Ung, 1898. július-december (36. évfolyam, 27-52. szám)

1898-07-03 / 27. szám

XXXVI. ÉVFOLYAM. SZERKESZTŐSÉG: Megyeház­ tér 1. szám, I. emelet. A szerkesztőhöz intézendő minden köz­lemény, mely a lap szellemi részét illeti. Levelek csak bérmentesen fogadtatnak el. Semmit sem közlünk, ha nem tudjuk, kitől jön. Kéziratok nem adatnak vissza. A lap megjelen minden vasárnap. Ungvár, 1898. julius 3. KIADÓHIVATAL: Székely és Illés könyvnyomdája. Előfizetési feltételek: Egész évre . 4 frt. I Negyedévre 1 frt Félévre . . . 2 .­­ Egyes szám 10 kr. Hirdetések, előfizetés­ek, valamint a lap anyagi részét illetők a kiadóhivatalba (Székely és Illés könyvnyomdájába) küldendők. Nyilttér soronkint 20 kr. 27. SZÁM VEGYES TARTALMÚ HETILAP. UNG VÁRMEGYE ÉS AZ UNG MEGYEI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. Gazdasági egyesületünk. Lapunk múlt számában közöltük az ungvár­­megye­i gazdasági egyesület alapszabály-tervezetét. A tervezetnek 4 §-a körvonalazza azokat a czélokat, amelyeket vármegyénk gazda­közönsége az egyesület által el kíván érni. A felsorolt czélok, a­melyekre ezen alkalommal is felhívjuk gazdaközön­­ségünk figyelmét, egytől-egyig jelentékeny dolgok, legáltalánosabb érdekű azonban közülük az, mely a föld hitelének emelését s a tőkének olcsóbbá, köny­­nyebben hozzáférhetővé tételét hangsúlyozza. Az eszközök között legáltalánosabb érdeknek a mezőgazdák és mezőmunkások támogatását czélzó intézmények, u. m. a kölcsönösség elvére fektetett l­is és jégkár elleni biztosító-társulatok, a társulás elvén alapuló földhitel-egyesületek stb. A czélok és eszközök közül azért emeltük ki a legáltalánosabb érdekűeket, mert a gazdasági egyesület, felfogásunk szerint, csak abban az esetben lesz életképes, csak abban az esetben vszi előbbre figyelemreméltóbb módon a vármegye gazdaközön­ségének érdekeit, ha erejének javát a gazdaközönség egészét érdeklő czél megvalósítására fordítja s az eszközök közül azokat ragadja meg első­sorban, a melyeknek alkalmazása gyors segítséget, szembetűnő s a kisebb műveltségű gazda által észrevehető hasz­not ígér. Ki kell emelnünk ezeket a czélokat és eszkö­zöket, mert meggyőződésünk, hogy a Gazdasági Egyesület nagy dolgokat csak abban az esetben fog cselekedni, ha a vármegye egész gazdaközönségét egyesíti, ha tagjainak nagy többségét a kisgazdák fogják képezni, akiket csak abban az esetben lehet megnyerni, ha tagságukból kézzelfogható hasznuk ígérkezik. Nem jól mondjuk,­­ nem ígérkező, hanem tényleges has­on kell a kisgazdának. Kell neki az olcsóbb és könnyebben hozzáférhető hitel, kelle­nek a mezőgazdát támogató intézmények, a kölcsö­nösségen nyugvó tűz- és jégkár ellen biztosító tár­sulatok, a termény­ értékesítő, beszerzést közvetítő szövetkezetek; kellenek a minta paraszt-gazdaságok. Ha tehát a Gazdasági Egyesület tényleg meg­alakul, ezeket a legáltalánosabb érdekű dolgokat való­sítsa meg első­sorban, hogy széleskörű érdeklődést és bizalmat keltsen önmaga iránt s kebelében egye­sítse a vármegye egész gazdaközönségét. A helyi viszonyok ismerete alapján állíthatjuk, hogy az újjáalakuló Gazdasági Egyesület egyelőre a gazdaközönségnek csak egy töredékét fogja kebe­lében egyesíteni, — azt a töredéket, melynek van akkora intelligenciája, hogy