Ung, 1898. január-június (36. évfolyam, 1-26. szám)
1898-01-02 / 1. szám
XXXVI. ÉVFOLYAM. Ungvár, 1898. január 2. SZERKESZTŐSÉG: Megyeház-tér I. szám, I. emelet. A szerkesztőhöz intézendő minden közlemény, mely a lap szellemi részét illeti. S veiek csak bérmentesen fogadtatnak Semmit sem közlünk, ha nem tudjuk kitől jön. Kéziratok nem adatnak vissza. A lap megjelelt minden vasárnap UNG VÁRMEGYE ÉS AZ UNG MEGYEI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. 1. SZÁM. KIADÓHIVATAL : Székely és Illés könyvnyomdája. ELŐFIZETÉSI FÖLTÉTELEK: Egész évre 4 frt. Negyedévre 1 frt Félévre — 2 . Egyes szám 10 kr. HIRDETÉSEK előfizetések valamint a lap anyagi részét illetők a kiadóhivatalba (Székely és Illés könyvnyomdájába) küldendők. — Nyilttér soronként 20 kr. ?• VEGYES TARTALMÚ HETILAP. Uj esztendő. Emberi gyarlóságunk, hogy elégedetlenkedünk azzal, a mi van; a jelen ritka ember előtt kedves A legtöbben a jövőben élünk. Még a 70 éves emberek között is vannak, akik a jövőjükről beszélnek. Az idősebbek jórésze azonban a múltban találja örömét; abban a múltban, mely nyomorúságos jelen volt valamikor, de a mely most széppé lett az emlékezet által. A nemzetek egyeseknek nagy tömegéből alakulván, az egyeshez hasonló lelki állapotban vannak, midőn helyzetüket vizsgálják. A „régi jó idők“ emberei jelentékeny s tiszteletre érdemes részét teszik a nemzetnek. A jövő emberei többen vannak, a mennyiben minden nemzetnek nagy többségét a reménykedő fiatalabbak képezik. Legkisebb a számuk azoknak, akik, mint „többség“ a jelen helyzetnek urai, akik többé kevésbbé meg vannak elégedve a viszonyokkal. Kisebbségük azonban nem akadályozza őket abban, hogy a helyzet urai legyenek , mert a múltban élő elernyedett szellemekben már nincs, a szétszórtan reménykedőknél pedig még nincs meg az az energia és az az összetartás, mely nélkül uralkodni, azaz a jelen események szálait kézben tartani nem lehet. Általánosan ismert igazságok ezek, melyekre az új esztendő alkalmából azért, mutatunk rá, hogy egy pillantást vethessünk társadalmunk valószínű jövőjébe. Az alkotmányos élet helyreállítása óta lefolyt 30 esztendő, bár szinte észrevétlenül, mélyreható változásokat idézett elő a társadalomban nálunk is. A hatalom sokáig háttérben volt társadalmi rétegek kezébe siklott át, amelyek a korábbi idők embereire nézve szokatlan eszméket, erkölcsöket hoztak felszínre. Az "éles kritikának, melyben a jelent részesítjük, ez a legfőbb oka; a nagy tömegek lassan tanulják meg az alkalmazkodás tudományát. Minő változásokat fog hozni a jövő, azt teljes bizonysággal senki meg nem mondhatja. Könyvet lehet írni a társadalmi fejlődés törvényszerűségéről, mint írtuk is, — csakhogy a „társadalmi törvények“ éppenséggel nem olyan állandó jellegűek, mint a természetiek. A fejlődő társadalom ltuctuatioknak van kitéve. Gyakori eset, hogy midőn a múlt eseményeinek csoportosításából levont „törvény“-t, alkalmazni akarjuk, a viszonyok változta, az események fordulatai miatt az már megszűnik törvény lenni. Bármily rövid életűek is azonban „az örök társadalmi törvények“, az események a figyelmes szemlélet mégis tájékoztatják a jövő felől. Az előre vetett árnyék híven mutatja a körvonalakat. És ezek a körvonalak az osztályküzdelmeknek egyre határozottabb kialakulását mutatják. Sokat beszélünk a társadalom egységéről s éppen ezzel áruljuk el, hogy az az egység nincsen. Mikor sokat emlegetjük a fejünket, főfájásban szenvedünk. Az egység külső színe, bár erősen megkopott, de még mutat valamit. Alatta azonban erősen folyik a mállás processusa. Nyilvánvalóvá lesz ez az állítás, ha egy példával világítjuk meg: politikai pártjaink közül a szélsőbal gyökere kezd kiszáradni, a függetlenség eszméjének már nincsen a tömegekre erősebb vonzó ereje. A hit, hogy a nemzeti függetlenség jobb sorsot, biztosít az egész nemzetnek, egyeseknek és társadalmi réteiknek, kihalóban van. A tömegeket ma csak a fej érdekeire és pedig kézzel fogható