Ung, 1895. január-június (33. évfolyam, 1-26. szám)

1895-01-06 / 1. szám

XXXIII. ÉVFOLYAM. Ungvár, vasárnap, 1895. január 6. 1. SZÁM SZERKESZTŐSÉG: Megyeház-tér I. szám, I. emelet. VEGYES- TART­A­LMU HETILAP. KIADÓHIVATAL : Székely és Illés könyvnyomdája. ELŐFIZETÉSI FÖLTÉTELEI: Egész évre 4 frt. Negyedévre 1 frt. Félévre — 2 . Egyes szám 10 kr. HIRDETÉSEK előfizetések valamint a lap anyagi része illetők a kiadóhivatalba (Székely és Illés könyvnyomdájába) küldendők. - Nyilttér soronként 20 kr. -UNG VÁRMEGYE ÉS AZ UNG MEGYEI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. A szerkesztőhöz intézendő minden közle­mény, mely a lap szellemi részét illeti. Levelek csak bérmentesen fogadtatnak el. Semmit sem közlünk, ha nem tudjuk kitől jön. Kéziratok nem adatnak vissza. A lap megjelen minden vasárnap Vármegyénk közönségéhez. Most három éve, hogy az „Ung“ szerkeszté­sét átvettük. Dicsekvés nélkül mondhatjuk, hogy azt az időt, melyet vármegyénk legelterjedtebb sajtó­­orgánumának szerkesztésére fordítottunk, nem vesz­tettük el. A­nélkül, hogy elődeinket vádolni szán­dékunk volna, kimondhatjuk a valót, hogy az „Ung“-ot mi tettük számbavehető lappá, a várme­gyei közélet tényezőjévé. Azt a 157 számot, me­lyek a mi kezünkből kikerültek, részint megírtuk, részint megszerkesztettük az első mondattól az utolsóig. Bár szűk körre korlátolja hatásunkat a tér, melyen mozognunk lehet, a szerkesztés felada­tait mindig komolyan vettük s ves­szük, és abból lelkiismeretbe vágó kérdést csináltunk és csinálunk Azt tartottuk és tartjuk, hogy ha egyetlen ember meggyőződése is megérdemli a lelkiismeretes mun­kát, a buzgó törekvést, mennyivel inkább méltó a lelkes és minden tekintetben megbízható tevékeny­ségre az a törekvés, melyet egy olyan sajtóorgá­num képvisel, mely az irányadásra hivatottak gon­dozását és elhatárolását akarja jó irányban be­folyásolni. Mi olvasóközönségünket mindig megtiszteltük azzal, hogy a vidéki hirlapirás teendőit komolyan vettük s kötelességeinket ügybuzgalommal és szere­tettel végeztük. Ambitiónk tárgyát képezte s ké­pezi ma is, egy-egy jó számnak összeállítása. — Egyik számunk gyengébb lehet a másiknál, de e körülmény nem buzgalmunk s kötelességtudásunk csökkenésének tudandó be, hanem azon körülmény­nek, hogy a helyi közélet állapota egyszer több, máskor kevesebb anyagot kínál a feldolgozásra. Hogy szavunk nem a pusztába kiáltónak szava immár, hanem igen sok közérdekű dologban a cse­lekvés rugója, azt annak a szeretetnek tulajdonít­juk, melylyel tisztünket végezzük. A mi sorainkban a meggyőződés ereje lüktet s kétségtelenné teszi a használni akarás önzéstelen intenzióját. Nem azért írunk czikket, hogy legyen mit közölni, hanem azért szerkesztjük az „Ungot“, hogy­ legyen hol közölni a közdolgaink előbbvitele érdekében kifejezett jó gondolatot. Ennek a lelkiismeretes munkának köszönjük az Ung hatását; ennek köszönjük, hogy lapunk nem követője, de vezetője a társadalmi közéletnek; ennek köszönjük, hogy az határain túl is észreveszik, „Ung“-ot a vármegye általános érdekű köz­leményeit reprodukálják. Nem kívánunk vele el­dicsekedni, melyek azon intézmények, a­melyek fellendülésüket, vagy éppen tételüket köszönik az ., (Jng“-nak; annyit azonban általánosságban elmondhatunk, hogy nem múlik el esztendő anélkül, hogy lapunk eszméi közül egy­­kettő testet ne öltene. Az eddigi sikerek, olvasó közönségünk támo­gatása csak fokozzák önbizalmunkat és munkaerőn­ket. A fokozott önbizalom és munkakedv, valamint munkatársaink áldozatkész közrem­unkálása lehetsé­gessé fogja tenni, hogy jövőben még eredményesebb munkát végezzünk, még jobb vidéki lapot adjunk olvasóink kezébe. Törekvésünk jutalmául közönségünk részéről csak azt az egyet kérjük, részesítsen bennünket olyan erkölcsi és anyagi támogatásban, a­mi­nőt megérdemlünk. Bizalommal kérjük lapunk ba­rátait, hogy lapunkat ismerőseiknek, barátaiknak