Ung, 1913. július-december (51. évfolyam, 28-53. szám)

1913-07-06 / 28. szám

2 (28. szám) fentartására, ami elvész a réven, megtérül a vámon. Pedig ez is csalóka remény. A katonaság egyike a legkevésbé jó bérlőknek. A bért pon­tosan fizeti ugyan, de a használt épületekben legtöbb kárt tesz. Egy csöppet sem kíméli. Ezen­felül ahány új parancsnok, annyi új kívánsággal áll elő. Amit az egyik kívánságára alakíttatott át a laktanya-tulajdonos város, a másik éppen annak az ellenkezőjét kívánja. A katonaság által hasz­nált épületekben minden törik, minden romlik, minden bomik, sokkal hamarabb, mint bármely más épületben. A városban lakó tisztek is igen könnyen helyeződnek át más városba, igen kön­­­nyen maradnak üresen a tiszti lakások. Az élel­mezési cikkeket sem egészen az állomás helyén szerzik be. Sőt! Egy szóval a sokat emlegetett közvetett haszon a gyakorlatban a minimumra redukálódik. Erre minden város előbb-utóbb reájön. Ne csodálkozzunk hát azon, ha azok a váro­sok, amelyekkel eddig a tárgyalások folytak, óvatosabbak lettek. A körülmények kényszerítet­­ték reá őket, hogy 8—10 százalékot kérjenek a törvény szerinti térítési díjak helyett. Ellenben joggal és méltán csodálkozhatnánk azon, ha a jelenlegi viszonyok között mégis akadna város, amely nem riadna vissza a legnagyobb áldozatoktól sem, csakhogy a laktanyát felépít­hesse. Ha a beszállásolási törvény nem engedi meg azt, hogy a katonaság ne a térítési díjakat, ha­nem az építési költség bizonyos százalékát bizto­sítsa a laktanyát építő város számára, ám tessék megváltoztatni a beszállásolási törvényt. Ha pedig ez valamely ismeretlen oknál fogva nem lehetséges, építsen laktanyát maga a katonai kincstár, ott, ahol ezt a katonai szempontok kí­vánják. De ne licitáltassák­­ lefelé egymásra a városokat. Városainkat pedig óva intjük, hogy ebben az áldatlan licitációban részt vegyenek! Inkább építsenek azon a pénzen iskolákat, kórházakat és népjóléti intézményeket. Ezek ha nem jövedel­meznek is közvetlenül, de legalább városi célo­kat szolgálnak. Magyar cserkészőrszem. — Levél a szerkesztőhöz. —­ Budapest, 19!­3. jun. 30. Nagy örömmel vettem tudomásul K. lapja legutóbbi számából, hogy a „boy-scout“ mozgalom térhóditó útjában elérkezett Ungvárra is. Fokozza örömömet, hogy az Ung volt az, amely a zászlót kitűzte. Az igazság érdekében és hogy az Ung közön­sége tájékozva legyen a legújabban történtekről, engedje meg a következő észrevételeket: Az angol boy-scoutok 1908-ban alakultak A magyar sportsmanek behatóbban az 1912. stockholmi olimpiászon ismerkedtek meg a moz­galommal és annak praktikus értékével. 1912. őszén ennek hatása alatt megalakultak nálunk az Valaki suttogott: — Én vagyok Most a lámpa fénye ráesett az arcára. Fehér sál volt rajta meleg nyári estén és mégis didergett. — Mit akar Matild? Engem keres? — Magát. Mondani akarok valamit. Az arca szinte zöld volt. A törékeny, kecses, lányos alakja meg-megcsuklott, mintha össze akarna esni. A­­­z első boy-scout csapatok, de ezek nem „őrszem“, hanem a találóbb „cserkész“ néven szervezkedtek. A boy-scout értelme ugyanis ez: boy,fiú, scouti nyomozó, barangoló, cserkésző. A fogalmat tehát a jó magyar „cserkész“ szó adja vissza, mely azt jelenti, hogy a cserkészfiú a jellem útját keresi minden életkörülményeiben. Teljesen angol mintára szervezkedtek, átvet­ték egyenruhájukat és törvényeiket. A cserkész­­mozgalom 1913. tavaszán már szövetségét is meg­alakította, mikor vele párhuzamosan „magyar őrszem“ néven új mozgalom indult meg. Hang­súlyozom, hogy ezt senki sem rosszalhatja, azóta mindkét fél derekasan, egymás mellett és nem egymás ellen, végzi a szervezés munkáját. Az őrszemek csak ruhában és a törvények fogalmazásában tértek el a cserkészszervezettől. Azonkívül abban, hogy sok részletet vettek át a német pfadfinderektől (útkereső) és a francia éclaireuröktől (felderítő). Tehát 1913. június végéig de facte két irányban haladt a mozgalom. A napokban a két virágzó központ egyesült és közös névben, a „magyar cserkészőrszem" névben álla­podott meg. Elhatározták, hogy az egész ország számára egyetlen központi szövetséget alkotnak, melynek előkészítésére a két irányzat vezető embereit bizottságban egyesítették. Ez fogja az­­ egyesülés részleteit (egyenruha, törvények, szer­vezet stb.) ősszel előterjeszteni. Reméljük, hogy a Magyar Cserkészőrszem Szövetség munkája Ungvárott is jó talajra fog találni és ősszel minél előbb üdvözölhetjük első ungvári cserkészőrszem-testvéreinket. Fogadja igen !. Szerkesztő Úr hálás köszö­­netemet, hogy e néhány sornak helyet adni méltóztatott. Kiváló tisztelettel: dr. Hermann Győző, gimn. tanár, cserkészőrszem. 1913. julius 6. A tandíjfizetés uj módja. A tandijszedést a vallás- és közoktatásügyi minisztérium a jövő isk. évtől kezdve a posta­takarékpénztárakra bízza, amely eljárásra nézve egyelőre a következő tájékoztatót bocsátotta ki: Tájékoztató­ vénnyel­ együtt a befizetőnek nyugtatványkép visszaadja. Az igy nyert elismervény a tanuló által megőrzendő és az igazgatónak vagy a tandíj­­kezelőnek felszólítására bemutatandó. A postatakarékpénztári befizetést vagy a tanuló maga, vagy célszerűbben helyette a szülő (gyám) teljesíti a legközelebbi postahivatalnál. Ha a tanuló a befizetési lapot a tandíj be­fizetése előtt elvesztette, helyette újat kérhet az intézeti igazgatótól, de kivételesen történhetik a befizetés közönséges postautalvánnyal is, mely esetben a postautalványt a feladó: „A m. kir. postatakarékpénztárnak (...........................................i állam­i főreáliskola^g­mn^ZÍ~~ Tandijkezelés-számla) Buda­pest“ címmel látja el és a nyert feladóvevénnyel igazolja a tandíj-részlet lefizetését. * Ezen intézkedéssel a közoktatási kormány könnyít a tandíjkezelő tanárok és igazgatók ter­hén, mert ezentúl nem fogják kezelni a pénzt, ami nagyon kényes és terhes foglalkozás; kényes azért, mert felelősséggel jár, egy kis elszámolás sincs kizárva, mert a pénz gurul; terhes azért, mert a pénzbeszedés meglehetősen piszkos foglal­kozás és gyakori fertőzéssel jár; azonkívül pedig a kezelőnek pénzszekrény hiányában magával kell hurcolni különösen az ércpénzt addig, míg valahol biztos helyre el nem teszi, vagy be nem szállítja az adóhivatalba. Nem ismerjük ugyan még a részletes utasítást, amely mostanában fog megjelenni, de valószínűnek tartjuk, hogy a tandíj­­kezelői jutalomdíjat