Ujság, 1930. július (6. évfolyam, 146-172. szám)

1930-07-01 / 146. szám

3 Nem készülnek puccsra a legitimisták Apponyi Albert gróf vad fantázia szüle­ményeinek nyilvánította a híreszteléseket A Magyar Férfiak Szentkorona Szövetsége vasárnap alakította meg helyi szervezetét Sop­ronban. A gyűlésen Apponyi Albert gróf is meg­jelent több képviselő társaságában. Kő József nyug.­tábornok üdvözölte a vendégeket, majd p........ vfurrel dr. mondott beszédet. Azt fejle­sulyos helyzetből csak a menekülésnek, a nem­etnek élén az ősi alkot- Iv. — Ma — folytatta — csonka, hiányzik belőle­­ királynak, másfelől a­z az a nemzeti akarat, it mint képviselőház se­­csak nem a nép akarata, imokralizmus nem lehet­­söt lelkileg és politikai­­utalva. A népnek rá kell­­ király a maga dicsősé­­tenságán, a szabadság ki­ességnek és igazságosság­­ra felépíteni, gróf a többi között azt is, hogy cegnek Ottónál történt szabad királyválasztók let keletkezett. A legitimisták Albrecht ki­­,és szövetségest nyertek. Brecht királyi herceg, aki tehetsége, képessége es­eszélyes és komoly ellen­­­ és igazság szolgálatában győzelemre fogja segíteni, így a szabakirályválasztók­é részre szakadt. Az egyik — mondotta — remélhetően a legkisebbik, ún .jelöltet, új protektort, új mecénást keres, de ilyent nem fog találni sem bent, sem a kül­földön. A másik rész megmarad a szabad ki­rályválasztás elvi álláspontján ugyan, de a gyakorlati megoldásnál a legitimizmus felé fog közeledni. A harmadik rész a köztársasági pár­tot fogja erősíteni. Azzal a hírrel kapcsolatban, hogy Magyarországon királypuccs készül, ki­jelentette, hogy puccs nem lesz, mert erőszakkal ki­rály nem lehet maradandó kir­álzavait- így fejezte be: " A magyar le nem teszik­ meg azt a szívességet ellen, hogy az erőszak útjára lépjenek. Apponyi Albert gróf is felszólalt a gyűlésen. — A gombamódra tenyésző híresztelések — mondotta — szükségessé teszik, hogy időnkint megnyilatkozzunk, mert bármennyire mondjuk időszerűtlennek az úgynevezett királykérdés bolygatását, bármennyire távol álljunk is min­den közvetlen akció szándékától, nem engedhet­jük a talajt eldudvásodni. Politikai szempontból életbevágó érdeknek tartjuk a nemzetfenntartó jogfolytonossági elvnek érvényben maradását és egy olyan királyságnak újból életre hívását, amelynek jogcíméhez a kételynek árnyéka sem férhet, amely tehát egyedül biztosíthatja a tel­jes benső nyugalmat és a tekintélyen, nem pe­dig külső erőszakon nyugvó, szabadsággal pá­rosult rendet. Valóban nincs mibe kapaszkodnia egy anti­­legitimista royalizmusnak és a törvényes királyságnak nincs más komoly vetély­­társa, mint a köztársasági eszme. Folytatólagosan ezt fejtegette: — Mindenféle alakban mondogatják, hogy valami meglepetés készül a restauráció érdekében, sőt olyanok sem hiányoznak, akik magának a kormánynak tulaj­donítanak titkos terveket, néha legitimista, néha antilegitimista célzattal. Bethlen miniszterelnök legutóbb Londonban kijelentette, hogy egyálta­lában nem szándékozik a királykérdést napi­rendre tűzni. A királykérdés felvetésére mi sem tartjuk egérettnek a külpolitikai helyzetet, s bár az folyton javulófélben van, még nem tar­tunk ott, hogy kockázat nélkül cselekedni lehetne. Részünkről sem ma, sem bármikor olyan kísér­let nem fog létezni, amely céljaink elérése szem­pontjából az ország biztosságát és létérdekeit kockáztatná. Vad fantázia szüleményeinek kell nyilvánítanom a mindenféle kiszínezett puccs­szerű kísérletekről szóló híreszteléseket, amelye­ket e kijelentésem után jóhiszeműen többé senki fenn nem tarthat. Apponyi Albert gróf kijelentette azt is, hogy Ottó nagykorúságának csupán családi vo­natkozásban van jelentősége, de a magyar közjog szempontjából, amely­ ebben a tekintetben semmi szabályozást nem tartal­maz teljesen irreleváns. — Nemcsak ma — mon­dotta