ajánlani, előfizetőink számát ez után is szaporítani szíveskedjenek. A ki szereti szülőföldjét, nem lehet, közömbös dolog, melyek azon az előtt eszmék, törekvések, a melynek megvalósításával a jobbak a tűzhely haladását előmozdítani s a haza méltó kie­gészítő részévé tenni akarják. Ezekről a dolgokról első sorban az Ungból értesül a közönség, mely oknál fogva lapunk minden vármegyebeli intelligens család támogatására méltó. És erre a vármegye közszellemének erősödése szempontjából számítunk is A szerkesztőség. Világra szóló nagy dolgok nem történtek ugyan az elmúlt évben Ung vármegyében sem , de történtek olyan események, megvalósultak olyan törekvések, létesültek olyan intézmények, a­melyek a vármegye jövőjét illetőleg a legszebb reményekre jogosítanak bennünket. Újévi munkánkba alig foghatnánk bele mél­tóbb módon, minthogy visszapillantunk az elmúlt évre, hogy számba vegyük alkotásait és törek­véseit. Az 1894. év egyike a sikerekben leggazda­gabb éveknek, a­melyek az újabb alkotmányos idő­szak alatt fejünk felett elvonultak. Csupán három dolog : az ungvölgyi vasút, a pénzügyigazgatóság és a bába­­képző is elég lenne arra, hogy a múlt évet vármegyénk történetében megörökítse; de létesültek egyebek is, ez idő szerint jelentőségre ugyan kisebb dolgok, de jövő előhaladásunk szempontjából nagy fontosságúak. Ilyenek: a Bantlin-féle perecsenyi vegyi­ gyár,­­ a kincstári fatelítő-telepek s az ungvári Fillérbank, mely ugyan még meg nem kezdte működését, de megalkotása munkáinak javarésze a múlt évre esik. A múlt év sikerei, illetőleg alkotásai közé tartozik még a Fehér-kereszt ungvármegyei fiókja, a csapvidéki méhész-egyesület s a katholikus­ kör.­­ Ez utóbbinak létesü­lését nem láttuk ugyan szívesen annak idején tüzetesen kifejtett elvi okokból , de ha létesült és aggodalmainkat még eddig csak kis mértékben igazolta, mint a múlt év egyik kulturá­lis alkotásáról kell róla megemlékeznünk A múlt év eseménye végre az Erd­ély­i-ü­nnep, mely vármegyénket az egész országban emlegetetté tette. A múlt év sikerei után teljes figyelemre érde­mesek azok a törekvések, a­melyeket az 1894. év a megvalósulás czélpontjához közelebb juttatott. Nagy lépésekkel haladtak előre: Ungvár város kibontakozásának ügye; a vármegyei szeretet-ház eszméje, mely immár megszűnt puszta eszme lenni; az agyagipar-iskola, a szőlő rekonstrukczió, a pol­gári iskola s a népipar ügye. Nincs benne kétségünk, hogy a jelen év a­ ­ múlt évről. Lementével dicsérjük az 1894. év napját s az önérzet hangján mondhatjuk, hogy van okunk a dicséretre. Förgetegi után. — Az »Ung« eredeti tárczája. — Két beteg lélek bolyongott a gömöri gyönyörű völgyekben a mait nyár folyamán, az egyik férfi a másik nő. Üdülést és szórakozást keresett mind a kettő,­­ta­lán egymást keresték . . . talán egymást kergették . . . ki tudná azt megmondani? Mikor az asszony vissza­érkezett a murányi várból, a férfi a vár omladékai közzé sietett vázlatokat papírra vetni A meredek hegyi út közepén találkoztak is, a férfi kalapot emelt, a nő fejé­vel bólintott — ennyi volt az egész. A férfi nem nézett a nő után, a nő nem nézett a férfi után, egyik sem látta a másikat soha. A murányi várból az asszony be­fordult a Sajó­­völgyébe, hogy ott megtekinthesse a világhírű aggteleki baradlát. A férfi szintén oda tartott. Az egyik kijött a baradlából, a másik bement, csakhogy itt már nem találkoztak, mert ma már van a barlangnak be és kü­lön kijárata. A paradicsomban annyira elgondolkoztak mind a ketten, hol is van az ő paradicsomuk? a mely felöl ők oly sok szépet álmodtak? Szét­foszlott — magok ron­tották meg magukat. És mind a ketten egyet gondoltak: hol van ő? megismerte-e a paradicsomot? Az én csak a gyötrelmeket ismerem. Mikor lesz már kínlódásomnak vége? Az aggteleki mesés szépségű baradla megtekintése után elkezdtek ismét mind a ketten szaladni. Ugyan ki kergette őket? A