épp az említett könnyítésért le fogják szállítani; eddig sem volt valami túlsá­gos nagy: 4 °/o az első 5000 K után, 3% a második 5000 K után s a többi után csak 2%. A fizető szülőkre nézve azonban ez újítás, bármily egyszerűnek látszik is, nem könnyítés, még­pedig azért nem, mert a mi sajátos helyi viszonyaink olyanok, hogy ezek miatt csakis új panaszra fog okot szolgáltatni. A pénzfeladás még rendes hivatalos helyiségben is lassan bonyo­lítható le, mert pénz, hát pénz, melyet jól meg kell olvasni, de még meg is kell nézni, a befizetés pedig legnagyobbrészt a határidőben történik; gondoljuk fel már most, hogy a legutolsó napok­ban a mi szerencsétlen elhelyezésű postahelyisé­günkben a befizetők száma naponkint csak ötven­­nel, de lehet több is, sőt van is, növekszik, mit fog csinálni az a postahivatalnok, és mit a be­fizetők, egymás hátán szorongva? Nem kevésbé terhesebb az új mód a szegényebbekre, akiknek eddig a tandíjkezelő adhatott haladékot, mert hisz a pénz nem áll mindenkinek készen a Wertheim­­iában. Az állam mindenesetre csak nyer vele, mert a pénz valamivel hamarább foly be a kasszába, mint ezelőtt s aligha tévedünk, hogy ez indította a közoktatási kormányt az új mód behozatalára. Egy igaz, hogy ezzel az intézkedéssel fizetőket meg fogják győzni arról a téves fel­­­fogásról, mely szerint a tandíj nem a tanároké, amelyen osztozkodnak, hanem az államé! * Haragudtam. Mit áll elém? Minek rontja az éjszakámat a kékes fényű glóriájával? Egész éj­szaka ez a büntelen, tiszta arc kísértsen? A két nagy kék szeme a márványfehérségből világítson reám? Azzal az örökös szemrerehányással? Minek jött ide? — Ne mulasson a lengyellel máma. — Mi köze hozzá? Mulatok, akivel akarok. Aztán eszembe jutott, honnan tudja, kivel akarok mulatni? — Maga leskelődik utánam? Valami a kezemre esett. Meleg, fényes. Leráz­tam. Könnycsepp volt. — Eh! sírni menjen a mamájának. Menjen haza ! Érti Matild ? Menjen haza ! Elkísérem. Kiszakította magát a kezemből és vissza­sza­ladt. A lakásomba. Fogcsikorgatva mentem utána. Reszketett, ahogy betettem magam után az ajtót. Néztem rá szó nélkül, dühösen, semmit nem értő, nem bocsátó haraggal, ő meg össze­kulcsolta a kezét, úgy könyörgött: — Ne mulasson a lengyellel. Az asszony kelepcébe csalja. Haragszik magára. Gyűlöli ma­gát. A lengyel nem lesz részeg soha. Rendőrök várják a maga visszatértét. Mihelyt a szobába lép. Az intézetünkre nézve megállapított évi tan­díjat ezentúl a postatakarékpénztár utján kell le­fizetni. A lefizetés a postatakarékpénztárnak bár­mely közvetítő (posta) hivatalánál történhetik. A tandíjat négy egyenlő részletben leg­későbben október 15-ig, december 3-áig, március 15-éig és május 3-áig kell lefizetni. Az a tanuló, ki a tandíjrészleteket a jelzett határidőig le nem fizeti, az intézet tanulóinak sorából töröltetik, tekintet nélkül a mulasztást előidéző körül­ményekre. A tandíjrészletek fizetése a postatakarék­pénztári „befizetési lapok“ segélyével eszközlendő. A tanulók a befizetési lapot az intézetben jóval az esedékesség előtt kézhez kapják. A befizetési lapot, a szövegnek megfelelően, tintával minden félreértést kizáró módon kell kitölteni és különös gond