Ujság, 1929. december (5. évfolyam, 274-296. szám)

1929-12-01 / 274. szám

2 Óriási többséggel elvetették a német nemzetiek népszavazási törvény­­javaslatát a birodalmi gyűlésen Az egész akció a weimari alkotmány ellen irányult Berlin, november 30. A birodalmi gyűlés ma délelőtt tovább folytatta a népszavazási törvényjavaslat tárgyalását. Kardorff német néppárti képviselő hosszabb beszédben fog­lalkozott a német nemzeti párt népkezdemé­­nyezési akciójával. Ez az akció játék a tűzzel. A felszabadult Rajnavidék lakosai a felszaba­dulás órájában minden bizonnyal Strese­­mannra gondolnak és nem a német nemzeti párt vezérére, Hugenbergre. Hugenbergék népkezdeményezése csak a szociáldemokrata pártnak használt. Ez a párt már eddig is a birodalom legerősebb pártja volt és minden , bizonnyal emlékművet fog emelni Hugen­­bergnek, mint a szociáldemokrata tábor ne­velőjének. Kardorff ezután a birodalmi kor­mán magatartását kritizálta a népkezdemé­nyezés körül. Kár volt megtiltani a köztiszt­viselőknek a népkezdeményezésben való rész­vételt és az ilyesminek nem szabad még egy­szer megtörténnie. Kardorff kritikájára Severing belügy­miniszter válaszolt, mondván, hogy a nép­kezdeményezésben az is benne volt, hogy a birodalmi kormány tagjait vád alá kell he­lyezni és fegyházzal sújtani, ha pedig akad német köztisztviselő, aki ezzel a követeléssel azonosítja magát, nem méltó arra, hogy a köztársaság szol­gálatában álljon. Az egész népszavazási akció nem külpolitikai kérdés, hanem a demokratikus rendszer, a weimari alkotmány ellen irányul — mon­dotta. December 22-én mindenkinek otthon kellene maradnia és igy kellene Jlugenberg úrral leszámolnia. Vagy ha a terror arra kény­szeríti őket, hogy vegyenek részt a szavazás­ban, csak egy vonást tegyenek és ilyenformán húzzák keresztül Hugenberg úr számítását Az általános vita bezárása után névsze­rinti szavazással döntöttek az első szakasz­ról. A szavazás eredményéhez képest a há­borús felelősség elismerésének visszautasítá­sáról szóló első szakaszt 318 szavazattal 82 szavazat ellenében elvetették. A szavazás során négyen tartózkodtak a sza­vazástól. Locke elnök ezután bejelentette, hogy a nemzeti szocialisták a többi három szakasz feletti döntésnél is név szerinti sza­vazást javasoltak. Esser képviselő ekkor in­dítványozta, hogy az ülést napol­ják el, mivel a rajnavidéki képviselők részt kívánnak venni a Rajna-vidék felszabadulásának ünnepélyén. A második szakasz feletti név szerinti szava­zás elrendelése mellett szavaztak a német nemzeti és a nemzeti szocialista párti kép­viselők, azonban a javaslat elfogadásához szükséges 50 képviselő számát így sem tud­ták elérni, és így a versaillesi szerződés 231, 429 és 430. szakaszainak felfüggesztéséről szóló második szakaszt egyszerű szavazással elvetették a német nemzeti, a keresztény kis­gazda és a nemzeti szocialista párt szava­zatai ellenére. A Young-tervezet elutasításáról szóló har­madik szakaszhoz Prejer nemzeti párti kép­viselő szólt hozzá. A szakasz feletti szava­zásnál a szakaszt 312 szavazattal 80 szavazat ellenében elutasították; négyen tartózkodtak­ a szavazástól. A negyedik szakaszt 312 sza­vazattal 60 szavazat ellenében elvetették. Curtius beszédének visszhangja Franciaországban Paris, november 20. Curtius német biro­dalmi