Ujság, 1942. február (18. évfolyam, 26-48. szám)
1942-02-01 / 26. szám
Vasárnap, 1942 február ÚJSÁG ÉGŐ, SZENTELT GYERTYÁK Irta ERDŐDY ELEK Higgjétek el, kétszeres szimbólum minden ünnepnap. Szimbóluma annak a bibliai eseménynek, amelynek emlékezetére tartotik, de szimbóluma az emberi élet és a világ élete, másként: a történelem bizonyos eszméi megnyilatkozásainak, amelyek úgy tükröződnek az ünnep fényességében, mint tiszta, őszinte és örök humanitások. Szép és jó, de főleg lelki haszonnal jár, ha olykor megállunk az ünnepi templomok kitárult kapujában és megpillantva a fényben csillogó oltárok fehér kövét, magunkba mélyedünk és meditálunk jelentésükön és jelentőségükön. Higgjétek el, nem kell hozzá egyéb, mint tiszta szív, jó szándék és őszinte akarat. Bontsuk ki fáradt testünket a hétköznapok szakadt köntöséből, hogy szívünk érzékeny membránja fogja fel az ünnepek üzenetét, amelyek mindnyájunkhoz szólnak. Hallgassátok meg, mit üzen a stíbsnapi ünnep, pirosbetűs február 2-a, melyet a kalendárium Gyertyaszentelő Boldogasszony napjának nevez. Hallgassátok meg és gondoljatok arra, hogy minden ünnepnap kétszeres szimbólum. Akkor fogtok méltóan ünnepelni, ha mindkét szimbolikus jelentést megértettétek és mindkét ■ jelentőség előtt alázatosan meghajtottátok a fejeteket. * Azon a napon, amelynek emlékezetére szolgál a holnapi ünnep, Mária Jeruzsálembe ment. Eleget teendő az ősi törvénynek, amely ugyan reá már nem vonatkozott és a Jézus születése utáni 40. napon áldozatot akart bemutatni. A gazdag egyéves bárányt, a szegény egy pár gerlicét volt köteles felajánlani. Mária joggal sorozta magát a szegények közé, miért is egy pár gerlicéből álló áldozatot mutatott be. Ezért, mondjuk Mária tisztulása napjának a holnapi ünnep. Ugyanekkor történt, hogy a jámbor, agg Simeon, aki a templomban volt, karjaira vette a kisded Jézust és túláradó boldogságában így kiáltott fel: „Most bocsásd el, Uram, a te szolgádat békességben!“ A keleti egyházban ezért nevezték ezt az ünnepet a Találkozás napjának. Szerint Ildefonso püspök aztán, a 7. században elrendelte, hogy — miután a pogányok Róma városában ezen a napon lobogó fáklyák mellett mutattak be Plútónak és más alvilági isteneknek áldozatot — a keresztények is tartsanak ünnepélyes körmenetet. Hogy bátran, öntudatosan hitet tegyenek és hogy ily módon elvonassanak a pogány áldozat szemlélésétől. Ezt a körmenetet a keresztény hivek is gyertya- és fáklyafény mellett tartották meg. A 9. században végül általános szokás lett ezen a napon az áldozati gyertyák megszentelése. Innen a Gyertyaszentelő Boldogasszony elnevezés. A megszentelt gyertyák lobogása azonban neon csak az ünnep fényességét kívánja szolgálni. Szent Jeromos szerint ez a nap a hajdani kegyetlen üldözések napjának emlékezete is. Amikor a hívek csak az éj takarója alatt, földalatti katakombák mélyén és pislogó mécsesek világossága mellett gyűlhettek össze, hogy hitet tegyenek igazhívő emberségük mellett. A szörnyű üldözések sötét évtizedeiben csak katakombák mélyén pislogott az Igazság gyertyája. Az emberek csak itt mertek áldozatot bemutatni az Igazság oltárán. Az Igazság a gyertyák lángjában és az ő emberi szívükben égett és innen, a katakombák éjszakáiból indult el diadalmas útjára, hogy fényével besugározza az egész világot. Az első keresztények, akik hittek az Igazságban, amelyet Veritas-nak mondottak, akik ismerték a messiási Utat, amely Várnak neveztetik és a világi élet szenvedései közepette reménykedve várták az igaz Életet, a messiási Vita-t: ennek a hármas szimbólumnak lobogó hitében, a gyertyák pislogó fényességében készülődtek, hogy hitet tegyenek — ha kell, életük árán is — az örök Igazság mellett. „A hajdani üldözések idején — írja szent Jeromos — a hívek éjenként és rejtekhelyek homályában ünnepiek az Igazságot: ennek emlékezetére fényeskedjenek az ünnepi szertartás gyertyái.