Ujság, 1941. november (18. évfolyam, 250-274. szám)
1941-11-01 / 250. szám
SZOMBAT, 1841 NOVEMBER | ÚJSÁG TISZA ISTVÁN Irja LUKÁCS GYÖRGY Tisza István! Nem is oly rég 3 legnagyobb élő magyar államférfi neve. Ma fogalom. Összefoglalója mindannak, ami nagy és nemes van a magyar jellemben, szimbóluma az önzetlenségnek, apoteózisa a hazaszeretetnek. Jelenti az egyén teljes felolvadását a hazafiban. Mint jellem, Tisza István minden idők legnagyobbjai közül való. Ő az, akire Horatiusnak szavai betű szerint illenek: Justus ac tanax propositi vir. Ő az, akit „si fractus illabatur óriás, impavidum ferient ruinae“. Jellemének kivételes nagyságát mutatja a világháborúban tanúsított magatartása is. Tisza István nem akarta a háborút. Álláspontja mellett hatalmas egyéniségének egész súlyát vetette latba azokban a tanácskozásokban, melyeket Ferenc József királyunk a szerb orgyilkosság következtében a hadvezetőséggel, a monarchia közös minisztereivel és a monarchia két államának miniszterelnökeivel tartott. Tisza István ellene volt annak, hogy Szerbiával szemben olyan fellépést kövessünk, mely kikerülhetetlenné teszi a háborút. Minthogy azonban a király többi tanácsadóinak ellentétes felfogásán győzedelmeskednie nem sikerült, és így a háborút nem tudta megakadályozni, minden erejét megfeszítette a végből, hogy azt, ha már kikerülhetetlen, legalább győzelmesen vívhassuk meg. Arról azonban, hogy ő a háború ellen volt, hallgatott, mert nem akarta gyöngíteni hazájának háborús esélyeit. És mikor gigászi küzdelmek után a középeurópai hatalmak csillaga lehanyatlott és a hazai elégedetlenek őt tették felelőssé a háborúért, némán tűrte a méltatlan szemrehányások és támadások özönét, pedig csak fel kellett volna lebbentenie a fátyolt, hogy az ódiumot elhárítsa magáról, Így esett áldozatul a legnemesebb hazafi az igaztalan gyűlöletnek, s csak jóval később, az ő vértanúhalála után, az osztrákok leleplezése alapján napfényre került államiratokból derült ki az igazság, az, hogy Tisza Istvánnak semmi része nem volt a világháború előidézésében. Tisza Istvánban legjellemzőbb: egyéniségének nagyvonalusága. Magyarnak alkotta 3 Teremtő s a magyar glóbusz legnagyobb alakjai sorába emelkedett. De ha véletlenül angolnak születik, az angol világbirodalomnak is első államférfiává fejlődött volna. Politikai egyénisége oly nagy volt, hogy korának politikusai közül, mint óriás emelkedett ki. Egyéniségének nagyvonalúságával, kristálytiszta jellemének szokatlanul nagy kvalitásaival teljes összhangban állott kedélyéletének nemes egyszerűsége, tisztasága, majdnem naivitása. Nagyra becsülte a magyar földművest és a magyar földműves is megértette, tisztelte és szerette őt. Mikor nemzetének sorsát intézte és emésztő nagy gondok nehezedtek állandóan teherbíró vállaira, a gyermekek körében lelke felengedett, szigora felolvadt, jól esett a maga közvetlenségével a gyermeki lélek szintjére alászállania. Nőkkel szemben mindenkor udvarias volt Magam láttam, hogy villamoson ülőhelyét egyszerű varróleánynak engedte át s maga, az ország első államférfia, megkapaszkodott az állóhelyeseknek szánt fogantyúba. Barátaiért minden áldozatra kész volt, viszont barátai tűzbe mentek volna érte. Az a melegség, mely barátságát áthatotta, hatványozottan nyilatkozott még mintaszerű családi életében. Az egyéni hiúság teljesen hiányzott belőle. Innen az, hogy