külügyminiszter felszólalásával foglal­kozva a Temps azt írja, hogy Curltius jó né­met hazafi módjára beszélt és elsősorban Né­metország közvetlen érdekeit domborította ki, amelyekkel a nacionalisták mozgalma teljesen ellentétben áll. Curtius azonban őszintén ki­jelentette azt is, hogy Németország külpoliti­kája az eseményekhez igazodik és nem rin­gatja magát illúziókban. Ez a nyilatkozat kü­lönös figyelmet érdemel, mert ha Németor­szágnak ma az az érdeke, hogy megbuktassa a nacionalista mozgalmat, lehetséges, hogy a jövőben megfordul a szél és Németország azt fogja vélni érdekében, hogy kivonja magát kö­telezettségei alól. Franciaországnak ezzel szá­molnia kell és szintén reális politikát kell folytatnia, amely kellő elővigyázattal veszi számításba az esetleges meglepetéseket. Chatouroux termet írta Lenkei Henrik A Versailles-i palota pompásan berende­zett könyvtárszobájában éjjeli 11 órakor két férfi élénk beszélgetést folytatott. Egy öreg úr: Guetrefoges márki. S egy fiatalember: Beau­marchais. A­­Figaró házasságáénak leendő szerzője kipirult arccal fordult a márkihoz: — Nagyon köszönöm jóságát márki! De isten büntessen meg érte, ha tanácsát meg­fogadom. Ne vegye rossz néven — én itt ma­radok a helyemen. Itt kell maradnom! Már ifjúságom szálai idefűznek ehhez a világhoz, ahová órásinas koromban léptem be először. Végre sikerült udvari állást kapnoik. Nulla vagyok itt, de itt vagyok. Az emberek kény­telenek velem szóba állni. S az a bájos asz­szonyka, akit minap oltár elé vezettem, nem kötelez-e arra, hogy előre törjek? Szabad-e eltávoznom arról a pontról, melyről kiemel­hetem az én világomat sarkaiból? Csupán azért, mert a király szemet vetett a felesé­gemre? Ó nem, kedves márki! Éppen a ve­szély izgat engem! Örömöm telik abban, hogy rossz kártyákkal nyerjem meg a játékot! Én nem mozdulok innen egy tapodtat sem s ezt a gonosz komédiát annyira jóra fordítom, hogy ön, kedves márki, legjobban fog nekem tapsolni. A márkit megkapta a fiatalember ön­bizalma. — úgy visszavonom indítványomat! — mondta atyai jóindulattal. — S a továbbiak­hoz sok szerencsét kivánok! Ezzel megszorította Baumarchais kezét s a függönyajtón át a bálterembe tipegett. Beaumarchais a mellékajtóhoz sietett. Eb­ben a pillanatban lépett be szépséges, ifjú hitvese Madelaine, fényes báli toalettben , ugyanakkor ütötte a kandalló órája a negyed­­tizenkettőt. Madelaine szörnyű szorongásában elkiál­totta magát: — Negyedtizenkettő! A király vár rám a bálteremben. Szökjünk Gusztáv! Még van időnk! De Beumarchais vidáman felelte: — Ugyanezt a tanácsot adta éppen most Guetrefoges márki. Neki is kijelentettem, hogy soha! A mi célunkat csupán bátorsá­gunk és eszünk teljes megfeszítésével érhet­jük el. Nem engedhetjük meg magunknak a fényűzést, hogy a sült galambokat várjuk. Madelaine incselkedett: — S ha hirtelen beleszeretnék ebbe a po­cakos királyba s az a vágy bevinne, hogy Pompadour utódja legyek? Beaumarchais nem hagyta magát: —Akkor egy bolonddal több volna ezen a meghiúsult reményekkel kikövezett ud­varon! Madelaine kacagott. — Hiszen tudod, hogy csak mókáztam. De legalább adj valami utasítást, hogyan vé­dekezzem a kiérdemesült Don Juan támadása ellen. Beaumarchais elkomolyodott: — Ezért jöttem ide, s ezért kértem a martinét... Tovább nem