Apponyi —, amikor még törvényes alak­ban sem akarjuk a királykérdést napirendre hozni, de akkor is, amikor annak ideje megér­kezett, perhorreszkálok minden oly eljárást, amely a nemzettel való komoly megállapodás megkerülésével akarna befejezett tényeket létesíteni. Ezt az állásfoglalást az utolsó koronázás óta gyö­keresen megváltozott viszonyok is indokolják. Új megállapodásokra lesz szükség azokra a pon­tokra nézve, amelyeknek ténybeli alakjai meg­változtak. Szükség lesz a trónöröklési rend újabb átvizsgálására, valamint a nemzeti függet­lenség biztosítékainak új formulázására. A jó­hiszemű közönség talán el fogja hinni nekem, hogy a mi hitvallásunktól, a mi törekvéseinktől, a mi politikai, módszerünktől nem kell félteni az országnak sem külső biztonságát, sem belső nyugalmát, sem a királyság nemzeti jellegét. Köd írta Lux Terka A Várban, az ismert kis biedermeier cuk­rászdában találkoztak. Véletlen találkozás­­volt. Az asszony egy fehérneművarrónőt ke­resett, a férfi a belügyminisztériumban járt. Nagyot néztek, mikor meglátták egymást, de a meglepetésnél egyéb egyiknek szemében sem villant fel. Se öröm, se szerelem, se re­mény, se vágy, semmi. És ezt mind a ketten érezték. Az asszony hahiét evett egy pohárka likőrrel, szájának két kis gödrös vége, mely a férfit egykor megbolondította, egy cseppet zsíros volt a hachétól, orra kissé vörös a kinti hidegtől. Egy régi köpeny volt rajta, amit útra és kocsiba használt, vagy olykor elvétve, a maihoz hasonló rossz időben, kora délelőtti vásárlások alkalmával. Az asszony gondolatán villámgyorsan át­futott, hogy cseppet sem előnyös a megjele­nése, anélkül, hogy ez a gondolat bántotta volna. Látszatra — és mind a ketten tudták, hogy ez komédia — a szavaikkal és a moso­lyaikkal örvendeztek egymásnak: — Na de ilyen véletlen! F^ — Milyen kedves szerencse! ’ A férfi megszokásból szájához emelte az asszony kezét, de hol voltak már azok az apró, borzongató, szenvedélyes csókok, me­lyekkel egykor elárasztotta ezt a kezet. Azután leült szemközt az asszonnyal. Dél felé járt az idő, mely a késő november minden szenvedését magával hozta. Az utcá­kon a ködtől alig lehetett látni és csak az jött ki a házból, kit mulaszthatatlan dolgok sarkaltak. A férfi meg is kérdezte: — Hogy szánta rá magát ilyen időben ki­jönni? Az asszony felhúzta a vállát: — Maga azt hiszi, — mondta könnyedén, minden célzatosság nélkül, — hogy az em­bert mindenkor az elszánás és elhatározás­­vezeti a cselekedeteiben? A férfit egykor, talán leginkább az asz­­­szony elbájoló szelleme és gazdag lelke von­zotta, ami saját magából hiányzott. Később már untatta ez a szellem és még később, siértve érezte magát általa. A nő fensőbbsége, miután belőle minden fensőbbség hiányzott, már nem töltötte el gyönyörűséggel és büsz­keséggel. Ellenkezőleg, untatta. Túlfinomnak és zárkózottnak látta az asszonyt. Ha közön­séges, bizonyára még most is érezte volna iránta a vonzás hatását. Valami sértődöttség most is látszott rajta. Úgy érezte, hogy az asszony a múltakra cé­loz talán épp arra, hogy elhatározás és min­den rákészülés nélkül engedte át magát egy­kor. E pillanatban egészen távol állott az asz­­szonytól e gondolat, a tényt magát azonban a férfi eltalálta, megérezte, mert az asszony gyakran gondolt ugyanarra, amit a férfi cél­zatosságnak vett szavaiban. A férfi kedvetlenül hallgatott. Az asszony észrevette, kezét barátságosan rátette a férfi kezére és egyszerűen, baráti részvéttel kér­dezte, mint akármelyik jobb ismerősét: — Valami baja van? — Semmi, — felelte a férfi. — A minisz­tériumból jövök, apró hivatalos kellemetlen­ség. Felhajtott egy pohár erős likőr, megevett két pogácsát s mert látta, hogy az asszony feláll, ő is felállott. Künn voltak az utcán. Egymás mellett mentek, közönyösen, a szemük tisztán vissza­tükrözte azt az