Ujság, 1942. február (18. évfolyam, 26-48. szám)

1942-02-01 / 26. szám

Vasárnap, 1942 február­­ ÚJSÁG ÉGŐ, SZENTELT GYERTYÁK Irta ERDŐDY ELEK Higgj­étek el, kétszeres szim­bólum minden ünnepnap. Szim­bóluma annak a bibliai esemény­nek, amelynek emlékezetére tar­­totik, de szimbóluma az emberi élet és a világ élete, másként: a történelem bizonyos eszméi meg­nyilatkozásainak, amelyek úgy tükröződnek az ünnep fényessé­gében, mint tiszta, őszinte és örök humanitások. Szép és jó, de főleg lelki haszonnal jár, ha olykor megállunk az ünnepi templomok kitárult kapujában és megpil­lantva a fényben csillogó oltárok fehér kövét, magunkba mélye­­dünk és meditálunk jelentésükön és jelentőségükön. Higgjétek el, nem kell hozzá egyéb, mint tiszta szív, jó szándék és őszinte akarat. Bontsuk ki fáradt testünket a hét­köznapok szakadt köntöséből, hogy szívünk érzékeny mem­bránja fogja fel az ünnepek üzenetét, amelyek mindnyá­junkhoz szólnak. Hallgassátok meg, mit üzen a stíbsnapi ünnep, pirosbetűs feb­ruár 2-a, melyet a kalendárium Gyertyaszentelő Boldogasszony napjának nevez. Hallgassátok meg és gondoljatok arra, hogy minden ünnepnap kétszeres szim­bólum. Akkor fogtok méltóan ün­nepelni, ha mindkét szimbolikus jelentést megértettétek és mind­két ■ jelentőség előtt alázatosan meghajtottátok a fejeteket. * Azon a napon, amelynek emlé­kezetére szolgál a holnapi ünnep, Mária Jeruzsálembe ment. Eleget teendő az ősi törvénynek, amely ugyan reá már nem vonatkozott és a Jézus­ születése utáni 40. na­pon áldozatot akart bemutatni. A gazdag egyéves bárányt, a sze­gény egy pár gerlicét volt köteles felajánlani. Mária joggal sorozta magát a szegények közé, miért is egy pár gerlicéből álló áldozatot mutatott be. Ezért, mondjuk Má­ria tisztulása napjának a holnapi ünnep. Ugyanekkor történt, hogy a jámbor, agg Simeon, aki a templomban volt, karjaira vette a kisded Jézust és túláradó bol­dogságában így kiáltott fel: „Most bocsásd el, Uram, a te szol­gádat békességben!“ A keleti egyházban ezért nevezték ezt az ünnepet a Találkozás napjának. Szerint Ildefonso püspök az­tán, a 7. században elrendelte, hogy — miután a pogányok Róma városában ezen a napon lo­bogó fáklyák mellett mutattak be Plútónak és más alvilági istenek­nek áldozatot — a keresztények is tartsanak ünnepélyes körme­netet. Hogy bátran, öntudatosan hitet tegyenek és hogy ily módon elvonassanak a pogány áldozat szemlélésétől. Ezt a körmenetet a keresztény hivek is gyertya- és fáklyafény mellett tartották meg. A 9. században végül általános szokás lett ezen a napon az ál­dozati gyertyák megszentelése. Innen a Gyertyaszentelő Boldog­­asszony elnevezés. A megszentelt gyertyák lobo­­gása azonban neon csak az ünnep fényességét kívánja szolgálni. Szent Jeromos szerint ez a nap a hajdani kegyetlen üldözések napjának emlékezete is. Amikor a hívek csak az éj takarója alatt, földalatti katakombák mélyén és pislogó mécsesek világossága mellett gyűlhettek össze, hogy hi­tet tegyenek igazhívő emberségük mellett. A szörnyű üldözések sö­tét évtizedeiben csak katakom­bák mélyén pislogott az Igazság gyertyája. Az emberek csak itt mertek áldozatot bemutatni az Igazság oltárán. Az Igazság a gyertyák lángjában és az ő em­beri szívükben égett és innen, a katakombák éjszakáiból indult el diadalmas útjára, hogy fényével besugározza az egész világot. Az első keresztények, akik hit­tek az Igazságban, amelyet Ve­ritas-nak mondottak, akik ismer­ték a messiási Utat, amely Vár­nak neveztetik és a világi élet szenvedései közepette remény­kedve várták az igaz Életet, a messiási Vita-t: ennek a hármas szimbólumnak lobogó hitében, a gyertyák pislogó fényességében készülődtek, hogy hitet tegyenek — ha kell, életük árán is — az örök Igazság mellett. „A hajdani üldözések idején — írja szent Je­romos — a hívek éjenként és rej­tekhelyek homályában ünnepiek az Igazságot: ennek emlékezetére fényeskedjenek az ünnepi szer­tartás gyertyái.