elméleti fejtegetések alapján is be tudja látni az egyesülés hasznát ; a kisgazdák nagy tömege, melyet csak a szemmel látható siker kapac­itál, egyelőre távol fog maradni a mozgalomtól. Pedig ezeknek a megnyerése rend­kívüli jelentőségű feladat, mert ezeknek kell a gazdasági egyesülés. A jobbmódú, nagyobb intelligenciájú gazdák magukra hagyatva, elszigetelten is elő tudják moz­dítani saját érdekeiket, — a szegényebb, csekélyebb műveltségű kisgazdák erre képtelenek. Ezeket kell tehát kapac­itál­ni és­pedig a té­nyek szavával. A Gazdasági Egyesületnek meg kell mutatnia, hogy a kötelékébe tartozó kisgazda jobban boldogul, mint hasonló viszonyok között élő, de az egyesület kötelékén kívül álló társa Akkor aztán nagy és hatalmas közgazdasági tényezővé válik a gazdasági egyesület A köznép sokat csalódik, e­miatt bizalmatlan. Ebből a betegségéből csak a tények gyógyíthatják ki. Hogy egy példát hozzunk fel,­­ a nép tudja, hogy a biztosítás általában hasznos és mégsem veszi igénybe ezt az intézményt. Elszorul az ember szive, ha az osztróihoz hasonló szerencsétlenségről hitt részen. Egy kisded községben elpusztul 42 lakóház, 38 gazdasági épület, több háziállat. Leég a község csaknem egészen, a kár meghaladja az 50 ezer forintot, melyből biztosítás révén 6 — 7 ezer forint térül meg; a többi elveszett! És hiába látja a nép a szomorú példákat, mégsem biztosít. Vis­­­szatartja a jövendőről való gondoskodástól egyrészt maradisága, másrészt a nagy nyereségre dolgozó biztosító­társaságok zaklató, sarczoló eljárása.­­ Mennyire másként lenne, ha a nép tettekből értené meg, hogy a kölcsönös biztosítás útján megsarczolva, zaklatva nincs; a­mit fizet, magának fizeti. Ha tehát a gazdasági egyesület mindjárt meg­alakulása után a szeg­lejére üt, pár évi erélyes cselekvés után meghódítja a kisgazdák tömegét. Akkor aztán más szervezetet lehet majd adni az egyesületnek. Tanítói gyűlések. Hajnalodik. Közoktatási ügyünk egén a legközelebbi évek alatt aggályos mérvben tornyosuló fellegek végre­­valahára oszladozni kezdenek. Biztat a remény, hogy mégis csak eljő a felvirradás napja s felrázza a magyar tanítási ügy napszámosait eddigi sorvasztó tétlenségükből, melybe a társadalom s a hatóság részéről eddig mutat­kozó mellőztetés s méltatlan bánásmód kergette őket. Wlassits miniszter áll a magyar népoktatási ügyek élén. Övé az érdem oroszlánrésze, hogy a tanítóságban újra éledni kezd a régi lelkesedés tüze. Az a tűz, mely­nek éltető melegénél épült eddig minden, mit a magyar, Nyugat czivilizácziója felé va­ó haladásának útjában fel­mutatni képes. Eddigi minisztereink* jó szóval s biztatással tartot­ták a tanítóságot. Fukarak voltak még az elismerés megadásában is. Arra szintén csak nagy ritkán gondolt egyik-másik nagynevű vezér, hogy a tanítóságban az önbecsérzetet táplálja, a hivatásszeretetet és lelkesedést fokozza s az iskola és tanító tekintélyét megóvja és emelje. Wlassits egészen más ember. Megjelenik a tanítóság között. Közvetlenül szól hozzájuk s munkatársainak nevezi őket. Ez az, aminek hallatára felmelegedik a 27 ezer magyar tanító szíve. A mi törvényeink voltak eddig a közoktatásügyre vonatkozólag , azok legnagyobb részben végrehajtatlanul hevertek, vagy ha végre is