Ung, 1895. július-december (33. évfolyam, 27-52. szám)
1895-07-07 / 27. szám
XXXIII. ÉVFOLYAM. Ungvár, vasárnap, 1895. julius 7. 27. SZÁM. SZERKESZTŐSÉG : Megyeház-tér I. szám. I. emelet. A szerkesztőhöz intézendő minden közlemény, mely a lap szellemi részét illeti. Levelek csak bérmentesen fogadtatnak el. Semmit sem közlünk, ha nem tudjuk kitől jön. Kéziratok nem adatnak vissza. A lap megjelelt minden vasárnap VEGYES TARTALMÚ HETILAP. KIADÓHIVATAL: Székely és Illés könyvnyomdája. ELŐFIZETÉSI FÖLTÉTELEK: Egész évre 4 frt. Negyedévre 1 frt. félévre — 2 » Egyes szám 10 kr. HIRDETÉSEK előfizetések valamint a lap anyagi része illetők a kiadóhivatalba (Székely és Illés könyvnyomdájába) küldendők. - Nyilttér soronként 20 kr. -UNG VÁRMEGYE ÉS AZ UNGMEGYEI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. Tollasodás. A vagyon, mint, a legfőbb erkölcsi jónak, a függetlenségnek, biztosítéka bizonyára a becsülésre legméltóbb dolgok közé tartozik és ennélfogva a vagyonszerzésre irányuló törekvés bizonyos határig igen tiszteletre méltó. A határvonalat a függetlenség, mint czél jelöli ki. Míg a vagyongyűjtés a függetlenség biztosítását czélozza, tiszteletreméltó; ha azonban túllépi e határvonalat és kapzsisággá fajul, megszűnik becsülésre érdemes dolog lenni. A mohóság, mellyel egyesek az anyagra vetik magukat, az értékek összehalmozása, megszűnik erény lenni , sőt bűnné silányul , mert már nem a függetlenség biztosítását, hanem mások szolgaságát eredményezi. A túlságos vagyon, pláne, ha egy ember szerzeménye, súlyával agyonnyomja a közelállókat s a vagyon urának igájába hajlítja a környezetet. A nagy vagyon összehalmozása erkölcsi szempontból, tehát általában is kárhoztatandó, mert embertársaink legfőbb javát, a függetlenséget veszélyezteti ; különösen kárhozatossá lesz azonban abban az esetben, ha a közhatalom részesei, letéteményesei, a közhivatalnokok esnek a gyors meggazdagodás bűnébe. A társadalom megbocsátja az állam terheit viselő polgárembernek, ha vagyonszerzésre irányuló törekvésében túllépi a határt s a nem teljesen korrekt eszközöket is igénybe veszi, csakhogy jövőjét, a munkaképtelenség napjait biztosítsa, a közhivatalnokkal szemben azonban sokkal szigorúbb. A közhivatalnok sorsát úgy a hogy biztosítja a társadalom, a munkaképtelenség esetére pedig nyugdíjat ad neki; de meg is várja tőle, hogy feddhetetlen életű legyen s ha vagyont nem örökölt, szegény maradjon , elégedjék meg azzal a hatalommal, melyet neki a közhivatal nyújt s ne igyekezzék azt vagyon összeharácsolása által megsokszorozni. Minden egészséges társadalom nyugtalanul nézi a közhivatalnok tollasodását és szükség esetén teljes eréllyel lép fel és szorítja le a vakmerően tollasodó köztisztviselőt. A franczia államférfiaknak egész seregét tette tönkre ez az egészséges visszahatás és az ilyen egészséges visszahatásból keletkezett küzdelem mérgezi meg az olasz nemzet politikai közéletét. A tollasodás, a vagyon összeharácsolás a magyar tisztviselői kart sem hagyta teljesen érintetlenül, noha olyan pusztítást nem vitt végbe soraiban, aminőt némely más nemzetek közhivatalnokairól jegyez fel a napi krónika. Egyes, nem éppen elszigetelt esetek bizony nálunk is előadják magukat és erősen kihívják a kárhoztató ítéletet. Hol itt, hol ott látunk embereket feltűnni, akik csekély fizetésből uras életet élnek és erősen gyarapodnak, pár év alatt minden alap nélkül vagyont gyűjtenek. A társadalom gyanús szemmel nézi ezt a gyapodást; a gyanú előbb titkon lappang, majd megnyilatkozik félénken s ha a gyanúsított nem elég erős arra, hogy a „rágalmat“ csírájában elfojtsa, váddá erősödik, mely a köztisztviselő reputáczióját, gyakran állását és szabadságát is áldozatul követeli. Az illetőre nézve ilyen végzetessé csak akkor válik a dolog, ha a pillanatnyi siker által elkapatva, nem ismer határt, sőt vakmerőségében annyira vetemedik, hogy nappal viseli a lopott sapkát. Sajnos, ilyen