Ujság, 1929. szeptember (5. évfolyam, 197-221. szám)

1929-09-01 / 197. szám

VASÁRNAP, 1929 SZEPTEMBER 1 ÚJSÁG A JÁTÉKKASZINÓ (Különvélemény) Igen tisztelt Főszerkesztő Úr! Mint az Újság­nak megalapítása óta elő­fizetője és hűséges olvasója és egyébként is nagy tisztelője, vagyok bátor felkérni e sorok közlésére. Nagy szomorúsággal látom, hogy az Újság is csatlakozik azokhoz, akik a balatonföldvári, illetve balatoni játékkaszinó ügyét elgáncsolni próbálják. Tudom, hogy az Újságot csak jóhi­szeműség és meggyőződés vezeti, mégis meg­kísérlem önökkel szemben az önökétől eltérő felfogásomat kifejteni és talán érvényre juttatni. Mi abban szenvedünk, hogy szakadatlan ellentmondásokban élünk. A Nyugat kultúrá­ját, szokásait, művészetét, berendezkedéseit kí­vánjuk, a hozzá való eszközök megszerzésében pedig folyton egy kis félős nemzetnek cipőiben járunk. Társasági élet, irodalom és művészet iránti fogékonyság, a higiéné és luxus köve­telése majdnem az összes osztályoknak tulaj­donságává váltak. Magyarország mint nagyor élt évtizedeken keresztül,­­joggal, hiszen igen gazdagok voltunk, még Ausztria kiszipolyozó rendszere sem tudott tönkretenni. Kényelmes életet éltünk és ma látjuk csak, hogy mily gazdagok voltunk! A földbirtok, szépen fejlődő kereskedelmünk — főleg a gabonakereskede­lem — az utolsó évtizedekben fellendült ipa­runk állandóan növekvő jövedelmeihez járul, mint szomorú, de számottevő jövedelem az amerikai kivándorlottaink pénzküldése. Nem, mintha ez az utóbbi jövedelem valami lelkes érzéseket kelthetett volna bennünk, de tényező volt, mellyel számolhattunk és számoltunk is, hiszen kereskedelmi mérlegünk passzivitását a fizetési mérleg aktivitása egyenlítette ki és ennek nem utolsó tételei voltak az amerikai pénzküldemények. A háború új világot teremtett: a szomorú béke fokozta az ország gondjait. Magángazda­ságunk a nehéz órákban már igyekezett át­formálódni. A németek «Umlerien» szóval je­lölték meg azt a processust, melyet először megkövetelt a háború, majd megköveteltek a béke megpróbáltatásának esztendei. Sokévi szenvedés, gazdasági kérdésekben való tapo­gatózás után eljutottunk mi is odáig, hogy a tanulságokat necsak szónoklatokban és tu­dományos értekezésekben, de a gyakorlatban is leszűrni próbáljuk. A termelés racionalizálá­sával, alkalmas produktumok megteremtése útján az export fejlesztésével és mint igen fontos tényezővel, az idegenforgalom megszer­vezésével. Az idegenforgalmi ipart ma már senki sem becsüli le. Kezdjük értékelni Budapestet, szép­ségeit, fürdőit, a magyar zenét, vendéglátó te­hetségét De ugyanígy kezdünk rájönni Magyar­­ország nagy természeti kincseire is: fürdő- és üdülőhelyekre, az egyes sportágak fejleszté­sére alkalmas területekre stb. A Duna és a Balaton igen nagy perspek­tívákat nyújtanak, melyek ki nem használása bűn; oly mulasztás, melyet a nehéz idők meg nem engednek. Az amerikai kivándorlók pénze megszűnt, fánk, sónk, nagy mezőgazdasági területeink elvesztek. Már nincsenek meg azok a feleslegek, melyek oly termékenyítőleg ha­tottak egész gazdasági életünkre. Ki kell hasz­nálnunk a megmaradt erőket, így azt a hatal­mas gazdasági tényezőt is, melyet Budapest és Magyarország az idegenek megnyerésére és ideszoktatására nyújt. De ehhez még igen nagy berendezkedésekre van szükség. Szálloda­­iparunk, mely nagyjában elsőrendű és kitűnő szakszerű vezetéssel bír, épp úgy, mint a többi iparágak, nehéz vesződséggel küzd a