nőt a keserű csalatkozás, a férfit az életuntság. Valamikor régen, esztendőkkel ezelőtt melegen szerettek mind a ketten, és mikor már oly közel volt a lány a főkötőhüz, a férfi a kikötőhöz ; jött egy erős förgeteg és a nő azt mondta daczosan: nem kell főkötő; a férfi erre a sík tengerre fordította hajóját a kikötőből,­­ az északi, másik a déli sark — taszítják egymást. Most aztán mind a kettő bolyong, szeretnének partra ! Hátha mégis találkozni fognak ? mit fog akkor mondani szállni, megpihenni, de a kikötőt nem tudják elérni A férfi haja deres lett, az asszony arcza is elvesztette hódító üdeségét, de termete még egyenes, szemében is lel-fel lobban a régi észbontó tűz, csakhogy nincs sen­kije, a­kit megégethetne. Az asszony azt kérdezte: most hová? A férfi azt mondá : a dobsinai jégbarlangba. És a nő meghallotta ezt. — Tehát a jégbarlangba. Az én szivem is jég, magam tettem jéggé, pedig milyen meleg nyár volt benne egykor. Milyen ostoba is az ember, akkor bom­lik meg, mikor a boldogság tárt karokkal hívja. Enge­­met is hivott . . . hivott és én elvesztettem józan esze­met — azt feleltem neki nem kellesz . . . nem kellesz, itz a két szó idézte elő boldogtalanságomat. Megrontot­tam őt is, magamat is . . . pedig ő olyan férfi volt , a­kivel még csak össze sem lehet hasonlítani elhalt fér­jemet. A boldogult gazdag volt, a bolyongó szegény, de most látom, hogy a gazdagság nem mindig hoz boldog­ságot és még a szegénységnek, majdnem mindenkor ikertestvére a boldog megelégedett élet, a két pólus? Maradj ... ne menj el ! Kint a barlangon kívül meleg virágos nyár, bent a barlangban rettenetes a tél, az ember megáll és imád­kozik, mily végtelen a te hatalmad Isten. A villany­világítás vakító ragyogásban mutatja itt be a téli fagyot, a jéghegyeket. Te hitetlen, fagyos szivü ember, jer ide, és meglátod, hogy szived jege el­­ég itt olvadni, térdre fogsz omlani, önkéntelenül azt fogja ajkad , monda­n : van Isten! Van, mert azt a földalatti kincset, az Isten keze alkotta, az emberi észnek semmi köze hozzá. Az a sápadt nő megtántorodott e földalatti hideg jéghegyes paradicsomban, nem mondta , csak gon­dolta ... ha itt volna . . . bizonyosan rám gondolna. Én is egy jéghegy vagyok . . lefagyasztottam reménye minden nyílni kezdő virágát . . . pedig nem adott rá okot . . . csak egy hibája volt, szegény embernek szü­letett. A férfi pedig nefelejtset szedett a patak­parton éppen úgy mint hajdan, azzal a külötnbséggel mégis, hogy most nem volt kinek a keblére tűzni. Olyan édes A gyönyörű vadregényes sztraczenai völgyben a az a régi emlékezet. Mennél messzebb távozik el tőlünk, két kocsi utolérte egymást, gyönyörködtek mind a ketten a természet pazar pompájában. Azok a karcsú, pompás fenyő szálfák a sziklák repedéseiben, lent a völgyben a sok felséges pisztráng, habár kevés időre, de mégis el­felejtette velük boldogtalanságukat. A nő egy itt kanyarodás mellett hátra tekintett, és oda szólt a kocsisnak : hajts! A férfi meghallotta és azt mondá: lépést tarts. A tér perczről-perczre nagyobb lett köztük. Talán megismerték egymást, talán egy na­gyot nyilallott szivükben ? Ki tudná azt megmondani,­­ semmit. Hajts . . . lépést tarts . . . nem akarnak találkozni. Egyik­­én bel £ annál bájosabb, annál jobban melegít. Újból kezdi a régit . . . midőn leszakít egy csillagvirágot, körültekint, hogy nem látja-e valaki, azután egy vastag fenyőfa mögé áll és elkezdi a virág szirmait lépegetni, szeret, nem szeret . . . szeret! mégis igaz lehet ... de hát hol van ő? Talán bent a sötét sírban. Ha ott van ... ott már csakugyan szeret. Én még most is szeretem őt! Hiába akarom elhitetni magammal, hogy nem szeretem ! — a szivem mást_mond. Pedig mit is ér az én életem ? semmit. jU*11^y'4r^|jmUakár nem szeretem, nem lesz ‘én beli^jfjmTar ember! " Csak létig élek már, a fél éle- Lapunk mai számához fél ív melléklet van csatolva

Next