kellett magyaráznia, mert Pompadour megjelent lakosztálya küszöbén fényes báli jelmez volt rajta, melyet Beau, marchais örömmel és elragadtatással vett észre. Örömmel kiáltotta: — Már itt is van a játszótársnőnk. Még pedig abban a kosztümben, melyet én tervez­tem. Mesés! Ellenállhatatlan! Pompadour mosolyogva fordult Made­­lainehez: — Tehát valóban nem vágyódik, asszo­nyom, az én helyemre? Madelaine tréfás ijedtséggel tiltakozott: — Isten mentsen! Egyetlen gondom, ho­gyan kerüljem ki ezt a megtiszteltetést. Pompadour sóhajtott: — Milyen irigylendő maga drága Made­­lainem! Madelaine önkéntelen sajnálkozással je­gyezte meg: — Márkiné szereti a királyt! Pompadour ráütött a fejével: — Igenis szerelem! S azt akarnám, hogy a világ első fejedelme legyen. Hogy még a Napkirályt is túlragyogja! Pedig jól tudom, hogy ez a kívánságom sohasem teljesülhet! Madelaine mesíhatódott: — Ó, hogy érzem a fájdalmát márkiné! S hirtelen ötlettel hozzátette: — Lába elé vetem magamat... könyö­rögni fogok a királynak ! De Pompadour leintette: — Evvel csak fokozná a sóvárgását! A ki­rály olyan mint a gyermek. Mennél nehezeb­ben kapja meg játékszerét, annál hevesebben fáj rá a foga! Beaumarchais megszólalt: — Úgy nem marad más hátra, mint hogy bele hagyjuk harapni a savanyú almába! A két nő felriadt: — Gusztáv! — Beaumarchais! De Beaumarchais mosolyogva csitította őket: — Ne értsenek félre hölgyeim! Azt akar­tam mondani, úgy kell feltálalnunk az almát őfelségének, hogy savanyúnak tartsa! Madelaine tapsolt: —­ Pompás! kiállhatatlan leszek! Pompadour ellenkezett: — Ez nem fog önnek sikerülni kedvesem! Beaumarchais kedélyeskedett: — Bízza csak rá Madelainera márkiné! Madelaine folytatta a pajzánkodást: — Alig várom, hogy legyet dobjak a le­vesébe! Beaumarchais ráncba húzta homlokát: — Valamivel több komolyságot kérek Madelaine! Ne feledd, hogy ettől a légytől függ a mi boldogságunk, sőt talán Európa sorsa is! De Madelaine most már jó úton érezte magát. Kecsesen bólintott és besietett a bál­terembe, a megbeszélt találkozóhoz. Beaumarchais és Pompadour szintén visz­­sza­vonult. Pár perccel később Madelaine mintegy menekülve újra beszaladt a könyvtárszobába. XV. Lajos lihegve követte. — Asszonyom! Még meddig hagy epe­­kedni? Madelaine negédeskedett: — Ó­felség! Annyira félek! — Miért? Csak nem bánta meg az ígé­retét? — Világért sem! Sőt úszom a boldog­ságban! Nos tehát? _. t ! — Megölne a szégyen, ha felség úgy el­dobna engem is, mint valami elhasznált­­ zsebkendőt. XV. Lajos neheztelt. Megfogta az asz­­szonyka kezét és a mély meggyőződés hang­­­­ján mondta: — Téved Madelaine! A szeszélyességről­­ régen leszoktam. S éppenséggel végleg abba­hagyom, ha ilyen bársonyos, édes kis kezet mondhatok magaménak! A márkiné utóbbi­­ időben csupán párduckarmait éreztette velem! Madelaine félvállról vetette oda: — Egyáltalán nagyon el van kaparva fel­séged b­árkinéja. Úgy látszik, fejébe szállt a dicsősége! A király fészkelődni kezdett. — Nem, nem! Nem ez volt a hibája! In­kább az, hogy túl okos. Madelaine csúfolódott: — Kitelik tőle, hogy még felségednél is okosabbnak tartja magát. XV. Lajos mindjobban felingerült: — Azt talán mégsem meri! De Madelaine tovább tapintatlankodott: — Bizonyára nagyon elbizakodott és tel­hetetlen! A király kelletlenül járult