Ung, 1899. január-június (37. évfolyam, 1-26. szám)

1899-01-01 / 1. szám

XXXVII. ÉVFOLYAM. Ungvár, 1899. január 1. SZERKESZTŐSÉG: Ungvár, Vármegyeház tér 1. szám. A szerkesztőhöz intézendő minden közlem [UNK] ny, mely a lap szellemi részét illeti. Levelek csak bérmentesen fogadtatnak el. Semmit sem közlünk, ha nem tudjuk, kitől jön. Kéziratok nem adatnak vissza. A lap megjelen minden vasárnap. VEGYES TARTALMÚ HETILAP. UNG VÁRMEGYE ÉS AZ UNG MEGYEI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE, 1. SZÁM. Székely és Illés könyvnyomdája. Előfizetési feltételek: Egész évre . 4 frt. 1 Negyedévre 1 írt Félévre ... 2 » Egyes szám 10 kr. Hirdetések, előfizetések, valamint a lap anyagi részét illetők a kiadóhivatalba (Székely és Illés könyvnyomdájába) küldendők. Nyilttér soronkint 20 kr. KIADÓHIVATAL: Elmélkedés a hazai társadalmi állapotok felett. Utolsót kondult az esteli harangszó, imára gyűjtötte egybe a híveket; hálaadó érték, szent zsolozsma tör az ég felé; lelkébe száll a hivő sereg, áldja Isénét, aki megtartotta, védte egy hosszú éven át, ezernyi gond és bajlódás között a hazát, a nemzetet, a családokat és azok tagjait Elbúcsúztunk az óévtől. Ma a virradat fénysugara már újév reggelére hinte aranyos kévéit. 1899.: mennyi titkot takarsz, mily balsejtelmet rejtegetsz! Megelégedés és öröm, avagy bú és bánat van-e rejtve szerencsekürtödben ? Gyarló ember ennek nem lehet megmondhatója! Egy hét előtt a szeretet szent ünnepét ültük. Ma már ezer bizonytalanságtól gyötörve tekintünk nemzeti létünk elé. Méltán. Nem olyan a magyar haza társadalmi élete, hogy ne kellene félnünk a tizenkettedik óra fatális elközelgésétől. Mintha a régi magyar patriarkális élet, a maira nemesen egyszerű, a maga édesen vonzó erényeivel, üdítő zamatéval, hősies elhatározásaival és áldozatkészségével, bizalmat gerjesztő őszinteségével — csak álomkép volna, semmi egyéb. Pártharczok dúlása, egymás meggyanusítása, rideg önzés, elkülönzöttség gyötri a nemzettestet. Léke, egymás iránti szeretet, egymás véleményének tiszteletben tartása és sok, igen sok más egyéni, magán, testületi és nemzeti erény sokaknál mintha csupán jelszavak volnának, vagy talán már azoknak sem jók. Ha valamikor, úgy az újév reggelén nagyon is alkalomszerű magunkba szállanunk és vizsgálódnunk a hazai társadalmi állapotok felett, és kérdeznünk: van-e, lehet-e megelégedés a keblekben. Akár az egyénében, akár mint a társadalom lényének lelkében, akár a honfi- s a polgártársnak a lelkületében ? Fessük meg napjainknak ridegen való képét s azután feleljünk meg a feltett kérdésre. Kettős szemhatárt látunk. Az egyik azt bizonyítja, hogy századunk igazán a felvilágosodottság kora. A tudományos fejlődés varázslátása előtt majdnem minden köd eloszlik. Problémák megfejtését megannyi újabb és újabb találmány, siker követi. Fogalom, fogalom után tisztul, nemesből. Általános haladás, fejlődés tapasztalható. Mindebből a magyar tiszteletreméltó részt követel magának. Nézzük azonban a másik képet, a társadalmi állapotok képét. Fájdalom, emitt sötétlátás nélkül is nagy visszaesés konstatálható. S ami a legszomorúbb a dologban, az az, hogy e bajok országosak, illetőleg, hogy annyira megszokottak, hogy mintegy másodtermészetünkké válván, abban a szomorú csalódásban ringatjuk magunkat, hogy azok nem hibák, melyeket kerülnünk kellene még önmegtagadás, esetleg áldozatok árán is, hanem erények, amiket ugyancsak keményen kell kultiválnia annak, aki nem akarja magát kitenni ama meglepetésnek, hogy az önzés, az alkalmazkodás és az érdekes sportok aknamunkája folytán szépen —hoppon maradjon. Azért is sokszor solra dobunk nemes idealismust, hátat fordítunk nemzeti nagyjaink szent és dicső példáinak, erényeinek s hagyományainak; a legnemesebb s legboldogítóbb intézményeknek, az egyházaknak szent tanait hivalkodva becsméreljük; oda szegődünk napszámosokként a nagyon is modern idők és felfogások romboló munkájához, felejtünk „ős nagyságot s honfi-erényeket“, csak „egyének“ óhajtunk lenni s nem emberek, csak „polgártársak“ (sokszor még azok sem !) s f honfitársak, csak „czimborák“ és nem barátok Csoda-e, ha oly sokaknál megbultak a baráti, a rokoni, a gyermeki, a szülei legszentebb kapcsok ! Nem-e általános elképedés s a jól kiérdemelt „milyen naiv!