Ujság, 1930. március (6. évfolyam, 50-73. szám)

1930-03-01 / 50. szám

2 Monstre dalosverseny Főiskolai hallgdt- * -4 f' A /~\ / // • Jók lovas banda- jj, 000 TOTM­­ h­uma a menetben ünneplő tömeg Várban Piros-fehér-zöld transzparens a honvédelmi minisz­tériumon „Életemben mindig a kötelességteljesítés volt a vezér csillagom” — mondta a kormányzó Horthy Miklós kormányzó tiszteletére a Tár­­sadalmi Egyesületek Szövetsége monstre felvonu­lást rendezett. Már délután három órakor meg­­népesedett a városház udvara, egymásután ér­keztek a különböző dalárdák, dalegyesületek és a­­zenekarok, amelyek főpróbát tartottak Szegő Sándor országos karnagy vezetésével. Több mint 1700 dalos vett részt a főpróbán, melynek végez­tével megindult a menet a Várba. Az Erzsébet-híd pesti hídfőjénél tizenkét fehérlovas rendőr várta a dalosokat s vezette őket a Várba. Gyülekezés a Belváros utcáin Az Erzsébet-híd pesti hídfőjénél gyülekeztek a társadalmi egyesületek. Díszruhás rendőrök sorfala között hullámzott a tömeg. Közvetlenül a hidfő mellett százával lobogott a különböző egyesületek és a TESz vidéki küldöttségeinek zászlaja s a képet a főiskolai lovasok sora tette sínessé. A lovasokat Bakonyi János, a Budapesti Lo­vas Egyesület igazgatója vezette és a felvonuláson tizenkét főiskolai lovas és hat lovasnő vett részt. A férfiak kakiszint uniformisban, a hölgyek pe­dig fekete lovaglóruhában ültek lovaikon. A höl­gyek közül Zsedényi Manyika, Szekeres Nusi, Franz Elsa, Poór Kató, György Évi, Breyer Lilly és Schultheisz Margit várták meg, amíg a hatal­mas emberáradat elhaladt és a lovasok sora zárta be a felvonuló tömeget. A tér közepén állott és gyűlt egybe az úgyne­vezett kis küldöttség, amelynek tagjai valameny­­nyien fekete ruhában jelentek meg, mert a kor­mányzó külön kihallgatásán is részt vesznek. Ott volt többek között Andréka Károly főkapitány­­helyettes, Szontagh Tamás, Szörtsey József, vitéz Endre László, Lázár Andor, Borbély-Maczky Emil, Endre Zsigmond képviselő, vitéz Mándoky Sán­dor, Putnoky Móric, Ilosvay­­Gusztáv, Pogány Frigyes, Rausch Aladár, Kontra Aladár, Majoros István, valamint a TESz vidéki egyesületeinek minden vezetője. Megindul a menet A menet az Erzsébet-hídon, a Döbrentei-téren, a Döbrentei-utcán, a Lánchíd­ utcán és a Hu­­nyady János-úton keresztül haladt a várba s a dalosok már a miniszterelnökségnél jártak, ami­kor a menet vége még a budai Dunaparton kí­gyózott s a lovasokat a Lánchid-utcában éljenezte az utca népe, amely százával és ezrével szemlélte a felvonulást s éljenezte meg­ megújuló tapsvihar közben a menet tagjait és Horthy Miklós kor­mányzót. Ugyancsak többszáz főre rugó tömeg várta a Dísz-téren a felvonulást s amikor a menet első csoportja megérkezett a rendőrök sorfala között, a honvédelmi minisztérium homlokzatán hatal­mas piros-fehér-zöld transzparens gyulladt ki és a szürkülő estébe hatalmas fehér tizes szám vi­lágított bele. A­ Vár udvarán a testőrség tagjai várták a me­netet, a díszőrség riadót fújt, amikor a mon­stre felvonulás megkezdődött. A Mátyás király szoborcsoportozattól balra levő kiskapun át jutott a hatalmas tömeg a királyi palota belső udvarára, ahol kirajzolva várta az egyes csoportokat az előre elkészített hely. A kormányzói lakosztály erkélyén két hatalmas kan­deláber égett s közte vörös drapéria volt terítve az erkély korlátjára. Hat órára mind a tizenöt­ezer résztvevő elhelyezkedett a vár udvarán, felharsant