unalmat, ami a lelkükben buj­kált és ami hasonlított az ég kifürkészhetet­len színéhez, mely a Duna hullámait szeny­­nyessárgára festette. A sikló felé tartottak, de olyan sok em­ber várakozott a szűk kis lépcsőkön, hogy nem volt kedvük közéjük állni és elindultak gyalog lefelé. . Valami aprószemű ólmosköd szitált, az esernyőn is keresztül hatolt és a meredek utak szélein a bokrok, alig­ pár hét előtt még zöld lomboktól dusan borítva, most levélnélküli csupasz ágaikat mutogatták s ha a szél megzörgette, mintha panaszkod­tak volna, mivé lettünk!... Az asszony, kezével feléjük mutatva só­hajtott: — Szegény bokrok! Milyen szépek vol­tak! A férfi a vállát vonogatta: — Minden elmúlik. Még a bokroknál szebb dolgok is. A szivartárcája után nyúlt, de inkább csak azért, hogy lopva az asszonyra néz­zen. Ennek egy arcizma sem mozdult. Pe­dig a férfi szavai provokálóak voltak. Azt várta, hogy az asszony váddal a szemében reá néz és azt kérdezi: — Csakugyan minden elmúlik?... A sze­relem is? De az asszony hallgatott, ő már rég megadta saját magának e kérdésre a fele­letet. Leértek a Lánchíd közelébe. A férfi a Margit-rakparton lakott, az asszony Pesten. — Haza megy? — kérdezte a férfi. — Haza, — intett az asszony és már nyújtotta a kezét bucsúzásra. A férfi arcán zavar látszott. Mikor megcsókolta az asz­­szony kezét, ott, ahol a kesztyűből ki tudta bontani, a csuklóján felül, a szeme közé nézett. És azt mondta: — Csak így? ... Nincs semmi mondani­valója? ... Már elfelejtette, hogy merre van az otthonunk? ... — így mondta: az ott­honunk ... Az asszony átlátott a férfi lelkén, amely üres volt, mint egy lakatlan ház, melyben egykor egy hárfa énekelt. A hárfa: a szere­lem volt. .. Két esztendeig rezegtek és da­loltak a hárfa húrjai. A harmadikban már sebzetten hallgatott, lassan haldoklott és az asszony a mai napon megtudta, hogy már rég meg is halt... Az asszony mosolyogva nézett reá. Az üres ház sivár falain mosolygott. Fájdalom és szemrehányás nélkül. Azután barátságo­san elbúcsúzott, mint egy távoli lakó, elide­genült barátjától, kivel csak ritkán és futó­lag találkozik. A hídra lépett. Nem látott maga előtt egyebet a ködnél. A levegő tele volt a kémé­nyekből kiömlő kőszénfüsttel és a Duna szennyes hullámai láthatatlanul iramodtak tova. Az asszony egyedül érezte magát a föl­dön. Már három éve bujkált benne ez az érzés, de olyan tisztán, élesen és pontosan mint most: ma, még nem érezte. De ma... m­a! Ott a cukrászdában, amikor benyitott az az idegen ismerős, kiről egykor azt hitte, hogy szereti . . . De várjon szerette-e? Lehet­séges, hogy a szerelem így megszűnjön, el­tűnjön, mint a füst,­ nyom nélkül, a vissza­térés legkisebb reménye, lehetősége és vágya nélkül?. . Pedig mégis szerelem lehetett, mert más­ként nem adta volna oda magát, asszony ... De valamit ér hogy miért épp ezt az emuért miért épp ennek szakia­tt ki az egu­rom esztendőt? ... Talán leve­lés volt egész szerelme? ... Meglehet. Nem értette, mi tudott ezen az emberen szeretni. Lélekben soha sem vol­tak közel egymáshoz. Ízlése­k, ványaik, élet­nézeteik teljesen különbözők. alaz szűk látókörű, ő, gazdag, bátor, szabadszellemű. Nem értette. Bizonyosan, akaratán tvül álló okok, erők vezették hozzá Vált­mi termé­szeti titkos ösztönök. A fiatalsága­­ik har­mincéves volt és az élete egyhangú, unal­mas, sivár. Mint minde­n . ...