Ujság, 1931. szeptember (7. évfolyam, 197-221. szám)

1931-09-01 / 197. szám

KEDD, 1931 SZEPTEMBER 1 ÚJSÁG Beszélgetés Sipőcz Jenőnével, aki azt mondja: „valami történt, de erről nem lehet „Nem hiszem az egészet, amíg ő maga nem írja, vagy nem mondja..." A Délivasút mellett a Maros­ utcában modern négyemeletes bérpalotában lakik Sipőcz Jenőné. Az az asszony, aki felé irá­nyul most a közérdeklődés, sőt, ami még bizonyos vonatkozásokban — legalább is Sipőcznére vonatkozólag még nagyobb fon­tossággal bír — a politikai pártok érdek­lődése is. Már tudniillik a várospolitikai pártok érdeklődése, mert hiszen több, mint egy hete másról sem hallani, mint arról, hogy Sipőcz Jenő polgármester, mert zsidó­­származású nőt vett el feleségül, pártjának határozott akarata folytán válaszúton áll: vagy a pártjától, vagy a párjától kell el­válnia. Sipőcz Jenőné hallgatott. Járt Bécsben, járt Budapesten, beszélt a politikusokkal, beszélt a pártvezérekkel, csak — újságíró­val nem beszélt. — Nem, nem — mondja, mikor a háza kapujában megszólítom. Lakásán akartam felkeresni a méltóságos asszonyt. Már vagy négyszer kerestem. Te­lefonon is. Hol a szakácsnő, hol a komorna jelentkezett és mindannyiszor ez volt a válasz: — A méltóságos asszony nincs itthon! Nem tudjuk, hogy mikor jön haza? Kerestem a rokonoknál. Kerestem a leányánál, sehol sem találtam. Most itt volt, most ott volt, ami magyarul annyit jelent, hogy nem akart nyilatkozni. A kapu alatt... Most azután összetalálkoztam vele. A véletlen — az újságírónak ez a legjobb barátja — jött segítségemre s éppen akkor értem a Maros­ utca 11. számú ház kapujába, amikor a szőkehaju, fehérkalapos, kék angol kosztümös polgármesterné glacékesztyűs kis kezével az ernyőt akarta a feje fölött kifeszí­­teni, hogy az eső ellen megvédve, szálljon be a kapu előtt várakozó autótaxiba. — Sajnálom, nagyon sajnálom — igyek­szik menekülni a méltóságos asszony —, de, mint látja, itt áll az autó. Vár! Megyek az ügyvédemhez. — De méltóságos asszonyom — igyekszem ellenvetést tenni —, már mindenki beszélt er­ről a házasságról, már mindenki nyilatko­zott, sőt az a baj, hogy nagyon is mindenki, olyanok is, akiknek véleményem szerint és minden jóízlésű ember véleménye szerint, semmi közük nincs az ügyhöz, lévén ez a legszentebb magánügy, hát jónak tartanám, ha méltóságos asszonyom is beszélne. — Igen? — mondja és egy pillanatig el­gondolkozik. Azután lecsukja az ernyőjét és visszahúzódik a kapu alá. Cigarettát vesz elő a retiküljéből és rágyújt. Nagyot szippant és miközben a füstöt kifújja, ezt mondja mint­egy mentegetőzve: — Lássa, ez tartja bennem a lelked! A ci­garetta. Hogy én min mentem keresztül az utóbbi napokban? Annak csak az Isten a megmondhatója. Hát mi vagyok én? Ki va­gyok én, hogy idáig sülyedtem. Nem felelek, átérzem, hogy ennek a szép­séges és rendkívül intelligens asszonynak igaza van. Előkelő uridáma, aki egyszerre így a nyilvánosság szájára került. Csak azért, mert őt megszerette egy előkelő pozíciójú ur és mert ő is megszerette ezt az urat. Néhány pillanat szünet, után megint meg­szólalt: — Nem. Nem lehet az, hogy olysan mély érzés, mint ahogyan Jenőm érez irántam, két nap alatt kihűljön. Ezt nem lehet