“ De ünnepe ez a nap a szent szegénységnek is. — Krisztusnak földi pályáján — Írja egy egyházi archeológus — mindenütt végső szegénységgel találkozunk. Anyául magának egy szegény szüzet, nevelőatyául egy szegény ácsot, születése helyéül egy nyomorult istállót, tanítványaiul szegény halászokat és ezen a napon, amelynek ünnepét üljük, szent anyja részére egy pár baromfiból álló szegény áldozatot választ. Egész életét a végső szegénység jelképezi, amelynek festésére eme szivreható szavakra fakadt: „A rókáknak barlangjuk, az égi madaraknak fészkük vagyon, az ember fiának pedig nincs, hová fejét hajtsa“ — így kivánta ő saját példájával megtisztelni azon állapotot, amelyhez az emberek legnagyobb része tartozik. fafeá lovám Jjita szegedi Jébfán. Fakó lovam poroszkál, itten-ottan még-megáll. Fakó lovam már üget, házat lát a domb megött. Fakó lovam vágtatott, még valamit láthatott. A lovamnak szárnya nőtt, kislány állt a ház előtt. . Ez csak emlék, elhaló, ma: se lány, se ház, se ló... Csak egy falevél írta Innocent-Vincze Ernő Reggel korán indultak a kocsik a kirándulásra. A községházától indult az első, a főjegyzőéké. Az elegáns Sényi Tamás ült benne szép feleségével, meg a kislányával. De alighogy elindult a bricska, máris megállt a következő sarkon, a doktorék háza előtt. Nagy ostorpattogtatás következett. A pattintgatásra kinyílt az udvari kapu és hangos üdvözlések kísérőzenéjével kihajtott rajta a doktor sárga kocsija, a két almásszürkével. A doktorbácsinak— így hívta mindenki — szép körszakálla volt. A doktornéni kedves, piros, púdertelen ábrázattal mosolygott a köszöngetőkre és csak a fejével integetett. Nagyon vigyázott közben az ölében ülő csomagra. A csomagban volt a kirándulás ékessége: a befőtt. A doktornőm messze földön híres befőttjeit sohasem engedte a többi elemózsia közé csomagolni és a genga kövérkés kezével oszlass szét az „etetés“ végén. Akkoriban csak „etetésinek hívtuk a délebédet, ha kiránduláson költöttük el. A doktorék kocsija útközben felvette a fiatal kántor urat, aki már ott álldogált a templomtéren s nagy kék szemével az eget vizsgálta. Tiszta volt az ég s majdnem olyan kék, mint a kántor ur szeme. De csak majdnem, mert az égen pedig egyik pajkos bárányfelhő bögölyózta a másikat. A kántor ur szeme pedig felhőtlen volt. A többieké is. Nem is hordtak akkoriban másféle szemet az emberek, csak felhőtlent, pedig sokszor aggodalmaskodtak a babonások, hogy várjon mit hoz az év, minthogy a tizenharmadik volt ebben a században. A főjegyzőék kocsija megállt a posta előtt. A robogásra kijött Ilonka, az ifjabbik postáskisaszszony. Fekete szeme volt Ilonkának és barnapirekere. Fehér tunháján nagy, kerek pettyek, mint a spanyolviaszpecsétek egy fehér borítékon, úgy piroslottak. Megint útnak indultak a kocsik. Vidám hangok röppentek fel a kirándulók jókedvéből. Nyár volt, üde, friss reggel. Szép, falusi hétköznap. Mert hát hétköznap mégis csak könnyebb volt elhalasztani a tennivalót másnapra, mint vasárnap, amikor igazán nem illett volna, hogy az „intelligencia“ — ahogy a falusiak hívták — elmaradjon a miséről egy kirándulás miatt. Mi a falu Duna felőli végén laktunk és apám kocsija ott állt már a ház előtt, a többi kocsi mögéje sorakozott. Jó dolga volt akkoriban a falura kirendelt mérnöknek. Kocsi állt rendelkezésére, azzal ment a vízig, a vízben meg egy nagy ladik öt csónakossal. Úri dolog volt így töltést építeni. Hát ebbe a „hivatalos“ hintóba pakkolódtunk mi, a család, ketten az öregek — dehogy is voltak öregek, apám, ha harminchároméves lehetett és mi hárman, gyerekek. Megindult a három kocsi, végig a falun, a Fok felé, ahol asszonyok sulykolták a ruhát az ér partján. Az ér itt fordult, kiszélesedett, azért hívták Foknak. Kacsák, libák rohantak bele rémülten a vízbe a kocsizörgés elöl, aztán onnan is felrebbentek és eltűntek a Fok mögötti nádasban. A férfiak ilyentájt a földön dolgoztak, de az asszonyok hangos dicsértessékkel bukkantak ki utcahosszat a három kocsi üdvözlésére. Amint kiértünk a faluból és a mezőkön át közeledtünk a doromlási erdő felé, Ilonka a főjegyzőék kocsijában énekelni kezdett: „Illanó felhők az égen ...