“ czimezós éri azt, ki napjainkban hinni tud, a nemes traditiókat tisztelni és követni, ideálisan gondolkodni, barátaihoz önzetlenül ragaszkodni, a közügyeket a közjóért magáért szolgálni akarja, hogy ne mondjam: merészeli! És azt is, aki mer feltétlenül bízni másban, anélkül, hogy önvédelem és bölcs előrelátásnak miatta egyszersmind ne hagyna nyitva egy-egy ajtót, amelyeken keresztül szükség esetében megfuthasson; esetleg, ha a körülmények és az érdiek úgy kívánják: barátait cserben hagyhassa! Avagy hogy csekélyebb dolgot, szinte nevetségeset mondjak: nem-e akad igen sokszor olyan is, aki egy-egy testületbe csupán azért iratkozik be, hogy czimeinek számát néhány korona évi tagdíj ellenében (s ki tudja: mily vérmes remények kilátásával) szaporítsa! . . . De csak most jövök rá, hogy mindez csak álom, hogy mindnek éppen az ellenkezője díszül, virul! Mert hiszen mindenki tudja, hogy napjainkban a közügyet mindenki egészen önzetlenül szolgálja s egymás iránt mindenki a legodaadóbb szeretettel viseltetik Milyen édeni, boldog állapot az, mikor „össze a szomszéd sem zord ül, s felebarát, mint jó barát, fél a pertül.“ A bíróságok és törvényszékek iktatókönyvei a bizonysága, hogy még az ősi magyar virtusról , a perlekedésről is leszoktunk! . . . Mikor az adott szónak jobban lehet hinni, mint valamikor az Írásnak! Mikor általános a szives hang, a czeremóniás barátkozás, a szinarany-őszinteség! Arról ki tehet, hogy sokszor azután még több a kiábrándulás és a csalódás emberekben, viszonyokban, reményeinkben ! És milyen változatos ellentétek! Itt magasra fejlett műveltség, koszoruzott tudományosság, hatalom és tekintély; ott tudatlanság és elhagyatottság és sivárság szivben, lélekben. A szegénység sokszor csak a megvető gőg leple; a szives, barátságos érintkezés „uraságoktól levetett és ad hoc“ kikölcsönzött holmi: a csillogó, pazar fény a megrongált, sőt roskadozó vagyoni állapot takarója, elfedője, s a megnyerő nyájasság, vagy a tettetés művészete, avagy lópre vezetésre szánt csalétek. Nem-e beteg a magyar társadalom ? Mennyi látszat mindenfelé ! A sophismus tűrve, sőt dicsőítve van igen sokszor. A charlatanismus is ördögi diadalt ül számtalanszor. Aki, bár hijján van az egyéni tiszta és mocsoktalan becsületességnek, de elég vakmerő dehonestált létére szemérmetlenül lármázni s visszamennydörögni a támadásokat: mi sokszor még tekintélyszámba is megyen! Az önző, a haszonleső legtöbb esetben könnyű szerrel boldogul. Mennyi manapság mindenfelé még a könyörtelen sors sújtotta szerencsétlenek nyomora iránt is a részvétlenség! Mennyi a száma azoknak, kik társadalmi külön kasztot alkotni oly készségesek! Hány van olyan, aki szemben tömjénez, hát megett ócsárol. Nemes egyszerűség, Cyprienne. — Az „Ungu eredeti tárczája. — írta: Zoltán Vilmosné. Talán azért, mert csupa ideg, szeszély és szenvedélyből látszott alkotva lenni, nevezték el ismerősei Cypriennek. Másként Erzsi volt a neve, legfiatalabb leánya az Örkényi Domán Jánosnak. Gyerekkorában önfejű, daczos, asszonynak valóságos kis zsarnok. Ezt a szót: lehetetlen, nem ismerte. Gátat törni, rombolni, félre-szabaditott indulattal neki rontani a korlátoknak s ledönteni azokat kedve szerint, ez volt vágya, erre törekedett mindig tevékeny lélekkel. Persze, az eszményibb értelemben. Ha ugyan eszményinek lehet nevezni, mikor az önmagával meghasonlolt lélek bálványt imád, saját maga alkotta bálványokat, törvényt rombol tetteivel és diadalünnepet tart vétkei fölött. S az előtte bókoló világnak szemébe nevet elbizakodott fölénnyel: — Nem mertek ítélkezni reám, mert szép vagyok és gazdag! Volt ura is, előkelő, nagy vagyonú ember. Valamikor hét megye hires szép legénye, ma már lesli a haját, szemöldökét, bajuszát is, hogy fiatalnak lássék. Pedig, a mint visszataszitó a festett