Ujság, 1934. december (10. évfolyam, 271-293. szám)

1934-12-01 / 271. szám

Szombat, 1934 december 1 ÚJSÁG Hitler miniíriusat készít elő a leszerelésben flagenk­op Staró párizsi latogatásának óriási Iel3sif©sé®c. Szülőven a szaboras pszich­úzis. l­i békereménysések London, november 30. A nemzetközi le­szerelés gondolata, amelyet az angol poli­tikai közvélemény a leszerelési konferen­ciával együtt már régen eltemetett, várat­lanul v­z erőre kapott s pénteken este az egész angol sajtó egyöntetűen az írja, hogy a leszerelési kérdésben világpolitikai jelen­tőségű döntések állanak küszöbön. Az an­gol és a francia külügyminisztérium kö­zött péntek reggel óta lázas tanácskozások folynak s minden jel arra mutat, hogy Ribbentrop báró párizsi útja messzemenő nemzetközi tanácskozások kiindulópontja lesz. A háborús pszichózis, amely két nap­pal ezelőtt Németország titkos fegyver­kezéseinek megvitatásában kulminált az alsóház nevezetes éjszakai ülésén, egy csapással megszűnt és valamennyi londoni lap azt írja, hogy döntő tár­gyalások állanak küszöbön, amelyek­nek célja a nemzetközi fegyverkezések korlátozásának megvalósítása és a nemzetközi biztonság megszervezése lesz. Angol politikai körökben már részleteket is­­ tudnak az új német javaslatokról, amelyek­­­ket Ribbentropp a francia kormány elé akar terjeszteni s ezek a javaslatok, hir szerint, abban csúcsosodnak ki, hogy Né­metország hajlandó valam­ennyi szomszéd­jának biztonságát garantálni, ha úgg elv­ben, mint gyakorlatilag megadják Német­országnak a teljes katonai egyenjogúságot. Rendkívüli minisztertanács Az angol kormány tagjai a párizsi h­írek utatása alatt pénteken délelőtt rendkívüli mi­nisztertanácsra ültek össze az alsóház épüle­tében s bár a tanácskozásról semmi sem szi­várgott ki, politikai körökben kétségtelennek tart­ják, hogy az ülésnek csak egy témája volt: a leszerelési kérdésben várható döntő fordulat és Ribbentrop báró ezzel kapcsolatos párizsi útja. Valamennyi angol lap befejezett ténynek te­kinti, hogy a német-francia tárgyalások meg­indultak és hogy Ribbentrop báró után de­cember 12-én Hitler kancellár állandó helyet­tese, Hess Rudolf államminiszter is ellátogat a francia fővárosba és megkezdi a tanácsko­zásokat Laval külügyminiszterrel. Angol politikai körökben nagy megelége­déssel figyelik a fejleményeket s rámutatnak arra, hogy az új helyzet előidézésében két­ségkívül igen nagy része volt az angol kor­mánynak is, amely éppen az alsóház legutóbbi emlékezetes ülésén nyilatkoztatta ki Slaldwin helyet­tes miniszterelnök útján, hogy Anglia hajlandó messzemenő együttműködésre Németországgal, sőt ünnepélyesen fel is szólítja Németorszá­got erre az együttműködésre, aminek egyet­len feltétele az, hogy Németország engedjen merev magatartásából és nyújtson békejobbot vélt ellenségeinek. o o~e 0^o_oj o _o T3~ o 0^0 o. Az átok írta Ádám-Csáky Gábor Latyák Lukács, ez az ötven felé közeledő bób­ihorgas, mogorva teremtés, vagy tíz esz­tendő óta bizony az anyóssal se valami iri­gyelt békességben élt. Ha nagyritkán el is látogatott a házához, de onnan mindig úgy jött ki, mint egy megvadult bika és úgy vágta be maga után a kiskaput, hogy még a nagykapu is megrendült tőle. Szavahihető szomszédok szerint pedig, egyszer már odáig jutottak, hogy gumós bottal zavarászták egymást az udvaron. Azaz, hogy az igazság­nál maradjunk, gumós bot csak Lukács ke­zében volt és olyan bőszülten szaladt vagy tíz lépést a megrémült öregasszony után, mintha tisztára meg lett volna bolondulva. De nagyobb szerencsétlenség azért akkor se történt, mert a hetvenesztendős asszony, szinte csodába illő macskafürgeséggel besza­ladt a konyhába és szerencsére, idejekorán beriglizte maga után az ajtót. A kerítés hasadékán leselkedő szomszéd­­asszony beszélte, hogy akkor az öregasszony, a bezárt konyhából olyan átkot sipítozott vissza Lukácsra, hogy aki csak hallotta, mindenkinek hideg futkározott végig a há­tán. A jó