“ De ünnepe ez a nap a szent szegénységnek is. — Krisztusnak földi pályáján — Írja egy egyházi archeológus — mindenütt végső szegénység­gel találkozunk. Anyául magá­nak egy szegény szüzet, nevelő­atyául egy szegény ácsot, szüle­tése helyéül egy nyomorult istál­lót, tanítványaiul szegény halá­szokat és ezen a napon, amelynek ünnepét üljük, szent anyja ré­szére egy pár baromfiból álló szegény áldozatot választ. Egész életét a végső szegénység jelké­pezi, amelynek festésére eme szivreható szavakra fakadt: „A rókáknak barlangjuk, az égi ma­daraknak fészkük vagyon, az em­ber fiának pedig nincs, hová fejét hajtsa“ — így kivánta ő saját példájával megtisztelni azon álla­potot, amelyhez az emberek leg­nagyobb része tartozik. fafeá lovám­ Jjita s­zegedi Jébfán. Fakó lovam poroszkál, itten-ottan még-megáll. Fakó lovam már üget, házat lát a domb megött. Fakó lovam vágtatott, még valamit láthatott. A lovamnak szárnya nőtt, kislány állt a ház előtt. . Ez csak emlék, elhaló, ma: se lány, se ház, se ló... Csak egy falevél írta Innocent-Vincze Ernő Reggel korán indultak a kocsik a kirándulásra. A községházától indult az első, a főjegyzőéké. Az elegáns Sényi Tamás ült benne szép feleségével, meg a kislányá­val. De alighogy elindult a bricska, máris megállt a következő sarkon, a doktorék háza előtt. Nagy ostor­­pattogtatás következett. A pattint­­gatásra kinyílt az udvari kapu és hangos üdvözlések kísérőzenéjével kihajtott rajta a doktor sárga ko­csija, a két almásszürkével. A dok­torbácsinak— így hívta mindenki — szép körszakálla volt. A doktor­néni kedves, piros, púdertelen áb­­rázattal mosolygott a köszönge­­tőkre és csak a fejével integetett. Nagyon vigyázott közben az ölében ülő csomagra. A csomagban volt a kirándulás ékessége: a befőtt. A doktornőm messze földön híres be­főttjeit sohasem engedte a többi elemózsia közé csomagolni és a genga kövérkés kezével oszla­ss szét az „etetés“ végén. Akkoriban csak „etetésinek hívtuk a délebé­det, ha kiránduláson költöttük el. A doktorék kocsija útközben fel­vette a fiatal kántor urat, aki már ott álldogált a templomtéren s nagy kék szemével az eget vizsgálta. Tiszta volt az ég s majdnem olyan kék, mint a kántor ur szeme. De csak­ majdnem, mert az égen pedig egyik pajkos bárányfelhő bö­göly­ózta a másikat. A kántor ur szeme pedig felhőtlen volt. A töb­bieké is. Nem is hordtak akkori­ban másféle szemet az emberek, csak felhőtlent, pedig sokszor aggo­dalmaskodtak a babonások, hogy várjon mit hoz az év, minthogy a tizenharmadik volt ebben a szá­zadban. A főjegyzőék kocsija megállt a posta előtt. A robogásra kijött Ilonka, az ifjabbik postáskisasz­­szony. Fekete szeme volt Ilonká­nak és barnapirek­ere. Fehér tun­háján nagy, kerek pettyek, mint a spanyolviaszpecsétek egy fehér bo­rítékon, úgy piroslottak. Megint útnak indultak a kocsik. Vidám hangok röppentek fel a ki­rándulók jókedvéből. Nyár volt, üde, friss reggel. Szép, falusi hét­köznap. Mert hát hétköznap mégis csak könnyebb volt elhalasztani a tennivalót másnapra, mint vasár­nap, amikor igazán nem illett volna, hogy az „intelligencia“ — ahogy a falusiak hívták — elma­radjon a miséről egy kirándulás miatt. Mi a falu Duna felőli végén lak­tunk és apám kocsija ott állt már a ház előtt, a többi kocsi mögéje sorakozott. Jó dolga volt akkori­ban a falura kirendelt mérnöknek. Kocsi állt rendelkezésére, azzal ment a vízig, a vízben meg egy nagy ladik öt csónakossal. Úri do­log volt így töltést építeni. Hát ebbe a „hivatalos“ hintóba pakko­­lódtunk mi, a család, ketten az öregek — dehogy is voltak öregek, apám, ha harminchároméves lehe­tett é­s mi hárman, gyerekek. Megindult a három kocsi, végig a falun, a Fok felé, ahol asszonyok sulykolták a ruhát az ér partján. Az ér itt fordult, kiszélesedett, azért hívták Foknak. Kacsák, libák rohantak bele rémülten a vízbe a kocsizörgés elöl, aztán onnan is felrebbentek és eltűntek a Fok mö­götti nádasban. A férfiak ilyentájt a földön dol­goztak, de az asszonyok hangos dicsértessékkel bukkantak ki utca­hosszat a három kocsi üdvözlésére. Amint kiértünk a faluból és a mezőkön át közeledtünk a dorom­­lási erdő felé, Ilonka a főjegyzőék kocsijában énekelni kezdett: „Illanó felhők az égen ...