“ Bűbájos dallama volt ennek a kis nótának. .Ma sem tudott, honnan származott. Ilonka se tudta, a kántor úr sem. Pedig az már úgy volt, hogy Ilonka elkezdte az első sort, aztán a másodikra már bekapcsolódott a kántor úr is a másik kocsiról. Szép, erős, mélyes hangja volt, egybesimult a postáskisasszony üde szopránjával: „Játszi árnyak a mezőn ...“ Szállt a két hang testvériesen, felülemelkedett a kocsizörgésen, s elröppent. Aztán elnémult valahol ott, ahol a paprikaföldek kezdődtek. A doktornőni meg a főjegyzőné megértően egymásra kacsintottak. Ez persze nem sikerült olyan könynyen. A doktornéninek az egyik kocsiban hátra kellett fordulnia, ami nagyon körülményes volt, a belőttek miatt. Nagyon összezörrentek az ölében. A főjegyzőnének a másik kocsiban pedig előre kellett hajolnia, hogy a bakon ülők között kitekinthessen és elkaphassa a doktorént pillantását. Ilyen nehéz dolog volt ez, de azért mégis mindig sikerült összenézniök. A második vers végére már a paprikaföldek mellé értünk. Le is szálltunk a kocsikról. A lovak lépésben mentek előre, az útszéli bokrok hamarosan el is fedték a kocsikat, mi pedig, ahányan voltunk, paprikát szedtünk, friss, üde, ropogós zöldpaprikát, amelynél kitűnőbb nincsen a bundáskolbász mellé. Mert a bundáskolbász volt a gerince az etetésnek. Úgy készült, hogy hatalmas tüzet raktunk a doromlási erdő nagy tisztásán, aztán a hamvasodó parázsba tettük a kolbászt, de nem ám amúgy „mezítláb“, hanem előbb jóerősen körülcsavartuk sok régi papirossal. Ez a „bunda“ megszenesedett az erősen hamus parázsban és benne pompásan megsült a kolbász. Ehhez kellett a zöldpaprika. Szedés közben azonban már megtörtént az első „kaland“. Javában tépegettük az apró paprikát, mikor egyszerre visító gyerekhang hallatszott a bokrok mögül:— János bácsi! Lepik a paprikát! Lopik a paprikát! Alighogy elhangzott az a „lopikapaprikát“, a pogány hangzási mondat zajára előcsörtetett a csősz. Óriási nagy a puskájával. Valahonnét a bokrok közül.. A kis parasztlurkó, aki felfedezte a merényletünket, fel- lármázta békés szunyókálásából. — Hej, a nemjóját... — kezdte a csősz, folytatta is igen cifrán, de mihelyt elénk ért, elhallgatott. Nagyon elhallgatott. Lekapta a süvegét és kezdett bocsánatot instállni. Adjon Isten, öreg János! — mosolygott a főjegyző. — Mi lopjuk a paprikát! Csak tessék!... Csak tessenek! ... — habogott az öreg, aztán gyorsan eltűnt szemünk elől. Bizonyára eltángálta a lurkót, aki felriasztotta. Dehát honnét is tudhatta volna a kiabáló gyerkőc, hogy a társaság a főjegyző úr kis földjéről „lopta“ a paprikát gazdával egyetemben. Aztán a földeken túl már a Duna következett és az ebéd előtti fürdés. A kocsik már ott álltak a parton. A lovak hasig a Dunában, persze jóval az alatt, ahol majd a társaság fog megmártózni a hires vízben. _Le is vetkeztünk gyorsan a parti füzekre akasztott lepedők védelmében. Csak a kántor úr nem tartott velünk. Ő mindig feljebb fürdött, legalább is ott ment be a vízbe. A töltés kiugró kőhányása, amelynél a Duna széle megsarkantyúzva pöndörödött, apró hullámokkal berzenkedve a sarkantyú ellen, eltakarta a kántor urat. Leúszott ugyan közénk is, de akkor mindig a vízben maradt, aztán megint visszaúszott a sarkantyú fölé és előttünk már megint csak tisztes