egyiptomi királylány felé. — Nincs neked senkid? — riadtam rá, megfogva a kezét. — Van, azaz volt. Most már csak volt... Izisz lánya felvetette szemét. Arcán fel­fénylett, merev ajkán felmosolygott, pici keb­lén megmozdult valami olyan, ami az izzó, száraz, sivatag földön vonaglik át, ha a termé­keny áradás közeledik. Arca kövéből élet, ajka festékéből vér, keble drágakövéből két pihés galamb. Csak egy rezzenés és mégis benne Kelet ősi mozdulatlansága és Nyugat minden szenvedélye, a sok ezeréves álmok alól fel­ébredő vágy lázas ígéretével. —Ulula, ulula! — kiáltotta barátom és rohant... Lövés dördült és a szőke katona szétlőtt agyvelővel zuhant elém a földre. Robbanó golyó volt, melytől felnyílt a koponyája. De arcára ráfagyott az a különös mosoly, ahogy nem tud senki más mosolyogni, csak aki az egyiptomi királyleányt látta. Mögöttünk felriadt az alvó őrs. — Persze, megint a kozák járőr! — rohant elő a hadnagyom. — Minden éjjel belekerül valakinek az életébe! Puskáink ropogása felverte a sűrűt. Azután elcsendesült az erdő és az emberek újra le­feküdtek. Kibüillesz­tett szemmel figyeltem to­vább, de csak a fekete, néma borzadály meredt rám minden oldalról és bajtársam vérbe bo­rulva, holtan a földről. Utána egész nap az egyiptomi király­lánnyal viaskodtam. Vérembe ivódott megol­vadt babája — csábító alakja átölelte testemet a Nílus enyhítő, balzsamos, szerelmes hullá­mainak zsongásával és tudtam, hogy ha még­­egyszer látom, nem bírok többé magammal, odarohanok hozzá és — Mindegy, csak jönne már az éj! Eltikkadva, végignyúlva a föld és ég között, mint egy emberré vált tűzoszlop vágytam az édes kárhozatot, szemének igézeté­ben keringve a gonosz, gúnyos fák között. Barna kezei kinyúltak a fenyők törzséből és magukhoz szorítottak és a tűlevelekből fekete haja csüngött le a nagy csillaggal és a köldöke világított a sűrűben, emésztő, ijesztő lángolás­sal. Arcomon éreztem arannyal futtatott, hegyes körmeit és felhasadt bíbor ajkából fogas fénye­s az a rejtelmes — a világ semmiségét hirdető mosoly mint egy óriási pillangó libe­gett a szempilláimon. Jelentkeztem szolgálatra. — Nem, ma én magam leszek az őrszem — felelt a hadnagyom — és legalább két kozákot akarok leteríteni. Elvágódtam egy fagyökérben és elterülve a földön, fejem kinyújtott karomra esett és úgy maradtam sokáig, lázasan ismételve. Izisz lánya, óh, Izisz lánya! Amikor eljött a hajnal, tomboltam őrüle­temben. Úgy éreztem, hogy megloptak, elra­bolták a boldogságomat. Mit bánom én, hogy keresztüllőtték a hadnagyom fejét is! Akarom, akarom, ha az életembe kerül is! Szemem előtt összefutott a világ, a fák vérvörös lázba me­rültek és ütemesen hullámzott a gáci erdő: Ulula, ulula! — Ulula, ulula! — ordítottam és odarohan­tam az alhadnagyhoz. — Ám legyen! — mondta a­ kérésemre. — Ha mindenáron meg akarsz halni, csak állj őrt ma éjjeli Táncolva, boldogan mentem egész nap, szivem minden dobbanásával benne a halálos igézetben. Ulula, ulula! kiáltottam és vállamon pehellyé vált a súly. Ulula, ulula! kiáltottam és a fák meghajoltak s ütemesen ringatóztak mámoromra. Egyszerre azonban ritkulni, majd maradozni kezdtek. Alkonyat felé kiértünk az erdőből és az mint egy lángoló, gonosz, sőt látomás elütni a hátunk mögött. \ * KEDD, 1927 AUGUSZTUS 2 UJSÁG is számítva a szerbeket, a vendeket és a ro­mánokat, akik a magyar uralom alatt élnek.­­ Az bizonyos, hogy Magyarországon m­a sokkal kevesebb idegenajkú él, mint ahány magyar lakik az utódállamok te­rületén. De nem szabad elfelejteni, hogy milyen viszo­nyok között kötötték meg a trianoni és a st.