Az Üstökös, 1869 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1869-09-11 / 37. szám
Jelenet a „Borsszem Jankó“ szerkesztőségében. Szombaton délután. Szedőlegény. Szerkesztő úr, tessék már fölkelni. Drágay. Ha mi a ménkű, hát már reggel van ? Szedő. Nincs kézirat. Drágay. Mennyi nincs? Szedő. Semmi sincs, s holnap meg kellene jelennie a lapnak. Drágay. Jaj de keserves dolog! Ez a mindenheti muszájviczcz. Vegye elő barátom a múlt esztendei lapjainkat, válogassunk belőlük: mi van itt? „Jókai zsidó.“ — „Jókai dúsgazdag.“ — „Jókai mint ikes ige csináló, nem fi o l o g, hanem a d o l l o l o g.“ Szedő. Jó lesz. Ezeket szedni sem kell, mert már stereotipirozva vannak. Drágay. Hát még valami galvanotypirozott Patay Pista nincsen ? Szedő. De van. Patay Pista iszik. Patay Pista bort iszik. Csiky Sándor kulacsból iszik. Ezeken nagyon jókat szokott nevetni a közönség. Drágay. No már most ez elég, a többit rajzolja tele Élies. Szedő. De nincsen tárgya. Drágay. Menjen kérjen Andrássytól. Fogadjon ő excjával egy palack pezsgőbe, hogy nem tud jó képtárgyat mondani, aztán veszítse el. Szedő. Most nem fogad ő excja! mert sok pezsgőt nyert lverkápolytól. Drágay. Hát nem bánom én, vegye a tintát Klics csepegtessen két egész oldalt tele disznókkal, azokat kenje el az ujjával, s mondja rá, hogy afrikai kép. Tőle ez is zsenialitás lesz. Szedő. Még akkor is hiányzik két oldal. Drágay Ejnye! Hát az a többi gézengúz*) nem irt semmit ? Szedő. Nem érnek rá , mert azok mind Királyi urnái robotba alusznak. Drágay. No hát vágjon ki egy czikket a „Pesti Naplódból, s töltse ki vele a „Borsszem Jankót, engem pedig hagyjon Királyi Pál urnak — segíteni. *) Ki van mondva itéletileg, hogy ez nem sértő szó . Kukliné prédikácziói. No, ez szép dolog. Alig húzom ki a lábamat a házból, már szalad utánam a szolgáló, hogy jöjjek haza, beteg a tensor, s nekem ott kell hagynom az egész mulatságot. Látta volna csak, hogy sugdostak a szomszéd asszonyok. Még jól meg sem mutathattam a toilettemet. De én nem tudom mire való egy beteg férj a világon ? Ha egy asszony fekszi a betegágyat, az arra nézve dicsőség, de egy férfiúra nézve szégyen. Azt mondják a doctorok, hogy a calculus bánt. Hát mit jársz mégis abba az iskolába, ahol azokat a rosz calculusokat osztogatják ? Aztán mingjárt minden kis baj miatt így alarmirozni a világot ! Elképzelheted, mikor nem örökbe bírod azt a nagy jószágot, hanem csak v ita r i t i u m-képen! Mi lesz én belőlem, ha egyszer meghalsz? Az igen rosz intézmény, hogy az asszonynak meg kell várni, míg a férje meghal, s csak azután mehet férjhez. Ezen most segíthetne az oecumeni concilium. A vén férjnek zárdába kellene menni és a feleségét fejdiszével együtt másnak rezignálni. Vagy legalább azt kellene törvénybe hozni, amit dicső Lamartinnak mondott egyszer a kofák küldöttségének, akik őt sorba akarták csókolni, hogy „bizonyos életkoron túl a nők nem nők többé, hanem férfiak.“ Nekem az is tetszenék. — No, hát jobban vagy már ? Tán föl is kelsz ? Kell papucs? (Nem kell?) Tán bizony a hoszuszáru csizma kell ? Mutasd meg a szomszédnak, hogy legalább a lábadról ismerjenek rád, így ni! Csak nekem kell egy kicsit porolnom rád, mind márt elhagyod az ágyat. — Én talán már vissza is mehetnék a szűz (olvasd „suez“) kanális megnyitásának ünnepélyéhez ? (Hogy azon magad is szeretnél ott lenni ?) Ugyan hagyd el. Felsülés. Valamelyik számunkban egész sorozatát közöltük azoknak a módoknak, amelyek szerint azt az Ubryk Borbála esetét el lehetne tussolni. Biz azzal felsültünk. Jobb módot talált arra a krakkói törvényszék. Simpliciter haza eresztette a vádlottakat. Mathematica. Egy rői polgár illuminált állapotban lelvén megállóit a város piaczának kellő közepén, s fényes délben sokak által bámultatva büszke önérzettel kiálta el magát: nincsen nekem csak egyetlen egy jó barátom: Kálmán és Zehery!