a kürt s néhány perc múlva meg­jelent a kormányzó az erkélyen, felesége és Miklós fia kíséretében. Percekig tartó eget verő éljenorkán fogadta őket, amelynek elcsitultával 1700 dalos ajkáról hangzott fel a magyar Himnusz. Utána megkezdődött a hangverseny. Csendben szilárt az eső, azonban ez a lelkes tömi­, hangu­latán nem változtatott s meg-megújuló taps­ai fogadták az egyes számokat, amelyek s Szegő Sándor országos karnagy vezényelt. A Himnusz után az üdvözlő Fohászt énekelték, amely Sellei­­nek, a Budai Dalárda volt karnagyának és Lampérth Gézának a műve, utána felhangzott a­­Fekete­ szem éjszakája”, majd az »Érik az érik a búzakalászt. Huber: «Fohász»-át a BSzKRT és a I. honvédgyalogzered zenekarának kíséretében adták elő. Befejezésül együttesen énekelték el a Szózatot / a kormányzó családjával együtt végighallgatta a szerenádot s ugyancsak együttesen nézték végig a hatalmas tömeg katonás tisztelgő felvonulását. Negyednyolcra járt már az idő, amikor a­ fő­iskolai lovasok és lovashölgyek elvágtattak­ a kormányzó előtt s ezalatt a kormányt fák­­­lyának foyerjában gyülekeztek a küldöt­t,­ tagjai Félnyolcat mutatott a fogadóterem­ órája, amikor a csaknem kétszáztagú küldöttség előtt megjelent szárnysegéde kíséretében vitéz nagy­bányai Horthy Miklós kormányzó, akit három­szoros éljennel fogadtak a megjelentek. A fo­gadóterem sarkában állt gyászszalaggal átkötve az a hatalmas Szűz Máriás nemzeti lobogó, amely alatt tíz évvel ezelőtt a nemzeti hadsereg bevo­nult Budapestre. Az üdvözlő beszédek Perényi Zsigmond báró köszöntötte a kor­mányzót: — Lelkes hazafiak, társadalmi egyleteink vezetői részéről indult meg a mozgalom, hogy’ megünnepeljük tizedik évfordulóját annak a napnak, amelyen Főmélt­óságod az isteni gondviselés rendelkezése folytán és saját aka­ratunkból a kormányzói széket elfoglalni m­él­­tóztatott. — A magyar társadalom nevében hódolat­tal köszöntöm Főméltóságodat, a legmelegebb érzéssel, őszinte, keresetlen szavakkal, mint ahogy az Főméltóságod fenkölt és nemes egyéniségéhez legjobban illik. — Mi Főméltóságodban az Államfőt lát­juk, akinek hódolattal tartozunk, a Vezért, aki irányt szab és akinek engedelmeskedünk. De látjuk a legelső magyar polgárt is, akihez magyar szívünk minden érzésével ragaszko­dunk, aki példát mutat kötelességteljesítésben, emberszeretetben, aki érettünk dolgozik, ve­lünk érez, velünk örvend és velünk szenved. — Buzgó imával fordulunk a Mindenható nagy Istenhez, hogy áldja Főméltóságod min­den lépését, minden törekvését, hogy segítse Főméltóságodat munkájában, a régi Magyar­­ország romjain a réginél boldogabb, erősebb új Magyarország felépítésében, hogy sokáig éltesse Főméltóságodat, hogy munkájának gyümölcsét, magyar népének boldogságát lát­hassa.­­ Ezután Sipőcz Jenő dr. polgármester a főváros törvényhatóságának küldöttsége élén a következő szavakkal üdvözölte a kor­mányzót: — Föméltósága Kormányzó Úr? A szere­tetnek, ragaszkodásnak és halának hullámai, amelyek a mai napon az országból és fővá­rosából Főméltóságod felé áradnak, a ma­gyar néplélek legmélyebb és legtisztább for­rásaiból fakadnak. Köszönjük, hogy Fő­­méltóságod állandó ittlakásával valódi szék­várossá tette fővárosunkat. Köszönjük, hogy itt él közöttünk és részt vesz örömünkben, bánatunkban. Köszönjük hangsúlyozva is, hogy megteremtette a belső békét, a társa­dalmi rendet, amely lehetővé teszi a buda­pesti polgárnak — a munkást is