­­germaini békét. Azok a népek, amelyek hosz­­szú ideig Bécs s Budapest imperializmusa alatt éltek, most visszanyerték szabadságukat. Lehet, hogy a kezük kicsit súlyos volt, amikor megrajzolták határaik vonalát, de ki nem cselekedett volna ugyanígy a helyükben? (!) És ha összehasonlítjuk azt az uralmat, amely­ben a Habsburg-dinasztia alatt a kisebbségek éltek, lehet-e ésszerűen tagadni, hogy nagy haladás történt a szabadság és a nemzetiségi türelem felé? (!?) — Ezenkívül igen nagy jelentősége van annak, hogy igen sok cseh és szerb akad, akik saját jószántukból határkiigazítást ajánlottak fel Magyarország javára. Hogy csak egyet említsek: Markovits Lázár jugoszláv mi­niszter is nagy szószólója a magyarok javára teendő engedményeknek. Ezért nem is kell prófétának lennie annak, aki megjósolja, hogy a trianoni szerződés sem kerülheti el a versaillesi szerződés sorsát. Mindenkinek áldására válhatnék, ha Közép- Európában biztosabb alapokra lehetne he­lyezni a békét. De nem mulaszthatjuk el meg­jegyezni, hogy mégsem szabad túlságosan se­gítségükre sietni azoknak a nagybirtokosok­nak, akik oly kedvesek Rothermere lord sze­mében. „Ez ezredévig így volt és így lesz mindörökre!“ Kaptuk a következő levelet: — Ismerd meg tenmagadat! — mondták a régi görögök. — Ismerjetek meg minket! — kiáltjuk mi oda a világiak. . Egy angol lord keresztülutazott országunkon és felismerte elnyomott igazságunkat. Hazatérve világgá harsogta azt és azóta kezd terjedni a gon­dolat, hogy bennünket is megillet egy kis hely a nap alatt. Egy francia író, akinek a darabját előadták nálunk, véletlenül idevetődött. Hazatérve ő is tollat ragadott a mi igaz ügyünk érdekében. De kérdezzük, hátha az angol lord nem utazik keresztül Magyarországon és a francia író darab­ját nem adják elő nálunk? Mi lett volna akkor? Úgy gondoljuk, nem engedhetjük meg magunknak azt a fényűzést, hogy a véletlenre bízzuk jövőn­ket. Nekünk magunknak kell idehozni az angol lordokat, a francia írókat — a világ minden rendű és rangú embereit, mindenkit, hogy megismerjenek bennünket. Mert akik megismernek bennünket, barátainkká lesznek és akik barátaink, síkraszállnak a mi szent igazságunkért. S ha már idejöttek, nem nehéz a dolgunk velük. Aki egyszer látta Budapestet, ezt a csoda­várost, soha nem felejti el. Mert más városnak is van folyója, sőt tengerpartja, van hegyes-völgyes, kies környéke, de nincs a világon még egy ilyen zugó, zakatoló milliós város, melynek kellős kö­zepén olyan hatalmas folyam ömlik, mint a mi Dunánk és azt olyan tündérhegyek szegélyezik, mint a mi Várhegyünk és Szent Gellérthegyünk. Nálunk az idegennek nem kell alkalmatosságot keresnie, a városból kikocsiznia, hegyet másznia — csak fel kell ébrednie a dunaparti szálló puha ágyában és a világ legszebb panorámája tárul sze­mei elé. És ha azután bejárja ezt a hatalmas dol­gozó metropolist, megtekinti múzeumainkat, kép­tárainkat, színházainkat, kultúránk nagyszerű bi­zonyságait, akkor meg kell éreznie,, hogy Budapest f­enn maradhat Trianon-Magyarország fővárosa,­­sem lehet a feje egy olyan törzsnek, melynek leg­­értékesebb részei most le vannak vágva. És ha elmegy innen Bukarestbe, Belgrádba, Prágába — hadd menjen csak —, akkor meglátja majd, mi a különbség, mi pedig beérjük ezzel. Mert mi nem kérünk részrehajlást: a győzelmünk úgyis bizonyos, ha megismernek bennünket. Nagy hiba, hogy a világ azelőtt alig tudott valamit rólunk. Mert ha ismertek volna minket, nem született volna meg Trianon, legalább is nem úgy, ahogy most van. Bizonyos, hogy a trianoni béke részben a gyűlölség, de részben a tudatlan­ság szülötte is s ebben a tudatlanságban, valljuk be, mi is hibásak vagyunk. Ám ha a múltban hibákat követtünk el, ne habozzunk most jóvátenni azokat. Mozduljon meg az állam, a főváros, a társadalom, ne saj­náljunk fáradságot és költséget. Mert nem ide­haza kell reprezentálnunk holmi turdíszes parla­­mentmegnyitásokkal és más egyebekkel, ne egy­másnak akarjunk tetszeni, hanem Európának, Amerikának, az egész művelt világnak. Lássanak napvilágot a nagy külföldi újságok, folyóiratok hasábjain cikkek, képek, amelyek országunkat, fővárosunkat, kultúránkat ismerte­tik. Akadjon meg a nagy külföldi pályaudvarok várótermeiben, szállók előcsarnokaiban a világ­járó idegenek szeme színes plakátokon, melyek Budapestet, a csodavárost ábrázolják s amelyek