Ung, 1905. július-december (43. évfolyam, 27-52. szám)
1905-07-02 / 27. szám
XLm. ÉVFOLYAM. Ungvár, 1905. július 2. Szerkesztőség: Vármegyeház-tér 1-ső szám. Kiadóhivatal: Székely és Illés könyvnyomdája. A szerkesztőhöz intézendő minden közlemény, mely a lap szellemi részét illeti. Csak bérmentes levelek fogadtatnak el. Semmit sem közlünk, ha nem tudjuk kitől jön. Kéziratok nem adatnak vissza. Nyilttér soronkint 40 fillér. VEGYES HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. 27. SZÁM. Előfizetési feltételek: Csiak az „Ung“ lapra . Egész évre . 8 kor. Félévre ... 4 kor. Negyedévre 2 kor Egyes szám 20 fill„Ung vármegye Hivatalos Lapjáéval együtt: Egész évre 12 kor. — Félévre. . 6 kor Hirdetések úgy az „Ung“, mint „Ung vármegye Hivatalos Lapja“ részére, — továbbá magánosok részéről az előfizetési pénzek a kiadóhivatalba, Székely és Illés könyvnyomdájába küldendők. AZ IJNG MEGYEI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. „Ung vármegye Hivatalos Lapja“ az „Ung“ mellékleteként megjelenik minden csütörtökön. Tanítók jubileuma. Szivet, lelket emelő, s végeredményében megható ünnepély folyt le a múlt hó 25-én vármegyeházunk nagytermében. Az ungvári róm. kath. iskolaszék adott e napon módot arra, hogy Ungvár város két érdemes tanügyi férfia részesülhessen a nagyközönség igaz, őszinte és nyilvános elismerésében, melyre 40 évi tanítói működésük alatt a szó szoros értelmében reászolgáltak, kiérdemeltek. róm. Lewandowski István és Terebessy Ferencz kath. fielemi iskolai tanítók betöltvén szolgálatuk 40. évét, az iskolaszék nyilvános ünnepély keretében óhajtotta leróni elismerését, bec ülését a két veterán tanítóval szemben, a kik, miként Hidasi Sándor kir. tanfelügyelő ünnepi beszédében igen jellemzően kiemelte: „megmutatták nekünk, hogy miképen kell munkával áldozni a haza oltárán, de a kik éppen ezen munka által újjászülettek negyven nemzedékben !“ És az ünnepély fényesen sikerült. Eljöttek a jelenlegi és volt tanítványok, akik között nem egy erősen deresedő főt is láttunk, eljöttek a kortársak, de eljöttek társadalmunk előkelőségei is, hogy tanúbizonyságot tegyenek a mellett, hogy az ünnepély részesei a legnagyobb mérvben méltók az elismerésre, a köszönet és hálanyilvánításra. Az ünnepélyről a következő tudósítást adjuk: A vármegyeháza nagytermét már 11 óra előtt teljesen megtöltötte az ünneplő közönség, akik között ott láttuk Lőrinczy Jenő alispánt, Benkő József apátfőesperest, Bánóczy Béla vármegyei főjegyyzőt, Fincicky Mihály polgármestert, Románecz Mihály főgimn. igazgatót, a főgimn. tanári kar több tagját, Hidasi Sándor kir. tanfelügyelőt, dr. Ország Jakab vám. t. orvost, Wilcsek Jánost az iskolaszék elnökét, az iskolaszék tagjait, az ipartestületi elöljáróságot, élén Flach Jakab elnökkel, Jaczkovics Mihály alapítványi pénztárost, az állami elemi iskola tanítói karát stb. stb. Wilcsek János, az iskolaszék világi elnöke nyitotta meg az ünnepélyt, akinek felkérésére küldöttség ment a jubilánsokért. A jubilánsokat a vármegyeháza nagytermében is ritkaság számba menő erős és harsány éljenzéssel fogadta a közönség. Az éljenzés csillapultával az ungvári dalárda Boksay János karnagy vezetése alatt elénekelte a Hymnuszt, amit a közönség állva hallgatott végig. Az ének elhangzásával Wilcsek János ez. főgimn. igazgató, iskolaszéki világi elnök mondotta el megnyitó beszédét, aki az ünnepség napját nemcsak az ünnepeltek érdemeinek méltatása szempontjából, de abból a szempontból is örömmel üdvözölte, hogy a róm. kath. közönség életjelt ad magáról, olyan életjelt, melynek ő még nem volt részese soha ! Beszédének egész folyamata alatt a felebaráti szeretetre, a munkára, a keresztényi szellem fejlesztésére, ápolására inti és kéri a közönséget s beszédét így végzi: » • ■ • Mit kell tehát cselekednünk ? Vissza kell térnünk a régi kereszténységhez, ahol nem voltak hatalmas patrónusok, hanem minden egyes keresztény patrónusa volt a maga vallásának, eleven feje a kereszténységnek. Alakuljunk egy szerető hitközséggé, hogy alkalmunk legyen műveket alkotni Istenünk dicsőségére, mert a mi vallásunk nem ismer gőgös arisztokrácziát, mert a mi vallásunk szerint a legnagyobb büszkeség az alázatosság és legnagyobb vitézség az önönmagának való legyőzése! Az ily irányban való működésre törekvés jelét látom a mai napban, azért üdvözlöm ezt a napot és azt mondom: Salve laeta dies, Meliorque revertere semper! Üdvözlégy te mai nap és minél szebb alakban térj vissza nekünk minél gyakrabban!