Az Üstökös, 1864 (7. évfolyam, 1. félév 1. szám - 2. félév 27. szám)
1864-01-02 / 1. szám
az Ábel meg lenkoriczát pattogtat. Az anyjuk el-* hitette velük, hogy ez igen kegyes mulatság. Ha már fel volna találva a kéntelen gyufa, szent, hogy rám gyújtanák a házat. Pedig assecutálva sincs. Telik is nekem! Óh be kegyetlenül unom magamat idehaza ! A kártyát még csak hatezer esztendő múlva fogják feltalálni, a sakk is jó távol eak még az időben, de ha volna is, ugyan kivel játszanám, mikor egyes egyedül vagyok nemes ember ezen a pusztán! Mindenféle mezei ördöggel csak nem ülletek le. Noé is hol van még a maga találmányával ? Csak legalább volna egy kocsma a világon, ahová az ember egy kis levelfelejtőre betérhetne. Vagy legalább az a Nicetius született volna előttem száz esztendővel, aki a dohányt fogja majd először ültetni, hogy ha egyébre nem, legalább pipára gyújthatna az ember, s fumigálhatná a világot. Még csak ez sincs jölt be rettenetes unalmas dolog az emberiség ősapjának lenni! Persze, hogy az én időmben még újság sem jár, hiszen Thant még fel sem találta a betűket , de ha volna is, mit írnának bele ? csak nem kezdhetik el még az én öltő időmben a német kérdés megoldását? Akármi újság volna, ha az Idők Tanúja volna is, jól esnék ebben a szörnyű unalmas időben, de hát mondom, hogy még nincs a világon betű, ezt a naplót is csak úgy diktálom egy fiatal árván maradt kakasfejű ördög fiúnak, hogy tartsa az eszében s majd hatezeregynehányszáz esztendő múlva, diktálja le megint egy másik embernek, aki velem épen sympathiázik. Az asszony azt mondja, hogy lássak dolog után: foglaljam el magamat hasznos munkával, s akkor majd nem fogok unatkozni. De ugyan mit dolgoznám ? Hiszen hol van még Tabálkain, aki a kovácsmesterséget fel fogja találni, vagy csak Triptolemeus is, aki a földművelést divatba hozza. Én csak nem törhetem ilyeneken a fejemet, mert engemet urnak neveltek. Ezt tudhatná az aszszony. Volt én nekem szép domíniumom, ahol megélhettünk volna dolog nélkül, minek prédálta el ? Dolgozni! Persze. Mintha az olyan könnyű volna. Aztán mit szólnának hozzá majd az unokáim, az a sok gróf, meg a sok herczeg, ,ha megtudnák, hogy az ősapjuk napszámba járt és dolgozott? Én csak nem dolgozom. Azt megteszem, hogy a birkákat, meg a tulkokat kihajtom a mezőre, hogy a lovakat őrzöm; ez már jobb foglalkozás. Szeretem, ha azt mondják, hogy nekem vannak a legszebb lovaim. Csak az a kár, hogy még senki sincs a világon, akinek dicsekedhetném vele. Ennek az egynéhány fakó ördögnek talán, aki itt gyalog jár, és tudálékoskodik? Értik is ezek azt! Fogadok, hogy a tudós ördögök még hatezer esztendő múlva is gyalog fognak járni. Csak azt nem szeretem, hogy éjszakára mindig haza kell terelnem a csordát. Az asszony odahaza azt mondja, hogy éjjel nem jó kinn hálni, mert olyankor a rosz lelkek kalamajkát járnak a gyepen, s ráijesztenek az emberre. Csak azt tudnám, hogy vannak-e ezek között a rosz lelkek között asszonyok is ? Azok bizonyosan nagyon szépek lehetnek. Ez igen természetes deductió. Mert ha a jó lelkek is, mint az én derék áldott feleségem, olyan kiállhatatlanok, hogy a természet kénytelen volt őket mindenféle szépséggel felruházni, hogy egy kicsit tűrhetővé tegye a velük való szövetséget; hát még a rosz telkekre mennyi mindenféle bűbájos szépséget kellett neki pazarolni, hogy az existentiájukat biztosítsa? ! (Folytatása következik.)