“ Bűbájos dallama volt ennek a kis nótának. .Ma sem tudott, hon­nan származott. Ilonka se tudta, a kántor úr sem. Pedig az már úgy volt, hogy Ilonka elkezdte az első sort, aztán a másodikra már be­kapcsolódott a kántor úr is a má­sik kocsiról. Szép, erős, mélyes hangja volt, egybesimult a postás­kisasszony üde szopránjával: „Ját­szi árnyak a mezőn ...“ Szállt a két hang testvériesen, felülemelkedett a kocsizörgésen, s elröppent. Aztán elnémult valahol ott, ahol a paprikaföldek kezdőd­tek. A doktornőni meg a főjegyzőné megértően egymásra kacsintottak. Ez persze nem sikerült olyan köny­­nyen. A doktornéninek az egyik kocsiban hátra kellett fordulnia, ami nagyon körülményes volt, a belőttek miatt. Nagyon összezör­­rentek az ölében. A főjegyzőnének a másik kocsiban pedig előre kel­lett hajolnia, hogy a bakon ülők között kitekinthessen és elkap­hassa a doktorént pillantását. Ilyen nehéz dolog volt ez, de azért mégis mindig sikerült összenézniök. A második vers végére már a paprikaföldek mellé értünk. Le is szálltunk a kocsikról. A lovak lé­pésben mentek előre, az útszéli bokrok hamarosan el is fedték a kocsikat, mi pedig, ahányan vol­tunk, paprikát szedtünk, friss, üde, ropogós zöldpaprikát, amelynél ki­­tűnőbb nincsen a bundáskolbász mellé. Mert a bundáskolbász volt a gerince az etetésnek. Úgy készült, hogy hatalmas tüzet raktunk a do­­romlási erdő nagy tisztásán, aztán a hamvasodó parázsba tettük a kolbászt, de nem ám amúgy „me­zítláb“, hanem előbb jóerősen kö­rülcsavartuk sok régi papirossal. Ez a „bunda“ megszenesedett az erősen hamus parázsban és benne pompásan megsült a kolbász. Ehhez kellett a zöldpaprika. Szedés közben azonban már meg­történt az első „kaland“. Javában tépegettük az apró paprikát, mikor egyszerre visító gyerekhang hallat­szott a bokrok mögül:­­— Já­nos bá­csi! Lepik a papri­kát! Lopik a paprikát! Alighogy elhangzott az a „lopik­­apaprikát“, a pogány hangzási­ mondat zajára előcsörtetett a csősz. Óriási nagy a puskájával. Valahonnét a bokrok közül.. A kis parasztlurkó, aki felfedezte a merényletünket, fel- lárm­ázta békés szunyókálásából. — Hej, a nemjóját... — kezdte a csősz, folytatta is igen cifrán, de mihelyt elénk ért, elhallgatott. Na­gyon elhallgatott. Lekapta a süve­gét és kezdett bocsánatot instállni. Adjon Isten, öreg János! — mosolygott a főjegyző. — Mi lopjuk a paprikát! Csak tessék!... Csak tesse­nek! ... — habogott az öreg, aztán gyorsan eltűnt szemünk elől. Bizo­nyára eltángálta a lurkót, aki fel­­riasztotta. Dehát honnét is tudhatta volna a kiabáló gyerkőc, hogy a társaság a főjegyző úr kis földjéről „lopta“ a paprikát gazdával egye­temben. Aztán a földeken túl már a Duna következett és az ebéd előtti fürdés. A kocsik már ott álltak a parton. A lovak hasig a Dunában, persze jóval az alatt, ahol ma­jd a társaság fog megmártózni a hires vízben. _Le is vetkeztünk gyorsan a parti füzekre akasztott lepedők védelmé­ben. Csak a kántor úr nem tartott velünk. Ő mindig feljebb fürdött, legalább is ott ment be a vízbe. A töltés kiugró kőhányása, amelynél a­ Duna széle megsarkantyúzva pön­dörödött, apró hullámokkal berzen­kedve a sarkantyú ellen, eltakarta a kántor urat. Leúszott ugyan kö­zénk is, de akkor mindig a vízben maradt, aztán megint visszaúszott a sarkantyú fölé és előttünk már megint csak tisztes