elhinni. Újabb szippantás a cigarettából, azután úgy, mint aki a sírást erősen visszatartja, folytatja: Regény ez... — Regény ez... Regény és ha én erről egyszer beszélni kezdek ... Most egy pillanatig küzd magával, úgy látszik az emlékek vonulnak el lelki világa előtt. Majd erőt vesz magán, dobbant pi­ciny lábaival és beszél: — Meg vagyok róla győződve, hogy ha ő szabad érzéseinek engedne, ha ebben nem volna gátolva, másképen viselkednék. Mondom: erről meg vagyok győződve. — Dehát nézze csak, itt beszélünk egy­mással a kapu alatt — mondja mentege­tőzve. — Kicsikét zavarban is vagyok. A lakásomon ott másképpen érzem magam, ott én más asszony vagyok. Azután felkapja a fejét és keményen, ha­tározottan mondja ezeket: — Én, aki tizennyolc esztendő óta azt sem tudtam, hogy mi az a társadalmi és vallási kérdés, most ennek a középpontjába kerültem. Olyan emberrel éltem együtt, aki a társadalom egyik legelső embere volt. A Park Klubban, az Országos Kaszinóban fordultam meg, mágnásasszonyok között, csak egyet telefonáltam és jöttek ebédre, vacsorára. És most itt vagyok! Nem is hi­szem, hogy ez megtörténhetett velem. Hogy engem kifogásolni merészelnek társadalmi szempontból. — Ott álltam a Gyermekvédő Liga gyű­j­­tőnapjain az urnánál Odeschalchi herceg­nével, meg Sztrache Gusztávnéval. Nem is tudtam, fel sem vettem a nagy neveket, fel sem tűnt ez nekem. Nem is tudom, hogy ezt most mért mondom, de mondom. — Ha Isten azt akarja, hogy ez ma így legyen, akkor én, a gyenge asszony, sem­mit nem tehetek. Csak hagyjanak békében. Kis glacékettyűs kezét ökölbe szorítja, sújt egyet a levegőbe és fenyegetően hang­zik a hangja: — Rémes lenne, ha kikezdenének velem. Majd szelídebbre csap át a hangja: — Szegény Jenő, úgy van beállítva, mint egy tehetetlen báb. Igen! Azt az egyet dom­borítja ki, hogy semmi sem áll úgy távol tőlem, mint az, hogy magam valakinek a nyakába varrjam. Erre nekem semmi szük­ségem nincs. Megint elhallgat és patyolat zsebkendő­jével két könnycseppet morzsol ki világos­kék szemeiből. Azután felsóhajt: — Istenem, szerettem és szeretem őt vál­tozatlanul. — Nem tehetek róla, Jenő sem tehet. Mélységes szerelem az, ami bennünket össze­hozott. Ha a leveleit olvasná, majd meg­látná, hogy így van. És mégis úgy vagyok beállítva, mint egy hogyis mondjam... mint egy nem uriasszony. Kompromittálva érzem magamat. Másfél év előtt... — Én jómódban élő úriasszony voltam eddig is. Beutaztam Londont, Párist. Igen, egy ilyen alkalommal ismerkedtem meg vele, mintegy másfél évvel ezelőtt. Londonba ké­szültem éppen és volt egy családi ügyem a városházán. Az egyik ismerősöm azt mon­dotta, hogy beszéljek Sipőcz­cel. Nem ismer­tem és nem akartam hozzá elmenni, de ad­dig biztatott, adig elmentem. — Roppant kedvesen fogadott és igen elő­zékenyen intézte el azt, amire kértem. Az­után elutaztam s háromnegyed esztendeig nem láttam. Közben Sipőcz Jenő megbetege­dett és én, mikor visszaérkeztem, megint ügyem támadt a városházán és most már mint ismerőst kerestem fel a polgármestert. — Lássa — mondotta nekem akkor Si- Pártházasság írta Erdős Renée A téma nem nekünk, magyaroknak való, hanem a franciáknak. Pár excellence bohó­­zati téma, amivel a szellemes francia író