ideértve —­, hogy verejtékes munkájának gyümölcsét él­vezhesse. És engedje meg, hogy hálatelt szívvel köszönjük meg, hogy fenkölt élet­­társa, a Főméltóságú Asszony, vigasztalója lett Budapest szenvedőinek, gyámolitója sze­gényeinek. — Arra kérjük az Egek Urát, hogy a Kor­mányzó Ur továbbra is összeolvadva marad­jon a nemzettel és fővárosával szent érzések­ben és szent kötelességekben és hosszú időn át vezethesse a nemzetet és annak fővárosát azon az úton, amely a nemzetnek a régi nagy országot, fővárosának pedig ragyogó fejlő­dést bizton ígéri. Az Ég áldása legyen a Fő­­méltóságú Kormány­zó Úron és családján! A kormányzó beszéde A kormányzó az üdvözlésekre a következő beszéddel válaszolt: — Szívből köszönöm meleg üdvözlő szavaikat, amelyekkel a magyar társadalom és a főváros jóleső együttérzését tolmácsolták. — Az évfordulók az emlékezés ünnepei. A magyar sors mostani kemény napjaiban nem is jelenthetnek többet — minthogy magunkba szállva vonják le az emlékezés tanulságait. — Tíz évvel ezelőtt a nemzet újra magára eszmélt és a csü­ggedés helyett friss energia lán­golt fel — Azóta sokat küzdöttünk és még többet szen­vedtünk, sorsdöntő percek válságain mentünk ke­resztül és nehéz időszakokat éltünk át, de szívós kitartó munkával helyrehozni törekedtünk azt, amit a balszerm­ese végzetes fordulata rontott a magyarság sorsán. Az eredmények még távolról sem érték utol a nemzet vágyait, de a történelem igazságszolgáltatása néha lassan halad előre. — Két dolog van, amit nem érinthettek nálam a csalódások és nem koptathatott el az idő é­s ez a hitem és a kötelességérzésem. Engem a nemzet önerejének ujjjáél­ződése szólított helyemre, nem veszíthetem tehát el soha hitemet fajom jövőjében. Életemben mindig a kötelességteljesítés volt a vezércsillagom, a jövőben sem fogok soha­sem habozni, hogy megtegyem azt, amit a nem­zet érdeke tőlem kíván.­­ Ezt a hitet és ezt a kötelességérzést várom el viszont minden jóérzést a magyar embertől is. A hitet a nemzet életerejében, a harcot a kétke­dés ellen, a bizakodást a csüggedéssel, a szembe­­szállást a mindent lekicsinyléssel szemben — és a haza iránti odaadó kötelességteljesítést, az önzés leküzdését, akkor, ha a haza áldozatokat kíván, az egyéni és osztályérdekek félretételét, olyankor, amidőn a nemzet egyetemes javát kell szolgálni, az egymással összefogást a széthúzással, az össze­tartást a pártoskodással szemben. — Különös örömömre szolgál, hogy a székes­főváros népének hivatott képviselői eljöttek ide hozzám, csatlakozva az ország társadalmának küldötteihez. A mi csodálatosan szép fővárosnak nemcsak földrajzilag az ország szíve, nemcsak az állami szervezet működésének központja, hanem a nemzet szellemi és gazdasági életének legjelen­tősebb szálai is ide futnak össze. Ebből folyó nagy hivatásának ez a város a jövőben is csak úgy tud eleget tenni, ha azonosítja magát a ma­gyar faj felfogásával és egybeforr a nemzet eszme­világával. — Köszönöm, hogy itt felkerestek és szívből köszöntöm az itt megjelentek utján a hazafiasait érző egész magyar társadalmat. A kormányzó beszédét csaknem minden mon­datánál kitörő lelkesedéssel fogadták a megjelen­tek. A küldöttség vezetőivel a beszédek elhang­zása után még hosszasan elbeszélgetett a kor­mányzó, nyolc óra is elmúlt már, amikor a meg­jelentek elhagyták a királyi palotát. Nyolc óra után Iymándy-Hegyessy Géza ezre­des, a testőrség parancsnoka, bevezényeltette a