Az Üstökös, 1865 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1865-01-14 / 2. szám
A „ Telivér“ szerzőjének levele, a „Mi újság a szomszédban“ szerzőjéhez. Pozsony, decz. 20. 1864. Jó reggelt! Ne higgye uraságod, hogy művem rendkívüli sikere , — főleg a szinpadon kívül — kábított el, midőn az európailag szokásos megszólítás helyett, az ezt pótoló „jó reggelt“-tel köszöntök be. Uraságod, mint világban forgott ember, bizonyosan kapott már az osztályomhoz tartozóktól levelet, s minthogy uraságod sem nem bankár, sem nem fiskális, e levelek bizonyosan, vagy minden megszólítás nélküliek, vagy a leereszkedés foka szerint, az általam is használt bevezetéssel látják el. Uraságod azonban, mint mondám, sem a siker mámorának, sem tiszteletlenségnek ne tekintse azt, hogy én is osztályom elve és szokásai szerint cselekszem. Megvallom, e szokást én sértőnek tartom, de e kérdésnél, mint „Telivér,“ művemben meg van írva : „-----------------------csupán az határoz, Lehet hibázunk és a védett elv tán rész, Az határoz, mondom, osztjuk-e az elvet, A mely osztályunké, lealkuvás nélkül“ ? Én, amire, mint telivér aristokrata osztom kasztomnak elveit, s uraságod e magyaráztomban , ha levelem megszólítása a maga illemfogalmaiba ütköznék, elégtételt nyerhet, és e magyarázat után uraságod nem fog keresni lenézést az irodalom munkásai, a fejek munkája után élők irányában, nem legalább nálam, ki írói diletantismusom alkalmával megírtam, hogy : * „-----------------------a főnemes lovat, Gyapjút, búzát árul, a mit vagyona ad ? *) Ha a ménes és nyáj, mint töke, nem szégyen, Az író munkáján pénzt mért ne cseréljen“ És mégis, lássa amire, ilyen erős a szokás, tulajdonképen az osztályszellem hatalma. Aztán, ha én az uraságodhoz intézett levelet nem úgy kezdem, hogy „jó reggelt,“ vagy, mi köztünk szokásosabb, minden megszólítás nélkül, akkor okot adok uraságodnak is, hogy oszsza azok kételyét, kik azt hiszik, hogy az alólírt nem kékvérű aristokrata. E kétely engem a szánalom mosolyára indít, mert, vallja meg, amire, hogy (tisztelet, és becsület bár az uraságod osztályabelieknek) az én osztályom által genialis inventióval Lateinereknek nevezett egyének közül, tán az egy Bérczyt kivéve, senki sem bírhat annyi ismerettel a nemes sport-tudomány kerében, mint amennyire irodalmi diletantismusom koszorúzott eredménye tanúsít. Azonban, ha közel szemügyre veszszük a kérdést, némileg igazoltnak fog feltűnni osztályomnak elfogultsága uraságok irányában, midőn a szinpadon a legtehetségesb irók műveiben oly helyzetek, az úr és szolga közti viszonyok árnyéklatai fordulnak elő, mik a miveit körökben a lehetlenségek közé tartoznak, mik a páholy közönségét nem a helyzet komikuma által felidézett mosolyra , hanem az írónak, a miveit körök , a gentleman szokásai felőli fogalmának ferdesége miatt jogos szánalomra indítják. De hiszen levelemnek czélja nem e doctrinarség, hanem hogy uraságodnak szerencsét kívánjak vigjátékának nagy sikeréhez. A múltkor a véletlen egy tolakodó utitársat juttatott mellém a Waggonban. E tolakodó ember, ki egy halmaz újsággal volt ellátva, megkínált a Bolond Miska azon számával, mely uraságod munkájáról szól. Örömmel olvastam, hogy a maga vígjátékáról egyik lap sem szól a kemény ítélet hangján, így a maga darabja jó lehet. Megbocsátom útitársamnak a tolakodást, mert csak ennek folytán tudhattam meg, hogy uraságod jó munkát irt, minthogy én, mint maga tudja, a „Vadász és Versenylap,“ s egy bécsi újságon kívül más lapot nem járatok, s a magyar lapok közül csak a P. Lloydot olvasom, Apropos Lloyd! De ha uraságod vígjátéka oly jó, amilyennek kell azt tartanom a „Bolond Miska“ jelentése után, akkor hogy bánhatik önnel oly barbárul a Lloyd, melynek eljárása, bocsánat a hasonlatért, eszembe juttatja azon komikus helyzetet, midőn valaki felebaráti szeretetből az átmentében fekvő utast minden erővel lábra akarja állítani. A szegény gyarló ember azonban csak nem tud lábra állni. Végre több haszontalan kísérlet után, a felebaráti szeretet apostola sorsára bízta a lefekvésre hajlandó testvért, s inkább ledobva, mint elejtve őt, szegény fejének megvérzését okozza. A Lloyd is elmondá, mily nehéz már most tetszeni oly franczia vígjátékok után, melyek még az ember testi hibáiból is a komikum eszközeit merítik, melyek a legnagyobb raffinement-val fokozzák a komikum hatását, a Lloyd, mondom, feléleszti uraságod erkölcsi elveit, hogy művét megmentse, de hiában, lábra csak nem állíthatja, s végre haraggal inkább ddobja, mint elejti, úgy, hogy a vérét látom omlani az" areopag homokján. Ez ítélet, megvallom, engem megzavart. Higye el, amire, hogy a Lloydot nem olvasva, megosztottam volna magával habáraimat, melyeket halántékim körül a „Telivér“ font koszorúba, de így csak az szolgáljon elégtételéül, hogy művét ép oly gyakran fogják adni a színpadon, mint adják az én vígjátékomat. Isten velünk. (Már mi igy szoktuk a levelet befejezni.) , s Péter Pál. *) Az az, akinek még "Vagyona van. " Szerk. 11