két órán keresztül halálra nevettetné a publiku­mát. A politikus, aki házasságot köt, ami miatt a pártja kitaszítja őt kebeléből s az újdonsült férj, more patria elillan az esküvő után és még a felesége sem tudja, hogy hol van. Igen csinos helyzeteket lehetne teremteni benne, hogy a menyecske hogy keresi a fér­jét, a pártvezérrel együtt és hogyan igyek­szik mindegyik, hogy a másiknál előbb el­jusson hozzá. A pártvezér, hogy lebeszélje őt a házasságról, az asszony pedig, hogy megtartsa őt hymen rózsaláncaiban. Micsoda bőséges anyaga a komikai szi­tuációknak! Milyen leleménnyel van kigon­dolva és felépítve ez a téma. Az a baj, hogy itthon nem akar mulatni senki. Mi magyarok olyan nehézkesek és ér­zéketlenek vagyunk a könnyű humor iránt. Most is például vannak egyesek, sőt sokan, akik azt mondják, hogy az időpont, amely­ben élünk, nem kedvez az ilyen témáknak. Hogy fontosabb dolgok vannak szőnyegen, mint egy bohózat, amelyben a feleség keresi a férjet és a pártvezér a párt szemefényét. És hogy nincs idő a nevetésre. Pedig kár. Annyit sirtunk már, hogy ránk férne egy kis jókedv és teremtő Isten, mikor kínálkozik megint ilyen jó alkalom a derültségre! Viszont ebből a helyzetből kiviláglik va­lami nagyon tetszetős dolog, amit észre kell venni. Hogy milyen fontos mégis csont egy asszony személye! És milyen súllyal bir a poétikában! És hogy a szerelem, amelyről azt mondják, hogy dekadens korszakát éli, mennyire erőteljesen tud uralkodni még min­dig a puritán lelkeken, akik eddig csak fe­lülről lefelé ítélkeztek felette. Mostanában nagyon sok mésall­ance tör­tént a világban. Angliában is, Franciaor­szágban is, de sehol sem támadt körülötte ilyen szép, kiérett komikai bonyodalom. Miért várjon? Talán azért, mert ezekben az országokban a politikai pártok erősebben állnak, semhogy egy szerelmi házasság az egységét felboríthatná. Nem tudom, csak úgy gondolom. Vagy mert a franciák és an­golok sokkal lovagiasabbak a nővel szem­ben, semhogy reáhárítanák a felelősséget egyes frakciók presztízséért. De persze nálunk minden máskép van és ez inkább hízelgő ránk, asszonyokra nézve, mint az említett nemzetek állásfoglalása. Itt nálunk még feltételezik, hogy egy asz­­szony befolyása súlyosan megingathatja va­lamely politikai párt szellemi piedesztálját. Ha optimisztikusan akarjuk felfogni a dolgot, azt is mondhatom, hogy ez az eset a magyar asszony diadalát jelenti. De hát ne legyünk optimisták! Az asszonyi varázs mindenütt egyforma. Und nem es just passieret... Ebben az egész bonyodalomban a férfi helyzete a legszomorubb. Felesége van és nem szabad szeretnie. Pártja van és nem szabad, hogy az sze­resse. El kell bujdosnia, hogy a botrány üvölté­sét ne hallja. Várjon min gondolkozik önkéntes száműze­tésében? Milyenek lehetnek az érzései, mi­alatt a politikus és a szerelmes férfi viasko­dik egymással a lelkében? Melyik lesz a győztes? Egy nagy város és egy kis ország minden embere ezen töri most a fejét? Mint ahogy a színházban a naiv publikum találgatja, hogy milyen fejleménye lesz vé­gül a vígjátéknak, amely előtte folyik? Én tudnék egy szép és heroikus befejezést ajánlani a hősnő számára. Ha elfogadná, de elfogadja-e? Mondjon le a férjéről és adja őt