Ujság, 1928. január (4. évfolyam, 1-25. szám)

1928-01-01 / 1. szám

VASÁRNAP, 1928 JANUÁR 1 ÚJSÁG_____________________________3 psk­­­­imi ■■■■iiiimii i­n­i ■iHwmiini) niimi­'ni 'nrnntrinwi—nintwir—ni ~~~ Új mozgalom indult Angliában Magyarország integritásának visszaállításáért Remény, hogy Magyarország visszanyeri régi határait Cochrane ezredes a mozgalom vezetője nyilatkozik az Újságnak London, december 24. (Az Újság ki­küldött munkatársától.) Az Újság londoni munkatársának alkalma nyílott az utóbbi he­tek folyamán tapasztalni, hogy a romániai események hatása alatt Angliában bizonyos igen komoly jellegű mozgolódás támadt s a legkülönbözőbb pártállású sajtóorgánumok nagyon keményen ítélték el a történteket. Euapa volt a román kormány minden tiltako­zása és cáfolata, az angol­ lapok mégis előbb közölték a véres valóságokat, mint például a budapesti újságok. Az angol közvélemény igen természetesen a magyarok mellett nyilat­kozott meg és igen jelentősen jutott kifeje­zésre. Nem is lepődhettünk meg ezek után, amikor tudomásunkra jutott, hogy Cochrane ezredes, az angol társadalom egy igen előkelő társadalmi állású és hatalmas befolyású tagja, óriás mozgalmat indít a trianoni békeszerző­dés revíziója érdekében. Cochrane ezredes egyébként, ahogyan ezt szükségesnek látta, azonnal magához kéretett bennünket, közölve velünk, hogy e kérdésben nyilatkozni óhajt. A meghívásnak örömmel tettünk eleget. Cochrane ezredes egyszerű szavakkal a kö­­vetkezők tolmácsolására kért fel:­­— A mai nappal nyíltan bejelentem, hogy a Magyarországra nézve sérelmes trianoni békeszerződés revíziója érdekében mozgalmat indítottam egyelőre Angliában. Ennek a mozgalomnak célja az integer Ma­gyarország, azaz Magyarország régi hatá­rainak minél megközelítőbb visszaállítása. Cochrane ezredes szíves engedelmével néhány kérdést intéztem hozzá: — Milyen alapon igényli ezredes urunk Magyarország régi határainak visszaállítását? — A régi Magyarországnak természetes határai voltak. A magyar terület ökono­mikus egészet képezett, tehát azt feldara­bolni nem is szabadott volna. Én bejártam egész Magyarországot a háború előtt és után és minden vidékét kitűnően ismerem. Erdélyt és Bánátot a legaprólékosabban. Nemcsak gazdaságiim­. A kultúráját is. Ez Magyarország másik igen súlyos jog­­elme. A magyarok felsőbbséges kultúráját alávetni egy alacsonyabb kultúrájú nép önkényének annyi volna, mint makacsul elébeadni a haladás gondolatának. Ez tehát ugyancsak nem­ történhetik meg a nyugati nagyhatalmak jóváhagyásával, mert az ő demokratikus gondolkozásuk volt mind­eddig biztosítéka a jognak, igazságnak és a civilizációnak. — Hogyan történhetett mégis, hogy a győztesek ilyen békét diktáltak a magyarok­nak?: — Az európai új országhatárok rajzo­lásánál a franciáknak jutott az oroszlán­szerep, mert az angolok a koloniális és kr­­kérdés rendezésével voltak elfoglalva. Az akkori francia diplomaták még a háború­­okozta keserűség hatása alatt állottak s ami természetes, szövetségeseik, a csehek, románok és szerbek véleményére hallgattak kizárólag. .. — Mit gondol, mely részek fognak visszacsatolhatni Magyarországhoz? — Erre természetesen pontos feleletet ebben a pillanatban nagyon korai volna adni. De nagy a valószínűsége annak a lehetőségnek, hogy a revízió munkája a gyakorlatban a mai