testőrség tagjait és a monstre felvonulást a kür­tösök lefúvó jele fejezte be. V . Seherezáde mesét írta Dánielné Lengyel Laura — Véghetetlen hatalmasságú Uram —­­mondotta Seherezáde —, hadd mondjak me­sét ma éjjel neked a világ leggyönyörűbb szobráról, ki nem tudott élő, eleven asszony teremtéssé válni, mert... — de hadd beszél­jen a mese maga helyett, én uram. — Messze, messze lent e tenger felé volt egy hatalmas palota. A palota belsejében egy csodálatos szép márványszobor állt. Finnek a szobornak olyan bűbájos ereje volt, hogy­ aki férfiember meglátta, nyomban beleszeretett és nem akart többé élő, eleven asszonyra reá­nézni. A palota előtt, ahová a bűbájos szob­rot rejtették, egy irtózatos hétfejü sárkány őrködött. Minden férfinak, ki a palotába lé­­pett, egy zsák aranyat kellett lába elé tenni, d­e ez még nem volt elég. A sárkány három kérdést adott fel azoknak, kik a szobor elé akartak jutni s csak ha erre megfeleltek, jut­hattak be a palota belsejébe, ahol estétől haj­nalig maradtak. És én kegyes szultánom, a legnagyobb nyomorúságok idején, abban az időben is, mikor gyöngeelméjű magzatot szültek az asz­­szonyok, a sárkány előtt mindig halomszámra­­ állt az arany és tódult a sok férfiember, hogy feleljen a sárkány kérdéseire, mert nincs az a szegény és nyomorult és lusta férfi, ki­­az­­a­daggá és nincs az az ostoba, ki éleselméjűvé nem tudna válni, ha arról van szó, hogy az asszonyi teremtés közelébe juthasson, aki után vágyakozik. És akadt a férfiak között szerencsés, ki­választott, kinek kedvéért a csodálatos már­ványszobor megelevenedett, élő asszonnyá vált s megajándékozta a férfit olyan boldog­sággal, milyennel csak a hurik tudják meg­ajándékozni az igazhivőt, ott fenn Allah pa­­­­radicsomában. És ezeknek a boldog kiválasztottaknak, kik már a földön megizlelhették a paradi­csom édességeit, egy tüzes rózsa nyílt ki a szívük felett és viselték ezt a rózsát teljes életükben és mindenki tudta róluk, hogy ezek a boldog férfiak, kik itt a földi életben meg­ismerték a hurik csókját, melyet pedig csak a tisztességben eltöltött élet és a bátran foga­dott halál után ajándékoz az igazhivőnek Al­lah kegyelm­e. Egy napon fiatal énekes lépett be a pa­lota kapuján, melynek küszöbét a hétfejű sárkány őrizte. Nem hozott aranyat és nem törődött a tüzet okádó sárkány kérdéseivel, de érezte, hogy diadalmas lesz, mert soha senki nem vágyott úgy a márványasszonyhoz, hogy forró szerelmével felolvassza annak kő­tagjait és megismerje a paradicsomi szerelmet, a hurik által ajándékozott gyönyörűséget, mely után tüzes rózsa gyűl ki a férfi szíve felett. — Hol az arany? — kérdezte a sárkány. Az ifjú pedig felelet helyett énekelni kez­dett. Énekelt a vágyról, mely kínzó és gyötrel­­mes és meddő, miként a halál és énekelt a beteljesülés percéről, mikor megsemmisült ön­tudat eszméletlensége világosítja meg előt­tünk az étet értelmét. A vágyról, mely szeges korbácsokkal fiz bennünket, mely állatokká aljasít, hogy aztán a mámorban felmagaszto­­sítva Istenhez tegyen benünket hasonlóvá, mert most, így ebben a pillanatban, tudunk életet formálni, teremteni. A sárkány pedig hallgatta az ifjú énekét és most már nem kért tőle aranyat, nem kérde­zett tőle semmit, beeresztette a palotába a csodálatos márványszobor elé. Bent pedig a palotában megint dalban mondotta meg a szobornak, hogy szereti, ahogy még soha senki a földön nem szeretett. A szobor pedig éjféltájban