Ung, 1892. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)

1892-09-11 / 37. szám

fiúiskolák szerveztettek, hadd készüljön hát extra mű­helyben az a különös női lélek. Mikor aztán a gyakor­lat azt mutatta, hogy az a lény, akinek részére külön épületet emeltek, nem létezik, nem igyekeztek bizonyít­gatni a nyilvánvaló képtelenséget (ami nagy dicséret okosságuk mellett), hanem a szent erkölcs nevében sza­porították a « leányiskolák « -at. — Mikor látták, hogy a » leányiskola « Csak azért leányiskola, mert történetesen leányok ülnek a padokban, a­helyett, hogy beismerték volna tévedésüket, az erkölcs «védbástyája« titulussal ékesítették fel a «leányiskola« feliratú épületeket, mert hát találékony a férfiúi r ész és következetes a férfiúi ka­rakter ... Ha a bölcsek egyszer kimondják, hogy »nő­nevelés«, hát k­e­l­l lenni » nőnevelés «-nek, ha nem le­het önmagáért, legyen az erkölcsiségért, — de «lennyi kell.« És micsoda erkölcsnek bástyái hát ezek a «nőne­velő« leányiskolák? Az elkülönítés ténye ad feleletet a kérdésre : a n­e­m­i erkölcsnek. Nekem úgy tetszik, hogy az én koromban, mikor nem féltették annyira a nemi erkölcsöket, több volt az efajta erkölcs az emberek kö­zött. Mikor én az elemi ismereteket elsajátítottam, a fiúk és lányok együtt tanultak, vagy a családban, mint test­vérek, vagy az iskolában, mint egy nagyobb család test­vérei. Annyit tudtunk egymásról, hogy egyik fiú, a má­sik leány, a szó tartalma nem zavart bennünket; a «nőnevelőké« a dicsőség, hogy az elkülönítéssel már az elemi iskolában a nemiség fogalmára irányítják a gyermek figyelmét. Gyermekeink ma már nem gyer­mekek, hanem — urak és hölgyek. A «nőnevelés« vesszőparipájáról leszállott vagy arra soha fel nem ült paedagogusok sokat beszélnek ama korról, amelyet az elkülönítés ténye népnevelésünknek okozott. Ma ha két tanító van egy rongyos faluban, az egyik férfi, a másik nő, az egyik a fiuk, a másik a leányok tanítója. Ahelyett, hogy atyafiságosan megosz­toznának a gyermekseregen, egyik is, másik is 1—2 osztályt tanítana, a gyermek értelmi fejlődését megkönnyítené, a közvetlen tanítói foglalkozás ha­tását fokozná, az iskolai nevelés bensőségét emelné, tanít mindegyik 4—5 osztályt, nyomorgatja önmagát és a gyermekeket és végez felényi munkát, mintha nem fiúkat vagy leányokat, hanem gyermekeket tanítana. És mi a kárpótlás ezért a veszteségért ? Csak az, hogy ko­rábban a nemiség tudatára ébred úgy az egyik, mint a másik részen az ártatlan gyermek. Az elkülönítés eredménye továbbá, hogy a fiuk és leányok kölcsönös egymásra hatása lehetetlenné van téve. Előző cikkeimben azon felfogásnak adtam kifeje­zést, hogy férfi és nő lelke lényegileg egy és ugyanaz ; de azt is, mint tapasztalati igazságot állítottam, hogy a test különbsége a lélekre hatással van, így a férfi na­gyobb testi ereje a bátorság, a tettvágy erénye s a da­rabosság hibás kifejlésének kedvez, a nő gyengébb fizi­kuma a gyöngédség, a figyelem, az ügyesség, a lelki fürgeség erőteljesebb nyilatkozásait mozdítja elő. Ezen a különbségen alapszik a nemek egymásra való nevelői hatása. Ott a­hol a fiúk a lányokkal együtt neveltetnek, a fiú gyöngédebb, figyelmesebb, udvariasabb, szelidebb, a lány bátrabb, nyíltabb, szabadabb és úgy szellemileg mint testileg erőteljesebb mozgású. A «nagy nemzet«, a világnak, társaságra és a társaság által való nevelésre