Isten tudja, mi volt az oka, ki volt a hibás. Egyesek azt erősítgették, hogy a szégyenletes családi háborúságnak Lukács volt az okozója, mert szegény öregasszonyt mindenáron ki akarta semmizni a vagyon­ból. Azt se akarta megvárni, hogy az Isten magához szólítsa. Lukácsban pedig az a meg­győződés háborgott, hogy mindennek csak az a betegesen fukar, vén boszorkány az oka. Utóvégre, nem azért állt ő oltár elé a híres, öthol­das K. Petyus Verával, hogy holtanapjáig napszámos módra, mindig csak a más cselédje legyen! Lehet, hogy Lukácsnak is volt valami igaza, lehet, hogy az anyósnak is. Dehát ki hallott már olyat, hogy két ilyen egymás ellen ágaskodó igazság valaha is megfért volna együtt?... A szégyenletes családi háborúság tehát csak akkor szűnt meg, amikor az anyósnak nemsokára mégis csak elhúzták a lélek­­váltságot. Akkor aztán Lukács is végképpen kiengesztelődött. Némelyek ugyan azt jósol­gatták, hogy bizonyosan még a tájékára se mén az anyós koporsójának, de tévedtek. Lukács olyan őszinte, gyászt viselő ábrázattal sürgött-forgott, rendezte a temetést, mintha az anyós halála csakugyan sziven sujtotta volna. Amikor pedig a kántor úr, mindenkit megrnkató reszketős hangjával tőle is el­­bucsúztatta, először nagyokat pislogott, aztán pedig zsebkendőjét is a szeméhez nyom­kodta. De­hát így van ez jól, így emberi. Az el­hunytnak mindent meg kell bocsátani. Külö­nösen, ha elmúlásával öt hold föld urává le­hetünk. És bármit mondtak Lukácsról, a végén még misét is szolgáltatott az anyósért, így aztán minden lelkifurdalás nélkül, fe­ledés fátyolét boríth­atta a múltra. Amikor pedig annak rendje-módja szerint átvették az örökséget, az első alkalmas na­pon beültek a házba és közös megértéssel beszélték meg a további tennivalókat. Lu­kács ugyan minden asszonyi hozzászólás nél­kül is el tudta volna rendezni a dolgokat, hiszen éppen eleget végiggondolta az elmúlt tíz esztendő alatt, a békesség kedvéért azon­ban, meg kell hallgatni az asszonyt is. Mert­­hát mégis csak ő az igazi örököse ennek a jobb életet igérő csinos kis vagyonkának. És minthogy az asszony se akarhatott egyebet a jónál, így minden ellenvetés nél­kül hamarosan dűlőre jutottak. Legelőször is eladják az anyósféle, öreg, gaztetejű házat és annak árából bőven lelik mindenre, ami a gazdálkodáshoz szükséges. Két rendes lo­vacskára, kocsira, szerszámra, meg egy vala­mirevaló­­etilénre. És minthogy éppen köze­ledett a pécskai vásár, a legelső vasárnapi nagymi­se után már ki is publikáltatták az anyósféle házat. Másnap pedig komoly vevő akadt rá és kerek hatszáz pengőért oda adták. Elég potom áron, az igaz, dehát úgyi­kor az embernek ilyen életbevágó sürgősen pénzre van szüksége, nemigen tarthatja ki az árából. A pécskai vásárig aztán, néhány este úgy lefekvés előtt, elő-elővették a ház árát, meg­­számlálgatták, a szép százas bankókat meg is cirógatták és mindannyiszor újra átgon­dolták, megbeszélték a vennivalókat. Az ilyen beszélgetések velejét azonban mindig az asz­­szony adta meg azzal, hogy ő bizony ott akar lenni még a legutolsó ostornyelvételnél is, merthát... Ezt a ,gnert-háit“-ot még lehetett volna ugyan folytatni, de az asszony nem akarta a múltat hánytorgatni, nem illett a helyzet komolyságához. Lukács azonban ebből is éppen eleget értett, de nem ellenkezett. Nem mintha valami asszonyi kordában élő tütyü­­­mi­tvü ember lett volna, de belátta, hogy az asszony is lovak körül nőtt fel, ért hozzá­juk. Meg aztán, ami igaz az igaz, akinek öt hold föld várja a tavaszi szántást és hat darab százas bankója a pécskai vásárt, an­nak bizony szava lehet a dolgokhoz. Úgy készülődtek tehát, hogy a vásárra virradó hajnalon vonatra ülnek és együtt mennek a vásárra. Visszafelé pedig, Isten segítségével, már úgyis a saját kocsijukon jönnek. Csakhogy régi igazság ám, hogy amit az ember tervez, azt mindig a jó Isten szokta elvégezni. Salyákék tervét pedig most egé­szen máskép végezte, mint ahogy ők