Ung, 1906. január-június (44. évfolyam, 1-27. szám)
1906-01-01 / 1. szám
44. évfolyam. — 1. szám. Megjelenik minden vasárnap. Ungvár, 1906. január 1 Előfizetési feltételek: Csak az „Ung“ lapra : Egész évre . 8 kor. Negyedévre 2 kor. Félévre ... 4 kor. Egyes szám 20 fill. Amerikába: Egész évre 10 kor. 110 fill. „Ung vármegye Hivatalos Lapjá“-val együtt: Egész évre 12 kor. — Félévre. . 6 kor. Ung vármegye Hivatalos Lapja az „Ung“ mellékleteként megjelenik minden csütörtökön. Hirdetések úgy az „Ung“, mint „Ung vármegye Hivatalos Lapja“ részére, — továbbá magánosok részéről az előfizetési pénzek a kiadóhivatalba, Székely és Illés könyvkereskedésébe küldendők. Nyilttér soronkint 40 fillér A nyílttéri és hirdetési díja fizetendők. T.A.:RS^:DAA:IL:m:I HETILAP. AZ UNG MEGYEI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE, Szerkesztőség: Vármegyeház-tér 1-ső szám. Felelős szerkesztő: BÁNÓCZY BÉLA. Kiadóhivatal: Székely és Illés könyvkereskedése. Kiadóhivatal telefon az Újév napján. Irta : dr. Lukács Géza. Várjon hányadszor várják már azt az újév napját, mely több boldogságot, az emberek sziveibe több megelégedettséget fog végre valahára csöppögtetni, mint tette ezt a régi, elmúlt esztendő! Vájjon hányadszor nézünk e napon reményeink színes üvegein keresztül a misztikus jövőbe és hányadszor rezgi át lelkünket az a borongós, ködös sejtés érzése, melyet az ismeretlen megismerése iránti vágy ébreszt! Hányszor zárjuk le emlékezésünk számlakönyvét és mérlegét az év utolsó napján ugyanazzal az eredménnyel, mint azelőtt egy évvel: ugyanazon vágyakkal, mint követelésekkel s ugyanazon eredményekkel, mint tartozásokkal! Minden év elmúlása s minden új év jötte bizonyos Schoppenhauer-szerű érzéseket ssakaszt s amidőn a múlt év eltűnő sugarait látom az elmúlás tengerébe alámerülni s visszatekintek arra, amit az elmúlt éven alkotunk, bizonyos önmegvető, kicsinylő érzés szállja meg lelkemet s felsóhajtok: „Hát csak ennyi az, amit egy év alatt alkotni tudtunk, csak ennyire tudott az emberiség har’pdni?“ S izzó lelkem gyötrődik, miközben Dantéval sóhajt fel: „lasciate ogni speranza“ ! Hagyjatok fel minden reménnyel, mely elhiteti veletek, hogy az új évben minden másképpen lészen! Se pessimizmus, sajnos nem elszigetelt, hanem általános jelenség a mai kor emberénél, kinek idegeit a hovatovább nehezedő létfentartás idő előtt enerválja, lelkét rideggé, szívét kihűltté s agyát vérszegénnyé teszi ! Mi lehet az oka ennek ? Miért a mai emberben, a társadalom csaknem minden rétegében az a bizonyos jéghideg megfontoltság, mellyel csaknem aritmetikai pontossággal számítja ki minden lépését ? Miért az a nietzschei megvetés a földi dolgok iránt, miért az örökös elégedetlenség a szívekben s folytonos panasz az ajkakon ? Olyan téma ez, amelyről sokat lehetne írni és sokat lehetne beszélni a nehéz megélhetésről, a nagy sociális és gazdasági átalakulásról, a filozófiai eszmék harcáról, az egoizmusról és altruizmusról stb. stb., mint olyan okokról, melyek a pessimizmust szülik s szájunkba adják azt a keserves siránkozást, melyet az epikureus nevetve gúnyol ki. Ám én azt hiszem, a baj fő forrásai nem ezek! Nem a nagy gazdasági és sociális átalakulások, nem a filozófiai eszmék harcai, nem a létfenntartás nehézségei súgják nekünk, hogy mi az előre nem látott jövőt bizalmatlansággal fogadjuk s az új év reggelén azzal a tudattal ébredjünk fel, hogy ez év is