hajtattak, annyiféle értelme­zést, magyarázatot fűztek hozzá, a­hány iskola van az országban. Tudta ezt Wlassits. Azért is vezéri feladatának legelsőbbjéül a meglevő törvények szigorú végrehajtását tűzte ki. Nem részleges dolgot akar ő ; nem is csavarja ki a §-ok nyakát esetlen miniszteri rendeletekkel. Kiter­jed figyelme minden fejezetre, de annál nagyobb tapin­tatossága azon akadályok elhárításában, melyek eddig a törvényes intézkedés életbeléptetésének útját állották. Nem czélom­ ezúttal nyomon követni Wlassits mi­niszter úrnak a magyar tanítási ügy terén eddig kifej­tett sikerdús munkásságát; nem jelölöm ki a kőoszlo- BÚCSU. — Az »Ung< eredeti tárczája. — Ennek is végének kellett lenni. Lekísértük az utol­sókat is a lépcsőkön. Mámoros fővel támolyogtunk vissza az elhagyott termekbe. Egy-két csillár próbált még ver­senyre kelni a ragyogó napsugarakkal. Fáradtsága hasz­talan küzdelem volt. A messze kéklő égbolton mára haj­nal pirkadó fénye pompázott. A nyitott ablakon át a nyári regg balzsamos illata özönlött a ragyogó falak közzé. Végigmentünk egyszer-kétszer Kálmánnal a termen. Csüggedt­­ öves, lassú léptekkel. Elvonult előttünk az el­múlt év minden kedves emléke. Itt egy szalag, amott egy hervadt rózsa, itt egy elfeledt legyező, amott egy elhullott szegfű ötlött szemünkbe, apró emlékei az el­töltött pásztoróráknak. Szótlanok voltunk, még emlékezni se tudtunk Mindkettőnk szivét ugyanazon gondolat töltötte el. Tud­tuk, hogy utolsó napunk ez, melyet még együtt tölthe­tünk s azután a barátság is szétfoszlik, mint a korai köd. Képzelődni próbáltunk, hogy nem igaz ez. Nincs vége még a barátságnak. De hiába, mindig előbbre to­lakodott gondolatunkban a való. Még az este, a vakító villanyfényben elkallódott a kedves perczek között az elválás ideje. De reggel, a fénylő napsugarakkal valóra ébredünk. Ami álom volt még a hazug lámpák mellett, a közönséges nappali világításnál rideg színekben állott előttünk. Vártunk, halasztgattuk az időt. De egyre kö­zelebb jött a kínos perez. Meg kellett törni a csendet. Gondolkoztam s tudtam, hogy Kálmán min gondolkozik. Nagy tusa ment végbe kebelében, kínos helyzetben volt szegény. Féltve őrzött titkát fel kellett tárnia s tudta, hogy nekem e titkot rettenetes lesz végig­hallgatni Szerettük volna mindketten elpalástolni valami uton­­módon a dolgot, de lelkünk kérlelhetlen volt az elválás­sal, végbe kellett menni ennek is. Kálmán erősebb volt, mint én. Nem mertem, nem tudtam könnyíteni lelkének kétségein. Nem voltam egy árva szónak birtokosa sem. S ő legyőzött mindent s felém fordult. Odavonta széles mellére fejemet, átölelt izmos karjaival s egy közeli pamlaghoz vonszolt. Elte­mettem arczomat ölébe s szégyenkezve morzsoltam egy könnyet szét szemeimben. Majd reá néztem. S Istenem ! felpillantó arczomra egy meleg könnycsepp hullott. Ez kihozott teljesen sodromból. Odaborultam vállaira s kétségbeesve fordultam hozzá. Gondolataim őrült gyorsasággal czikkáztak keresztül agyamon. Mi lehet ez ? Mit tehettem én, hogy ezek a jóságos szemek könnyekre fakadhattak, hogy ennek a nagy fiúnak itt sírni kellett ? Irtóztató helyzetben voltunk. S én hiába szóltam hozzá, könnyes szemei mereven függtek a rezomon. Végre nagy sokára, midőn már