Ujság, 1933. február (9. évfolyam, 26-48. szám)

1933-02-01 / 26. szám

­ Az utolsó Forsyte írta Pünkösti Andor Három Hanza-város közül Lübeck hördült fel a legharagosabban, mikor a német iroda­lom, piacán megjelent az első igazán nagy generációs regény, a Buddenbrocks s az alig huszonhatesztendős Thomas Mann az író szent jogával, szent merészségével és szent kíméletlenségével leplezte le azt a világot, amelyben felnőtt: a patrícius kereskedőcsa­ládokat, azoknak erényeit és hibáit. Ez a fel­háborodás évtizedeken át tartott és Thomas Mann már veszedelmesen közeledett a Nobel­­díj felé, mikor a lübecki államügyész egy bűnperben még mindig, mint elrettentő pél­dát említette fel azt a szörnyű tekintélyrom­bolást, ahogy a Buddenbrocks hurcolta meg a Hanza-város tiszteletreméltó polgárait. Ma már mindenki tudja, hogy ez a könyv egészen külön­leges helyet foglal el a német irodalom­ban és ezt a regényt nem is írhatta­­senki más, csak ezeknek a patríciusoknak vala­melyik unokája, aki ugyan a megváltozott világban megváltozott nézetekkel, megválto­zott célokért küzd, de az érzéseiben és egész lelki konstrukciójában maga is patrícius ma­radt. Thomas Mannn az irodalomba vetélő­dött százszázalékos Buddenbrook. Ha az angol Buddenbrooks, a gigantikussá nőtt Forsyte Saga inkább csak mélységes megdöbbenést és nem ideges felháborodást keltett, ezt a hatáskülönbséget nem annyira Galsworthy személye, mint inkább az angol közönség lelki fogékonysága magyarázza meg, amely néhány évszázad óta már hozzászo­kott, hogy írói Swift nyelvén szóljanak hozzá . Gulliver lábai alatt nyüzsgő hangyabolynak tekintsék az egész brit birodalmat. Az angol író, ha nem­ moralista, még akkor is morali­zál, ahogy moralizált Galsworthy is, mikor összes írásaiban kérlelhetetlenül és érzéketle­nül leplezte­ le az angolok legjellegzetesebb tulajdonságát: a hipokrízist és ez elé a kép­mutatás­­elé és ez elé az álszenteskedés elé állította oda a tükröt és mutatja meg benne az angol ember képét önmagának. Ennek a társadalomnak az ereiben nem vér, folyik, de konvenció, szivét nem érzések hevítik, de udvariassági szabályok s életének legnagyobb megrázkódtatása és legfontosabb problémája is csak külsőség. Ez az angol ember semmit se önmagáért tesz, de mindent az őt körül­vevő társadalom miatt és nem is a saját éle­tét éli, hanem azt az életformát, amelyet az ő’ helyzetében, lévő’ ember számára a társa­sági szokás előírt. Galsworthy a regényeiben nem üzent hadat, ha harcolt is ezek ellen az előítéletek ellen és bebizonyította, hogy ezek a képmutatá­­sok nagyon gyakran értékes embereket pusz­títanak el és végül is még a legridegebb és legmerevebb ember szívén is a gyenge pilla­natokban megolvad a jég és utat talál az az érzés és az a gyengeség,­ amelyet különben másoknál a legkíméletlenebbül kárhoztat. Galsworthy csak megvilágította a képmuta­tást, tükröt tartott a farizeusok elé és csak addig az igazságig ment el, hogy nincs úgy jól, ahogy van és az emberi önzés, az em­beri gonoszság és az emberi képmutatás okozta az élet összes bajait. De az igazság megállapítása után Galsworthy hirtelen min­dig megtorpant, megvonogatta a vállát, hogy valóban mindezek a jelenségek súlyos, sőt végzetes hibák, de elvégre senki se tehet ró­luk s végeredményben a leggonoszabb ember is jót akar és ezeken a hibákon már úgyse segíthet senki, mert a világ mindig tökélet­len volt és mindig is tökéletlen marad. A For­­sytek ismerték az életet, amely eleinte négy­lovas hintón száguldott velük, azután negy­venlóerős gépkocsin, látták, hogy a por, ame­­lyet felvernek, másokra száll, látták, hogy az ő tevékenységük sokszor másoknak kárt okoz, de a Forsytek közös tula­jdonsága, hogy ragaszkodnak mindenhez, amijük van és igy ragaszkodott