Ujság, 1932. június (8. évfolyam, 119-143. szám)

1932-06-01 / 119. szám

BLERDA, 1982 JUNIUS , ÚJSÁG ­ „Nem tiltakoztam az injekció ellen, nem telefonáltam a vizsgálóbírónak és nem is tanultam Ruttkaytól Célba sem... — mondja Littke Kálmánné, a Ruttkay-tragédia egyetlen élő főszereplője Ruttkay (Gábor koronaőrszázados tragikus halála ügyében — tizennyolc nappal ezelőtt lőtte főbe magát Littke Kálmánná Szent Já­­s­os-tér magasföldszint 3. szám alatti laká­­­án — nem múlik el nap, hogy valamiről a „,/a/ értesültek“ ne tudnának valamit. Itt is, ott is, amint ez már olyan esetekben, amikor egy-egy dráma szereplői nem min­dennapi emberek, megindul a találgatás. Egyik ezt tudta, a másik amarról szerzett ,,biztos" információt. Azután voltak olyan hí­rek is, amelyeket csak súgva mertek egymás­sal közölni az emberek. De mindegyik hír, mindegyik jól értesültség a tragikus eset egyik főszereplőjéről, Littke Kálmánnéról tudott­­,bizonyos" dolgokat. Kétségtelen, hogy az olvasóközönséget­­Ruttkay százados tragikus esetével kapcsolat­ban módfelett érdekli Littke Kálmánná sze­mélye. Milyen asszony Littke Kálmánná? A kapu alatt... Erre a kérdésre akartam megfelelni akkor, amikor kedden délután a lakásán kerestem. Nem volt odahaza. Este kilenc órakor megint felkerestem. Megint nem volt oda­haza. Végre jóval kapuzárás után, negyed­­tizenegy órakor mutatja meg a házmester a zuhogó esőben ernyő alatt jövő alakra ujjá­­val rábökve: ez a Littkéné nagysága! A kapu előtt mutatkoztam b­e neki. Amíg a házmester kinyitotta a kaput. Meglepődött. Azután előkotorta a húsz fillér kapupénzt, úgyhogy bőven volt alkalmiam szemügyre venni. Széleskarimájú fekete kalap, kis, homlo­kig 'érő­ fátyollal volt a fején. A kabátja a ma annyira divatos fekete-fehér mintázatú tweed­­szövetből készült. Félcipő. Fekete ruha és sötétszürke selyemharisnya. Az alakja? Ez az az alak, amelyre általánosságban azt mondják: fejedelmi. Hatalmas, erős asszony. Olyan, mint a né­met nők általában. A keze puha, bársonyos. Erősen kezet szerít. Nagyon kedves asszony. Barátságos, m­entegetődző. — Um Gottes innsen! — mondja először nemetül, majd magyarra fordítja a szót: Liisten! Mit akar tőlem? Mondom, hogy már este nyolc óra óta vá­rom, mire bocsánatkérőleg megfogja­­a ke­zemet és megszorítja. — Sohse szoktam ilyen későn hazajönni, de most az eső miatt marasztaltak ott, ahol voltam. Kérem, bocsásson meg ezért, népi tehetek róla, ha tudtam volna, hogy jön, haza siettem volna. Nagyon kérem... — és összekulcsolja a kezeit — csak ne az esetről. Az borzasztó volt... Csak két kérdést — Az ön érdeke — mondom —, hogy két kérdésre feleletet adjon, mert ezeknek a tisz­tázására­ vár a nagyközönség. Ez a legfőbb ítélőszék máskép látja majd az ön szerepét az ügyben, amelyben olyan sokat beszélnek össze-vissza. Tehát legyen olyan szíves és mondja meg, miért nem engedte, hogy a sze­rencsétlenség után megjelent kórházi orvos J­uttkay századosnak injekciót adjon? — Nem értem­, hogy ez a kérdés mit jelent? — Azt írták az újságok és arról tud min­denki, hogy ön a szerencsétlenség után egy orvost hívott az új Szent János-kórházból és hogy az injekciót akart adni a sebesültnek, de ön nem engedte. — Most már értem — válaszolja. — A Vizsgálóbíró is kérdezett ilyesmit. Annak is megválaszoltam, tessék megkérdezni az or­vost, majd az megmondja, hogy adott-e in­jekciót vagy sem? — Hát adott? — Persze, hogy adott. Miért ne adott volna? Én azt sem tudtam, hogy mit csinál, neki kellett tudnia, hiszen ő az orvos. Nem is kérdezett engem, hogy adjon-e injekciót vagy sem. — Igaz-e az — kérdeztem továbbá —,, hogy a szerencsétlen sorsú Ruttkay százados önt a revolverrel való bánásmódra kitanította és hogy lövöldözés közben, ami a szobában történt volna, az egyik fotós karfájába is be­lelőttek?