esetek is előfordulnak, főleg azokon a helyeken, hol a társadalom nem eléggé független, ahol tehát bizonyos ideig a tisztátalan forrásból származó sikerek előtt is kalapot emelnek az emberek. . .. . • p. 7»i 'I'*' ' r ' ' . ' * ' ' ' ' ‘ “* r ' • A tollasodás és a vele összefüggő demoralizáczió igen sajnos jelenség, mely ellen kétszeres erővel kell küzdenünk, hogy a közhivatalnoki állás lealjasodását meggátoljuk és a kapcsolatos közérdeket megvédjük. A társadalom ne hunyjon szemet, ha a köztisztviselő feltűnő költekezését, vagy nem természetes gyarapodását tapasztalja. Értesse meg az illetővel, hogy ébren van, figyel és kérlelhetetlenül lesújt a vakmerőre, kiveti kebléből minden úgynevezett „bizonyíték“ nélkül is, ha pazar életmódja, vagy tollasodása által szolgáltatja a legerősebb bizonyítékot. E mellett a főhatóságoknak is kötelességük szemmel tartani a közhivatalnokot és számon kérni gyanúra okot adó gyarapodását. Ha ekként a tisztviselő ellenőrzésére hivatott mindkét tényező megteszi a kötelességét, a tollasodás rákfenéje lassan kiirtatik s a közhivatalnok azon az erkölcsi piedesztálon marad, melyen őt a közérdekek minden igaz barátja látni kívánja. A községnevek magyarosítása. Az 1892. évi április hó 16-án tartott törvényhatósági bizottsági közgyűlés az ungvármegyei községnevek magyarositása ügyében beadott indítvány felett akként döntött, hogy a községnevek magyarosítása az autonóm hatáskörrel bíró községek önkéntes elhatározására bizassék. Azóta három év és néhány hó múlt el anélkül, hogy a községnevek magyarosítása ügyében csak egyetlen egy helyen is történt volna valamelyes mozgalom, mely arra engedne következtetni, hogy az illetők élni kívánnak autonóm jogaikkal. Tudtommal még csak szóba sem került a névmagyarosítás a községi elöljáróságok vagy képviselőtestületek ülésein, sőt a legtöbb község lakossága még csak tudomással sem bír arról, hogy a községnevek magyarosítására törekvő óhaj merült fel a törvényhatóság kebelében. Ilyen körülmények között önkéntesen merül el az ügy iránt érdeklődők körében az a kérdés, helyes volt-e az indítvány teljesítését vagy mellőzését községek, mint autonóm testületekre bízni ? csupán a azon okból, mert vannak, kik az erőszakosnak látszó (tehát mégsem erőszakos) magyarosításnak nem barátai, kik minden külső nyomást kerülni óhajtanak akkor, midőn Magyarország egyik vármegyéjében fekvő községek neveinek magyarosítását különben szivükből és őszintén kivárnák. És a kérdéselvetése nagyon is helyén van. Küszöbön magyar hazánk 1001-ed éves fennállásának örömünnepe, mely bizonyítani lesz hivatva széles e világnak azt, hogy a magyar nemzet jó és balsorstól hányt-vetett hajója eljutott az első ezredév biztos révébe, honnét újult erővel duzzadtan fog a második ezredévbe haladni, s mindenről amivel bir, tudatni, hogy: magyar. S midőn általánosságban ez a helyzet képe, midőn országunk minden parányi részéről, mint Magyarországról beszélünk, mikor nem teszünk már különbséget vármegye és vármegye között, mert mindegyiknek hivatalos nyelve a magyar, mikor minden vármgyének meg van a magyar neve, sőt a tényleg teljesen idegen nyelvű székvárosok is bírnak magyar névvel, — nem jogos, nem helyes és nem méltányos-e, ha a Magyarország területén, s mi ungvármegyéik különösen a mi vármegyénk területén levő községek neveinek magyarosítását óhajtják, s ezt a kérdést ismételve felszínre hozzuk. Sőt tovább megyek. Nem látnék külső nyomást abban sem, ha a vármegye törvényhatósága más vármegyék (Vas, Zala, Máramaros) példájára határozatilag kimondaná, hogy az ungvármegyei idegen hangzású községek nevei magyarral cseréltessenek fel, s a magyar nevek használatát a millennium alkalmából kötelezőleg elrendelné Három év semmittevése, az autonóm jogoknak három év alatti fel nem használása elég ok arra, hogy ez megtörténjék. _ . ~ i Hogy községeink eddig még csak szívben magyarok, 'de nyelvben, szokásokban és