a hagyományokhoz saját és osz­tályának helyzetéhez a legigazibb Forsyte is: John Galsworthy. — Az­­ eddigi illetménycsökkentések kap­csán a IX. fizetési osztályba tartozó tiszt­viselők illetményei — ebbe tartozik az állam alkalmazottainak legnagyobb­­ része — mind­össze 14—15 százalékos volt az illetmény­csökkenés, ezt akarjuk most arra a mér­tékre emelni, amely megfelel az általános olcsóbbodásnak. Szociális szempontokat szem előtt tartva, a havi száz pengőn aluli fizetéseket ki­zárjuk az újabb csökkentés alól, amint­Imrédy Béla pénzügyminiszter. A helyzet tehát az, hogy a 150 milliós mutatkozó de­ficit fedezése céljából ötvenmilliót a nép­szövetség­­ pénzügyi bizottsága által engedé­lyezett traftsiféralapból kapunk meg. 45 Megérezte Dickens óta elsőnek, hogy a polgári­ világban is keletkeznek hatalmas le­gendák­­ és ilyen legenda az a világváltozás is, amely nem a világháború alatt történt, de azt megelőzően és az után , amely Vik­­­tória királynő idejében már elkezdődött és talán csak V. György fiainak uralkodása alatt fejeződik be és ez a kor versenyezhet jelen­tőségében azokkal a századokkal, amelyek­ben a­ nagy legendák keletkeztek. így írta meg a­ Forsyte-csal­ád legendáját a „Forsyte Saga“-t s az első három hatalmas kötet után folyton talált újabb és újabb részleteket, amelyeket még nem­­dolgozott fel, újabb sze­mélyeket, akikről nem gondoskodott, újabb fonalakat, amelyeket még nem­ fejezett be. A Forsyte Saga első kötetében egy mellékle­ten némi nagyképűséggel rajzolta fel a For­­sytek családfáját: a Jolyonokat, a Soamese­ket, a Rogereket, a Nicolasokat, a Valókat, a Hollykat, a Juncokat és a többieket, hogy az olvasó kicsit mosolyog is, de néhány fe­jezet után már mindenki érzi, hogy erre a családfára, szükség van, mert ebben a re­gényben nem emberek sorsa szövődik és nem is generációk feszülnek egymás ellen, de mint az­­ őserdők sűrűje nemzedékek és egyének akaszkodnak egymásba, érzések és tulajdonságok folytatódnak, halnak el, és ütődnek vissza és végül is egy nagy hős­­költemény bontakozik ki a­ Forsyte Saga, amelyet egymás után követtek a további For­­syte-legendák, a White Monkey, a Silver Spoon, a Swan Song és a Forsyte Bourse. Igazságos, hűvös és kérlelhetetlen tükör il­leszkedik itt a viktoriánus korszakbeli angol elé, akiben már bent él a háború utáni For­syte s ugyanez a tükör veri vissza a mai fiatalság képét, amely önmagában az ősökre ismer. Kívül egészen kint és fölöttük áll a krónikás, aki megírta őket sine ira et stúdió, mint valami idegeneket és mégis büszkén, hogy ő is közülök származott. Galsworthy körül sohase dúlt a meg nem értésnek az a vihara, amely Németországban csapdosta­ Hauptm­ann, Thomas Mann, Was­­sermann és a többiek írásait, Franciaország­­ba­n kirobbant Romain Ralland és Barbusse ellen, vagy Amerikából kiüldözte Sinclair Lewist, akinek még a Nobel-díj árnyékában sem bocsátották meg, hogy felületesnek és önzőnek festette az amerikai asszonyt, szó­val olyannak, amilyen. Galsworthy egész csomó regényében küzdött a képmutatás el­len és leplezte le a városi és a vidéki törté­nelmi osztályt. De Galsworthynek ez a tör­ténelmi osztály mindig és mindent megbo­csátott, sőt igazán sohasem haragudott reá, mert ezeket a hibákat Galsworthy mint szük­hogy a csökkentés nem terjed ki semmi­féle pótdíjra sem. Általában a tisztvi­selői illetmények csökkentése 5—7 szá­zalék között m­ozog, amely az alsóbb fizetési osztályokban nem lesz három százaléknál nagyobb. Sztranyavszky Sándor kimegy a te­remből, amit óriási zajjal kísér a bal­oldal. Felkiáltások hangzanak: Az elnök ki­lép a pártból 1 milliót a belföldi kölcsön révén, 25 milliót a bevételek fokozása révén, amiből 17 mil­lió az egyenes adókból, 8 millió pedig a köz­vetett adókból folyik be, a kiadások ■ apasz­­tása címén, pedig 80 milliót takarítunk meg. Jogszerű, tényeket tárta fel, amelyek ellen a küzdelem úgyis hiábavaló és leghelyesebb, ha megnyugszik mindenki. Drámáiban éle­sen bírálta a társadalmi konvenciókat (Fugi­­­­talive, Windows), az előítéleteiket (Loyalties, Skin­game), a bíróságot (Silver Box), a rend­őrséget­ (Escape), a sajtót (Sensulion), a ko­­loniális politika kegyetlenségét­­.