­­— Nem igaz. így nem igaz. Szegény száza­dos úr csak arra tanított, hogy hogyan kell a revolvert megtölteni. Céllövészetet nem gyakoroltam és igy nem is lőhettem bele a karfába. — Ezzel kapcsolatban engedje meg meg­kérdeznem, hogy megfelel-e az a tényeknek, hogy nagyságos asszony vasárnap azt telefo­nálta a vizsgálóbírónak, hogy egy új golyó­ütötte nyomot talált a lakásban, amelyet ed­dig hiába kerestek a vizsgálat során. — Nem igaz. Dehogy telefonáltam. Hát én csak nem keresem a lakásban a revolvernyo­mokat? Nem értek én ahhoz. És különben is sokkal jobban az eset hatása alatt vagyok még m­a is és talán örökre leszek is, mintsem hogy én magam kutatni­ keresni tudjak. D­e miért is tenném ezt? Keressen a vizsgálóbíró, meg a rendőrség amit akar, amit tud, csak már tisztázzák ezt az ügyet, amely engem tett szerencsétlenné igazában. Ez volt a beszélgetésem Littkenével. Este tizenegykor a lépcsőházban igazán nem kér­dezhettem tőle meg az eset talán érdekes és talán titokzatos részleteit. Még egy felelet... Amit mondott, határozottan és keményen mondotta. Nem hinném, hogy ez az asszony valótlant mondjon. Ha igen, akkor olyan re­mek színésznő, hogy párját ritkítja. És tényleg — mint mondja — az eset ha­tása alatt áll. Az a borbély és a felesége, akik takarítás fejében nála laknak, a tra­gikus esetig a cselédszobában aludtak. Rutt­kay százados öngyilkossága óta az előszobá­ban ágyaznak maguknak és nyitva hagyják az előszobaajtót, úgyhogy Littkénétől csak pár lépés választja el őket a nyitott ajtón keresztül. Azt mondja a házmester, miikor kifele­­ntenet kaput nyitott: — Nagyon sajnálom szegény Ruttkay szá­zados urat! Mindig egy pengő kapupénzt adott, akkor is, ha bejött és akkor is, ha el­távozott. Littkéné megy fel a magas földszintre és a lépcső fordulójánál visszaszól: — Arról is, hallom, beszélnek, hogy miért küldtem üres borítékot az alezredes úrnak. Azért, mert nem találtam más papirost, amire a címét felírhattam volna, hogy a takarító­­asszonyom odataláljon hozzá. Mindenben ti­tokzatosságot keresnek az emberek... Igaza van: az emberek mindenben szere­tik a titokzatosságot keresni. Szűcs Nándor minden „elégtelen" vagy „véres" tanulót találtatni fognak a rostavizsgán Andreelli Károly megvédelmezte a Házban a modern művészetet, Söpkéz Sándor kon­­krét tervet terjesztett elő a közgazdasági egyetem és a műegyetem összeolvasztására. Egyhangúlag leszavazták a mentelmi bizott­ság javaslatát Peyer kizárása ügyében A képviselőház keddi ülésén folytatták a kultusztárca költségvetésének tárgyalását. Éber Antal volt az első szónok. Sokád­olta a kul­tusztárca száznegyvenmilliós költségvetését, majd így folytatta: — A nemzeti jövedelmek több mint negyven százalékát veszi igénybe az államháztartás és az egyéb­ közületek kiadása. Ez az arány meghaladja már a józan gazdál­kodás minden elképzelhető mértékét. Békeidők­ben ez az arány tíz-tizenöt százalék körül mozgott. Azért szenvedett csorbát csontvelejében az ország, mert közületi háztartásunk túl­dimenzionált. Most azt képzeljük, hogy huszonegymilliós csökkenés után az ország elbírhat egy száz­negyvenmilliós kult­uszkölt­ségvetést! Ez teljes lehetetlenség és képtelenség. Készséggel elis­merem, hogy Klebelsberg Kuno gróf meggyő­ződésből cselekedett m­eg kell azonban álla­pítanom, hogy a kultusztárca keretében vég­zett beruházások nem voltak annyira sürgősek.­­ A kereskedelmi és ipari szakoktatásra összesen annyit költ a miniszter úr, mint egyedül az Operaházra. Ez az a bizonyos neomecénás-mentalitás. Nem látom be, miért kellene ennek a koldus­országinak 1.400.000 pengő évi kiadással olyan intézményt fentar­­tani, mint az Operaház. Nekem az a felfogá­som, hogy közpénzekből kizárólag olyan cé­lokra szabad költeni, amelyek a termelő nép­osztályok megerősítésének céljait szolgálják. Azt hiszi a kormány, hogy ez az ország zenéből, sportból és gyűjtemény egyetemből fog megélni? Kérdezem a kultuszminiszter urat: mi sürgő­sebb feladat­ hat egyetemnek a fentartása, vagy pedig az éhező tanítók megsegítése? Ti­zenháromezer évenként diplomához jutó fiatalember közül tizenkétezer marad kenyér nélkül. A modern művészet és a kritika Andrectti Károly védelmébe vette a művé­szeti tanintézeteket s állást foglalt a lineáris Pöstyén páratlan rhenma-ischiasnai Felvilágosítás a kora­­költségelszámolásra is: PÖSTYÉN FÜRDŐ­­IRODA, BUDAPEST, VII. Károly­ körút 3/a. Telefon : 1. 