csak olyan rossz esztendő lesz a világ javulása, tökéletesülése tekintetében, mint volt a régi, hanem azért sóhajtunk Dantéval együtt s azért nem hiszünk a jövőben, mert kiveszőben van belőlünk az emberszeretet nagy eszméje ; mi hovatovább az óra pontosságával dolgozó gépemberekké válunk, kik magát a munkát öncélnak tekintik s élethivatásuk gyakorlatából kizárják a szeretetet, a szeretetet önmagunk és embertársaink iránt. Ez a haladó kor bűne s éppen azért van erény a szocialisztikus eszmékben addig, míg h '' if rí; rí *■>«-»1 o *>'-'// I - o 1 -> r> KW'viDí cl tuviw uwin iv^íiLa, iildi -eszméjük a mások, az emberek szeretetén épül fel. S azt hiszem akkor, amikor az új év első napján a jövő sötétségébe igyekszik szemünk hatolni, semmi se lehet előbbre való feladat, mit a haladás zászlójára követendő cél gyanánt írhatunk, mint az a régi, a keresztény vallás magvát képező, de sokszor és hovatovább mind gyakrabban elfelejteni szokott nemes alapeszme : az embertársak igaz szeretete. Ez eszme jegyében egyszerre szemünk elé tűnnek a megvalósítandó feladatok, melyeket tovább halasztani nem szabad, mert az élet nem vár, hanem kérlelhetetlenül a Fabius Cunctarokkal szemben, őket elhagyja s összeütközések árán is megvalósítja mindazt, ami az új viszonyoknak megfelelő. Itt van legelőször is a megoldandó feladatok között a szociális kérdés. Ma már odáig jutottunk, hogy e kérdés megoldása elől többé elzárkóznunk nem szabad. A kor parancsolja, hogy a tőke és a munka közötti aránytalanságok kiegyenlítést nyerjenek, a kor parancsolja, hogy a politikai képesség mindaddig, míg a magyar elem szupremáciája biztosítva van, lehetően tágíttassék, a kor kívánja, hogy a kis- és középbirtokok keletkezése előmozdittassék s a nagy birtokok eltűnjenek, a tudomány áldása mennél szélesétől körre kiterjesztessék, az elforgácsolt erők gazdasági, társadalmi és nemzeti célokra egyesittessenek, a nemzeti termelés és fogyasztás fokoztassék, a természettudományok ösmerete a vak előítéleteket és hazugságokat megszüntesse, az emberiség testi jólléte megfelelő intézményekkel fokoztassék, lelki élete széjjel ne repesztessék, hanem a hit világa mennél bensőségteljesebben lobogjon. A megoldandó nagy feladatok között foglalnak helyet az első helyen : magyar nemzeti kereteink tágítása, a magyar faji jellegnek állami, társadalmi, gazdasági s szociális berendezkedéseinkben kérlelhetetlen következetességü keresztülvitele, a magyar nép expansiv képességeinek felhasználása, a magyar munkaerő helyi lekötése alkalmas intézmények, gazdasági alkalmatosságok, ipari és kereskedelmi piacok teremtésével, a nemzetet képviselő legjobbjainak kivándorlásának megfelelő módon való megakadályozása. Különösen par excellence fontos feladat megértetni tudni az internacionalizmus szörnyetegével, hogy nemzeti tartalom nélkül bármely mozgalom hiába való és saját magunk ellen való vétek. E feladatok mind összefolynak egy nagy eszmében, az emberszeretet eszméjében, mely megtermékenyítve az emberek tetterejét, képessé teszi őket mindannak megvalósítására, amit előbb, mint feladatokat soroltam fel. Ez eszme diadalát várom én az uj évtől, mert hiszem, hogy ez eszme diadala megszün Újévi dal. Írta: Krázhelyi Erzsike. Futnak az órák,Én jó Uram, Te Tűnnek az órák, Fent az egekbe, Tűnik az év , Szólunk neked , Múlik a szívben Ujesztendőre Vágy, remény, minden Keltsd uj erőre S hervad, mi szép, A