“ Hosszas, lelkes éljenzés követte az elnöki megnyitót, mely után Hidasi Sándor kir. tanfelügyelő mondotta el ünnepi beszédét, a mit szó szerint itt közlünk: Mélyen tisztelt Hölgyeim és Uraim! Az ungvári róm. kath. iskolaszéknek érdemekben gazdag egyházi elnöke, Benkő József apát ur felkért, hogy a mai örömünnepen vegyek részt, üdvözöljem néhány szóval a két kartácsát, akik 40 hosszú éven át híven sáfárkodtak az Úr szellejében; nemzedékre nemzedéket neveltek, oktattak nemcsak a jóra, szépre és igazra, hanem az Isten szeretetére és félelmében. Megvallom azonban, hogy nem egyedül e megtisztelő kérelem vezetett ide; itt volnék e nélkül is, mert úgy tudom, hogy a tanfelügyelőnek ott a helye, hol a tanítói érdemet ünnepelik; úgy érzem, hogy én nem szívességet teszek, hanem egyszerűen csak kötelességet teljesítek akkor, mikor mint a tanügyi kormánynak itteni közege nyilvánosan tanúságot teszek arról, hogy az a 40 esztendő nemcsak az ungvári hitközségnek volt kedves, tetsző munka, hanem áldozat is, áldozat a haza oltárán ! — S itt vagyok azért is, mert véreimről van szó, tanító voltam, az is maradok, mert tanítónak lenni szép, nemes és magasztos hivatás ! De milyen is ez a mi társadalmilag igen-igen szerény, sokszor, a legtöbbször kellőleg nem méltányolt, gyakran félreértett, de — hála Istennek — a legnagyobb államférfiak, az elsőrendű kultúrpolitikusok által ma már észrevett, fontos tényezőnek elismert hivatásunk ?! Megfelelek erre. A tanítóképzőből útnak indul, legtöbbnyire gyalog, egy anyagiakban végtelen szegény ifjú, egész podgyásza nehány paedagogiai mű, „oklevél" czimmel egy ír papir és ezeket, mint drága kincsét, hóna alá szorítja és úgy halad. Csak szive, lelke nehéz, mert ez csordultig van telve idealizmussal, lelkesedéssel és határtalan szeretettel . Mikor annak a kicsiny falunak a határába ér, melybe az isteni Gondviselés kirendelte , mikor maga előtt látja elterülni jövendő működésének szinterét, látja az egyszerű házakat, a szerény templomocska égnek emelkedő tornyát, a hullámzó vetést, a kis kerteket, és látja azt, hogy mindezeket egy és ugyanaz a nap aranyozza be, mely szegénynek és gazdagnak, kicsinynek és nagynak, gyengének és hatalmasnak egyaránt osztja melegítő, éltető sugarait, akkor ez az ifju önkéntelenül leveszi fövegét, tekintetét az égre emeli és ekkép fohászkodik : Uram, Istenem ! itt szined előtt esküszöm hűséget hivatásomnak! Engedd, hogy én lehessek e községnek mindene; adj erőt nehéz kötelességeim teljesítésében, mert hisz „nincsen nekem más czélom, más akaratom, mint e szegény, de általam szeretett, jó népnek tanítása, nevelése!“ — Ez az ifjú, i. t. Hölgyeim és Uraim, a tanitó ! — Az a tanitó, kit pályája iránti igaz szeretet vezet, kit valódi lelkesedés szállott meg, ki a szó nemes értelmében mestere akar lenni annak az ügynek, melynek élére állott, melynek életét szenteli! — Az a tanító az, ki tudja, a ki érzi, hogy működése az, mely vagy átokként hathat a községre, a község generátióinak egész sorára, vagy új életet, megelégedést, boldogságot, áldást terjeszthet az egész környékre ! Azt mondottam, hogy az ifjú egész holmija néhány könyv volt, csak szíve, lelke nehéz, mert csordultig van telve szeretettel. Ez a kép igen-igen sok esetben maga a való élet. — Aki a tanítói pályára lép, az az első naptól kezdve tudja, annak tudnia kell, hogy hivatala a legjobb esetben szerény, igen szerény megélhetést