Ő sokat gondolt a szerelemre. És mert­­ volt boly­gatva az idegrendszere és mert a férfi na­gyon járt utána, komoly, ked­­s barátnak képzelte, habár tisztán érezte, hogy valami megnevezhetetlen távolság van köztük, a jövőnek minden nyugalma nem­­ül. Oh, min­dig érezte, még a heves követelések utolsó perceiben is, hogy nem neki i­llett volna jönnie, hanem egy egészen más ,­­akinek ... Megtörtént. Vrége. Elmúlt. Mindörökre. Még olyan fiatal, ben­ne él a szerelem évei­ben, tudta, hogy szép asszony, mégis úgy érezte, hogy nemcsak ez szí­v, hanem maga a szerelem is, bár m­ég meg­halt reá nézve. Már tudott belőle eként azt tudta, hogy a szerep­etetek, az illúziók világában szép és a valóságban nem érdemli meg a­­ ■ érte hozott áldozatokat. Mennyi titkolódzás, hazudozás, félelem. És miért? Neon értette. De érteni vélte, hogy ha a szerelemhez n­emcsak a vágyak tartoznak, hanem a lélek te a léleknek a gondolatai. Oh, egy olyan szerelem, m­elyet lélek vesz körül, egészen más lehet. Azért a végső áldozatot is meg lehet hozni. Még azt is, hogy meghal érte az ember. Ez azonban csak feltevés, hogy lehet ilyen szerelem is és a valóság alig­hanem az, hogy­ a férfi mind olyan, egytől­­egyig, mint az, aiki ott megy valahol a köd­ben, a budai parton. Az asszony lekerült a hídról és gyalog ment tovább. Szervette a levegőt és a mozgást, még ilyen időbeli is. Ruganyos, fiatal erővel ment és a felszabadulás valami örömtelen ,derűjével. ÚJSÁG Lukács Sarolta szerint szükség van a karitatív egyesületek egyesítésére Több munkanélküli van, mint volt a télen Dréhl Imre dr. népjóléti államtitkár az Újság vasárnapi számában közölt nyilatko­zatában részletesen ismertette a társadalmi jótékonyság megszervezésére irányuló hiva­talos tervet. Munkatársunk ezzel kapcsolat­ban kérdést intézett Lukács Saroltához, a jel la? tv ? ___.«»nyuan nem ér föl annyival, amennyit adminisztrációjuk ki­tesz. — Egyesítésre tehát természetszerűen szükség van, aminthogy külföldön is jó­léti központok irányítják az egyes egyesüle­tet. Én ezt úgy képzelem el, hogy családgondozó hivatalok volnának fel­­állítandók. « — 1. előtt álló asz­­végigkisérne a vi, amig segít­ségre van szüksége. — Az ilyen formáiban való megszervezése a szociális munkának feltétlenül nagy gya­korlati eredménnyel járna. De szükséges KEDD, 1990 JITEJES . egyúttal az is, hogy a nyolc-tíz minden kriti­kán felül álló intézmény gazdasági alapjáról is gondoskodás történjék. Ma a legnagyobbak­nak, a Vöröskeresztnek, a Gyermekvédő Ligán­­ak, a Stefánia­ Szövetségnek nyomasztó gond­jaik vannak, mert nem kapják meg járandó­ságaikat. Minden hónap elseje előtt nagy kér­dőjel mered a vezetők elé, miből fizetik a se­gélyeket, díjakat, a munkatársakat és a tiszt­viselőket. Pedig ezek az egyesületek — mint a többiek is —, nem felesleges munkát végez­nek el, hanem olyat, ami, ha nem ők csinál­nák, a fővárosra vagy államra háramlana. — A reformra azért is szükség volna, hogy a nagy anyagi bizonytalanság megszűnjön, mert ez megakadályozza a szükséges kifejtendő munkát. Kimutathatóan sokkal nagyobb a nyomor, mint volt bármikor. Elijesztő képét látjuk a szegénységnek és tehetetlenségnek. Az üzem­beszüntetések, az építkezés pangása, a köz­munkák kiírásánál történt késedelem okoz­zák, hogy most több a munkanélküli, mint volt a télen.­­ A Magyar Vöröskereszt szívesen üdvözli a népjóléti minisztert elgondolásáért, bár ezt a magunk keretei között, amint arról jelenté­seink beszámolnak, már megvalósítottuk. De kérjük, legyen segítségünkre a teljes reform keresztülviteléig, hogy anyagiak hiányában munkánk ne akadjon meg XI. Pius a protestáns propagált írói Róma, június 30. XI Pilis pápa a heti titkos konzisztóriumon nagyi beszédet mo­dott, amelyben az Olaszországban sok protestáns propagandára is kitért Ezt „lélekvásárlást“ a nerikai­dil­us ét­kezetekkel szemben tanúsítóit­­ólért­eíti elő — mondotta a pápa. A S­z.-'' ' '~'ten lelkére kötötte a, hogy folyassak ;­szországi üldözött XI. Pius, végül I. Ijjul hangsúlyozva -ié és alapvető jelentőségét. A­­ konfliktus ellenére is szoros és ’r viszonyban akar élni Nagybri., mondotta annál is inkább, mint'­ Szentszék, sem a máltai püspök­,­dolhatók azzal,­­ hogy kuk idéz konfliktust. A pápa végül megér­ti bíboros kinevezését. gHmBHBMm­ss mwm

Next