olyanok legyenek, hogy aki rájuk néz, rajtuk fe­lejtse a szemét. Gyárosaink, kereskedőink, ügy­védeink pedig s általában mindenki, akinek kül­földiekkel érintkezése van, kapjanak kis képeket, melyeket leveleikhez csatolnak, kiki a maga mód­ján megírva: jöjjön mielőbb Budapestre! A posta is ilyen képeket és felhívásokat nyomjon a leve­lek borítékjaira. Ismételjük, ne sajnáljunk fárad­ságot és költséget, mert nemcsak hazafias, de hasznos cselekedetről is van szó. Az idő pedig most a legalkalmasabb. Rother­mere lord cikke most hívta fel a világ figyelmét. Most van az utazási időszak, amikor az emberek egy-egy útra könnyebben rászánják magukat, most közeledik Szent István-napja, amikorra fő­városunk ünnepi díszt fog ölteni és végül: min­dig szép Budapestünk ilyenkor nyáron a leg­szebb. Nyugati szomszédunk házatájékába bevilágí­tottak a legutóbbi bécsi események: recseg-ropog ott minden. Egyik déli szomszédunknál is zava­ros nyugtalanító a helyzet. De nálunk az idegen biztonságban van, itt jól érezheti magát — régi hagyományos vendégszeretettel fogadjuk őt. Tegyünk meg mindent, hogy mentői számo­sabban jöjjenek el és ismerjenek meg bennünket! Mert mindenkinek meg kell tudnia az igazsá­ got Magyarországról, a mi édes, szép hazánkról, Kelet s Nyugat határán te élő bástya voltál, Hit és tudásnak őre, egy vérző emberoltár, Hol áldozatként elhullt megannyi hős fiad — Te érted szent Szabadság s te érted, oh, Nyugatig Oh hányszor ott hevertél a porban, összetépve, De mindig talpraálltál, Magyarnak büszke népe És újra szállt az áldás a véritatta rögre — Egy ezredévig igy volt és igy lesz mindörökre. Bacher- Bodrogh Pál dr Felszentelték Székesfehérvár új püspökét Hétfőn reggel kilenc órakor szentelték fel a lipótvárosi Szent István-bazilikában Shvoy Lajost, Székesfehérvár új püspökét. Az ünnepi szertartást Orsenigo Cesare c. érsek, pápai nuncius végezte Kohl Medárd és Rott Nándor püspökök segédletével. A bazilikát teljesen megtöltötte az előkelő közönség. A szentély­ben Szivay Lajos közeli rokonai, Klaucz György nagyprépost, káptalani helynök veze­tésével a székesfehérvári káptalan valamennyi tagja, a veszprémi káptalan képviseletében Csiszárik János c. püspök, meghatalmazott miniszter, továbbá a székesfehérvári egyház­megye parlamenti papi képviselői, Csengedy Gyula, Griger Miklós, Weicher Miklós és Hreier István prelátus, h. államtitkár foglaltak helyet. A világi előkelőségek közül Albrecht kir. herceg képviseletében Péchy alezredes, a képviselőház részéről Puky Endre alelnök, a fő­város képviseletében Folkusházy Lajos és Bu­­záth János alpolgármesterek, Bérczes Jenő ta­nácsnok, Fejér megye részéről Széchenyi Vik­tor gróf főispán, továbbá Zavaros Aladár szé­kesfehérvári polgármester, Agarasztó Tivadar pestmegyei alispán, Jánky Kocsárd, a honvéd­ség főparancsnoka, Ludwig tábornok, h. főpa­rancsnok, Kárpáthy Kamilló tábornok, a bu­dapesti vegyesdandár parancsnoka, Marino­­vics Jenő főkapitány, Nagy Károly h. főkapi­tány az egyházmegye kegyurai közül pedig Zichy János gróf, Széchenyi Emil gróf, Wimpffen Szigfried gróf és mások jelentek meg. Az ünnepélyes bevonulás pontban kilenc órakor kezdődött s ezalatt a kórus Koudela Géza Ecce Sacerdosát énekelte. Levame nun­­ciaturai üdítőre felolvasta a kinevező pápai bullát, majd az uj püspök letette az előírt es­küt és megfelelt a szokásos kérdésekre. Az egyházi szertartást Korompay József, a bécsi Pazmaneum igazgatója vezette, Pokorny Emá­­nuel prelátus, Krywald Ottó prépost, Marczell Mihály, Pottyondy Imre és Meszlényi Zoltán pápai kamarások és a papság számos tagjának segédletével. A lecke után történt meg a tulaj­donképpeni felszentelés, majd a felajánláskor régi szokás szerint az új püspök címerével dí­szítve két gyertyát, két kenyeret és két kis hordó bort nyújtott át a felszentelő érseknek. Az új püspök áldást osztva ment végig a temp­lomon és végül az Ad multos annos eléneklé­­sével mondott köszönetet a felszentelésért.

Next