öltözékben je­lent meg. Ez így volt illedelmes. De aztán a lövöldözésben elől­járt. Ilyenkor a közelső délidőben igyekezett el előttünk a mohácsi hajó Pest felé. A társaság férfi­­tagjai sorban kiálltak a partra és duplacsövű puskájukkal hatalmasan 3 hogy megújítsa osz­tálysorsjegyét az V. osztály február 5-én kezdődő húzására. Elhiszitek-e, hogy minden ün­nepnap kétszeres szimbólum? Bontsátok ki tehát fáradt teste­teket a hétköznapok szakadt kön­töséből, hogy szivetek érzékeny membránja fogja fel az ünnepek üzenetét, amelyek mindnyájunk­hoz szólnak. ifErre a nemzetre a cselekvés időszaka követ­kezik“ - mondotta Bárdossy miniszterelnök Évnyitó értekezlet a Magyar Élet partidban A Magyar Élet Pártja értekezle­tet tartott Vitéz Lukács Béla orszá­gos elnök igen meleg szavakkal kö­szöntötte Bárdossy László miniszter­elnököt, a párt vezérét abból az alkalomból, hogy a párt tagjai ebben az évben először gyűltek össze érte­kezletre. Bárdossy László miniszterelnök lelkes tapsok mellett válaszolt s a többi között ezt mondotta: — Vitéz Lukács Béla emlékezte­tett arra, hogy a közelmúltban elő­kelő külföldi személyiségek látogat­tak el hozzánk, s igen helyesen rá­mutatott arra is, hogy ezek a láto­gatások beszédes bizonyítékai annak a megbecsülésnek, amelyet a magyar állam és a nemzet teljesítményei iránt Berlinben és Rómában egy­aránt éreznek s kifejezésre juttatnak. E látogatások során alkalom adatott arra, hogy átbeszéljük mindazokat a kérdéseket, amelyek bennünket is érdekelnek, s amelyek a közeljövő­iben bennünket is nagy elhatározások elé állítanak. — Tudjátok, hogy mire gondo­lok. — Európa — mert egész Európáról van szó — nagy és sors­döntő küzdelemben áll a bolseviz­­m­ussal, olyan küzdelemben, amely­nek eldöntén fordul meg egész Európa s az itt élő népek sorsa Ennek tudata kell, hogy átjárja népünk minden egyes tagját s kell, hogy ez tudatossá váljék vala­mennyiünkben! — Tisztában kell lennünk azzal, hogy a mai háború a történelem­ben példátlanul álló valóságos vi­lágháború. Az 1914—18-as háború a szó igazi értelmében nem volt világháború, mert noha a világ sok népe vett részt benne, valójá­ban mégis csak az európai hatal­mas kérdések eldöntéséért folyt és ennek szerencsétlen, igazságtalan és nagyon is ideiglenes rendezésével ért véget. Éppen ezért már méhé­­ben hordozta a mai, a szó igazi ér­telmében vett világháborút s ezzel felszabadította azt a roppant ve­szélyt, amit a szovjet Európa szá­mára jelent. — Ezzel a veszedelemmel szem­ben minden európai népnek sorom­póba kell állnia. A német nemzet mellett, amely ennek a küzdelem­nek oroszlánrészét vállalja, miránk magyarokra is komoly feladat vár. A magyarság, amely ezer évvel ez­előtt véráldozattal harcolta ki he­lyét ezen a földön, amelyet minden áldozat árán megvédeni és megtar­tani kész, nem lehet tétlen nézője Európa sorsa eldöntésének. Ebben a küzdelemben nekünk is ott van a helyünk, mert az elkövetkező idő minden öntudatos európai né­pet az elé a feladat elé állít, hogy a bolsevizmus veszélyével mielőbb véglegesen leszámoljon. Védelmi háború ez a magunk védelmi há­borúja, nemzetünk, otthonunk, csa­ládi tűzhelyünk, templomaink ol­talmáért és azért, hogy magyarok­ként élhessünk itt újabb ezer éven át. Adjunk hálát az Istennek, hogy az ország határaitól több mint ezernégyszáz kilométerre vívhatjuk ezt a védelmi harcunkat. — Valaki azt mondotta, hogy emberek és emberek között a tet­tekben és cselekedetekben könnyebb megteremteni az egységet, mint a gondolatokban. Ez csakugyan így van. Erre a nemzetre a cselekvés időszaka következik s nekem meg­győződésem, hogy a cselekvés idő­szakában, mint a nemzet életének minden sorsdöntő fordulatában, egységben fog összecsendülni a ma­gyar szív a magyar szívvel, a ma­gyar lélek a magyar lélekkel. Az értekezlet után társasvacsora

Next