megelevenedett és mondotta az ifjúnak: — Ide hallgass, te ember, ki eljöttél hoz­zám, hogy megváltsad az én bús életemet. Sze­retsz te engedj igazán? — Lelkemmel, szivemmel, testemmel sze­retlek. Jobban szeretlek az életemnél. A szobor csendesen megrázta fejét — Ezt már a többiek is mondották, aztán... — Aztán ... Aztán itt vagyok elvarázsolva, hideg márványba öntve és igy is kell maradnom, mig csak egy férfira nem akadok, aki engem mindennél jobban szeret. — Én... Én ... — Hallgass reám, ha én most a tied leszek, engem csak titokban szabad szeretni. Soha senkinek meg nem szabad tudni, hogy én a világ legszebb és legtöbb gyönyörűséget adó asszonya, tied voltam. Aki azonban megelég­­szik a hírrel, hogy én a karjai között feküd­tem, annak egy égő tűzrózsa nyílik ki a szíve fölött ötezer éve állok itt márványban, szü­zén, megválthatatlanul, mert nem akadt férfi, ki mikor aközött választhatott volna, hogy engem bir-e, vagy csak a hite lesz meg annak az emberek előtt, hogy az övé voltam — en­gem választott volna. Diadalmasan elmentek a tűzrózsával szivük fölött és én itt maradtam és itt maradok addig, mig egy férfinak csak­ugyan drágább leszek mindennél és el tudja titkolni, hogy a karjai között tartott. Seherezáde elhallgatott, a szultán pedig kii­váncsian kérdezte: — Aztán? Mi történt aztán, Seherezáde? — Aztán, én felséges uram és parancso­­lom? Az ifjú költő reggel elhagyta a palotát, ragyogott az arca a boldog diadaltól, mert a tüzes rózsa ott virított a szive felett, mikép­­­pen ott virított a többi szerencsés kiválasztott­nak, kik férfitársaik bámulata és irigysége közepette élték le életüket. — És a szegény márványszobor? — kér­dezte a szultán. — Az bizony ottmaradt, fehéren, érintetle­nül, soha szerelmét meg nem ismerve, mert a férfiember, ha úgy fordul, feláldozza az­ asz­­szonyért vagyonát, jó hírnevét, erejét, egész­ségét, sőt van úgyis, hogy a becsületét, az éle­­­tét is, de a paradicsombeli huhiért sem adja oda azt, ami lelkének és életének legbecsesebb kincse — a hiúságát. « ÚJSÁG SZOMBAT, 1930 MÁRCIUS 1 Zsákutcában a vámfegy­verszüneti értekezlet Az olasz delegáció közvetítő javaslata (fent, február 28. (Svájci Távirati Iroda. )­ A vámfegyverszüneti értekezlet mai ülésén Colija elnök bejelentette, hogy a helyzet, meg­ítélése szerint, az, hogy a tárgyalások a fran­ciák magatartása szerint zsákutcába kerültek. Szükségesnek tartja, hogy az albizottság mindaddig szüntesse be üléseit, míg az egyes delegációk álláspontjukat közelebbről meg nem határozzák. A francia delegáció — mint ismeretes — bejelentette, hogy Franciaország nem járul hozzá az európai vámbéke-egyezményhez Mára már a franciák is belátták, hogy tegnapi bejelentésük túlságosan brutális volt s ezért újabb nyilatkozatot adtak ki, amelyben eny­híteni próbálják Serruys csütörtöki bejelenté­sét. A nyilatkozat szerint Franciaország ter­mészetesen továbbra is együtt akar működni a genfi delegátusokkal, az európai gazdasági feltételek megjavítása érdekében. Serruys csütörtöki nyilatkozata lényegében csak azt akarta mondani, hogy a konkurrencia más utakon sokkal hamarabb juthat gyakorlati eredményekhez, mint az eddig követett után. Az olasz delegáció pénteken közvetítő ja­vaslatot terjesztett be, amelyben azt indítvá­nyozza, kötelezzék magukat az európai álla­­­mok, hogy két-három éven belül nem mond­ják fel az érvényben levő kereskedelmi szer­­ződéseket és vámegyezményeket.

Next