fordítandó arra, hogy a tanuló neve és az általa látogatott osztály olvashatóan legyen kiírva. A befizetési lap „szelvény“ és „elismervény“ el­nevezésű részeit egymástól elválasztani nem sza­bad. A tulajdonképeni „befizetési lap“ és „köny­velési szelvény“ részeket a befizetés alkalmával a postaalkalmazott levágja és visszatartja, míg az „elismervényt“ aláírva és lebélyegezve a „szel­elfogják, mint betörőt, gyikost, vagy tolvajt. Kihallgattam őket. Megtántorodtam. Van még az enyémnél pokolibb gonoszság! Asszonyban! Némberben! Aki csókra várja és rendőrkézre játsza a szeretőjét. — Azért is megyek. Meg meri-e tenni ? — Az Istenre kérem! . . . — Mindegy. Nem akarom, hogy azt higyjék, megfutottam előlük. A rendőreiktől, a gonosz gonoszságuktól. Eszembe sem jutott, hogy én is gonosz vagyok. A lány csak könyörgött. — Ne menjen. Ne menjen. Hát az én ked­vemért ne menjen. Az ő kedvéért? Nevetséges. Az ő, éppen az ő kedvéért ne menjek? Valami hozzám méltót gondoltam. Rettenete­set, isszonyat. Lehetetlent. — A maga kedvéért? Az angyaloktól is lehet lehetetlent kívánni. — A maga kedvéért.... ahogy mondja,... magáért maradok. Ha maga marad. Ha nálam marad. Csak ezen az egy éjszakán. Kacagtam. A szemei világítottak a rémülettől. Megfo­gódzkodott az asztalba. Az arcába rohant a vére és piros láz-rózsa verte ki még a homlokát is. Aztán újra zöld lett. — Az nem lehet, dadogta. — Sajnálom. Akkor megyek. Megnyomtam a kilincset. — No, jó éjszakát! — Várjon még ... egy pillanatig csak. — Hát várok. Jó, én várok ... két percig. Addig gondolkozzon. — Gondolja meg, hogy ha­magára a tandíjra vonatkozólag felemlítjük itt a következő történeti adatokat: A tandíjfizetést 1785-ben hozták be először, még pedig azzal a megokolással, hogy egyrészt az elemi iskolákból a középiskolába átmenő ta­nulók számát apasszák, másrészt az ösztöndíj alapját (Fundus Stipendiorum) növeljék. A kettős megokolásban némi ellentét mutatkozik, amely csak akként egyenlíthető ki, ha föltesszük, hogy már akkor is sokan tódultak a középiskolába­nyan szeretnék ezt a mai gyönyörűséges éjszakát velem tölteni. Megnéztem az órámat. Vigyorgott a nyomorult: két perc alatt buk­tatni az angyalt, hogy ördög legyen belőle ... sok is, kevés is. Ahogy vesszük. Ránéztem a lányra. — Készen van ? — Igen. — Nos? — Maradok. Kacagtam. — Menjen az ablakhoz és húzza be a függönyt. Beláthatnak. De én még a kalapomat sem tettem le. Tud­tam, hogy nem fog maradni. A suhogó, bő gallé­rom is rajtam volt. Tudtam, hogy az én hatal­mamnak nem bír ellenállani. Felállt, mint az alvajáró és — behúzta a füg­gönyt. — Fordítsa meg a kulcsot a zárban. Megtette. Ledobtam a kalapomat, levetettem a galléro­mat és egy szék támlájára tettem. Csak a szeme rebbenése mutatta, hogy látja. Ledültem a dívány karjára. A lámpa felett meggyújtottam egy cigarettát. Szívtam. Néztem a lányt. Oldalt ült hozzám. Szembe az asztalnak. Ásítottam. — Persze, persze. Késő van. Fél tizenegy. Ilyenkor már mindenki alszik. Aludni jó. Talán a mamája is alszik már. Szépeket álmodhat. Kü­lönösen a lányáról. Hallgatott. Beleharaptam a cigarettába. — Vesse le a blúzát, Matild. Hirtelen észbekapott. Mintha tiltakozni akart

Next