a hízelgéssel szemben bevehetetlen vár volt, egyéniségének ércéről lepattant minden széptevés. Mindig csak a dolgok érdemét tekintette, ezért a frázis, ha még oly ragyogó volt is, nem imponált neki. Az igazságnak hódolt, de a frazeológia teljesen hidegen hagyta. Tragikuma, hogy értelmi képességeinek csodálatos kifejlettsége mellett, mondhatnám, ennek ellenére benne lakott az őstermészetnek ösztönössége is. Ez a benne lakozó sztönösség éreztette meg vele a nemzetére leselkedő óriási veszedelmet, amely mélyen rejtve volt a történelem méhében, amelyet értelmi okfejtés nem láthatott előre, de amelyet ő előre megérzett. Ez a megérzés érteti meg velünk utólag azt a szinte a kétségbeesésig menő aggodalmat, mellyel nemzetét az obstrukció veszedelmétől óvta. Az obstrukció ellen mondott hatalmas parlamenti beszédeinek izzásából kizokog a hazafi kétségbeesése a közeljövő leselkedő katasztrófája felett. Ezt a kasszandrai kétségbeesést kortársai alig értették meg, de ő már akkor érezte a mindent elvesztésnek azt a rettenetes lelki fájdalmát, mely mi reánk, nem ihletett halandókra, csak a katasztrófa bekövetkezésekor sújtott le, akkor, amikor ő már vértanúhalált halt volt kétségbeesett rajongással imádott hazájáért. Tősgyökeres magyar nemesi nemzetségből eredt, melynek tagjai századokon keresztül viseltek köztisztségeket és töltöttek be vezető szerepet a közéletben. Atyja, Tisza Kálmán, a nagyhatalmú miniszterelnök, akinek tizenötéves állandó kormányzása az 1867-ben új életre kelt Magyarország konszolidációjának korszaka volt. Ebben a korszakban fejlődött férfivá Tisza István. Tehetségre fényes, tudásra nagy. Már ekkor hízelgők raja vette körül, akiket azonban ő észre sem vett sem akkor, sem később nagy politikai pályája során, legkevésbé két ízben is volt miniszterelnöksége idejében. A hatalom, sem az atyjáé, sem az önmagáé, nem imponált neki. Megvetette azt, aki a hatalmat magáért a hatalomért szerelte. Neki nem cél volt a hatalom, hanem eszköz és pedig olyan eszköz, mellyel élni csak a haza érdekében tartotta megengedhetőnek. A hatalmat csak azért becsülte, mert annak révén hazájának használhatott. Puritán volt és nyílegyenes. Szemalatti ránctalanítás Vera Kozmetika Népszínház-n. 22. T. 137-801. Kapható: 522.31.10 liter«» P 7.— 544. tx. 1 literes P 10.— nagyságban 4 napszakon át tartja frissen és forrón vagy hidegen az italt a 48 órás ORION Rádióját becserélem 8 legújabb márkás típusra vagy megjavítom HOLSTEIN VI HAIVÁNY UTCA EGY Telefon 18-02-30. Halottak napján ikta "Jánosi Márta. "A temetőkben halk, ében sereg, Levél suhan s a szemből könny pereg... Halottak napja van! Titkok születnek, éjszaka a táj, Régi seb szakad fel és nagyon fáj Az ember nyugtalan. "Az ég a földre küldi lelkeit, Isten ma mindent megelevenít. Csillagtüzek gyúlnak! És mindegyiken egy-egy szív ragyog!... !A tűnő létből vad káprázatok Villannak s lehullnak. Vigyázz! E napon óvatosan menj! Gondold meg, ember: a földön a menny S a csodás túlvilág! Szivet, vagy lelket taposhatsz el ott, Ahol ellépkedsz, bár azt gondolod, Hogy csak hervadt virág ... Maradj otthon. Az éj csendes ölén Eljön hazád a túlvilági lény, Az, akit szerettél! Reád függeszti figyelő szemét, Kezedre teszi hús, kedves kezét És megtudod, hogy él! Oidipus király az autóbuszon írta Földi Mihály Az autóbusz hátsó sarkában, az ablak mellett, egy volt gimnáziumi