Ung, 1916. január-június (54. évfolyam, 1-26. szám)
1916-01-01 / 1. szám
54. évfolyam ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre . . 8 K. Negyedévre . . 2 K. Félévre.........4 K. Egyes szám 10 fillér Amerikába: Egész évre ló korona 60 fillér. Ung vármegye Hivatalos Lapjával együtt: Egész évre . . 14 K. Félévre..........7 K. Negyedévre .... 3 K 50 f. .=. Nyilttér soronként 80 fillér. ........ TÁRSADALMI, SZÉPIRODALMI ÉS KÖZGAZDASÁGI ÚJSÁG. — MEGJELENIK AZ UNGMEGYEI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS LAPJA. Szerkesztőség: Kazinczy-utca 1-ső szám, hova a szerkesztőséget érdeklő levelek küldendők ungvár, 1916. január 1. Felelős szerkesztő: BÁNÓCZY BÉLA. Segédszerkesztő: DEÁK GYULA. 1. szám HIRDETÉSEK ÉS ELŐFIZETÉSEK úgy az Ung, valamint az Ung vármegye Hivatalos Lapja részére — a kiadóhivatal: Székely és Illés könyvkereskedése címére küldendők. A nyilttér és hirdetési díjak előre fizetendők Ung vármegye Hivatalos Lapja az Ung mellékleteként megjelenik minden csütörtökön. ===== MINDEN VASÁRNAP. Kiadóhivatal: Székely és Illés könyvkereskedése.■ kiadóhivatali telefonszám 11. ===›= Uj esztendő. Irta Berzeviczy István. Tudósok is állítják, amit az öröklétű anyag némán, de mégis világosan bizonyít előttünk, hogy időtlen időket éltünk és hogy meghatározhassuk az anyag létezésének idejét, meg kellene tudnunk számolni a bérc- és sziklaóriásokat alkotó homokszemeket. A földtekén feltalált sivatagok, termő zónák, hegyek, bércek, havasok nem egyebek tehát, mint nagy összegeket kifejező számegységek, melyeket kimondani, melyeket összeolvasni már nem képes a véges emberi elme. A történelmi idők tartama felett is vitatkoznak a tudósok. Egyik részük nem a jegyekből, primitív bizonyságokból kiszámított időt tartja a jelenleg is élő nemzetek származásának, felbukkanásának s így létezésének korhatárául, hanem azt a hosszú tartamú időt is hozzászámítja, ameddig egy népfajnak élni, mondjuk vegetálni kell, míg nemzeti léttét, történelmét, — jobban mondva népek felfelé törő küzdelmét, — fenmaradó emlékekkel igazolni tudja, amig a kutatók és történetbúvárok felfedezik őket, mert éltek, alkottak s életük folyamata, alkotásaik már semmi egyebek, mint: történelem. A népek életének így megállapított életkora rengeteg nagy idő, de mégis eltűnő kicsi szám amaz időtlen időhöz képest, amit a világot, a természetet, az életet alkotó anyag létezése bizonyít. És mi magyar nemzet, ebből a végtelen időből imhol csak egy ezredévet vallhatunk magunkénak, amely alatt nemzeti és állami létünk jelenlegi építményét megalkothattuk, a sors annyi vihara között. Ma pedig ennek az ezredévnek egy homokszemét, a múlt esztendőt búcsúztatva, szinte megdöbbenő szívvel üdvözöljük az új 1916-ik évet. És ez az aggódó szorongás, ez a megdöbbenés kellően indokolt is bizonnyal. Történelmi létünk hosszú évsorához most kapcsolódott oda, most lett a múlté az 1915. év. Odasimult az 1914-hez. A nagy események, a világrenditő népkatasztrófák jelzője lesz e két évszám mindig. Borzongással fogja e számokat kiejteni a késő utód, tudva és érezve, hogy a kulturnépek rettenetes küzdelmének mindet elsöprő viharát jelzik. És most önként kínálkozik egy szám a sorozatban, mely még nem jelent semmit, amelynek még nincs teste, amelynek még nincs lelke, amely még nem telt meg borzalmas szenvedésekkel, amely még nem is biztató ígérete a szebb, boldogabb jövendőnek.Egy porszem, egy homokszem, az idők egy atomja suhant ide közzénk, csak neve van: 1916. És mi megdöbbenve, félve, majd a reménykedés pírjának lázában égve tekintünk az ujesztendőre. Ezer év küzdelmének eredményei, a népek életének és tülekedésének feltétlenül, törvényszerűen bekövetkezendő jelenségei azok a vérzivataros