alakban felmutatót érdekeire való hivatkozással lehet mozgásba hozni. Az ilyen s ehhez hasonló jelenségek mutatják a jövő képét: mutatják azt, hogy a most megért új esztendő is a társadalmi küzdelmek ideje lesz s hogy ez a küzdelem már intensívebb lesz, mint a minő csak a múlt évben is volt. Az időnek keretét még nem állíthatja senki ; ilyesmire mi sem vállalkozhatunk. Csupán azt akarjuk megemlíteni, hogy a másutt erősebb hullámokat vető társadalmi küzdelmek nálunk előreláthatólag nagyobb arányokat ölteni nem fognak, mert erre nálunk hiányzanak a feltételek. A mi szegény tűzhelyünkön nagy ellentétek nincsenek (hiszen mindnyájan szegények vagyunk); nincs, mi táplálja egyfelől a gőgöt, másfelől az irigységet. A mi kis helyi társadalmunknak legalább az értelmiségében megvan az egységnek bizonyos foka. Mi tehát háborítatlanul élhetünk annak a társadalmi hivatásnak, amelynek eddig is éltünk: az emberbaráti és közművelődési ügyeknek s a társadalmi ellentétek kifejlődését gátló közgazdasági törekvéseknek. Az uj esztendő nekünk nem hoz új kötelességeket. Boldog újévet! Munkás és munkaadó. A umzei munkások és gazdák között fennálló viszony szabályozását czélzó s a képviselőház által általánosságban elfogadott törvényjavaslat élénk mozgalmat keltett országszerte s hogy hosszabb ideig nem tartja izgalomban a kedélyeket, ez csupán azért van, mert következményeiben mélyrehatóbb, általános érdekű politikai kérdés szorította háttérbe: az önálló rendelkezés kérdése Ausztriával szemben, vagy, amint a politikusok mondják, a Provisorium. Ez utóbbi kérdéshez mi nem szólunk, legfeljebb ha majd dűlőre jut a dolog, fogjuk regisztrálni az eredményt, pusztán abból az okból, hogy lapunkban is nyoma legyen a nemzetünk gazdasági életében oly nagy jelentőségű eseménynek. A munkás és munkaadóról szóló javaslathoz azonban már ezúttal is van egy pár szavunk. Társadalmi lap lévén, midőn ily nagy jelentőségű lépés történik a szociális politika terén, kötelességünk egy pár szóban jelezni álláspontunkat és a dolog lényege felől tájékoztatni olvasóinkat. Az említett munkásjavaslat beterjesztését a tavalyi aratási mozgalmak tették szükségessé. S mely okok hozták felszínre ama jelentéseket, melyek megdöbbentették a birtokos osztályt? Első sorban a munkás nép igényeinek, élet- Gazdagság és szegénység. — Az »Ung« eredeti tárczája. — Karácsonyeste volt. Az egy szobás és konyhás kis lakásban is kigyultak a karácsonyfa színes gyertyácskái és rávetették lényüket a szegényesen díszített fácskára s a köréje sereglő családra. Az apróbb gyermekek örömteljes fecsegéssel fogadták a kis Jézus szerény adományát, a nagyobb lányka azonban mélabús tekintetet vetett rája ; az ő számára csupán egy könyvecske volt a fa alatt. Pedig úgy látszik, egyebet várt. Aztán még ha valami szép tündérmese lett volna , de nem az volt. »A szív*, ez volt a rövid czime. Ennek a remekműnek első egyszerű kiadása. A kisfiuk mohón estek ajándékaiknak , nagy buzgalommal fújták a trombitát, ütötték a dobot. Csak a lányka nem akart az ő ajándékához nyúlni. Az anya nem látta az örvendezőket; fájt neki, hogy legnagyobb gyermeke szomorkodik az örömöknek nagy ünnepnapján. Megsimogatta leányának szomorú arczát s biztatgatta : — Vedd el kislányom a kis Jézus adományát. Apa ismeri, azt mondja, nagyon szép könyv. Na vedd el, Juliskám! Erre a biztatásra eltört a mécses. Juliska zokogásba tört ki. Kicsi híja, hogy édesanyja is nem követte a jó példát. De uralkodott magán. Vendéget vártak, nem illett kisírt szemekkel fogadni. S az illendőség kérdése nagy dolog a nőknél, még ha sírni volna is kedvük. Pap Péterné asszony erőt vett magán, letörülte előtörő könnyeit és síró lányát e szavakkal vezette ki a konyhába: — Csak szegény ember ne volna a világon ! Pap Péter, aki eddig fiacskáinak örömében gyönyörködött, nagyon elkomolyodott lányának elégedetlenségét látva. Élete-társának sajátságos kívánsága is feltűnt előtte. Elgondolkozott az asszony szavain: Csak szegény ember ne volna a világon! És ugyan milyen lenne akkor ez a világ ? Természetes, hogy csak jó lenne , hiszen a szegénység az oka minden bajnak, bűnnek és nyomornak a földön. Világos, hogy jó lenne, ha . . . Nem tűzhette tovább gondolatait, mert hangos kopogtatás hallatszott az ajtón, s a kopogtató anélkül, hogy bevárta volna a buzdító szót, belépett: — Csés jó estét kívánok, nagy jó uram ! Szabad a Jézuskát dicsérni ? — Isten hozott, Pali. Jó, hogy megjöttél, mert ha még egy kevés ideig késel, az apróbbakon kívül mindnyájan nagyon böjti ábrázattal fogadunk. — Tán csak nem ért valami csapás benneteket ? — Nem, éppen nem. Mindössze is csak annyi a baj, hogy az asszonynép megunta a szegénységet. Juliskámnak csak ezt a kis könyvet hozta a Jézuska. Nincsenek megelégedve. Kicsi híja, hogy az anyjuk is sírásra nem fakadt. Eddig sohasem panaszkodott, ámbár rosszabb napokat is éltünk, most azonban azt mondja, hogy csak szegény ember ne lenne a világon. És mond valamit. Úgy látszik, jó úton van. Csak az a kár, hogy nincs a ki óhajtását figyelembe vegye. — Nem jól beszél. — válaszolt Girókuthy Pál, az irnoktárs. — Micsoda bolond dolog volna az, ha a szegény emberek elfogynának ! Bizony, furcsa dolog volna és rossz dolog volna. Azt gondolom, hogy a világ végét a szegény emberek kiveszése fogja megelőzni . . . Nem folytathatta tovább, mert Pap Péterné asszony behozta a jóillatu, párolgó gombalevest Nyoma sem volt arczán a szomorúságnak. Követte őt leánya, akinek arczán még ott voltak a könnyek nyomai. A vacsorázás nyomott hangulatban folyt le. Még a jókedvű és beszédes Girókuthy is keveset beszélt, úgy látszik, mindnyájan egy dologról gondolkoztak : a szegénységről. A második és utolsó fogásnak, a rántott csukának elköltése után Girókuthy Pál csendesen elővette a karácsonyfa alatt érintetlenül heverő könyvet s elkezdte hangosan olvasni. Feszült figyelemmel hallgatta mindenki. A nagyok figyelme még az aprókat is elcsendesitette. Felhagytak a trombitálással és szép csendesen álomba merültek, ki egyik, ki másik sarokban. Pál úr csak olvasott szakadatlanul. Juliska egy ideig rája sem hederített, majd érdeklődni, figyelni kezdett. Mikor a IV. fejezetnél tartott, csak úgy ragyogott a lányka szeme az örömtől. Girókuthy csak ezt várta. Hirtelen abbahagyta a felolvasást s bezárta a könyvet. Juliska hozzája simult, megczirógatta torzonborz szakállát s így szólt: — Hogy volt tovább, bácsi ? — Ohó, galambom, az én torkom kiszáradt, én már nem bírom tovább ; most te folytasd, — s ezzel a kislány kezébe nyomta a könyvet. Juliska a konyhába osont a könyvvel. Miután az aprókat nyugalomba tette, utána ment édesanyja is és egymásnak tartottak felolvasást. Az öregek odabent szürcsölgették a Pap Péter rokonától ajándékba kapott gyenge homoki vinkót s éppen nem számolgatták a poharakat. Ennek lehet tulajdonítani, hogy a hatás kissé korábban mutatkozott, mint ahogy azt a bor származására való tekintettel várni lehetett volna. Girókuthy Pál elkomolyodott. Ez volt az ő sajátságos egyéniségére a bornak hatása. Ilyenkor ha csak másodmagával volt is, elkezdett dikcziózni és olyan sajátságos, olyan eredeti, sokszor nagyon bolond dolgokkal állott elő, hogy némelyek megmosolyogták mint bolondot, mások meg azt mondták róla, hogy zseniális ember. A házigazda leolvasta az arczáról, hogy nincs messze a dictiotól, úgy is volt. Pál talpra ugrott. Felkapta poharát s így szólt : — Éljen a szegénység! — És kocczintani akart. Péter azonban így szólt: — Kedves Palim! a szegénység átok rajtunk, átok a falunkon. A szegénységre nem iszom. Hanem, ha azt mondanád, hogy éljenek a szegények s legyenek mielőbb gazdagokká, erre már kocczintanék. No hát éljünk soká és szűnjünk meg szegények lenni! — Erre meg én nem iszom, szólt Pál, mert én a a szegénységre köszöntöm pohár imát. A szegénységre, mely az emberi nem szivét a rothadástól, fajunkat a végpusztulástól megóvja. Lapunk mai száma 6 oldalra terjed