legjobban rá­termett népe, felismerte a nemek egymásra vonatkozó nevelői hatását és hadat üzent a »nőnevelés«­­nek, az elkülönítésnek. A nők nevelésének az én felfogásom szerint tehát az az első követelménye, hogy legalább a tanítás alsó fokán vessünk véget a «nőnevelés«-nek. Mikor azt mon­dom, hogy a «nőnevelést« legalább a tanítás alsó fokán el kell ejteni, nem a saját­­ elfogásomnak adok kifejezést, csupán a körülményekkel alkuszom meg. Én a fiúk és leányok nevelését, ha erről a mi nyilvános köz­oktatási intézeteinkben szó lehetne, a tanítás minden fokozatán közösnek szeretném, de belátom, hogy a ta­nítás középső fokán az együttes oktatás több kárral, mint haszonnal járna. Mostani nyilvános iskoláink (akár a fiúk, akár a lányokéi) az értelmi erő durva metszésű erőszakos ráspolyai. A ráspoly­ozás «nagyban«, gőzerővel halad, az iskolák túl vannak tömve, a gyári munkában az egyéniség tökéletesen elvész. Ha az oktatás középső fokán, a nemi érés korszakában az ifjak, a lányok lelki tekintetben annyira magukra nem volnának hagyatva; ha ezen elhagyatottság olajat nem öntene az ifjú vér tüzére ; ha a középfokú iskolák az egész ember­rel, nem csupán az értelmi, leggyakrabban csak az emlékező erővel törődnének; ha a serdülő leányok, su­­hanc fiuk gondos felügyeletben részesülnének, az elkü­­­lönítésre sehol sem volna szükség. A jelen körülmények között azonban megokolt az elkülönített középfokú ok­tatás. Az oktatás felső fokán azonban, amikor már úgy sem kell bakter az erkölcsök őrzésére, nincs semmi ér­telme a «női« felső iskolának. Egy asszony. A choleráról. — A quassiávali beoltásra vonatkozólag. — Néhány év előtt kimerítőbben értekeztem a cho­­leráról, ez alkalommal nehány főbb motívumot meg­érinteni nem tartom érdektelennek. 1831-ben szomorú hírek szállongtak felénk: a cholera nyavalya hatalmasan dühöng Orosz és Lengyel­­országban! — Hittük is nem is. Azonban junius 13-án már Ugocsában jelentkezett. Szabolcsban és Szathmárban junius 23-án, Zemplénben junius 15-én, Beregben julius 11-én sat. Ungvárott julius 25-én dühös rohammal lépett föl. Azon időben mint másod évi gyógyszerész tanuló, Szmatlánál, hol népnap mellett a város előkelői, akkori orvosaink össze­jővén, tanácskoztak, elmélkedtek — némi ismereteket szerezhettem a choleráról. Akkoriban Dr. Leo hires galíciai orvos cholera elleni gyógymódja általánosan szerepelt, mely magiszterium biszmuthi, opium, rheum tostum, a menthák, nadályok alkalmazásából, illatos eczetekből sat állott. Bizonyos Jancsó István pesti ügyvéd a meleg limo­nádét mint óvó szert melegen ajánlta a közönségnek, de még magának az orvosi facultásnak is. Orvosi praxisom alatt a meleg limonádét izzadás előidézésére nézve, ki­vált rheumáknál magam is kedvező sikerrel használtam. Némelyek a betegség kitörése után hideg fürdést aján­lottak, a­mit nálunk az Ung folyóban sokan gyakoroltak és meggyógyultak. 1849-ben, mint honvédorvos már practice ismer­kedhettem meg a cholerával a táborban, különösen az alvidéken Szeged táján. 