Ung, 1895. január-június (33. évfolyam, 1-26. szám)
1895-01-06 / 1. szám
XXXIII. ÉVFOLYAM. Ungvár, vasárnap, 1895. január 6. 1. SZÁM SZERKESZTŐSÉG: Megyeház-tér I. szám, I. emelet. VEGYES- TARTALMU HETILAP. KIADÓHIVATAL : Székely és Illés könyvnyomdája. ELŐFIZETÉSI FÖLTÉTELEI: Egész évre 4 frt. Negyedévre 1 frt. Félévre — 2 . Egyes szám 10 kr. HIRDETÉSEK előfizetések valamint a lap anyagi része illetők a kiadóhivatalba (Székely és Illés könyvnyomdájába) küldendők. - Nyilttér soronként 20 kr. -UNG VÁRMEGYE ÉS AZ UNG MEGYEI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. A szerkesztőhöz intézendő minden közlemény, mely a lap szellemi részét illeti. Levelek csak bérmentesen fogadtatnak el. Semmit sem közlünk, ha nem tudjuk kitől jön. Kéziratok nem adatnak vissza. A lap megjelen minden vasárnap Vármegyénk közönségéhez. Most három éve, hogy az „Ung“ szerkesztését átvettük. Dicsekvés nélkül mondhatjuk, hogy azt az időt, melyet vármegyénk legelterjedtebb sajtóorgánumának szerkesztésére fordítottunk, nem vesztettük el. Anélkül, hogy elődeinket vádolni szándékunk volna, kimondhatjuk a valót, hogy az „Ung“-ot mi tettük számbavehető lappá, a vármegyei közélet tényezőjévé. Azt a 157 számot, melyek a mi kezünkből kikerültek, részint megírtuk, részint megszerkesztettük az első mondattól az utolsóig. Bár szűk körre korlátolja hatásunkat a tér, melyen mozognunk lehet, a szerkesztés feladatait mindig komolyan vettük s vesszük, és abból lelkiismeretbe vágó kérdést csináltunk és csinálunk Azt tartottuk és tartjuk, hogy ha egyetlen ember meggyőződése is megérdemli a lelkiismeretes munkát, a buzgó törekvést, mennyivel inkább méltó a lelkes és minden tekintetben megbízható tevékenységre az a törekvés, melyet egy olyan sajtóorgánum képvisel, mely az irányadásra hivatottak gondozását és elhatárolását akarja jó irányban befolyásolni. Mi olvasóközönségünket mindig megtiszteltük azzal, hogy a vidéki hirlapirás teendőit komolyan vettük s kötelességeinket ügybuzgalommal és szeretettel végeztük. Ambitiónk tárgyát képezte s képezi ma is, egy-egy jó számnak összeállítása. — Egyik számunk gyengébb lehet a másiknál, de e körülmény nem buzgalmunk s kötelességtudásunk csökkenésének tudandó be, hanem azon körülménynek, hogy a helyi közélet állapota egyszer több, máskor kevesebb anyagot kínál a feldolgozásra. Hogy szavunk nem a pusztába kiáltónak szava immár, hanem igen sok közérdekű dologban a cselekvés rugója, azt annak a szeretetnek tulajdonítjuk, melylyel tisztünket végezzük. A mi sorainkban a meggyőződés ereje lüktet s kétségtelenné teszi a használni akarás önzéstelen intenzióját. Nem azért írunk czikket, hogy legyen mit közölni, hanem azért szerkesztjük az „Ungot“, hogy legyen hol közölni a közdolgaink előbbvitele érdekében kifejezett jó gondolatot. Ennek a lelkiismeretes munkának köszönjük az Ung hatását; ennek köszönjük, hogy lapunk nem követője, de vezetője a társadalmi közéletnek; ennek köszönjük, hogy az határain túl is észreveszik, „Ung“-ot a vármegye általános érdekű közleményeit reprodukálják. Nem kívánunk vele eldicsekedni, melyek azon intézmények, amelyek fellendülésüket, vagy éppen tételüket köszönik az ., (Jng“-nak; annyit azonban általánosságban elmondhatunk, hogy nem múlik el esztendő anélkül, hogy lapunk eszméi közül egykettő testet ne öltene. Az eddigi sikerek, olvasó közönségünk támogatása csak fokozzák önbizalmunkat és munkaerőnket. A fokozott önbizalom és munkakedv, valamint munkatársaink áldozatkész közremunkálása lehetségessé fogja tenni, hogy jövőben még eredményesebb munkát végezzünk, még jobb vidéki lapot adjunk olvasóink kezébe. Törekvésünk jutalmául közönségünk részéről csak azt az egyet kérjük, részesítsen bennünket olyan erkölcsi és anyagi támogatásban, aminőt megérdemlünk. Bizalommal kérjük lapunk barátait, hogy lapunkat ismerőseiknek, barátaiknak