hozzá: — Ebben igaza van, Madelaine. Nem elég, hogy egy szerencsétlen háborúba kevert, mindenáron Chatouroux termeibe akart át­költözni! — Tudom. Első kedvese volt felségednek akinek emlékét még most is különös szere­tettel őrzi. Hallatlan tolakodás! XV. Lajos panaszra fakadt: — S mi a fő! Ezek a csatározások meg­zavarták azt, ami a legszebb földön. A sze­relmünket­ Madelaine adta a sértettet­. — Éppúgy, mint most a mi szapulásunk. De a király folytatta a vádaskodást: — Szive nincs a márkinénak. Ezért hol­nap örök időre száműzöm udvaromból. S akkor senki sem áll többé kettőnk között, édes Madelaine. S ezzel magához vonta az alig húzódozó asszonyt. XV. Lajos el volt ragadtatva. — Kérjen valamit tőlem! —­ mondta lel­kesedve. — Be akarom önnek bizonyítani, hogy Franciaország királya nemcsak bűn- ÚJSÁG Félóra Durini di Monza gróf, olasz követnél, egy nappal távozása előtt Az Eszterházy-palota hatalmas fedett ud­vara kopácsolás zajától hangos. A halk Eszterházy-utca finom csöndes palotájára, az olasz követségre rá sem lehet ismerni. Mun­kások jönnek-mennek, ládák alatt görnyede­­zik a válluk, költözik a követ... Ez pedig nem oly egyszerű tény, hiszen Durini di Monza gróf, a távozó olasz követ Olaszország egyik leggazdagabb embere. Milanóban több palotája van. Tulajdonképen monzai szárma­zású ősi itáliai família sarja. A Durini grófok évszázadok előtt költöztek Monzából Mila­nóba, ahol mindig a város első polgárai vol­tak. Ha valaki levelet ír Durini di Monza grófnak Milanóba, így kell címeznie levelét: Durini grófnak, Durini-utca, Durini-palota... Mi van a százötven ládában? Először is ren­geteg kép, főként olasz mesterektől, még pedig a legkiválóbb alkotások a quatro­­centóból, cinquecentóból, secentóból. Azután rengeteg szőnyeg, a legfinomabb művüek, Kelet szövésének csodái, ezüstök és­­ ara­nyak ... Végül pedig Durini di Monza gróf igazi büszkeségei, vadásztrófeái, emlékei an­nak a sportnak a műveléséből, amely életének legfőbb szenvedélye: a vadászat... Jönnek mennek a munkások, a személyzet pedig, sut­togva és szomorusággal lépked a szőnyegek­kel betakart folyosókon. Mindenkinek fáj, hogy elutazik Durini di Monza gróf Chilébe, új állomáshelyére. A utáni o­­ldmár, a sajtóattasé közli, hogy néhány perc múlva fogad a követ úr, akit e pillanatban egy magyar fotográfus éppen fényképez. De már ki is lép a dolgozószobá­ból a hatalmas empire-szalonba a fotográfus, aki több felvételt készített a követről, viszont a követ feleségét nem tudta lefényképezni Durini di Monza grófné szívesen ad régi fény­képet, de a fényképezés idegesíti... * Szép férfi Durini di Monza gróf. Vékony, előkelő, halk pointirozással beszél és állandó mosoly fényük az arcán. Azért a mosoly nem kövesedik az arcára és nem szürkül sablo­nossá. Fekete ruha van rajta, csikós nadrág, keskeny, francia cipő. Hellyel és vermouthtal kinél. Azzal kezdi, hogy életének­ és karrier­jének legemlékezetesebb és legszebb hat esz­tendejét töltötte Budapesten. Boldoggá teszi az a tudat, hogy Magyarországon mennyire szerették. — Igazán meghat — mosolyog —, hogy Magyarország minden részéből leveleket kap­tam mostanában, amelyek írói kérik, ne men­jek el. Egyszerű, parasztemberek sorait for­dítják le titkáraim és ezekből a levelekből a megbecsülésnek és ragaszkodásnak