sze­rették volna. A pécskai vásár előtti napon ugyanis Salyáknénak úgy bedugult az orra, annyira megnáthásodott, hogy csak a szá­ján tudta a lélekzetet szedni. A feje kóvály­gott és fél nap alatt olyan nyakfoga nőtt, hogy még a vizet is alig tudta nyelni. A lapockája tájékán pedig olyasmit érzett, mintha tüzes tűvel döfködték volna. A kora tavaszi nyirkos időben pedig, ilyen nyakfoggal mégse mehet a vásárba, mert, Isten ments, könnyen temetés le­het a vége. A lovakat pedig, törik vagy szakad, muszáj megvenni. Küszöbön a tavaszi szántás ideje, aztán meg az­ a rengeteg pénzt se jó a ház­nál tartani Iia már megvan, csinálni kell vele valamit. Belátható időn belül pedig nem lesz vásár a környéken. Mire bealkonyodott, az asszony olyan lett, mint egy beteg liba. A feje kóválygott, pi­­hegett, nyöszörgött, krákogott, próbálgatta a ny­elést, de már a torkában is érezte a tű­­szúrásokat. Lefekvéskor pedig már a fogai is összeverődtek, annyira törte a hideg. Egy árva szót nem tudott kiejteni, hogy legalább megbeszélhették volna, mitévők legyenek? ... Csak amikor Lukács hidegvizes törölközőt csavargatott az asszony nyakára, meg egy deci pa­prikás, kámforos pálinkát megitatott vele, akkor könnyebbült meg annyira, hogy szólni is tudott valamit. — Elmész te­hé, magad is, oszt megveszed legalább a kocsit, meg a lovakat. A tehén inkább elmaradhat, de a lovak... A tavaszi szántást mégse adhatjuk idegennek ... Éppen ilyesmiket gondolt Lukács is, ami­kor az asszonyt rázni kezdte a hideg. Hát hogyne vehetne ő meg két alkalmatos lovat egyedül is? ... Hiszen nem mai gyerek már, rég benőtt a fejeságya, aztán meg juss után sóvárgó (hosszú évek alatt úgyis rég kisze­melte már, hogy milyen lovakat vesz. Vesz ő bizony egymaga is olyan két lovat, hogy látva marad a szája, aki meglátja, így is történt. Másnap reggel, amikor az első kakas elkukorikálta magát, Lukács már talpon volt. Előkereste a katonakönyvét, szé­pen beletett három darab százas bankót, még egy friss törölközővel becsavargatta az asszony nyakát, aztán elindult a vásárba.­­ A hidegvizes törölköző, meg a paprikás pálinka , úgy helyrehozta Latyáknét, hogy délfelé már fel is bírt kelni. A lapockájából kiizzadtak a fájdalmas tűszúrások, meg a nyakfogai is úgy összezsugorodtak, hogy alig érezte. Az inai gyengék voltak ugyan, dehát majd csak erősödik lassan. Estefelé otthon lesz az ember a lovakkal, akkorára pedig mégse maradhat az ágyban, hacsak a lábát mozgatni bírja. Valami vacsorát is kel ké­szíteni, mire az ember hazaér. Napáldozat után, amikor már az élet is flitter mesaszoilja Párizsban Párizs, november 30. Ribbentrop párizsi látogatása politikai körökben és a sajtóban izgalmas érdeklődést kelt. Különböző felte­vések merültek fel, hogy Hitler félhivatalos megbízottja milyen javaslatokat tesz­­majd, kiket fog felkeresni és Laval részéről mi­lyen fogadtatásban részesül. Ribbentrop, aki péntek reggel érkezett ide, délben tíey francia képviselővel ebédelt, aki nemrégiben feltűnést keltő Hitler-beszélgetést tett közé a Matinben. Ribbentrop este végighallgatta a francia képviselőház külpolitikai vitáját. A lapok hangoztatják, hogy Lavalnak határozottan kifejezésre kell juttatnia Franciaország szándékait és óhajtásait. Tudnunk kell, hogy mit akarunk és milyen utakon haladunk s másoknak is tudomá­sára kell hoznunk — írja Rerreux, a Paris Soir főszerkesztője. Bizonyos, hogy La­vaira súlyos külpolitikai feladatok hárul­nak: össze kell békítenie a francia-szovjet politikát a francia-német közeledéssel, amellett pedig a francia­ kis­entette ba­rátságot a francia-olasz barátsággal. Lavalnak megvan a kellő ügyessége, de ez nem elegendő, most, főképpen sok erélyre van szükség. Németország ugyanis a szelíd­séget rendszerint gyengeségnek szokta mi­nősíteni. Ádám Lajos professzor előadása a rákról Kellő orvosi előrelátással a rákbetegségek száma csökkenthető. Óriási hallgatóság előtt tartotta meg előadását a professzor