ajánlani, előfizetőink számát ez után is szaporítani szíveskedjenek. A ki szereti szülőföldjét, nem lehet, közömbös dolog, melyek azon az előtt eszmék, törekvések, a melynek megvalósításával a jobbak a tűzhely haladását előmozdítani s a haza méltó kiegészítő részévé tenni akarják. Ezekről a dolgokról első sorban az Ungból értesül a közönség, mely oknál fogva lapunk minden vármegyebeli intelligens család támogatására méltó. És erre a vármegye közszellemének erősödése szempontjából számítunk is A szerkesztőség. Világra szóló nagy dolgok nem történtek ugyan az elmúlt évben Ung vármegyében sem , de történtek olyan események, megvalósultak olyan törekvések, létesültek olyan intézmények, amelyek a vármegye jövőjét illetőleg a legszebb reményekre jogosítanak bennünket. Újévi munkánkba alig foghatnánk bele méltóbb módon, minthogy visszapillantunk az elmúlt évre, hogy számba vegyük alkotásait és törekvéseit. Az 1894. év egyike a sikerekben leggazdagabb éveknek, amelyek az újabb alkotmányos időszak alatt fejünk felett elvonultak. Csupán három dolog : az ungvölgyi vasút, a pénzügyigazgatóság és a bábaképző is elég lenne arra, hogy a múlt évet vármegyénk történetében megörökítse; de létesültek egyebek is, ez idő szerint jelentőségre ugyan kisebb dolgok, de jövő előhaladásunk szempontjából nagy fontosságúak. Ilyenek: a Bantlin-féle perecsenyi vegyi gyár, a kincstári fatelítő-telepek s az ungvári Fillérbank, mely ugyan még meg nem kezdte működését, de megalkotása munkáinak javarésze a múlt évre esik. A múlt év sikerei, illetőleg alkotásai közé tartozik még a Fehér-kereszt ungvármegyei fiókja, a csapvidéki méhész-egyesület s a katholikus kör. Ez utóbbinak létesülését nem láttuk ugyan szívesen annak idején tüzetesen kifejtett elvi okokból , de ha létesült és aggodalmainkat még eddig csak kis mértékben igazolta, mint a múlt év egyik kulturális alkotásáról kell róla megemlékeznünk A múlt év eseménye végre az Erdélyi-ünnep, mely vármegyénket az egész országban emlegetetté tette. A múlt év sikerei után teljes figyelemre érdemesek azok a törekvések, amelyeket az 1894. év a megvalósulás czélpontjához közelebb juttatott. Nagy lépésekkel haladtak előre: Ungvár város kibontakozásának ügye; a vármegyei szeretet-ház eszméje, mely immár megszűnt puszta eszme lenni; az agyagipar-iskola, a szőlő rekonstrukczió, a polgári iskola s a népipar ügye. Nincs benne kétségünk, hogy a jelen év a múlt évről. Lementével dicsérjük az 1894. év napját s az önérzet hangján mondhatjuk, hogy van okunk a dicséretre. Förgetegi után. — Az »Ung« eredeti tárczája. — Két beteg lélek bolyongott a gömöri gyönyörű völgyekben a mait nyár folyamán, az egyik férfi a másik nő. Üdülést és szórakozást keresett mind a kettő,talán egymást keresték . . . talán egymást kergették . . . ki tudná azt megmondani? Mikor az asszony visszaérkezett a murányi várból, a férfi a vár omladékai közzé sietett vázlatokat papírra vetni A meredek hegyi út közepén találkoztak is, a férfi kalapot emelt, a nő fejével bólintott — ennyi volt az egész. A férfi nem nézett a nő után, a nő nem nézett a férfi után, egyik sem látta a másikat soha. A murányi várból az asszony befordult a Sajóvölgyébe, hogy ott megtekinthesse a világhírű aggteleki baradlát. A férfi szintén oda tartott. Az egyik kijött a baradlából, a másik bement, csakhogy itt már nem találkoztak, mert ma már van a barlangnak be és külön kijárata. A paradicsomban annyira elgondolkoztak mind a ketten, hol is van az ő paradicsomuk? a mely felöl ők oly sok szépet álmodtak? Szétfoszlott — magok rontották meg magukat. És mind a ketten egyet gondoltak: hol van ő? megismerte-e a paradicsomot? Az én csak a gyötrelmeket ismerem. Mikor lesz már kínlódásomnak vége? Az aggteleki mesés szépségű baradla megtekintése után elkezdtek ismét mind a ketten szaladni. Ugyan ki kergette őket? A nőt