sziveket ! Ma még mosolygó, Add, hogy örömmel, Holnap borongó Remény-örömmel Bús képet ölt Beteljenek, Az emberi élet: S örök jó és szép A szív, a lélek Legyen föld és ég Az ég s a föld . . . S az emberek . .. Újév napjára S az Isten ott fenn Kel hő imára A kéklő mennyben Sok, sok kebel, Csak bölcsen int: S forró fohászszal, >Nem tudod ember Epedő vágygyal Gyarló eszeddel így esdekel: Mitkjpsj^aaant L »Oh, hogyha mindet^^L r . v Remény a szivbend/J^^ * ff Valóra váT : / % _*_**»<* tT Milyen borzasztó I *» Kínra fakasztó *T**^r''* • // Lesz a halál! 'bL* j Doktor Cinikus. Irta : Zivuska Jenő. Lpen ilyen sötét idő volt, mikor szegény Bélát temettük. Öngyilkos hangulatban mentem fel a szertartás után a megboldogult lakására, hogy irományait átnézzem és rendezzem. A hagyaték ügyeivel engem bízott meg végrendeletében, mint egykori poétatársát. A rideg legényszobában egész délután olvasgattam, lapozgattam, míg a leszálló sötétség látni engedett. Minden munkája félbeszakadt, mindmegannyi egy-egy töredék volt, csak a naplóját fejezte be egészen. Szomorú érdeklődéssel olvastam végig a füzetet és mondhatom, egész valómba megrendülve tettem le azt. Rettenetesebb írás még soha sem volt kezeim között. I. Igén : Uram ! Hát nem volt ön soha fiatal ? Béla : Csak voltam. Sajnos, hogy csak voltam. Irén: Akkor legalább emlékezni fog arra a fogalomra : érdeklődni ? Béla : Mint valami ködben úszó túlvilági emlékre. Irén: Nos hát ? Béla: Hát asszonyom, tudni tudom, de tenni — arra nem vagyok képes. Irén : Ön cinikus. Béla: Van arcom azt nem szégyenleni. Irén: Pélek öntől. Soha nem éreztem ennyire közelemben a megsemmisülést. Béla: Nincs mitől asszonyom. Való, hogy tulajdonképen az én lelkem az abszolút semmi. És annyira jó, mint rossz. Sem jó, sem rossz, mert e fogalmak külömbségei benne összefolytak, előttem ismeretlenek. Nincs indulat, ami rezgésbe hozná kedélyemet, nincs szép, ami elragadna, se bűn, ami meg tudna botránkoztatni, vagy legalább visszatetsző volna előttem. Üres lap vagyok, amire a világ nem irhat semmit. .Legfeljebb mosolygok minden felett, de az a mosoly is reflex mozgás. Irén : Hogy sülyedhetett ennyire ? Béla : Úgy találja, hogy sülyedés ? Irén: Minden bizonnyal. Béla : Legyen. Nem akarom a kedvét elrontani. Irén: Aha! hát ön mégis védekezik. Ez az érzékenység bizonyos neme. Béla: Dehogy asszonyom! Irén : Hát micsoda ? Béla : Nem bánomság. Bármit hisz, vagy gondol — az nekem mindegy. II. Irén: Mégis kiváncsi vagyok az ön élettörténetére. Béla: Hogy hol születtem, merre jártam, keltem? Ezt érti ön? Irén: Nem. Ezekhez nekem semmi közöm. Lelkének históriáját szeretném tudni. Béla: Valóban asszonyom, a felett magam sem gondolkodtam. Lassanként lettem azzá, ami. Lassanként, de nem küzdelem nélkül. Szörnyű néma harcok folytak lelkemben, ha ugyan jól emlékszem. Irén: No igen. Ez természetes is. A mélybe csak az szállhat alá, aki valamely magaslaton áHrnt. Béla : A kezdet minden jó volt, amit ejjjj képes gondolni. Lássa asszonyom, én is voltam üde,*, fiatal. Többet mondok, poéta voltam. Egyetlen kép látása gyönyörrel töltötte el szivemet, amire ma a raffinált elvek ezrei sem képesek. Irén : Hátha a néma kedvtelésekhez visszatérne. Béla: Ah! — Unott ostobaságok. Irén: És a munka, elismerés, hírnév, dicsőség ? Béla: Unott ostobaságok. _ Irén: Uram! Önt senki sem fogja szivelni a világon. Nem képzelek embert, aki olt szeretni bírná!