prospe­rálás lehetőségeiért. Bizonyos, hogy sok olyan szaka van az évnek, melyben szállodáinknak számos szobája üresen áll, mégis tény, hogy nagy idegenáramlás esetén, különösen, ha nagy luxushoz szokott és valóban költekező külföl­diekre gondolunk, szállodákban hiány van. És amennyire ez talán nem áll Budapestre, annál inkább feltétlenül áll a Balatonra és a Duna mentére. Különösen, ha arra gondolunk, hogy majd tán sikerül a dunai és a balatoni életet megfelelő intézkedésekkel szabályozni és élénkíteni. Nálunk minden új vállalkozás úttörő mun­kát végez. Előbb meg kell teremtenie a lét­­fentartáshoz szükséges klientérát és ezt csak jó propagandával, elsőrendű kiszolgálással lehet megteremteni, főleg pedig, annak a biz­tonságnak nyújtásával, hogy az idegen az év bármely szakában jő is ide, az idegenforgalom gócpontjain megfelelő lakást, kényelmet és szórakozást talál. A belföldi tőke sokkal inkább le van gyen­gülve, hogysem nagyobb, merészebb vállalko­zásnál a prosperitás eléréséig szükséges hosz­­szabb átmeneti idő kockázatát vállalhatná. A­ külföldit viszont a puszta szállodaüzem nem csábítja. De nem is csodálatos, hogy a Balaton partján például máig sem áll egy valóban világnívójű szálloda, önmagában állana. És már 25 év előtt megírta boldogult Gálos Kál­mán, hogy nem lehetnek olyan pontok, melyek egymagukban gyakorolhassanak” vonzóerőt az idegenre. Egy egész vidéknek, egy egész or­szágnak kell az idegenforgalomra beidegződnie, mert senki sem utazik egy sivatagon keresztül, hogy végül egyetlen, kopár helyen fekvő, szép szállodához érjen. Sok mindennek kell még a Balatonon tör­ténnie, hogy egy vagy több szálloda megfelelő környezethez jusson. Itt nem maradhatnak el az állami feladatok sem: autóutak építése, vasúti járatok kedvezőbbé alakítása, esetleg nyáron kimondott kilátó kocsik járatása, me­lyek már az utat is élvezetessé tennék, a vasúti menetrend összeegyeztetése a hajójáratokkal, csatornázás, vízellátás, világítás és a többi természetes előfeltételek. És az egyéb nagy­szabású beruházások, például fásítás, parkí­rozás, a különféle sportpályák, mint tennisz, golf stb., melyek mind csak sok-sok év után utólagosan hozzák meg eredményeiket. Ha a játékkaszinó engedélyese meghozza a kellő invesztíciókat, két kézzel kell kapni utána. Respektáljuk azt az erkölcsi felfogást, mely nem lelkesedik a játékkaszinóért. De az erkölcsi felfogás is olyan relatív dolog, mint a bűn, sőt, ami ennél több, mint a jóizlés. Néz­zük csak a gellérthegyi hullámfürdőt. Nívósabb valami el sem képzelhető, mégis létezhetik oly felfogás, mely ezt is megszólhatja, pedig kevés ily idegenforgalmi attrakciót ismerek. A külföldi, még ha üzletileg kerül is hoz­zánk, sokkal szívesebben tartózkodik oly vá­rosban, hol a szórakozások tömegét találja. Mily idegenforgalmi többlet például a ló­verseny! És mennyivel nagyobb attrakció lenne, ha egy parkon vagy erdős allcén lehetne hozzájutni és park venné körül a versenyteret, melyben üdülést és szórakozást találhatna a versenylátogató publikum. Emellett pedig ló­­versenyterünk maga és berendezése legelső­­rendű. Játszani pedig ott eleget lehet! Ezrével tudjuk azokat a magyarokat, akik Nizzát, Montecarlót látogatják. Kimondottan odamennek a szép tenger és vidék miatt és­­ a játékteremben töltik idejük javarészét. Mily óriási összegek mennek így tőlünk is ki, nem­csak a veszteségek, de a külföldön élés és köl­tekezés révén is! Nem bírjuk hinni, hogy