iskolatársamat fedezem fel. Üres a kocsi, most indulunk a végállomásról, barátom elmerülten olvas, örülünk a viszontlátásnak, de látom a barátomon, hogy nem szívesen hagyja abba az olvasást. Érdeklődve nézem meg a könyvet, melyet sajnálkozva csúsztatott az az itattáskájára: Sophokles: Oidipus király — Oidipus kolonosban. Csodálkozva pillantok rá. Nem is azon csodálkozom, hogy Sophoklest olvassa, hanem azon, hogy milyen kiadásban: a Parthenon új kétnyelvű klasszikusainak egyik kötetét szorongatja. — Érdekel? — kérdem. Többször bólint és jólesen mosolyog. — Az eredeti szöveget is olvasod? — Azt is összehasonlítom. Visszaemlékeztem latin és görög líráinkra, boldogult Nyusztay Antal tanár úrra, akinek elég bosszúságot okozott a barátom, mert bizony akkor nem nagyon szívelte a klasszikus nyelveket és a kötelező klasszikus remekírókat. A nyelvet sem, a nyelvtant sem szerette; Horatiusban és Platonban és Vergiliusban és Aischilosban csak nyomasztó vizsgaanyagot látott, amelylyel meg kell birkózni valahogyan, hogy érettségi bizonyítványt kaphasson az ember. Szidta is az elmaradt hatalmasokat, akik rákényszerítik szegény diákokra ezeket a holt nyelveket és ezeket a fakó ókori költőket és történetírókat . . . mert mi közük van még ezeknek az élethez, a modern élethez, amelynek feladatai egyáltalán nem oldhatók meg egy-egy görög vagy latin vers hideg szépségével, bonyolult mondatával, bölcs mondásával. A mi ifjúságunk idejére esik a természettudományok hatalmas fellendülése, a technikai kultúra minden jóval biztató lázas kibontakozása. Az országhatárok elmosódtak az akkori rohanó fiatalok szemében, a népek hihetetlen közel jutottak egymáshoz, a régi eseményekre vastag porréteget hullatott a lelkesedő haladás, egy vegytani képletben több hitet, egy német, francia vagy angol fordulatban több költészetet és hasznot érzett az ifjúság, mint az ókori auktorok összes fennmaradt és elkallódott műveiben. A barátom is, aki most itt ül velem szemben az autóbuszon, a modern kultúra harcos hívei közé tartozott. Harci kedve különösen akkor buzgott, mikor a feledhetetlen Nyusztay tanár úrnak valamelyik hosszabb magyarázata untatta vagy éppen nem sikerült, sehogy sem sikerült nála a felelete és osztályzata messze elkanyarodott a jelestől. Miért gyötrik az embert, fakadt ki ő is a szünetben, ezzel az ostoba ablativus absolutusszal s miért kell tudnom, hogy az a „doktor“ Cicero miért veszekedett annyit azzal a Catilinával? És Sokratesz! Mit akarnak még ezzel az Aristotelesszel? Jobb ügyvéd vagy mérnök leszek, ha ismerem Arisztofanészt és Liviust? Ahelyett, hogy angolra franciára tanítanák az embert és megismertetnék a mai életteli Nyolc évig járunk középiskolába, fogalmunk sincs, például, a közgazdaságról és amikor elénk teszik az első váltót, azt sem tudjuk, hogy mi a jelentősége, mit kell kezdeni vele. így duzzogott akkor a barátom, most pedig, amikor már sokkal közelebb van az ötvenedik évéhez, mint a negyvenedikhez és valaha csillogó szurokfekete haját belepte a hó, úgy olvassa két nyelven Oidipus királyt, omnibuszon, olyan érdeklődéssel és gyönyörűséggel, mint egynémely utas a kedvére szerkesztett újságot vagy a gusztusára fordulatoskodó kalandregényt. Igen, barátom, megváltoztál. Ami akkor vonzó, biztató, lelkesítő volt, az ma nagyrészt füstölgő romhalmaz, ami pedig akkor teher vagy éppen gyűlöletes volt, az