vissza a pártnak. Egy férfi, aki ennyire fél a saját pártjától, úgy sem lehet soha az a férj, amilyennek az asszonyok szeretik a­ férjüket látni. Meg­jósolom, hogy sok, keserű viszály lenne még köztük a párt miatt. Jobb ez elől kitérni. Nincs és nem lehet kínosabb dolog egy olyan férjnél, aki minden lépéséért és mozdulatá­ért számadással tartozik egy politikai testü­letnek. Szörnyű elgondolni, hova vezethet ez egy házaséletben. Mi mindenről kell esetleg be­számolnia a férjnek és mi mindenért kell bocsánatot kérnie! És ha esetleg, amitől Isten óvjon, a párt dolgai rosszul mennek, miféle felelősséggel sújtják miatta a férjét. Nem, az ilyen férj nem öröm. Az ilyet meg kell hagyni a maga miliőjében és nem kényszeríteni arra, hogy üres óráiban boldog ember legyen. Aki ennyire a fórumon áll, annak nem szabad levetnie a tógát egy pillanatra sem és pizsamát ölteni magára. Igaz, hogy a régi rómaiak is követtek el mésallianceokat. De hol vagyunk mi a régi Rómától! Nálunk nagyon kell vigyázni az erkölcsökre, mert kevés van belőle és ezért nagyon becses. Mert nálunk minden másképpen van, mint másutt és ez ellen égen, földön ni­csen se­gítség. 3 Cseri Gyermellya németnyelvű kerti Játszóiskola Budapest, VII. Jávor­ utca 5/B. TeL: 969-61 Legmodernebb szellemi és testi nevelés. Bevált táplálkozási módszer Bőcz Jenő —. Írhatott volna nekem egy an­­zixot. Beteg is voltam közben. — Valahogy elkerültem a válaszadást, ő elintézte megint, amire kértem és megint nem találkoztunk nagy ideig, mert én kül­földön tartózkodtam. — Nekem nem volt nagy dolog, hogy a polgármesterrel megismerkedtem, hiszen mi­előtt még ő polgármester lett volna, már én akkor is olyan úritársaságban fordultam meg, mint ünnepelt asszony, hogy, őszinte legyek, egészen el voltam kapatva. — Szóval három hónap múlva megint ta­lálkoztam vele. őszintén megmondom, ezt a találkozást én kerestem. Egy politikai beszé­det hallgattam végig és ez nagyon tetszett nekem. A beszéd után gratuláltam neki és meghívtam egy csésze teára. „Megindult a levelezés közöttünk" Fátyolos lesz a hangja a visszafojtott zo­kogástól Sipőcz Jenőnének, mikor beszédé­ben idáig ér. — ... Ettől fogva sűrűn járt hozzám és megindult közöttünk a levelezés is. Ő akart levelezni, ő kérte, hogy levelezzünk. Ez múlt év júliusában történt és attól fogva állan­dóan összeköttetésben voltunk egymással. Az nem igaz, hogy én őt két hónap óta isme­rem, mert ezt is beszélik és hogy én beugrat­tam volna. — Igen, nem tagadom, nagyon kellemes és kedves volt a mi barátságunk, nagyon jól elbeszélgettünk politikáról, irodalomról, ő különösen szerette, ha én utazásaimról beszéltem neki. Röviden szellemi és lelki közösséget találtunk. Így történt. Nem befo­lyásolt engem se senki, őt sem. Alig merem megkérdezni, hogy legutóbb mikor beszélt a polgármesterrel és férje­ ura mit mondott az utóbbi napok eseményeiről? — Nem hiszek az egészből semmit! — mondja egész határozottan. — Amit eddig újságokban olvastam, amit írnak, ami hír­ük, amit beszélnek politikusok, a vezérek és a többiek, az engem nem befolyásol. Nem hiszem... — most már nem tudja tovább visszatartani a zokogást — nem hiszem ad­dig, amíg ő maga meg nem írja nekem saját­­kezűleg, vagy