(Forest) ’­s mindazokat az érzéseket és intézményeket, amelyeken a hatalmas angol birodalom és, a Szilárd angol társadalom , felépül. De Gals­worthy ezeken az intézményeken nem vál­toztatott volna akkor sem, ha sorsunkat ő dönt­hette volna el, legfeljebb javította és fejlesz­tette volna valamennyit. Galsworthy sohase akarta, hogy ne legyen kiváltságos osztály, ne legyen társadalmi konvenció, ne legyen erélyes közigazgatás, ne legyen bíróság, sajtó, rendőrség, vagy ne legyen kolón­iái­­s poli­tika, csak nem akarta, hogy olyan legyem­, amilyen. Galsworthy szigorúan bírálta az angol polgári társadalmat, de ennek a társa­dalomnak egyetlen tényezőjét se vonta két­ségbe s erről az alapról még csak egy lépés­sel se távozott el. Angol volt és polgár, sőt angol polgár, ami Angliában a két fogalom együttes jelen­tőségénél is több. Tényezője és támogatója a British Empire-nek, amely ilyen és ha­sonló angolokra építi az öt világrészen ural­kodó hatalmat. Mint szorgalmas és , soha hibát nem követő ember, fejezett be évenként egy-egy regényt s írt össze húsz év alatt egy kis könyvtárt, harminc év alatt egy világ­hírt, negyven év alatt egy Nobel-díjat. Soha nem­ tévesztette el, hogy szolgálja a haladást, de soha se tévesztette el, hogy a tradíciókhoz hű maradjon. Kormányképesen és kormány­támogatással küzdött nagy emberi célokért. Regényében a Forsyte Sagá-ban van egy csodálatos fejezet, az Indian Summer of a Forsyte. Az öreg Jolyon utolsó heteit ara­nyozzák be ezek a szavak, ahogy tisztán és nemesen átél még utoljára egy nagy és szép érzést s ahogy meghal egy karosszékben, túl minden emberi szenvedélyek fölött, várva valakire, akit szeret s akiről tudja, hogy jön. Galsworthy utolsó napjait nem ara­nyozta be ilyen Indian Summer. Az utolsó Forsyte úgy távozott, ahogy az egész életét leélte, hivatalosan, pontosan és fegyelmezet­ten, megfelelő lázakkal és kimerítő orvosi buletinekkel. Nem csinált hibát még a halá­lában sem. Forsyte volt, aki tudta, hogy a society-nek mivel tartozik, ha már a Nobel­­dijat megnyerte s aki emberi érzéseket sora­koztatott fel hidegen és érzékelőmül s aki nem akarta, hogy a halála változtasson azon a képen, amelyet a világ ő­rö­n alkotott. 5-7 százalékos lesz a tisztviselői fizetéscsök­kentés,, az alsóbb kategó­riáknál 3 százalék Imrédy összegezi a reduk­ciókat és az adóemelést: 766 millió lesz a költség­vetés SZERDA, 1933 FEBRUÁR , ÚJSÁG az idei költségvetési évre harmincszá­zalékos pótlékot állítottunk volt be, amit most hatvan százalékra emelünk le. A vagyonadóra eddig megállapított százszázalékos pótlék fizetésének a kö­telezettségét február elsejétől meghosz­­szabbítjuk. A társulati adó huszonöt­százalékos pótlékolását negyven száza­lékra emeljük fel. (Óriási nagy zaj.) — A rokkantadót százszázalékos pótlé­kolással egészítjük ki. A közvetett adók ré­vén huszonötmilliós bevételtöbbletre számí­tunk. Felkiáltások a baloldalon: Nagy tévedés! Az állami alkalmazo­ttak illet­ményesük kerítése Imrédy Béla pénzügyminiszter: Kénytele­nek vagyunk az állam kiadásának további apasztására is gondolni. A lakbéreknek ha­vonta való fizetésével ötszázalékos apasz­­tást értünk el, ami további huszonötmillió megtakarítást jelent. A tárcák a dologi ki­adásoknál 14 millió csökkenést jeleztek, amit 18 millióra kívánunk