Romániában fog meg­kezdődni. Ugyanis érdekes lesz talán fel­említeni, hogy Ferdinánd királynak gyula­fehérvári koronázásánál, ahol még a ma­gyar és szász kisebbségek is megjelentek, az erdélyi románok szinte tüntetőleg távol­maradtak. — Miért látja most a legalkalmasabb pillanatot egy mozgalom megindítására? — Eddig erről jóformán szó sem lehes­tett. Meg kellett várni, amíg az a fesztül hangulat, mely a hadat viselt államok közt a háború befejezése után még sokáig fenn,­állt, kissé megenyhül. Ma végre el­­keztünk idáig. Ez volna az egyik ok. A másik, hogy­ kézzelfoghatóvá kellett tenni azok előtt, akik magukat Magyarország igazságos kis rálnak tartják, hogy csakugyan tarthatata­lan az a helyzet, amelyet ők Trianonban teremtettek. A legutóbbi romániai borzai, más események is ezt igazolták.­­ Majd néhány érdeklődő szó után ezzel fejezte be intervjúját Cochrane ezredes:" — A mozgalom részleteiről később fogom Önt tájékoztatni. Én minden erőmet latba fogom vetni az igazság nevében, hogy Magyarország visszakapja régi határait. Nem fog sokáig húzódni. Addig csak bízzon erősen a maga igazában a magyar nép és dolgozzon... Lord. ÜL U. É. ML. JOZS. Mi mindenkinek minden napra néhány érett , nyugatindiai banánt kivánunk! bát. Estefelé járt, amikor haza akart menni. Ekkor a ludasban a disznók már szörnyen si­­vítottak. — Várik a moslékot — mondta az asz­­szony. — Várhatók! Nekem­ most előbb az istállót kell ellátni... Hangya Panni letette a gang-ablakba a da­rab szalonnát, amit fizetéskép kapott. — Megfőzöm én még nekik a moslékot. Mutassa keed meg, hun van a vasfazék, krumpli meg korpa? ... — Álgyon meg az Isten — hálálkodott az öreg —, bizen jót leszel velem Panni. Amíg az istállóban etetést, itatást elvég­zett, az asszony ellátta a disznókat, elzárta a baromfit, de még az asztalt is megtérítette. A nagy tálban élet gőzölgött. Panni szinte mentegetve mondta: — Gondoltam, ha már tűz van, Isten ne­­vébe főzök egy kis metélt­ levest is... Azzal már akart elköszönni, de Pandúr Ádám invitálta. —­ Megállj, te Panni! Ha ma főzt a levest, ■akkó­ödd is. Nékem is könnyebben csúszik le a számon a falat, ha nem egymagamba va­gyok. Hej, az özvegység ... Az asszony nem kérette magát. Leakasz­tott egy tányért a konyhafalról, kanalat is ke­rített, aztán leült az asztal mellé. Csendesen ettek darabig, aztán Hangya Panni folytatta az előbb megkezdett diskurzust: — Bizony, most má­rn is két esztendeje elözvegyültem... — Én meg fél esztendeje, azóta se ettem ilyen jó metélt­levest. Megint hallgatlak. Hogy elfogyott a leves, fölkelt az asszony. — Most ma igazán haza kell mennöm. Jósóakát adgyon Isten ... Már a kilincsen volt a keze, amikor utána szólt az öreg: — Megájj, Panni! Hát izé . .. azt akartam mondani, mess még egy darab szalonnát ma­gadnak a kéménybe. — Elég ez most nékem. Majd, ha elfo­gyott. Na, jójeakát... — Hát igazán annyira sietsz Panni? Te is csak magadba leszel otthon ... —• Megszoktam ma. Két esztendeje fek­­szem özvegyi ágyba ... — Szó se érte, meg lehet szokni. De mon­danék én valamit. — Csak mongya keed. Szoba ért az em­­ber. Pandúr Ádám­ köszörülte a torkát. Aztán meg a mellényén talált kenyérmorzsát, azt piszkálgatta. De végül is kirukkolt a mondó­­kájával: — Azt gondoltam Panni, mi lenne ha itt­maradnál? Te is özvegy vagy, én is. Egyikünk