érzése árad. E héten többször jártam budapesti üz­letekben bevásárolni utazásom előtt. Idegen urak szorongatták a kezemet és könnyesen búcsúztak. Elmondja, úgy érzi, nem dolgozott hiába. Amióta a magyar—olasz barátsági szerződést megkötötték, Olaszország mindig teljes erővel támogatta a magyar érdekeket, így lesz ez a jövőben is. Biztosak lehetünk abban, hogy Olaszország változatlanul támogatni fogja jövőben is Magyarországot. Sétál a dolgozószobájában, kinéz az ut­cára, ahol az esős délelőttökön két csupasz fa ázik. — Higgye el — sóhajt —, nagy sajnálattal távozom. Most Dél-Amerikába megyek, ahol, sajnos, nem sokat tehetek a magyarság érde­kében. De két év múlva, azt hiszem, vissza­térek Európába és akkor újra felveszem Ma­gyarországgal a kapcsolatot A magyar nép­nek pedig azt üzenhetem, hogy a jelen talán nyomasztó, de ezeréves történelemben ez csak múló epizód. Ne veszítsék el türelmüket, fogjanak össze, dolgozzanak és remélem, hogy Ma­­yarországra szebb jövő virrad. — Mi volt Excellenciád legnagyobb él­ménye Magyarországon hat esztendő alatt? Durini di Monza gróf elmélyedten gondol­kozik, öszes, középen kettéválasztott haját hátrasimítik és elmélázva mondja: . — Talán az, hogy a köznépben milyen nagy­ kultúra és hazafiság van. Higgye el, nagy­­ dolog ez. Kissé csodálatos, hogy egy követ tud a népről beszélni, hiszen általában kevés érintkezése van vele... De a hat esztendő alatt sok időt áldoztam kedvenc szórakozá­somnak, a vadászatnak, gyakran jártam a ma­gyar vidéken és sok egyszerű parasztemberrel érintkeztem. Az Íróasztalára mutat: — Aztán itt vannak a levelek, amiket egy­szerű, vidéki magyaroktól kaptam. Műveltség és hazafiasság ragyog ki ezekből a sorokból. — Nagyon szeretem Magyarországot. Ki­tűnően éreztem magamat, sokat jártam az Operába és a koncertekre. Sajnos, prózai da­rabokat nem tudtam élvezni, mert nem tudok eléggé magyarul. Azért több prózai darabot láttam, amelyeknek tartalmát előre meg­­ismertem. A magyar színházi kultúra fejlett­ségéről akkor bizonyosodtam meg, amikor ugyanannak az operettnek londoni, párisi, berlini és budapesti előadását végignéztem és összehasonlítást tehettem közöttük. Mond­hatom, ez az összehasonlítás nem esett a budapesti operaelőadás rovására. Sajnos, nem értem az önök nyelvét. Elolvastam azokat a magyar szépirodalmi műveket, amelyek a közelmúltban olasz nyelven megjelentek. Na­gyon tetszettek. Molnár Ferencnek több da­rabját láttam Olaszországban, élveztem őket. Amikor a zenére terelődik a szó, két nevet szinte áhí­tatosan ejt ki: — Dohnányi és Irubay ... Modern festőinket nagyrabecsüli és abban, hogy magyar képek olaszországi kiállításra kerültek, neki is van egy kis szerepe. — Nem lehet lekicsinyelni azt — fejezi be a beszélgetést —, hogy ilyen kis nemzet, mint a magyar, a szellemnek annyi nagy érté­két tudja produkálni. Durini di Monza vasárnap este utazik Milanóba. Részt vesz az olasz trónörökös eskü­vőjén és valószínűleg májusban hajózik át Dél-Amerikába, új állomáshelyére. Olasz** ország új budapesti követe január elsején teszi át hivatalát, s K. A. VASÁRNAP, 1929 DECEMBER 1 Öt ember halála egy szálloda égésénél Boston, november 30. Az egyik itteni szál­lodában ma reggel tűz ütött ki, öt ember, köztük a tűzoltóparancsnok, a tűzbe veszett.

Next