harcok, amelyek lángba borították a világot. A kiválasztás örök természeti törvénye fogja jelenteni majd a síriatot azokra a nemzetekre nézve, amelyek a népek irtózatos végküzdelmében erkölcsileg, anyagilag, kulturáltságban és nemzetfentartó erőben gyengének találtattak. Hogy mely nemzetek lesznek azok, amelyek a végküzdelemben egyéni, nemesebb, szebb, igazabb és emberiesebb világrend megalkotására és fentartására hivatottak, azt az 1916. esztendő fogja megmutatni. Nekünk azonban — akik az ezeréves múlt sokszor szégyenletes testvérharcaiból, a tett- és államfentartó erő teljes ellankadásának sokszorosan ismétlődő szomorú jelenségei után is — a magyarok Istenének kegyelméből, úgy tudtunk kikerülni, hogy ma az ellenségek megszámlálhatlan tömegével szemben elért erkölcsi és jellembeli fölényünket is bizonyító véres győzelmek által irányzódott reánk a világ népeinek csodálkozást és tiszteleteket kifejező tekintete: — most az 1916-ik esztendőben ujjabb bizonyságot kell város, a kicsi, köves város, a görbe utcák, a roskatag házak, a hűvös udvarok. Ott volt előtte egész ifjúsága, a tíz éves múlt, tele bohósággal, szerelemmel. Ott volt előtte a barna szemöldökű Marika, akivel bolondos-vigan járt a vadvirágos tavaszban és azt hitte akkor, hogy nincs hervadás, nincsen bánat. A Marikáék háza második otthona lett. Szerette a recsegős lábú foteljeiket, szerette langyos, hig kávéjukat, szerette Marikát, a nedvesen ragyogó éjfekete szemét, szerette a mosolygását, a szavát, a duzzadó ifjúságát és azt hitte, hogy Marika az övé, egészen az övé . .. És Marika a másé lett. A csizai bérlő holdszinti paripái többet értek minden szerelemnél. Marika könnyű gesztussal mondott búcsút a kicsi köves városnak, a szüleinek, recsegős lábú foteljeinek, meg neki, igen meg neki. . . De hisz ez is a múlté már. Tíz év nagy idő, annyi tűnt le azóta, ahogy utoljára nyújtott keret felé, miközben erős, fehér fogait mutogatta. — Isten vele, barátom . . . És elment. Azt hitte, hogy magával viszi a boldogságot, ki a trágyaszagu tanyára, az alacsony ereszű bérlőlakásba, a buja termésű táblás földek közé.. . Álmos Balázs, a komoly szemű falusi tanító is azt hitte, hogy úgy van. De most nemrégen, mikor a nyárvégi hőség sárgára aszalta a konyult fejű zabot is, Álmos Balázs a hegy alá ment. Felkereste a régi, kicsi várost, az ismerős utcákat, az ismerős házakat. Az elavult emlékek ismét felfrissültek és olyan volt az valamennyi, mint a vizet kapott virágcsokor. A Marikáék házát sem kerülte ki. Szívében a borús bánaton kívül egyéb úgy sem lakott tennünk arról, hogy nemcsak a történelem legnagyobb csatáiban, de a majdan elkövetkezendő béke idején is helyt fogunk tudni állani és méltók fogunk tudni maradni ahoz a dicsőséghez, amelyet bátorságunk és hazaszeretetünk szerzett a jelen Magyarországának. Ha ez a háború nem lenne fényes bizonyság arra, hogy csak érzésben, gondolkodásban, kultúrában, jellem és tetterőben egységes nemzeteké a jövő, akkor talán még folytatnók a béke testvérharcait és lázítanánk továbbra is egymást, társadalmi osztály, felekezet szerint egymás ellen, amint azt a háború előtti idők szomorú tanúsága szerint tette a társadalom, sok-sok alkalommal rendszeresen, sőt hazafiság mezében hirdetve szóban és írásban a gyűlölséget. Most azonban a háború, az életben, fájdalomban, szenvedésben, halálban egységes, igazi egyenlőség és testvériségnek füleinkké kiáltó bizonyságot bizonyságra halmozó bibliája lett. Aki 1916-ban nem érti meg, hogy a magyar nemzet minden tagjának érzésben, gondolatban, nyelvben egységessé kell tenni, — az máris kívül áll ezen a nemzeten. Magyarok Istene! Add megérnünk, hogy a valódi demokrácia mindent kiegyenlítő szelleme szállja meg lelkeinket ez új