1855—56-ban dühöngő cholera csaknem nagyobb mérvben pusztított nálunk mint a 31-ki. (Az 1886-ki sze­líd lefolyású volt.) Az ezernyolszáz ötvenes évek táján mint a vinnai járás orvosa Nagy-Mihályban lakván, hol nagy mévben dühöngött az epekór. E tekintetben csak egy család tra­­goediáját érintem itt. Marvald Domonkos 52 éves egyén, ép erőteljes gyógyszerész, néhány óra alatt halt meg cholerában. Veje Hrivnyák János gyógyszerész, ugyan az napon cholerába esett, megmentettük, de annyira elgyengült, hogy vagy négy hétig ágyban feküdni volt kénytelen, s így csak egy praktikáns, Marvald idősb fia expediált. Szerencsére Sürgerné egyik rokona jött Nagy-Mihályba látogatóba, a­mint megtudtuk, hogy ő kelme­gyógyszerész, nagy trium­­fussal invitáltuk be a patikába , de alig működött három, négy napig, éppen a patikában valók, amint elkiáltja magát: uram segítsen, mindjárt meghalok ! úgy is tett. A patika újra provisor nélkül maradt. Egy napon reggel a gyógyszertárba menvén, látom, hogy a fiatal 17 éves Marvald szokatlanul volt öltözve, «Minek öltöztél fekete ruhába ?« kérdem tőle. «A Sürgerné gyermekét fogom a temetőbe vinni« felesé. «Előbb csináld meg ezen receptet Hanam­ára gróf Sztáray Theodorhoz, azalatt Holb­indernéhez megyek. — A­mint útban valék, szalad utánam a laboráns: Tessék visszajönni, az urfi rosszul lett! Siessen doktor Fort­­mayer után mondok, és vissza­tértem. A fiatal, erőteljes, ifjút nem menthettük meg — fél kilenctől . . . tizenegy órakor ki volt terítve. Ma­gam készítem el a gyógyszereket Hanajnára. A gyógy­szertár további rendelkezésig bezáratott. Délben érkeztem Hanajnára, ebédhez ülni készültünk, a mint a helybeli molnárné a malombér egyik rátájával compareál, a gróf átveszi a pénzt s aláírja a könyvecs­kéjét, kérdi mi újság a faluban, nincsen e beteg, itt az orvos. — Nincs hálistennek felelte a molnárné és haza ment. Nem sokára egy cseléd azon jelentéssel jött be, a molnárné rosszul lett, kéri az orvos urat menne le hozzá. A gróf elsápad, én lesietek a beteghez, a molnárnét va­lódi ázsiai cholera küzdésben találtam, és két három óra alatt vége volt e molnárnénak. II. Vajjon járványos ragadvány-e a cholera ? A ragadványok, mint az influenza, váltólázak, hó­lyagos himlő, a pestis, a typhus s más hason nyava­lyák enyhítésére nézve az udvarok tisztántartása, a szo­bák szellőztetése a fő dolog, — a choleránál ez nem bizonyul be. Ötvenhárom évi orvosi tapasztalatom sze­rint a cholera egy szeszélyes szórványos járvány, egy satyra az orvosi tudományra nézve. Ung megyében pél­dául Sáros-Polyánka falu egy valódi pocsolás, tisztában, nyárban kígyó, béka, gólyákkal teli fészek, — abba a faluban máig eholeráról nem emlékeznek. Nagy-Mihály, Sztrajnyánt a térre nézve, egy helyi­ség, — csak egy alig húsz-lépésnyi hid választja el egy­mástól, a sztrajnyániak folytonos közlekedésben állanak a nagy-mihályiakkal, mint például mi ungváriak a nagy­­hidon túli lakókkal, az érintett ötvenes évi cholera tar­tama alatt mig Nagy-Mihályban százhetvennél több halt meg, Sztrajnyánnak egyetlen halottja sem volt­ . . . Báró Stift András cs. kir. törzsorvos és ausztriai protomedikus szintén tagadta a cholera ragadványos voltát. Dr. Stift 1831-ben a cholara elleni vesztegzárakat, a levelek átlyukasztását, azok megfüstölését, a rézpénzek ecettel­ megmosását és több­­ féle hóbort intézkedé­seket, az egész ausztriai birodalomban beszüntette. (L. Oesterreichhische National-Encyklopedie 1835.) 