A Cobd­en Szövetség mindig aktuális és tu­dományos színvonalú előadásai között pén­tek este sor került Ádám Lajos professzor előadására. A professzor a szövetség meg­hívására és kérésére vállalkozott arra, hogy a rákról tart előadást. Tudományos előadás iránt még aligha nyilvánult meg olyan im­pozáns mértékű érdeklődés, mint ezúttal. Az előadás színhelyéül a Lloyd Társulat hatal­mas márványtermét választották és ez az utolsó helyig megtelt. Az arisztokrata társa­ságok legelőkelőbbjei, tudományos életünk kiválóságai, az írói világ jelesei voltak a kö­zel ezerfőnyi hallgatóság soraiban. A zsúfolt teremben a megjelentek között láttuk Beth­len Margit grófnőt, a volt miniszterelnök ne­jét, Ráday Gedeon grófnát, Hohenlohe her­cegnőt, Lipihtai Frigyes­né bárónét, tronnem­issza Karolin bárónőt, Piret Bihari Gyula bárót és nejét, az Eötvös baronesszeket, Berg Miksa és Tibor báróékat, Zichy Gabriella grófnőt, Beniczky Ödönnét, Szurmay Sándor báró, vo­lt honvédelmi minisztert, Hegedűs Lóránt volt pénzügyminisztert, Fellner Fri­gyes és Márffy Ede egyetemi tanárokat, He­vesi Sándort, a Nemzeti Színház volt igazga­tóját. A termet ellepő sokaság jóval az elő­adás megkezdése előtt foglalt helyet, úgyhogy a hátsó sorokban ülők és az álló publikum sorában is közéletünk kitűnőségei szorong­tak. Hét óra után néhány perccel jelent meg az előadói asztalnál Adám professzor, a Szövet­ség elnöke, Halasi Fischer Ödön társaságá­ban. A közönség perceken át tartó tapssal ünnepelte őket. Előbb az elnök méltatta az Szabad-e beszélni a rákról? Ádám professzor annak a kérdésnek a fel­vetésével kezdte meg előadását, hogy­ he­lyes-e, szabad-e ilyen kérdést laikus közön­ség elé hozni? Sok orvosnak az a véleménye, hogy ily népszerű előadás által a neurasthe­­niás, hysteriás és hypochonder emberek szá­mát szaporítjuk, akik hiábavalólag fogják az orvosok rendelőit felkeresni, mert ezeknek mindig az a betegségük van, amiről éppen olvasnak, vagy hallanak, míg a valódi beteg fél az igazság hallásától s nem megy orvos­hoz. Amikor azonban azt olvassa, hogy Ang­liában 1911—1926-ig 697.518 ember halt meg rákban, az Egyesült Államokban 1930- ban 125.000, Németországban 76.567, Ma­gyarországon kb. 7000 s ha hozzáteszi még, hogy ma már a művelt államokban több em­ber pusztul el rákbetegségben, mint tuber­kulózisban, úgy érzi, hogy nem végez hiába­való munkát, ha e kérdéssel ily magas mű­veltségű közönség elé jön, mint a Cobd­en Társaság közönsége. — A rák halálozási száma — fejtette ki azután nem csökkenő érdeklődés közben — több statisztika szerint inkább emelkedett, ami nemcsak az orvosokban, de a közönség­ben is érthető nyugtalanságot váltott ki. A legszomorúbb, hogy azt kell megállapítania, hogy a rákbetegek alig egy­harmada fordul akkor orvoshoz, mikor még segíteni lehet rajtuk s a kétharmada elkésett állapotban, ma, amikor olyan könnyen hozzáférhető az orvosi segítség, még a legszegényebb ember­nek is. Mielőtt a teónák eű­beplétével foglal­koznék, elmondja, hogy mi az, amit az utóbbi évek kutatása megállapított. Nem ismer különbséget a rák — A rák a földgolyó minden táján, faji különbség nélkül, minden emberen és álla­ton előfordulhat. Sokáig azt állították, hogy a rák csak a mérsékelt égöv betegsége, hogy téi'poh&r kÍKPihn-ist Szervezetünk­ belső része Akárcsak egy kályhaeső, Mindig tisztításra szarni, Akkor, hogyha bedugul. Az Igmándi keserűviz Gyomor- és béltisztitő, Reggelenként fél pohárral Természetes hashajtó t­est jelentőségét. Keresetlen szavakkal jel­lemezte az előadó professzor tudományos és gyógyító munkásságát, majd felkérte elő­adása megtartására. A nagyszámú hallgató­­ság érdeklődésének kielégítésére a terembe mikrofont hoztak be, úgyyhogy mindenki hall­hatta a professzor érdekes fejtegetéseit. Amint megszólalt, néma csend lett, az ezerfőnyi kö­zönség valósággal lélekzetét visszafojtva leste szavait és ez az érdeklődés egy pillanatra sem­ hagyott alább.

Next