se olyan vén még, mint a gyűdi szamár. Nem rosszba mondom én ezt. Megtakarítós engem, oszt én meg rádh­atnék közjegyző előtt leg­alább két darab fődet... Hangya Fanninak tetszett az ötlet. Vissza­akasztotta a kéménybe a fizetségbe kapott szalonnát és ottmaradt. Egy darabig rendben is ment minden. Azonban a jómódba csöppent asszony, ahogy fészket csinált magának az új házban, kezdett úgy tenni, ahogy nem tetszett Pandúr Ádám­­nak. Egyszer két malacot ajándékozott a leá­nyának, aki a falubeli kanász felesége volt, aztán köcsögszám vitte a tejet, vászonruhába a lisztet, kötény alatt a szalonnát a zsellérsor­­ban tengődő atyafiságnak. De még, ha ez lett volna mindent Rájött azonban az öreg arra, hogy baromfit, tojást ad el titokban és rakja félre a pénzt. A dolog is csak addig állt ke­zére, míg nem melegedett a helyén. Bezzeg nem látott aztán söprűt a szoba­ földje, sival­­kodhattak a disznók, de még az asztalra is ritkán került meleg étel. Jókor észbekapott Pandúr Ádám és mielőtt a közjegyzőhöz men­tek volna, kitette az asszony szűrét. Jó ideig megint egymagában veszkődött, aztán elment a tanítóhoz és levelet íratott a Marinak. Harmadnap lánya, veje meg is jött. Azok erre vártak csak. Tudták, hogy most már nem lesz olyan keményderekú az öreg, mint mikor a temetés után előhozták neki a hozzájuk való költözését. Jól gondolták, Pan­dúr Ádám­ beleegyezett a birtok eladásába. Jó pénzért az Amerikából hazajött Buczó vette meg. Az eladási ár egy részén kis házat vettek a városban, a többi az öreg nevén, takarékba került. Pandúr Ádámból hat városi lakos lett. Amikor első napjára virradt a leányánál, arra ébredt, mintha lódobogást hallana az istálló­ból. — Döngetik ma a szürkék a jászol oldalát — gondolta. Akkor eszébe jutott, hol van. Az ablakhoz ment. Nyirkos decemberi szürkeség feküdt neki az üvegnek. Nagy, bá­dogtetjű kocsi dö­cögött végig az utcán. Annak a lármájára riadt. — Aludjon még papa — mondta a veje. De az öreg már pipára gyújtott. — Hat óra múlott. Meleg ma nekem ilyen­­kor a tollaspárna. Mariska is felkönyökölt az ágyon. — Ráér édesapám a dolga felöl... — Rá, rá! Hej most ma az amerikai Bu­czó eteli a két szürkét. Már csak milyen nehéz lesz nekik megfejni a Viola tehenet. Mert az csak az én fejesömre atta le a fejet. A leánya türelmetlenül mozdult rá. — Ne bajlódjon most már édesapám ev­vel. Elmúlt, aztán kész. Ne kergessük a teg­napi napot. Csak legyen csöndbe, mert a Gyuri éjfélig szolgálatba volt tegnap. Annak alvás kell... Vissza is feküdt a nagy párna alá. El­­szundított, de megint csak fölrezzent, amikor kocsi zörgött el az ablak alatt. Csendben ma­radt a tollas melegségben és csak akkor bújt ki az ágyból, amikor a Mariska is fölkelt, a tejesasszony zörgetésére. Kávét reggelizett, mint húsvét vagy kará­csony napján. Délelőtt fát vágott. Délután be­ment a pince­lakásba, a suszterhez. Alkonya­tig nézte, mint veszkődik a rongyos cipőkkel. Ahogy besötétezett, megkapta a vacsoráját és lefeküdt. Igen ám, ha aludni lehetett volna! De hiányzott a karjából a munka jóleső fárad­sága. Nyugtalanul hánykolódott. Nyomta a nehéz párna. A gondolatai meg úgy zsibong­tak, mint a fölvert méhkas. Egyre a két szür­ke, a Viola, meg a szopós­ borjú járt a fejében. Különösen a Viola miatt volt nyugtalan. Sa­ját nevelése volt. Ha nagyritkán