Az Üstökös, 1877 (20. évfolyam, 1-40., 1000-1011. szám)
1877-09-16 / 37. szám
4340 STÖKÉS. Skptkmkkb 16. 1877. MUSZKA RAJZOK. Orosz canonisatio. HIAGY Péter czár idejében történt, hogy az ocsad rjakoffi kalugyev-kolostor annyira roskatag állapotba került már , hogy a tatarozgatás helyett tanácsosabb volt újat építeni. A régit a czár rendeletére lebontották, mikor már az új lakható állapotban volt. A hajdani orosz módra épült nagy zárdának tömérdek apróbb-nagyobb tornya volt, megfelelő nagyságú harangokkal ellátva; csupán egy szögletbe épített toronynak nem volt harangja, sőt ajtók és ablakok is úgy be voltak rajta falazva, hogy a belsejébe csak faltöréssel lehetett bejutni. Mikor ezt a tornyot is elkezdték lebontani, a sok szúette porhadt gerendát lehányva a tetejéről, egy boltozatra akadtak, s amint azt feltörték, találtak alatta egy fülkét. Abban a szűk odúban volt egy emberi csontváz, aminek még akkor is a derekán volt a szeges cingulum, és homlokát körülfogta egy vaskorona, melynek hegyes tövisei a csontba behatoltak. Kezében egy hosszú olvasót tartott. A homlokán levő vaskoronára arany betűkkel volt felírva a neve : »Nikeforosz.« .»Martyr ! Ereklye !« kiáltanak a felfedezők s vitték a czárnak a nevezetes kincs hirét. Az meg kapott rajta : az orosz egyedül idvezitő egyház kebelében a főpásztor egyúttal a czár maga , és így az ő jogai közé tartozik a canonisálás is. Péter czár a feltalált Nikeforosz vértanú szentté tételének egészen megadta az ünnepélyes pompát. A csont ereklyéket, a hozzájuk tartozó vasakkal együtt egy üvegkoporsóba tették, s ünnepélyes processióval hordozták városról-városra, utoljára visszavitték az uj kolostorba, ott az oltár melletti kriptába elhelyezték s pompás márványemlékre írták fel a nevét, s hogy a canonisatio a tusa annál emlékezetesebb legyen, Péter szár száz vilnai diákot, a kik ott tilos társulatokban iszvétellel vádoltattak, kényszerített a Nikeforosz tiszteletére emelt új kolostorba Nikeforista barátokká átalakulni. S nagy öröm volt átalában az egész birodalomban, hogy ime egy orosz szenttel megint több van. A régi kolostort aztán csak bontották alább. Egyszer végre a fundamentomára kerültek az említett harangtalan toronynak, s ott találtak egy kis rézládát, melyet ismét nagy ünnepélyességgel felnyitva, meglelték benne Nikeforosz atyának a történetét, ami pergamenre írva sok száz év előtt eltétetett, s alá volt írva az akkori rendfőnök és valamennyi zárdatag által. No szép dolgok sültek ki abból a protocollumból Nikeforosz atyára. Ő bizony olyan szent volt, aki nagyon szerette a szép asszonyokat, ami hát még nem volna olyan nagy hiba, hogy azért az embert mingyárt befalazzák, hanem még azt is tette, hogy azokat a szép asszonyokat, akiket elcsábított, nehogy elárulják, elküldte a másvilágra, ami már épen nem volt tőle keresztényi cselekedet. E botrányos életért és sokszoros gyilkosságaiért végre a szentszék elé állitatott, s ott azon büntetés lett rá kimondva, hogy állása magasságához és bűne nagyságához képest egy külön az ő számára épített toronyban, szeges vaskoronával megszorított fejjel, befalaztassék. Ez a felfedezés természetesen egészen más színben tünteté fel Nikeforoszt, aki elég indiseretus volt, még csontváz korában is így feltréfálni a czárt és a püspöki kart. De nem is maradt neki Nagy Péter adósa. Már más országban elhalgattak volna az ilyen botránynyal, s a szentet hagyták volna szentnek, hanem Oroszországban még a csontváznak is meg kell bűnhődni azért, a mit holt ember korában vétett. A czár egy újabb ukázt bocsátott ki, melyben elrendelé, hogy Nikeforosz nem lesz többé szent, hanem kidobatik a kolostor kriptájából, csontja elásatik a vesztőhely alá, neve kitörültetik a kalendáriumból és levakartatik a sirkőrül. Azt a száz diákot pedig, akikből Nikeforista barátokat csinált, bedugta a zöldmondatos gránátosok ezredébe katonáknak. Ilyen igazságszerető tudott lenni a nagy czár, Kis Men.