1872—73. évben Ungvárott is dühöngött cholera még sokak emlékezetében lehet. Én a hidontúlra rendel­tettem a Fekete-sas utca, a két Varga-utca, a bordosi, radvánci, Sváb és kaposi utca orvosi gondviselésemre bízatott. A Lám féle gyógyszertárral átellenben voltam bekvártélyozva. Mint ötödizben cholera orvos mit tettem, mit nem, különös horderővel nem bir. Egy napon bid. Plathy Isván ismeretes természet búvár lép be hozzám, egy német röpirattal, szólván : «E füzet az indiai chole­­rát elemezi, — a calcutai orvosi egyesület, a sok min­denféle experimentátio után, a cholera kikerülése ellen a quassiávali beoltást mint specifikumot ajánl.« «Van nekem arra valló eszközöm, folytatá Plathy, csak a tincturát rendelje meg.« — És legelőször én Pla­­thyt, ő meg engem oltott be. Ennek­ hire menvén, a legelső egy protestáns lel­kész, utánna sokan, különösen izraeliták jelentkeztek nálam beoltás végett. Beoltottam valamennyi akkoron helyben volt honvédeket, több megyei tisztviselőt, a me­gyei hajdúkat, a helyben volt rabokat. Háromszázhet­vennél több egyént, a beoltottak közzül egyetlen­egy sem esett cholerába. Nem valami arrogantiából írom ezt, nem saját eszme­szüleményem, a­mit tettem ; a Cal­cuttai orvosokat illeti a dicsőség, bid. Plathy István ér­deme, hogy erre figyelmeztetett. Egy esetet nem hagyhatok érintetlenül itt, — egy éjjel a bordosi utcába egy cholerába esett izraelita nő­höz hívtak, a beteg nő iszonyú görcsös fájdalmakról panaszkodott s különösen a gyomor irányában, mire rögtön öt punctiót tettem a gyomra felett, quassiával megkentem, miután a beteg nő mint egy őrült leugrott ágyáról felém szaladt, térdre borult, megölelt, jeléül, hogy jobban van, még ma is él, meszet árul, férje fél­­szemű volt, kocsiskodott. Hogy ez esetben nem a quas­sia idézte elő a hirteleni javulást, hanem inkább az oltó­gép által tett irritáció, az bizonyos; — az öt mélyebben ejtett punchiók által a gyomor fölötti izmok az ideggör­csös megfeszülés megzavartatván, a fájdalom azonnal enyhült, miért ily esetekben a nadályok alkalmazása igenis okszerű. Tapasztalásom szerint a cholera elleni rőpraeservativum : a mértékletes életmód, és meghűtés­­tőli őrizkedés. Dr. Turner Fere­ncz: Megjegyzések a „Talmud-thóra iskolák“ cimü cikkhez. Az «Ung« 33. számában megjelent «Talmud-thóra iskolák« cimü cikk cáfolatára én, mint a nagy-bereznai izr. hitközség jegyzője és a rabbiság ülnöke, indíttatva és kötelezve érzem magamat, s kérem szíveskedjék a tek. szerkesztő ur b. lapjában megjegyzéseimet — ígére­téhez képest — közölni. Takács úr minden további okadatolás nélkül, csupán subjectiv, minden alapot nélkülöző feltevéssel ecseteli a zsidó Talmud-thóra iskolákat a legfeketébb színekkel A subjectiv vitatkozás helyett elég lesz 2 classikus tanúra hivatkoznom, annak kimutatására, hogy a cikk­írónak a Talmud-thora iskolák ellen emelt vádjai, az általa fel­vetett kérdés kellő tanulmányozásának hiányából ered­nek. Az egyik tanú Edvi Illés Pál, a másik a­­ statisz­tika. Edvi Illés Pál akadémiai tag s nagyrabecsült paedagógiai iró, a „Vasárnapi Újság« 1857-iki évf. 5. számában ekkép nyilatkozott a zsidók és Talmud­­thorákról: Tanuljunk e népfajtól, a zsidóktól gyermekeket taníttatni. E tárgyra nézve a Talmud így szól: Valahol 12 zsidó család együtt lakik, ott már állíttassák zsinagóga következőleg tanoda is. Tudományt, tanulságot és ügyes­séget a zsidó nyilván jobban becsül, mint a magyar, bármily imádója az aranyborjúnak, de gyermekeinek szellemi kincseket szerezni­e még jobban sóvárog és erre sokat is költ. Zsidó gyermekeknek sokkal több is lévén tanulandójuk, mint a mieinknek, minden család­atya maga kezdi oktatni gyermekeit a háznál, későn­­korán, Mózesi parancs szerint (5. M. VI. 6. 