41­3 — 82 csökkentés ellen. Majd a művészet felkarolá­sának szükségességéről beszélt. — Kivételesen nagy szerencsénk az — mondotta —, hogy a magyar művészet a legragyogóbb tehetségeket produkálta és produkálja most is. Emlékeze­tük örökéletű­ és az állam mindig adósnak érezheti magát, még akkor is, ha néha bő­kezűséget vél gyakorolni velük szemben. De nemcsak anyagi szempontból éri őket méltány­talan elbánás Éri ez­i őket sokszor az alko­tásaik kellő ismerete nélkül elhangzott és igen gyakran mindjárt elítélő és lesújtó kriti­kák által is. A kritikának mindig objektívnek kell ma­radnia, nem szabad az újat és a frisset el­ítélni csak egyszerűen azért, mert az még szokatlan és nem szabad kétségbe vonni, hogy azok a művek a legtisztább forrásból fakadnak és a fanatikus meggyőződés produktumai. A lényeg az, hogy modern művészet van, mint ahogyan minden időknek meg volt a maga modern művészete és természetes jelenség volt és tesz az, hogy ezeket az új utakat vágó művészeket a maguk kora mindig csak később ismerte vagy ismeri el, de politikumot a kritikába azelőtt sohasem kevertek, nem úgy, mint aho­­gyan ez sajnálatos módon napjainkban törté­­nik. Beck Iam­s a színházak válságáról beszélt. Rámutatott arra, hogy az alapvető hibát a kormány követte el, amikor a hétéves bőkezű beruházás alatt az Opera technikai berende­zését nem tudta felújítani és a­­nyugdíjkérdést rendezni. Véleménye szerint a zenei vezetés kérdése is megoldatlan. Kocsin Károly a tanítók szomorú helyzetét tette szóvá. Megemlítette, hogy egyes vidéke­ken háromévi tanítói fizetési hátralékok van­nak. Eckhardt Tibor azt fejtegette, hogy hozzá­vetőlegesen húszezer főiskolát végzett diplo­más fiatalember van állás, nélkül az ország­ban. .Legfontosabb az álláshalmozás rendsze­rének megszüntetése. — Az ifjúság számára — mondotta — ki kell adni a jelszót: vissza a faluba! A szomszéd népek nyelvét, kultúráját is meg kell ismertetni az ifjúsággal. Végül kifogásolta, hogy az 1920-as népszámlálás ada­tai szerint a közszolgálatban állók ötven szá­zaléka nőkből került ki. Felfogása szerint a nőnek vissza kell térnie a családhoz. Hogyan olvasszák be a közgazdasági egyetemet a műegyetembe? Söpkéz Sándor volt a következő felszólaló. — A közgazdaságtudományi karnak a műegye­temhez való kapcsolása — mondotta — nagy­­fontosságú tudománypolitikai kérdés, amelynek helyes keresztülvitele nyugvópontra juttatná a közgazdasági oktatás végleges megszervezését. A két egyetem összevonása útján megteremt­hetnék a technikai és közgazdasági tudományok hatalmas egyetemet, amelyen a termelésnek sssr harisnya R80 SALGÓ KRISTÓF TÉR 2 P ­ A férfi írta Wallesz Jenő — Szivecském, már dél van és a Palika még mindig mosdatlan. — Látod, hogy az ebédet főzöm... És a piacon is én voltam bevásárolni. — Azért rendbehozhattad volna a gyere­ket is... Olyan piszkos, hogy szörnyűség... így el kell pusztulni a gyereknek. — Ha félted az életét, vidd be a fürdő­szobába és tedd tisztába ... Én nem reszke­tek ennyire az egészségéért, mégis megmos­datom és tisztát adok rá mindennap. És ha alanyira reszketnék, mint te, kétszer is meg­fürdetném napjában ... De te csak reszketsz és meg se mozdulsz és estig inkább reszket­nél, semhogy tisztába tedd őt. . — Ez végre is a te dolgod, te vagy az anyja. — Tudom, ez az én dolgom. Minden az én dolgom ... Ebédet főzni is az én dolgom. És félegyre legyen kész az ebéd ... Ez is az én dolgom, mert ha félegyre nincs az ebéd az asztalon, csapkodod az ajtókat és dühösen kérded, hogy mit csináltam egész délelőtt, ha még az ebéddel se tudtam elkészülni... Hát elkészültem, már tálalok is és nem kell az ajtókat csapkodni. — De ez a gyerek ... — Fiacskám, nem lehet mindent egy­szerre... Vagy az ebéd, vagy a gyerek. És mert a gyerek miatt még sose csapkodtad az ajtókat, hát azt gondoltam, hogy mégis az ebéd a fontosabb... Mert nekem igazán mindegy, hogy miért veszekszel velem, a gyerekért, vagy az ebédért. Veszekedés az veszekedés... — És egyetlen szoba sincs még kitaka­­­rítva... Az ember le se ülhet, ha hazajön az irodából. — Nem szakadhatok tízfelé — A gyere­ket is ápoljam, az ebédet is megfőzzem és a lakást is kitakarítsam ... És ha megebédel­tél, legyen tiszta gallérod, mert reggel még a tegnapit kellett felvenned. Anya legyek, szakácsnő legyek, takarítónő és mosónő is legyek. — Szivecském, más dolgod igazán nincsen.. . Szivecském!.. . Szeretem, mikor azt mondod szivecském ... De annyit követelsz tőlem, mintha az utolsó cseléded lennék ... Mordulj rám, csak azt ne mondd, szivecs­kém. Utálom ezt a gyengédséget a szavakban és kíméletlenséget a tettekben ... Hogy más dolgom nincsen? Hát mi legyen még? Te besétálsz reggel az irodába, levelezel, köny­velsz, aztán délben hazajösz és olyan fáradt, meggyötört arcot vágsz, hogy csupa lelki­furdalás vagyok, amiért te halálra dolgozod magadat, hogy mi ehessünk és ruházkod­­hassunk. Amikor ilyennek látlak, a falat nem megy le a torkomon ... Tudd meg, hogy tőled a legnagyobb szívtelenség, hogy mindig­ a kenyérkeresőt mutatod és mindig érezteted velem, hogy micsoda állati mun­kát kell végezned, hogy eltarts bennünket. Sóhajtasz, nyögsz, alértan törülgeted a hom­lokod, minduntalan hátrahamvatlasz a szék­ben, hogy a szívem hasadozik a sajnálko­zástól, így ünnepelteted magadat... De én hallgassak, fogjam be a számat, mert te eltartasz. Hát tudd m­eg, ha elmennék gyere­ket pesztrálni, kapnék kosztot, lakást és húsz pengő havi fizetést... És ha elmennék szakácsnőnek, kapnék teljes ellátást és negyven pengő fizetést. És ha mosni járnék, kapnék ellátást és öt pengő napszámot. És ha takarítást vállalnék családoknál, akkor is megkeresném a kosztot és maradna még tisztán legalább hatvan-nyolcvan pengő. És akármire adnám magam, vasár- és ünnep­napokon kimenőzhetnék a babámmal, aki szeretne és magához szorítana, mikor azt mondaná: szivecském. ■— Nem tudom, miért mondod ezeket? — Azért mondom, hogy becsülj meg, és ha nem tudnál megbecsülni, mert nem be­csülésre méltó, aki i ezeket a piszkos, orde­náré munkákat elvégzi, hát sajnálj legalább alanyira, mint amennyire magadat sajnálha­tod, amikor délben és este hazajössz... Ugy­e, a gyerek tisztaságát fontosnak tar­tod? És az ebéd is fontos, meg a kitakarított lakás és tiszta gallér. Tőlem kapod mindezt és mégis olyan magasról nézel fiím. Csináld csak egyszer ezeket és megtudod, hogy nem is olyan nagy dolog levelezéssel meg könyve­léssel négyszáz pengőt keresni. —­De ha ilyen a beosztás a mai társada­lomban! ... — Tudom, hogy a beosztás ilyen. De azért aljasság tőletek, hogy ti beletörődtök ebbe a beosztásba és nincs bennetek annyi férfias­ság, hogy visszautasítsatok olyan érdemeket, amelyek meg nem illetnek ... Látod, ez a felháborító. Nem a munka lesz minket bar­mokká, hanem ti bélyegeztek azzá, pedig ez a megbélyegzés kétségessé teszi a ti nimbusz­­tokat is, mert micsoda nagy, előkelő és erős lélek az, amely még egy ilyen állati sorban görnyedő asszonyi perszóraa nélkül sem tud élni... Nézz fel hozzám és te is feljutsz abba a magasságba, ahol engem látsz .. . Vedd az asztalterítőt, tányérokat, evőeszkö­zöket és teríts ... — Nem értek hozzá. — Tanuld meg ... Mert mulatságos volna, ha a világ legerősebb teremtménye azért halna, éhem­, mert nem tud teríteni. 3

Next