rengeteg pénz ne maradna itthon, ha mindazokon a helyeken, amelyeket nekünk a természet adott, a kénye­lem, a luxus és szórakozás éppúgy megtalál­ható volna, mint a külföld hasonló helyein. A külföldieknek pedig, akik, Istennek hála, amint betették a lábukat Budapestre, megsze­retnek bennünket, többet kell nyújtanunk, mint amit ma találnak. Programmunk ma két-három nap alatt ki­merül. Budapest szépségei: a Svábhegy, a sziget berendezkedéseivel mindmegannyi at­trakció. Ehhez jön egy-egy kirándulás a vi­dékre, Mezőskövesd, Balaton, egyik ménes­telep, a Hortobágy. Szép dolgok, de­ a pro­grammidő hamarosan befejeződik és nem is mindenki igényét elégíti ki. Mily hatalom lenne a Balaton és vidékének igazi kihasznál­hatósága! Mérlegünk nagy aktív tétellel gya­rapodna, a kereskedelem, ipar óriásit fej­lődne! Meg vagyok győződve, hogy szállo­dáink is sokkal nagyobb üzletet csinálnának, mint ma, mert a szállodák számának növeke­désével nő azok száma is, akik gondolkozás nélkül mernek idejönni. Az a körülmény, hogy a külföldi itt mindig talál lakást és vá­logathat benne és nincs egyre utalva, ha az megtelt, erősen növeli a vendégek számát és szoktatja az idegent bizonyos országok, váro­sokhoz. Ne akarjunk tüteményesek lenni és túl­­büszkék. Mert a hatalomnak és gazdagságnak erénye, hogy önmaga csinálja a törvényeit és túlteszi magát az elnyomottaknak diktált skrupulusokon. A minden órában, minden körülmények között való morált a szegények feladatává teszik. Ne akarjunk minden áron, mindenben a szegények, a kisdedek osztályá­hoz tartozni. Mély tisztelettel vagyok Főszerkesztő ur­nak régi olvasója és igaz hive I. K. gasztalja magát, hogy nem is olyan biztos, hogy az a vidéki barát felismerte őt. Annyi idő telt el azóta, megváltoztak a vonásai is, a félszemén kötést hord, igazán nem oly lehe­tetlen, hogy valaki, aki már rég nem látta, a legelső találkozásnál átsiklik tekintetével fe­lette, anélkül,­­hogy ráismerne. Ez az önkényes magyarázat megnyugtatta, visszaadta a nyugalmát és innentől kezdve a szerencse megint visszapártolt hozzá, Pándi­­nak pedig egy időre befellegzett. ... Hosszú hónapokig nem történt semmi különös. Minden ment a maga útján. Egyik este azonban, játék közben, Pandá­­nak eszébe jutott, hogy kissé felfrissíti magát. Bevonult a fürdőszobába, megeresztette a csa­pokat és alaposan megmosdott. Akkor vissza­tért a szobába, keresni kezdte a gyűrűjét. — Ide tettem az asztalra — mondotta közönyös hangon. — De az asztalon nem találta. Sem ő, sem Sávolt, mert persze mind­ketten keresték. — Talán a fürdőszobában hagytam — jegyezte meg kétkedve és visszament oda, hogy körülnézzen. De nem volt ott. — Persze, persze.. hisz biztos, hogy itt hagytam!... Határozottan emlékszem rá!... •— mondotta némi ingerültséggel és leplezett, vádoló éllel. Nem akart vádolni, sem pedig gyanúsítani, de szörnyen bosszantotta, hogy egy gyűrűt letesz az asztalra és amikor pár perc múltán visszatér, bár senki idegen nem járt a szobában, már csak a hűlt helyét ta­lálja. — Csak a fürdőszobában hagyhatta ... — jegyezte meg félénken Sávolt. — Ugyan kérem, hogy mondhat ilyent?! — támadt rá dühösen Pándi — Hisz épp most jöttem onnan és nem találtam sehol!... össze­vissza túrtam mindent és nem akadt a kezem ügyébe!... De hogy is akadt volna? ... Ami­kor itthagytam! ... Itt az asztalon! .. . Egé­szen biztos! ... Akár az életemre is meg­esküszöm, olyan biztos!... — De nem hagyhatta itt ... Lehetetlen Hisz akkor itt volna ... Akkor itt muszájns lenni... Rajtam kívül senki sem volt a szó­bábán ... szellemek nem járnak ... hát akkor ki vitte volna el? ... — Ez az, amit én sem értek!... Én csak annyit tudok, hogy a gyűrűt itt hagytam, az asztalon hagytam és most nincs meg! Nincs!... Nincs!... Hová lett?!... hová?!... Sávolt elsápadt, fehér lett, mint a kréta. Az ajka megremegett. A kezét ökölbe szőrí­totta, majd szétnyitotta az ujjait és hebegve, zavartan mondta: — Én nem vettem el!... Az biztos... Pándi megvonogatta a vállát és a száját gúnyosan elhúzta. — Ha nem hisz nekem, motozzon meg... kutassa ki a zsebeimet... tessék ... tessék ... itt vannak a zsebeim... kirántottam vala­mennyit ... tessék megnézni... tessék! ... tes­sék!... nálam nincs semmi... nincs nálam a gyűrű!... Azért, mert egyszer... mert egy­szer bűnt követtem el... azért még nem le­het ... nem lehet... Nem tudta befejezni a mondatot. Sírva fakadt és sírva, zokogva, hóna alatt a sakk­játékkal, kivánszorgott a lakásból... * • Pándi ezután nem látta többé. Az öreg későn járt haza, sokszor csak kapuzárás után állított be, támolyogva felbotorkált a lépcső­kön, szobájában a villanyt sem csavarta fel, sötétben levetkőzött és lefeküdt. Voltak, akik azt mondták, hogy az öreg inni kezdett. Nem lehetett tudni, hogy mi igaz, külön­ben is rövidesen elköltözött a házból és nyoma veszett... Pándi csakhamar teljesen elfelejtkezett róla is, meg a gyűrűről is... De aztán megint eszébe jutott... A fürdőszobában a csapot javították és a szerelő a kád alatt megtalálta a gyűrűt. — Tessék csak nézni — szólt Pándihoz — egy gyűrűt találtam itt ... Már nagyon rég ke­rülhetett a kád alá, egészen piszkos, csupa mocsok ... Pándi egész testében megrázkódott és szí­vében dermedt félelemmel, félig ájultan, ki­meredt szemmel nézte, bámulta a gyűrűt... Borzalmas részletek a San Juan elsüllyedéséről Három perc alatt tenger alá sülyedt a hajó Newyork, augusztus 31. (Wolff.) A reggeli la­­­pok nemtanúk leírásai nyomán számos részletet közölnek a San Juan gőzös katasztrófájáról, amely a csendesóceáni partok mentén eddig elő­fordult legborzalmasabb hajótörés volt. Különö­sen az teszi borzalmassá a hajótörést, hogy alig három perccel az összeütkö­zés után már összecsapott a ten­ger álja a hajóroncs fölött és a hajó elsülyedt Nincs remény arra, hogy a hajótörésben el­pusztultak­­ideiglenes névsora, melyen hetven ha­lálos áldozat szerepel, kereskedjék. Az összeütkö­zés után borzasztó jelenetek voltak. Nők és gyer­mekek borzalmukban és rettegésükben kiáltoztak. Egy anya, hogy gyermekét megmentse, a San Juan közvetlen közelében lévő fartálygőzösre dobta, ő maga azonban nem tudta az élete megmentéséhez­­ szükséges ugrást megtenni, mert a hajók ebben a pillanatban eltávolodtak egymástól. Az utasok közvetlenül az összeütközés után már tisztában voltak azzal, hogy a hajó a követ­kező pillanatban el fog sülyedni. Az elektromos világítási üzem azonnal felmondta a szolgálatot, ami lehetetlenné tette a mentő­­övek felkapcsolását. A megmentett utasok közül többen, úgy amint voltak, az ágyból kiugorva, menekültek meg. Mi­vel csaknem valamennyien tudták, hogy a hajó elsülyedése nyomán keletkező örvény sodrásának ereje a mélységbe ragadja őket, legtöbbnyire ket­tesével, vagy csoportosan ugrottak a tengerbe, hog­y az örvény erejét ezzel mérsékeljék. Azok, akik ettől visszariadtak, valamennyien elsülyedtek a hajóronccsal együtt.

Next