7.), utóbb elküldik a gyermekeket iskolába sokszor messzire, a­hol t. i. zsidó iskola találtatik , nem sajnálván e célra semmi, semmi áldozatot. Tanulnak pedig a zsidó gyer­mekek télen nyáron. Az is szép dolog a zsidóktól, hogy gyermekeikkel már korán szoktatják beszélni a magyar nemzeti nyelvet. Körmenden — Vas megye — valahol zsidógyermekkel utcán találkozom, őket maguk között magyarul hallom csevegni kellemesen. Tanodába fel­vezetéskor a mesternek meghagyják, hogy a gyermekekkel gorombául ne bánjék. Jaj lenne az embernek, ki aztán mégis e drága arany magvakat bántalmazni merészelné. Mert annak tüstént kimérnék az utat, hogy szegődjék el keresztényekhez, kiknek iskoláiban a tanító a szülőktől felhivatva űzi műtételeit teljes szabadsággal.............így nyilatkozott egy akadémiai tag a zsidó iskolákról az absolutizm­us sötét korszakában, mikor a zsidó t­anítót szegénysége miatt megvetni nem jutott eszébe Edvi Illés Pálnak. Azóta nagyon változott a világ sora. Egyebet sem hallani mint szünet szüntelen a zsidó zug­iskolák felhányását. Nem szól senki a zsidótanítók párat­lan buzgalmáról, akik bizonytalan állásban felényi fize­tésért majdnem kétannyi ideig tanítanak mint keresz­tény kartársaik, kik bele nem fáradnak a zsidó zug­iskolák veszedelmes voltának a hirdetésébe. Tudják, hány száz százalékkal előrehaladott a műveltség 1857. óta, de Edvi Illés Pálnak a zsidóságot dicsőítő szavai teljes igazságát semmi nem fogja jobban beigazolni, mint az 1890-iki népszámlálás. A statisztika, ezen leg­teljesebb hitelt érdemlő, tántoríthatlan, megveszteget­­hetlen tanúra hivatkozom annak kimutatására, hogy a Talmud-thórák nem akadályai, hanem Edvi Illés Pál, helyes felfogása szerint, előmozdítói a vallásosságnak, művelődésnek és tudományosságnak. Az 1890. évi népszámlálás constatálta, hogy Magyar­­országban irni-olvasni tudók voltak r. kath. 55.58 °|0 férfi és 43.04 °|0 nőszemély; g. kath. 17.65—9.28 °|0; g. keleti 16.41—11.69 °|0 ; ág. evang. 69.38—60.26 °|0; ev. ref. 63.11—53.58 °|0; unitárius 56.06—39.79 °|0; zsidó 70.55—59.71 ° 10. Ezen számok meggyőzőbben szólnak mindennél, a zsidók műveltségéről s az arány jelenté­kenyen jobban ütött volna ki a zsidók javára, ha a héber és zsidó nyelv írása és olvasása is­­ felvétetett volna a számláló ivek rovataiba. Ha tehát nemcsak a szappan, hanem a papiros, toll és tinta elhasználása is a művelődés fokmérőjéül tekintetik, akkor bizonyára a zsidó nemzet a Talmud-thorák segélyével, a műveltség legmagasabb fokát érte el hazánk népei között. Annál nagyobb az aránytalanság s pedig a zsidók javára, a közép és felsőbb iskolákban és a gyakorlati életben. Az államnak nem áll érdekében, hogy egyes népeket haladásukban korlátozzon, állami kötelezettségének eleget tesz, ha a tanintézetek felállításával, mindenki számára módot nyújt kiképzésére, és iskolázás kötelessége az elemi előismeretek és az állami nyelv elsajátítására szorít­kozik. S a statistika bebizonyította, hogy e szempontból ítélve, a zsidóság első helyen áll. S remélem, hogy járá­­sunkbeli zsidók is a művelődést illetőleg, polgártársaikkal a versenyt bátran kiállják. Efféle statisztikai adataim ugyan nincsenek, de jó szolgálatot tenne Takács úr

Next