elmaradt va­lahol és a felesége akarta megfejni, még a Ró­zának se adta le a tejet. Hát még az uralkodó Buczó, hogy boldogulhat vele ... Ezeken a morzsolgatá­sokon elszenderült. De bezzeg felijedt reggel a kocsidöcögésre. Megint azt gondolta: — Dobognak a szürkék. Várik a sarogjá­­ba a lucer-szénát... De csak ráeszmélt, hogy a bádogoskocsi zörgését hallja. Amikor kikecmereg az ágy­ból, feldönt egy széket. Mariska a mostébredt­­ség nyerseségével kiabál reá:­­ — Nyughasson ma édesapám. Sehogy sem lesz az jó így, ha maga hajnalba botorog már a szobában ... — Azt gondolom a szürkék dobognak a jászol elött... — Fészkes fenét! Talán csak nem gyerek egészen, hogy ne tudná' hol van. A szemetes­­kocsi zörög erre ilyenkor. Harmadnap már nem ébredt fel a kocsi­­zörgésre. Lassan beleszokott az uralkodásba, a téllenségbe. Új, sallangos pipát vásárolt, né­gyes dohányt szilt és mindennap kávét regge­lizett. A pincelakásban elbeszélgetett a susz­terrel és a tél folyamán összeeszkábált az ud­varon egy faházat is. Egyébként korán feküdt, da későn kelt. Ette a jó húsleveseket, finom éte­leket, m­eg fehér péki kenyeret. De a legkülönb volt a kávé. Tele rakta a nagy csészét kenyér­rel. Aztán ha jól elázott benne két pofára ette a cin­kanállal. Az sem volt rossz, amikor este­felé a jó meleg sparherd mellé ült, megjött a veje és olyan dolgokat mesélt, hogy csak tá­­togott a csodálkozástól. Egyszer a rendőri fogda ablakán ugrott ki egy tolvaj cseléd, máskor meg a vásárban híres zsebmetszőt fogták el, vagy tolvajt, amint az állomási pénztár elött késsel levágta egy úriasszony kezéről a pénzestáskáját. Pandúr Ádám meg­feledkezett a két szürkéről, a bocérkás Violá­ról, szopós borjúról. Ellenben megtanulta, hogy igen nagy ar a Martos fogalmazó úr, aki a bűnügyi osztályon hallgatja ki a foglyokat és talán az Úristen tekintélyével is vetekszik a Német főtanácsos úré, aki a kapitányság ve­zetője. Néha eljöttek a veje rendőrtársai. Azok is mindig ilyeneket beszéltek: c Detektívtestü- let... felügyelő ... kihágási­ osztály.» De leg­többet a f­őtanácsos urat* emlegették, akinek még a híres ólombotos Klapek kapitány is ugy köszön, hogy: „alázatos tisztelettel...* Néha ivászatot rendeztek a kollégák. Ilyenkor olyan jó burgundi került az asztalra, hogy követválasztáskor sem ivott Pandúr Ádám különbet. Csendes, szép, nyugodt öregség köszöntött rá. Aztán elmúlott a tél. Úgy április táján egyszer csak fölijedt hajnalban a szemetes­kocsi zörgésére. Bolond fejjel megint arra gondolt. — Döngetik ma a szürkék a jászol­óda­lát ... Elkáromkodta magát, hogy ráébredt a való helyzetre. De most nem volt türelme az ágyban. Csendesen felöltözött és kiült az ud­varba. Hej, de régen látott srár ilyen aranyos, bágyadozó hajnalt. Alig villant meg a nap első súgóra, a suszter is kibújt a pincelakás­­ból. Hozta a szerszámait és kiült dolgozni. Átköszönt az öregnek. — Jó reggelt. .. — Adgyon Isten. Egészségére váljék az éjzakai nyugodalom. A suszter vígan kalapálta az árt. — Köszönöm Ádám bácsi. Na mi jót ál­­­odott? — Én bizony a fűzfának a szagáról ál­modtam. — Arról-e? — Hát mondom. Valósággal arrul. Csak belefurakodott az orromba. Mintha a Török­­sürü part alatt szántottam vóna. Persze maga szomszéd nem­ tudi hun van az, peig a leg­­szebb darab födém vét — hát ahogy fordul

Next