arczu leány, van valami hasonlatosság hozzá a festett hajú férfiúban is. Ez pénzért adja, az veszi a szerelmet. Mert öregedő arczczal s művészileg festett bajuszszal nem a feleség kegyeit akarjuk megnyerni. ügy volt Domán Erzsi uránál is. Hiába dicsérlék elülte feleségének szépségét, gyönyörű szemeinek bűbájos varázsa tekintetét, elragadó tánczát; csak mosolygott mindezekre, fáradt, unott arczczal, — ő tudja, miért és mikor az úri világ künn sétált a lombtalan park fái alalt, bemutatva az úri divatnak ezerféle kaczér változatait, az asszony csak úgy az ura nélkül járkált, mint egyébkor, udvarlói egész seregével, ő meg az utcza-sarkokon vart a bodros hajú, szemébe kaczagó kis kóristaleányokra. Megszokhatták már ezt az életet és úgy látszott, tetszik mindkettőjüknek. Utazásukból visszajövet is csak Pécsig kisérte szép asszonyát. — Pá, pá! Aztán el ne feledjen holnapig ! Cyprienne mosolygott reá, aztán becsukódott a kocsi ajtaja, megindult lassú méltósággal a füstölgő mozdony és utána gördült az egész hosszú vonat. Kívüle egy éltes úri nő foglalt helyet abban a kocsiszakaszban. Kellemes kilátás, a hosszú út mulatságait illetőleg. Szomszédja bóbiskolt, aztán el is aludt egészen. Csak úgy ülve. Minden második, harmadik pillanatban hol jobbra, megint balra csúszott ősz fején lila bársonyos kalapja. Cyprient bosszantotta, miért nem veszi ő is észre. És megigazította kaczér kis úti kalapját, aminek csepp hibája sem volt. És majd felölte az unalom. Eleintén szórakoztatta az, miként rohannak el ablaka előtt fák, bokrok, tar rétek, nagy pusztaság, de később bosszankodott reájuk. Eszébe jutott, hogy ő ettől szédülést kap. Akkor megpróbálkozott gondolkodni. Az ura épen csak úgy rohant el képzeletében, mint előbb a hervadt, száraz fák, unalmas volt az is. Mellette állott egy déli, szép fiú. Megragyogott Cyprienne szeme. Azt hitte, ő is utazni fog. Akkor mosolygott az urára. »Nagymamám, Isten veled!» És a nagymama aluszik még mindig. Bizonyára a szép, gondos unoka rendezte igy, hogy több utas ne jöjjön közelükbe. Hogy a férfiak egyebet sem tudnak, mint bosszúságot szerezni. Izgatottan harapdálja ajkait s haraggal tiporja a szemközti ülés piros bársonyát. Azután leveti eztyüjét, meg újra felhúzza azokat. És fölbontja fátyolát, hogy ismét megkösse. Mikor megint kitekint az ablaknál, kis magaslatot lát, rajta sírkövek és sok sok kereszt. Temető az. Akkor mosolygósra válik arcza. Eszébe jutnak az ő halottai, miként egy szerelmes, de rossz poéta írta kislánykori emlékkönyvébe : Lányka, a te szived temető S a halottak benne mi, Akik imádunk tégedet. A vonat egyhangú dübörgésébe, édes asszonyi kaczagás cseng bele. A jó nagymama lélrezzen. A másik peremben állomás elé érkezett a vonat, véletlenül oda, ahova igyekezett. Köszönő mosollylyal int búcsút és Cyprienne egyedül marad emlékeivel. Mennyi sok halottja van ! Pedig valamennyit szerette. Persze, az ő módja szerint. Elfogadta virágaikat, tánczolt, mulatott, korcsolyázott mindenikével; a kiválasztottnak szabad volt felügyelni legyezőjére, kaczérkodott, játszott velük s mindig ő volt a hatalmasabb. Egyetlen tiltó szavára visszavonult egész tábora. S nem volt egyetlen egy sem, aki parancsait ne tisztelte volna. Sikoltva kaczag e fölött Cyprienne. A vágy, a düh, a lenézés hangja ez. Mindenik tisztelte, szeretni nem volt bátorsága egyiknek sem. Hogy nem akadt közöttük egy igazi férfiú. Aki ne könyörögje szerelmét, de követelje parancsolón, durván, hanem férfiasan. Aki ne elégedjék meg egy-egy lopott csipke-, vagy szalagdarabkával, kelljen neki az asszony. És merészelje ezt szemébe mondani — eldobva a báli csokrából kitépett vörös szegfűt, és ragadja magához őt, égő testét, lelkét, minden gondolatát, egész nyugalmát. Hogy éjszakákat kelljen ébren töltenie miatta s rövid álmaiban is csak az ő képét lássa, remegjen meg csupán nevének hallatára is, szóval: szeresse, szeressék . . És a gazdag Domán Jánosnak elkényeztetett szép leánya csak úgy sír, mint más közönséges nő. A cső- Lapunk mai száma 8 oldalra terjed.