el nem mondja személyesen... Szóvá tettem előtte, hogy az egyik dél­utáni lapban arról van szó, mintha a pol­gármester azon a címen akarna válni tőle, hogy tévedett a személyben. — Nem értem ezt — mondja először, majd egy pillanatig maga elé mered és így beszél: — Tudott ő rólam mindent. Ismert engem alaposan, ismerte még a családi összekötte­téseimet is, sőt még ismerte azt az igen elő­kelő társadalmi állású urat is, aki megkérte a kezemet és aki sokkal klerikálisabb kör­ből való, mint ő. Mondotta is, hogy ne men­jek ahhoz feleségül, hanem legyek az ő fe­lesége. Egy pillanat szünet, aztán sűrű fejbólin­tások között így folytatja: — Tudom, tudom én nagyon jól, hogy kinek az ördögi munkája ez az egész, de most még nem szólok semmit. Az én egész életem, múltam a művelődés, a szociális munka és az irodalom szeretete volt. És most mit csináltak belőlem: egy lehetetlen figurát. El kell mennem Magyarországról, ha ezek a dolgok igazak. Borzasztóan szégyellem ma­gamat. Ez a szegény és igazán más körülményt érdemlő úriasszony annyira belemelegszik a velem való beszélgetésbe, hogy elfelejti, hogy hol beszélgetünk, hogy kivel beszél és csak áll, áll és várja a kérdéseket, amelyekre anélkül, hogy észrevenné, milyen kellemet­lenek, válaszol, mert az elfojtott keserűség és az őt méltánytalanul ért szenvedés erre készteti. A bécsi találkozás — Bécsben találkoztak? — kérdezem. — Bécsben? — Igen, pénteken. De nem, nem erről nem beszélek. Hiszen az utolsó pillanatban ő mégis csak meg fogja gon­­dolni magát. Ha nem gondolja meg, akkor majd látni fogja, hogyan megy tönkre a párja... Csak ezt tessék megírni még: Én nem kerestem a házasságot... — Méltóságos asszonyom — kérdezem óvatosan —, mi történt tulajdonképpen önök között? — Ezt nem fogom elmondani, hogy kö­zöttünk mi történt. — Válóperről van szó, vagy volt szó? — Arról nem is jelt szó közöttünk. Éli pénteken mentem el Bécsbe és azután talál­koztam vele, mikor már ő Bednártzal tár­gyalt. Válásról nem volt közöttünk szó. Valami történt... De erről nem lehet be­­szélni. — Igen — folytatja azután —­, miért pertraktálják az újságok a válást, mikor még nem tartunk ott? Hiszen ő volt az, aki tiltakozott az ellen, hogy ügyvéd lépjen közbe. Bécsbe is csak egy jó barátját várta, hogy vele megbeszélje a dolgokat, de ismét­­lem, válásról közöttünk szó sem volt. Megint visszatér arra, hogy a polgármes­ter „tévedt a személyben". Elgondolkozik, majd izgalmában így szól:­­• Miért mondja ő ezt? Miért? Hiszen számtalanszor mondotta nekem: „Urinő vagy, ha parancsolsz, urinő vagy, ha beszélsz és urinő vagy, ha cselekszel, mert minőnek születtél." •' • — Ezt mondta nekem és ezt is írta még júniusban is egyik levelében. Hát akkor miért mondja, hogy „tévedt a személyben"­. Hogy lehet az, hogy ő tévedett? Hevesen nem­et int a fejével: — Nem, ezt ő nem mondta, ez lehetetlen! Ismeri ő az egész családi kapcsolatomat. Min­dent legalább is olyan jól tud felőlem, mint én saját magam, sőt emlékszem, hogy egy íz­ben ő mondotta nekem, hogy én valamerre jártam, már nem is tudom, hogy hol. Nagyon csodálkoztam azon, hogy ezt szóváteszi. Mire STEINITZ ZENEISKOLA VI., Teréz­ körút 2 ♦ Behratások naponta ♦ Telefon: 16-4-20

Next