biztosit ugyan, megadja a mindennapi kenyeret, de nem az az ut, melyen anyagiakat, vagyont szerezhetne, jólétet biztositna magának és övéinek. Aki tanító lesz, annak eleve tisztában kell lennie azzal, hogy azon falak közé, hol ő a szülők legdrágább kincsét, gyermekeik lelkét formálja, hol a jövendőt késziti elő, oda hit és dicsőség, rang és kitüntetés nem hatol be, mert hiszen e falak közt csak csendes munka folyik, az élet egyhangú, zajtalan, s ez a külső világot, melyben gyakran egyedül kidüllesztett mellel is lehet érdemet szerezni, magára nem vonja; — annak tudnia kell, hogy a tanitó munkájának gyümölcse későn, a legtöbb esetben csak akkor érik be, mikor már maga a tanitó nincs is; — annak eltökélve kell lennie, hogy attól a pillanattól kezdve, mikor tanitói minőségben először lépi át a kicsinyek templomának küszöbét, utolsó lehelletéig tanitó marad, annak biznia kell önmagában, az emberekben, hinni Istenben, tudni, hogy „drága kincs a hit, mert tűrni és remélni megtanit s mig a sir reá nem lehet“, a tanítónak mindig bizni, hinni és remélni kell! Ifjan ilyen pályára vállalkozni, lemondani eleve minden külső hiúságról, a nehéz, fárasztó, gyakran sorvasztó munkában soha egy perezre el nem csüggedni, hanem minden évben egy-egy új növendéksereggel élőből kezdeni a munkát, úgy tenni, mint a levert fészkét újra rakó fecske: ez nem könnyű feladat, ehhez nem elégséges türelem, tanultság, akarat, hanem ehhez az igaz hivatásszeretet isteni szikrája kell, szív, mely ezzel csordultig van telve ! Az az ifjú, ki ilyen szívvel, a melegségnek, a szeretetnek ezen égi malasztjával indul útnak, annak a tanitói pálya soha nem lesz teher, hanem az igaz, benső lelki örömüknek kiapadhatatlan kutforrása; az minden szegénysége mellett gazdag, hit és dicsőség, rang és kitüntetés nélkül is nemes és előkelő lesz, mert: „szivéért sziveket nyer cserébe.“ Az a tanitó ellenben, aki érzi, hogy szive nem ily lánggal van telitve, annak sokkal jobb, ha előre lemond, ott hagyja ezt a pályát, mert az ilyen előbb-utóbb úgyis átvedlik közönséges, önző, mentül kevesebbet dolgozni, vesződni szerető emberré, s bár elismerem, hogy közönséges embernek lenni legalább is emberi dolog, de a tanitói pályának ily emberre nincs szüksége ! Az ilyenek áldozattá válnak, nekünk és az ügynek ilyen áldozatokra nincs szükségünk! — A tanitói pályán virágokat és e virágokból értékes, nemes gyümölcsöket csak az a tanitó érlel, aki önzetlenül tud áldozni, fel tudja áldozni azt, ami neki legdrágább, szivvel, lélekkel fel tud áldozni egy hosszú, munkás életet a nevelés és oktatás szent ügyének! Csak az ilyen munka, csak az ilyen élet kedves az Úr előtt és csak ilyen áldozatot fogad el a haza a maga oltárán! A buzgó, a jó tanító áldozatot hoz a hazának, mert a nevelés és az oktatás nemcsak az egyes szülőknek dolga, hanem közérdek, országos ügy, azért, aki valódi, tiszta lelkesedéssel, szívós kitartással és Istenbe vetett megingathatlan bizalommal szolgálja a tanügyet, az magát a hazát szolgálja! Az az ifjú, a ki pályájának kezdetén tanú nélkül fogadalmat tesz, hogy tanítói kötelességét híven fogja teljesíteni és e fogadalmat nehéz viszonyok közt egy élten át meg is tartja, az a hazának, a hazáért él! Értelmes, istenfélő, dolgozni tudó és szerető iparosokat nevel, kik tudatában vannak annak, hogy egyedül a becsületes, a jól végzett munka az, mely emeli az egyest, biztos alapot nyújt a társadalomnak és naggyá teszi a hazát. Kereskedőket nevel, kik szorgalmukkal, ügyességükkel gyarapítják a nemzeti vagyont. Földművelőket nevel, kik ragaszkodnak a szülőföldhöz, verejtékkel munkálják azt, szeretik, imádják annak minden régét. Jellemes embereket nevel, önérzetet plántál minden tanítványának lelkébe, száz meg száz olyan polgárt készít elő az életre, aki tiszteli a törvényt, megadja a királynak, ami a királyé, és élni, ha kell meg is halni tud a hazáért ! AZ EGYEDÜL ELISMERT KELLEMES IZÓ TERMÉSZETES HASHAJTÓSZER.