felemelni. To­vábbi 7 millió megtakarításra van szüksé­günk, amit a személyzeti rovatnál akarunk megtakarítani. (Óriási nagy zaj.) A szocialisták a kormánypárt felé kiált­ják: — Tapsolni! Tapsolni! Itt a sofőrt­­programm! Friedrich István: Ünnepélyes ígéretet tettek itt, hogy nem szállítják le a fize­téseket! Homonnay Tivadar: Sztranyavszky az első fizetésleszállítás alkalmával tün­tetően kilépett az egységes pártból! Imrédy Béla pénzügyminiszter: A sze­mélyzeti illetmények rovatainál való meg­takarítások elől nem lehet elzárkózni, aminthogy az állam nyugdíjterhein is­­fel­tétlenül enyhíteni kell. Ha tekintetbe vesz­­szük, hogy az ország lakosságának körül­belül egy tizenhatoda, beleértve a nyugdíja­sok hozzátartozóit is, élvez nyugdíjellátást, meg kell állapítani, hogy az állam teher­viselő képessége túlzottan igénybe van véve. Csökkenteni kell a horri­bilis n­yugdíjterheket . Ezeken a terheken a közigazgatás ra­cionalizálása, a közigazgatási bíráskodás re­formjának a révén kívánunk segíteni, mert meggyőződésünk, hogy ezek a reformok hozzásegítenek a létszámapasztáshoz és fel­mentenek bennünket az alól, hogy­­ a sze­mélyzeti kiadásoknak különösen a nyug­díjak révén való nagysága megszűnjék. Az államot évi 200 millió nyugdíjteher sújtja, aminek a negyven százaléka abból származik, hogy az ország felda­rabolása következtében az ide menekült állami alkalmazottakat nekünk kellett nyugdíjellátásban részesíteni. A nyugdíjtörvénynek új reformja számol ez­zel a helyzettel és ezen a téren is enyhíteni kívánja az államkincstár helyzetét.­­ Felmerült az a gondolat is, hogy nyu­g­díjterhei­nken úgy segítünk, hogy a nyugdíjak kifiizetését biztosítási műveletek révén áthá­rítsuk az államról a biztosítóintézetekre. Ilyen műveletek felől már az előző kormá­nyok is tárgyaltak, mégpedig sokkal­­ jobb pénzügyi viszonyok között és az akkor, elő­terjesztett tervek szerint­­ a biztosítási tranzakció két évig megta­karításokat jelentett volna ugyan az ál­lamkincstár részére, azután azonban olyan terhekkel járt volna, amelyeket lelkiismeretes kormány nem vállalhat magára. Nem marad tehát más hátra most a számunkra, mint az illetmény­csökkentés.­­ Ennek a kérdésnek a megítélésénél te­kintetbe kell venni, hogy a legyengült közép­­osztály helyzetében különösebb jelentősége van a tisztviselők osztályának. Amikor azon­ban kénytelenek vagyunk minden társadalmi osztályt, újabb terhekkel sújtani, lehetetlen­ség a tisztviselőket ez alól mentesíteni. Figye­lembe kellett vennünk azt is, hogy a világ­­gazdasági krízis következtében a nemzet min­den rétege, különösen a mezőgazdaság, a ke­reskedelem és az ipar szenvedett, de nem érezte meg ennek a kártevéseit a tisztviselő­­osztály. Ha tekintetbe vesszük továbbá azt, hogy 1929 nyarán a megélhetési index 120— 122 volt, azóta pedig leesett 95 százalékra,­ nem lehet méltatlan, ha a megélhetés 20 -22­­ százalékkal való olcsóbbodása közepette (l­e tisztviselőo­sztanytól is­ áldozatot kívánunk. gMMwmainwn simm­urmttaatBsmns'st A múlt írta Galsworthy Szivembe régi, régi dalt Zenélő óra zeng, Letűnt napoknak halk zaját, Felejtett percek sóhaját, —S mind újra visszacseng! Halványak már a csillagok Akár a gyertyaláng, Sok forró vágy kihűlt, kihal Kialvó tűz parázsival A csillagok nyomán. Lehull a fámnak levele, Sok fonnyadó levél, Fejemhez szőlőlomb simul, De fagy köszönt be zordonul, Örökre itt a­ tél. Fordította: Mayné Marczali Erzsi a Már a gyermek tej fogai is megkövetelik a lelkiismeretes fog-és szájápolást. Az ODOS* fertőtlenít, tehát" megóvja a gyermek fogainak épségét. Minden gyermek jegyezze meg ezt a mondást: ODOS- szájvizet használjad s ép marad torkod,fogad és szájad. Leszállított árak: Óriás üveg P5-26, Egész üveg P2'86, Fél üveg Pl'so

Next