erkölcsökben' még nem, — ez nem arra bizonyíték, hogy nincs helyén a helységnevek magyarosítása, sőt szerintem épp a 'szivbeni magyarság' megkívánja azt, hogy bizonyos külsőség is tudassa az ott lakók magyarságát. Ha apáink is szerénykedtek volna a honfoglalás nagy munkájánál, úgy ma már nem volna e földön az a magyar. Ha mi azt akarjuk, hogy Magyarországot, mint külön magyar alkotmányos államot ismerje a külföld, s ha azt akarjuk, hogy a világ ne egy gyüjtőnevet lásson akkor, mikor Magyarországról van szó, úgy itt az ideje, hogy az ország községeknek nevezett részei szintén magyar hangzású nevekkel bírjanak. Vas megye horvátjai, Mosony és Sopron megye svábjai épp úgy használják anyanyelveiket, mint a mi oroszaink és tótjaink, de azért szivvel-lélekkel- hozzájárultak ahhoz, hogy a hely, hol élni és halni kell, külsőleg is kifejezze azt, hogy magyar, hogy az Magyarország területe. családi Ha Toldi Ferencz a magyar irodalomtörténetet nevén irta volna meg, — melyik német j hinné azt, hogy a mit megirt: a magyar nemzet irodalomtörténete. Ha Jászai Mari Krippel-névvel aratná diadalait a színpadon, nem-e a német múzsa felkentjének tartatnék-e ő ? Ha Petőfi családi nevét megtartva irta volna meg költeményeit s teremtette volna meg a magyar népköltészetet, — ki merné róla azt állítani, hogy magyar volt. S ami áll az egyesre, szabály kell hogy legyen akkor is, ha a néptömegek által lakott helyekről van szó. Nem vagyok politikus, nem is czélom a politizálás. De azt az egyet el nem hallgathatom, hogy úgy a szlávok, mint a más nemzetségek mindaddig bizonyos jogot formálhatnak Magyarország egyes részeire, míg azok idegen nyelven ismertetnek Magyarország területeként. A mi vármegyénk anyagilag szegény ahhoz, hogy a millennium alkalmából nagy látványos dolgokat műveljen, de a hazaszeretetből kijutott fiainak annyi rész, mint a legtősgyökeresebb vármegyének, s e hazaszeretet, Magyarországhoz való ragaszkodását, az együvé tartozást nem nyilváníthatná ünnepélyesebb módon, mint a vármegye idegen hangzású községeinek magyarra való felcserélésével. _ Ifjuságunk nevelése érdekében. (Vége ) Hogy az ifjúság erkölcsi satnyulásának okaival megismerkedjem, több aggastyánt arra kértem, mondanák meg nekem, milyen lábon állott az erkölcsi élet az ő ifjú korukban és mi a véleményük a mai ifjúságra vonatkozólag. Valamennyien egybehangzóan azt válaszolták, hogy ifjúságukban, tehát a közelmúlt évtizedekben, határozottan jobb volt az ifjak erkölcse, annyi és oly sokféle kihágás nem fordult elő, pedig akkor nem fordítottak annyi gondot a személy- és vagyonbiztonságra, mint most. Ami pedig a mai ifjúság viselkedését és erkölcsét illeti, erre vonatkozólag az a véleményük, hogy a czivilizáczió rohamos terjedése, mely szerintük idő előtt éretté teszi az ifjút, nem üdvös, hanem káros hatással van az ifjak jellemére, mely befolyás pedig szomorú következményeket vonhat maga után. Hajdan, — mondják ők — sokkal szelidebb erkölcsök domináltak az ifjuság között, mint napjainkban ; annak pedig az volt az oka, hogy az ifjúság romlását már csirájában igyekeztek elfojtani s ha mégis elvétve akadtak magukról megfeledkezett ifjak, azoknak megbüntetésében egész szigorral jártak el. Akkor tudvalevőleg a testi büntetés volt a legszigorúbb fenyítő eszköz, napjainkban pedig a bírságolás és az elzárás. Korunkban a humánus nevelés tudvalevőleg nemcsak az iskolában, hanem a családban is egészen mellőzni kívánja a testi fenyítés alkalmazását. Hogy mennyiben helyes vagy nem helyes a testi fenyítés mllőzése, erre vonatkozólag az öregeknek az a véleményük, hogy a testi büntetés, ha az kellő időben alkalmaztatik, többet használ a börtönnnél, mert az ifjút észretéríti , holott a börtön ahelyett, hogy jó hatással volna az ifjúra, megrontja azt. Bármelyek is az okai az ifjúság erkölcsi hanyatlásának, annyi bizonyos, hogy ezen szomorú állapotokat minél előbb orvosolnunk kell. Hogy ezt tehessük, nem