hideg veríték gyöngyözött a r­ezomon, kihúzott zsebéből egy kis selyemkendőt, meg­törülte gyöngéden homlokomat, könnyező szemeit s­esdve nyújtotta felém a kis kendőt: »Gyerek! csókold meg!» — szólott hozzám. Megtettem. Mohón emelte ő is ajkaihoz s görcsösen csókolgatta végig. Újra könnyek gyűltek szemébe, de ő is erős volt, most már nem sirt. Még szorosabban magához vont karjaival s halkan, majdnem elhaló hangon susogta: »Hát hiába, meg kell ennek is lenni. Ne sirjunk, gyerek ! ezt írták fel nekünk a végzet urai, szenvedjük át. Tudom, hogy nem lesz újság, mit mondani fogok s tudom, hogy minden szavam egy sajgó sebet szaggat fel mindkettőnk kebelében, de legyünk erősek.» Újra elhallgatott, nem tudott még ő sem erős lenni. S mennél inkább akartunk uralkodni szívünkön, annál gyengébbek voltunk. Szavai lassan hangzottak végig az üres termen, hol teljesen egyedül voltunk. A seb, mit egy­­egy mondata ütött lelkemen, fájt kínosan, de arczomra hulló könnyei enyhítették égető fájdalmamat. Könnyes szemekkel, fuldokló hangon kezdte végre-valahára meg: »Tudod, gyerek! imádtam azt a kis leányt, kihez téged egy csomó édes emlék köt. Nem tudtam ellenállani annak a jóságos léleknek, kiről estenkint, te oly ragyogó ábrándképet festettél nekem. De minek is kellett neked annyit mesélni róla, miért nem hagytál engem abban a prózai világban, hol eddig éltem. Ez új világ, hová ju­tottál, tündéri szép, de lépten-nyomon tövisekre lép az ember. Minek kellett ez nekem! miért kellett ez uj élet! Miért áhítoztam úgy a te életed után. Átkozott perczek,! De nem, nem, áldalak érte, gyerek ! még így, a szenve­dések közt is más, más az ember. Sohasem hittem volna, hogy ennyire más világ táruljon fel előttem. Mondogat­tad, hogy mi minden van abban a két szemben, csak olvasni kell tudni. Sohasem hittem. De hiszek most, és minden szavad. Imádom azt az angyalt, boldog vagyok, ha reá gondolhatok is. Most, ez egyszer, éh­­egek Ura! imádni bűn. Bűn, mert szeretlek téged a legtisztább érzelemmel s maró kinok gyötrik lelkem, ha csak gon­dolatban is vétenék ellened. Tudom, hogy te is szeretsz engem s ha kétségbeesve győzelem reményében ki akar­nám tépni lelkemből képedet, soha, soha megnyugvást nem lelnék e földön. Napok óta epedezem egy remény­sugárért s ha ábrándaimba merülve, magam elé állítom képedet s látom lelkületedet, elborul elmém. Sírok kíno­san ilyenkor, fáj még az is, hogy élünk. Próbáltam el­hallgattatni szivem, hisz ez még csak gyermek-érzelem, ezt még ki lehet tépni is a szívből. De mit beszélek én itt annyit, mikor keserű minden szavam. Hagyjuk, mégis könnyebb a lelkemnek, ha nehezen ugyan, de utolsó gondolatomat feltárom előtted. A mai mulatság teljesen megfosztott gondolkozásomtól. Egész este téged figyelte­lek s midőn átnéztem egy párszor lelkeden s tisztán állt előttem az, elment bátorságom minden tervtől. Eddig azt hittem, hogy még az én szerelmemnél is tisztább barátság fűz téged a leányhoz, de csalódtam, te is imá­dod azt. Nincs hát reményem, én Istenem! Ketten szeretjük egymást s ketten szerettünk egy leányt . ..» Görcsösen szorított magához, könnytől ázott arczunk egymáshoz ért, megcsókoltuk egymást s e csók a búcsú­­csók volt. Dumi. L&punk mai száma 6 oldalra terjed.

Next