a keserű csalatkozás, a férfit az életuntság. Valamikor régen, esztendőkkel ezelőtt melegen szerettek mind a ketten, és mikor már oly közel volt a lány a főkötőhüz, a férfi a kikötőhöz ; jött egy erős förgeteg és a nő azt mondta daczosan: nem kell főkötő; a férfi erre a sík tengerre fordította hajóját a kikötőből, az északi, másik a déli sark — taszítják egymást. Most aztán mind a kettő bolyong, szeretnének partra ! Hátha mégis találkozni fognak ? mit fog akkor mondani szállni, megpihenni, de a kikötőt nem tudják elérni A férfi haja deres lett, az asszony arcza is elvesztette hódító üdeségét, de termete még egyenes, szemében is lel-fel lobban a régi észbontó tűz, csakhogy nincs senkije, akit megégethetne. Az asszony azt kérdezte: most hová? A férfi azt mondá : a dobsinai jégbarlangba. És a nő meghallotta ezt. — Tehát a jégbarlangba. Az én szivem is jég, magam tettem jéggé, pedig milyen meleg nyár volt benne egykor. Milyen ostoba is az ember, akkor bomlik meg, mikor a boldogság tárt karokkal hívja. Engemet is hivott . . . hivott és én elvesztettem józan eszemet — azt feleltem neki nem kellesz . . . nem kellesz, itz a két szó idézte elő boldogtalanságomat. Megrontottam őt is, magamat is . . . pedig ő olyan férfi volt , akivel még csak össze sem lehet hasonlítani elhalt férjemet. A boldogult gazdag volt, a bolyongó szegény, de most látom, hogy a gazdagság nem mindig hoz boldogságot és még a szegénységnek, majdnem mindenkor ikertestvére a boldog megelégedett élet, a két pólus? Maradj ... ne menj el ! Kint a barlangon kívül meleg virágos nyár, bent a barlangban rettenetes a tél, az ember megáll és imádkozik, mily végtelen a te hatalmad Isten. A villanyvilágítás vakító ragyogásban mutatja itt be a téli fagyot, a jéghegyeket. Te hitetlen, fagyos szivü ember, jer ide, és meglátod, hogy szived jege elég itt olvadni, térdre fogsz omlani, önkéntelenül azt fogja ajkad , mondan : van Isten! Van, mert azt a földalatti kincset, az Isten keze alkotta, az emberi észnek semmi köze hozzá. Az a sápadt nő megtántorodott e földalatti hideg jéghegyes paradicsomban, nem mondta , csak gondolta ... ha itt volna . . . bizonyosan rám gondolna. Én is egy jéghegy vagyok . . lefagyasztottam reménye minden nyílni kezdő virágát . . . pedig nem adott rá okot . . . csak egy hibája volt, szegény embernek született. A férfi pedig nefelejtset szedett a patakparton éppen úgy mint hajdan, azzal a külötnbséggel mégis, hogy most nem volt kinek a keblére tűzni. Olyan édes A gyönyörű vadregényes sztraczenai völgyben a az a régi emlékezet. Mennél messzebb távozik el tőlünk, két kocsi utolérte egymást, gyönyörködtek mind a ketten a természet pazar pompájában. Azok a karcsú, pompás fenyő szálfák a sziklák repedéseiben, lent a völgyben a sok felséges pisztráng, habár kevés időre, de mégis elfelejtette velük boldogtalanságukat. A nő egy itt kanyarodás mellett hátra tekintett, és oda szólt a kocsisnak : hajts! A férfi meghallotta és azt mondá: lépést tarts. A tér perczről-perczre nagyobb lett köztük. Talán megismerték egymást, talán egy nagyot nyilallott szivükben ? Ki tudná azt megmondani, semmit. Hajts . . . lépést tarts . . . nem akarnak találkozni. Egyikén bel £ annál bájosabb, annál jobban melegít. Újból kezdi a régit . . . midőn leszakít egy csillagvirágot, körültekint, hogy nem látja-e valaki, azután egy vastag fenyőfa mögé áll és elkezdi a virág szirmait lépegetni, szeret, nem szeret . . . szeret! mégis igaz lehet ... de hát hol van ő? Talán bent a sötét sírban. Ha ott van ... ott már csakugyan szeret. Én még most is szeretem őt! Hiába akarom elhitetni magammal, hogy nem szeretem ! — a szivem mást_mond. Pedig mit is ér az én életem ? semmit. jU*11^y'4r^|jmUakár nem szeretem, nem lesz ‘én beli^jfjmTar ember! " Csak létig élek már, a fél éle- Lapunk mai számához fél ív melléklet van csatolva