Az Üstökös, 1878 (21. évfolyam, 1012-1063. szám)
1878-06-30 / 1037. szám
302 —-------------------------r—------.,r" .1 -----I---------------------------" . ...----------I------------*--------- - ÜSTÖKÖS. Junius 30. 1878. Ugyanaz a harag, mely Helenka meggyalázásáért azt mondatta vele: »haljon meg a nép, mely őt megbántotta!« viszsza fordult szászoros mértékben Helenkára, ennek a népnek egyetlen leánya miatt, a kitől meg volt igézve. — Igazad van, szólt Helenkának, kegyetlen hideg szóval. Nem illik, hogy a palankinban üljünk egymás mellett. Tehát szállj le te a lovadról, hadd üljön fel ő a te helyedbe. Az engedelmes nő megtette, a mit az ő ura parancsolt: leszállt a lováról s tartotta a kengyelt Czitbarának, a mikor az felhágott a nyergébe. — Már most viseld majd ezt is: rebegő, átnyújtva azt az ezüst paizst az uj menyaszszonynak, a mivel eddig ő védte férjét a csatákban. Az pedig arra használta az ezüst paizst, hogy letépve fejéről gyöngyös pártáját, e paizson, mint kinálótáblán nyujtá azt át a fejedelemnek. Erre a kíséretében jött dévai asszonynép odatódult a testőrcsapat közé, merész csintalansággal felkapaszkodott a vas vitézek kengyelébe, odaveté magát eléjük a nyeregbe, átölelte a nyakaikat, elfojta vihánczoló kaczagásával a vezényszót s az egész hóditó had úgy vonult be Czehrin városába, hogy minden vitéznek a háta mögött ott ült egy kaczagó szépség, a leeresztett hajával kötözve át annak nyakát és karjait. Középett a fejedelem maga a varázsszép Czitbarával. Két oldalt a zenészek, s elől az ártatlan hajadonok, akik czigánykereket hánytak az utczán. íme az álom! Hanem a való: az örökre eltűnt. A jó Helenkát nem látta többé se György fejedelembe Athanáz pápa — se az a harmadik! X. Kara Mustafa Czehrin elpusztítását György fejedelemre, Ramadanovszki leküzdését Kijas- Haszszán fővezérére és Kaplan Ghirai tatár khánra bizva, maga Oczakovba sietett, hogy ezt a várost az euxini tengeröböl és a Dnyeper torkolata között erős táborhelylyé alakítsa át, téli szállásul egész hadserege számára. A munka tündérgyorsasággal ment, a faragott köveket hajóháton hordták át a tengeren Várnából s tízezer munkás dolgozott a falakon. A mint egy napon a nagyvezér körüljárta az épülő falakat, egy asszonyon akadtak meg a szemei, aki a többiekkel együtt a köveket hordta a fején kosárban. Olyan ismerős volt neki ez a nő. — Te asszony! szólta meg. Nem vesztettél el te valamit ? — Soha semmit életemben. — Valamit a fejedről ? Egy fejedelmi koronát ? Az asszony elnevette magát. — Szolganő voltam, szolganő vagyok. -- Az nem igaz. Nem vesztetted-e el a fejedről a főkötődet? Nem Chmielniczka Helenka-e a te neved? Hová lett a férjed, György fejedelem ? Erre a szóra a nevető asszony szeméből kicsordult a köny. Letörülte azt hirtelen. — A mikor elvitte őt magával a Czehrini asszony, akkor már nem volt ő sem férjem, sem fejedelem. Bocsáss! Hadd szolgálom meg kenyeremet! Azzal tovább ment, büszkén emelve felhordott fején a téglás kosarat, mint egy királyné a koronáját. — Elhagyta magát vitetni a Czebrini aszszonytól! orditá fel dühösen a nagyvezér. Akkor ő neki ura a vár, nem ő annak! Most én megyek oda s összetöröm mind a kettőt. XI. Az álomkép megvalósulása sokáig is tarított. Czehrin városában éjjel nappal váltogatta s egymást a tarka isten ünnepély, megannyi uj változata a gyönyörnek, a pompához szegődött kéj, a túlvilági mámor, mely mindent elfeledtet: nagyságot, dicsőséget, hűséget, mely eltöröl múltat és jövendőt; de a helyett a pillanatot teszi meg egy örökkévalóságnak. Egy hónapig dúlt Chmielniczky György abban a gyönyörben, ami csak az Olymp lakóinak volt megengedve, hogy imádott istenek s vétkező emberek legyenek egyszerre. A tündérnő kivette belőle a lelket s mást varázsolt a helyébe. Egy pulya rabszolga szellemét, ki egy szál selyemmel meghagyja magát kötözni. Egész bolondot csinált belőle.