ma jóleső öröm, kellemes megnyugvás és enyhítő vigasz. A hit, melyet a század elején már-már kultúrtörténeti emlékké zsugorított a fiatalos hévvel hódító tudomány, ma hívogató nyugalommal kínálja az érett férfit, a klasszikus kultúra, amely akkor idejét múltnak látszott, ma szilárd szigetnek tűnik fel, amely felé menekülve úszik a zaklatott, már-már kifosztott lélek. Zeusz és Jupiter, Pallas Athéné és Minerva, az összes istenek és istennők, akikről azt hitte az akkori modern diák, hogy elköltöztek az életből és kihűltek az oltáraik, olimposzi magányukból sorra visszatérnek és meggyújtják áldozati tüzeiket a szilárd támasztópontokra áhítozó mai emberben. — Mondd, mi érdekel benne? — faggatom. Két szó, két fogalom bontakozik ki a megjegyzéseiből: alap és érték. Ez a mai ember, aki megjárta a modernség útjait és megfürdette idegeit a XX. századi irodalom és bölcselet minden tengerében s néhány év óta borzongva érzi a kultúra düledezését vagy mély átalakulását, azokból a felhőkarcolókból vagy légvárakból, melyeket a közelmúlt évtizedei emeltek, lesiet a földszintre, sőt el is hagyja az ingadozó házat és kisurran a szabad ég alá, hogy szilárd földet érezzen a lába alatt. Földrengések idején ember és állat ösztönösen menekül palotáiból és istállóiból, ki a szabadba ... A lenni vagy nem lenni nyomasztó helyzetében felbukkan a kérdés: Mik vagyunk, miből lettünk, honnét jövünk? Az alapot keressük, az alapot, ahonnét elindultunk, az alapot, amelyet nyilván elhagytunk. Mi a mi alapunk, mire épült a kultúránk, milyen gyökerekből szívta éltető nedveit a lelkünk? Két gyökerünk van: egyik a görög-római klasszikus kultúra, másik az isteneszme, mely az ó- és újtestamentomban foglaltatik. Mily nagyszerű és mégis mily különös két világ! Főként akkor látszik különösnek, ha nem feledjük el, hogy ebből a két világból egy lélek öntvénye készült: az európai ember, a fehér ember lelke, amely az utolsó 100—150 év alatt még egy újszerű zománcot is kapott, a modern racionális, pozitív természettudományos gondolkodás vékony kérgét. Mily különös egység! Mennyi ellentét és ellentmondás! Görög-római klasszikus humanizmus, egy-isten-hit. Krisztus, pozitív tudomány... S mégis mily csodálatos egység! A válság, amelyben évtizedek óta élünk, bizonyos repedéseket idézett elő a tündöklő szobron; az alkotó részek kizökkentek nyugalmi helyzetükből s önállóságra törekszenek; a bomlás már-már ijesztő... A zűrzavarban az alapokat, a gyökereket keresi a megriadt lélek s visszavágyódik az ősi forrásokhoz. A klaszszikusokhoz. A humanistákhoz. A bibliához. A hithez. Az alapfogalmakhoz, a tiszta gondolatokhoz, az egységes érzésekhez, a töretlen szemlélethez. Véletlen-e, hogy a matematikai olvasmányok ugyanekkor szinte divatosak lettek s egyes matematikai és geometriai könyvek tiz- és húszezres példányokban fogynak el? Mintha homályba borult volna az ősi és eredendő egyszeregy, mintha valamely természetellenes és megállapodott hagyományokat felforgató, erőszakos számoló rendszert kényszerítettek volna az emberekre, a lélek visszasiet az ábécéhez, a világos számokhoz és vonalakhoz, a számok elvont és végtelen világába, hogy megkapaszkodhassék az örök realitásokban, az örök irrealitásokban, amelyek eddigi életét is fenntartották. Egyszer egy az egy. A egyenlő a-val. Differenciál, integrál, végtelen. Limes. Kör, ellipszis, parabola. 3