öltözékben jelent meg. Ez így volt illedelmes. De aztán a lövöldözésben előljárt. Ilyenkor a közelső délidőben igyekezett el előttünk a mohácsi hajó Pest felé. A társaság férfitagjai sorban kiálltak a partra és duplacsövű puskájukkal hatalmasan 3 hogy megújítsa osztálysorsjegyét az V. osztály február 5-én kezdődő húzására. Elhiszitek-e, hogy minden ünnepnap kétszeres szimbólum? Bontsátok ki tehát fáradt testeteket a hétköznapok szakadt köntöséből, hogy szivetek érzékeny membránja fogja fel az ünnepek üzenetét, amelyek mindnyájunkhoz szólnak. ifErre a nemzetre a cselekvés időszaka következik“ - mondotta Bárdossy miniszterelnök Évnyitó értekezlet a Magyar Élet partidban A Magyar Élet Pártja értekezletet tartott Vitéz Lukács Béla országos elnök igen meleg szavakkal köszöntötte Bárdossy László miniszterelnököt, a párt vezérét abból az alkalomból, hogy a párt tagjai ebben az évben először gyűltek össze értekezletre. Bárdossy László miniszterelnök lelkes tapsok mellett válaszolt s a többi között ezt mondotta: — Vitéz Lukács Béla emlékeztetett arra, hogy a közelmúltban előkelő külföldi személyiségek látogattak el hozzánk, s igen helyesen rámutatott arra is, hogy ezek a látogatások beszédes bizonyítékai annak a megbecsülésnek, amelyet a magyar állam és a nemzet teljesítményei iránt Berlinben és Rómában egyaránt éreznek s kifejezésre juttatnak. E látogatások során alkalom adatott arra, hogy átbeszéljük mindazokat a kérdéseket, amelyek bennünket is érdekelnek, s amelyek a közeljövőiben bennünket is nagy elhatározások elé állítanak. — Tudjátok, hogy mire gondolok. — Európa — mert egész Európáról van szó — nagy és sorsdöntő küzdelemben áll a bolsevizmussal, olyan küzdelemben, amelynek eldöntén fordul meg egész Európa s az itt élő népek sorsa Ennek tudata kell, hogy átjárja népünk minden egyes tagját s kell, hogy ez tudatossá váljék valamennyiünkben! — Tisztában kell lennünk azzal, hogy a mai háború a történelemben példátlanul álló valóságos világháború. Az 1914—18-as háború a szó igazi értelmében nem volt világháború, mert noha a világ sok népe vett részt benne, valójában mégis csak az európai hatalmas kérdések eldöntéséért folyt és ennek szerencsétlen, igazságtalan és nagyon is ideiglenes rendezésével ért véget. Éppen ezért már méhében hordozta a mai, a szó igazi értelmében vett világháborút s ezzel felszabadította azt a roppant veszélyt, amit a szovjet Európa számára jelent. — Ezzel a veszedelemmel szemben minden európai népnek sorompóba kell állnia. A német nemzet mellett, amely ennek a küzdelemnek oroszlánrészét vállalja, miránk magyarokra is komoly feladat vár. A magyarság, amely ezer évvel ezelőtt véráldozattal harcolta ki helyét ezen a földön, amelyet minden áldozat árán megvédeni és megtartani kész, nem lehet tétlen nézője Európa sorsa eldöntésének. Ebben a küzdelemben nekünk is ott van a helyünk, mert az elkövetkező idő minden öntudatos európai népet az elé a feladat elé állít, hogy a bolsevizmus veszélyével mielőbb véglegesen leszámoljon. Védelmi háború ez a magunk védelmi háborúja, nemzetünk, otthonunk, családi tűzhelyünk, templomaink oltalmáért és azért, hogy magyarokként élhessünk itt újabb ezer éven át. Adjunk hálát az Istennek, hogy az ország határaitól több mint ezernégyszáz kilométerre vívhatjuk ezt a védelmi harcunkat. — Valaki azt mondotta, hogy emberek és emberek között a tettekben és cselekedetekben könnyebb megteremteni az egységet, mint a gondolatokban. Ez csakugyan így van. Erre a nemzetre a cselekvés időszaka következik s nekem meggyőződésem, hogy a cselekvés időszakában, mint a nemzet életének minden sorsdöntő fordulatában, egységben fog összecsendülni a magyar szív a magyar szívvel, a magyar lélek a magyar lélekkel. Az értekezlet után társasvacsora