esztendőben. Add megérnünk, hogy dicsőséges, irtózatos csatákban elesett testvéreinkhez méltók lehessünk mi élők, és amit a holtak szereztek, azt megtartani, azt felvirágoztatni tudjuk, s az új nagy Magyarország kereteiben egységes, nagyratörő nemzetet lássunk. Erre a nagy munkára szükséges elhatározásokat érlelje meg bennünk az 1916-ik esztendő. Háborús világ. Besorozott népfölkelők és önkéntesek behívása. Marika. Irta Rácz Pál. • Az alkonyati csendesség titkon lopódzott végig a falun és lassan ránehezedett az országút mellett sorakozó púpos viskókra, melyeknek aprón barnuk ablakai lehunyt pillákhoz hasonlítottak. A szomorúan tespedő őszi felhők hideg permetegje a múlékony reggel sárrá hígult, melyben egy csapzottj szőrű házikutya cupogott, hasig verve magát a piszkos kabarékkal. Csend volt. Túlnan, a dombba emelkedő foltos hátú mezők felől fekete varjak húzódtak lusta méltósággal a sovány koronáju lombtalan akácok felé. Kint az udvaron a kopasz eperfa gallyai között a nyáron feldobált karódarabokat lengette a ködöt cipelő álmos esti szellő. A széles, sáros után sietve suhant el egy-egy későre maradó s az ijesztőn közeledő sötétben már alig-alig látszott. Egy komoly szemű tanító, a kicsi, homályos ablaküvegen keresztül a széles udvart bámulta. De nem is bámulta. Tekintete ugyan ott nyugodott a nedves, ócska haranglábon, melynek oldalához támaszkodva gunnyasztott a részeg harangozó, gondolatai azonban belebarangoltak a szürke messzeségbe, oda, ahol ilyenkor ősszel a vedlett testű hegyekből csak az alja látszik ki, mert a többi belemerült a felette borongó nedves keblű köd magasló mélységébe. Gondolatai odakóborogtak a szülői házhoz, egy édesanyához, akinek most sovány, elnyűtt vállán harasztkendő tartja a meleget. És a borús alkonyat megelevenedett. Ott volt előtte a széles udvar fövénytalaján az egész A hivatalos lap közli a honvédelmi miniszter rendeletét, mely szerint az 1873., 1874., 1875., 1876., 1877. évben, továbbá az 1891., 1895., 1896. évben született s a múlt év december havában megtartott népfölkelési bemutató pótszemlén az utószemlén alkalmasnak talált népfölkelők az 191ß Kissé megrezzent ugyan, mikor az alacsony szobában, a recsegős lábú fotelek között, ott találta a fiatal asszonyt, de csakhamar megnyugodott. Marika üdének, Marika mosolygósnak, Marika boldognak látszott. Meg is kérdezte Álmos Balázs: — Jól érzi magát az új környezetben? Marika ügyesen affektált: — Jól, nagyon jól. Az uram — tudja — igen kedves és előzékeny. Meg van mindenünk, ami szükséges ... Van egy kis fiacskám Nagy fiú már, hat éves . . . — Annyi... — gondolkodott el Balázs. — Persze, persze, maga barátom a múltat számolja, a mi bohóságunkat, a mi tavaszunkat, a mi szerelmünket... — Édes mosolyra nyílt ajka, míg Balázs csodálkozó tekintettel nézte. — Ugye csodálkozik, hogy van merészségem felidézni a múltat, a kettőnk múltját, azt, ami bennünket egyszer összekötött, amit egy ember, az én uram olyan gyorsan, olyan hamar szétszakított... Látja, én elfeledtem, régen volt... és én most boldog, nagyon boldog vagyok.. . És meleg öleléssel szorította magához a szobába lépő szöszke fejű fiacskáját, kinek báni és szeme kedves naivsággal függött Álmos Balázson... — Örvendek rajta! — mondta bánatos őszinteséggel a tanító. — Örvendek, hogy ifjú szerelmünk kábító fénye kiveszett szivünkből. Örvendek, hogy nincs belőle se itt, se ott semmi... Enyémben sötétség maradt, magáéban, Marika, boldogság honol.. . Mondom örvendek néki! Az asszony e szavakra felpihegett. A lélek viharának valami láthatatlan villáma végigcikkázott hamvas arcán. Nem ezt várta, mást várt. Álmos Balázs azonban tompán folytatta: — Higyje el, Marika: a nagy természet szó- Lapunnk mai száma 4 oldal,