Az Üstökös, 1880 (23. évfolyam, 1116-1167. szám)
1880-01-04 / 1116. szám
Január 4. 1880. ÜSTÖKÖS. Hova? — Aztán megint a felelet nélkül maradó tegnapi kérdések. Azután holnap megint igy, és mindennap igy két hétig. A rendőrség pedig ezalatt naponként kapja a jelentéseket azoknak a stanicliknak a szakadatlan szaporodásáról, amelyek közt akkorák is kezdenek előfordulni mint egy gyapjas zsák. De hát hol az a Somosheőy? Hát a vácziutczában sétál. A Korona-kávéházban piketkoz. A császárfürdői gőzösön udvarol. A Fülemüle kisasszony hangversenyén. Akárhányan látták. Az újságokban is benne van, hogy itt is látták, ott is látták. Csak a két biztos, akinek nincs egyéb dolga mint két hét óta őt hajhászni, érkezik későn mindenhova, mert épen most ment el máshova. Valahára az egyik jókor érkezik. Nézze csak, épen most lép abba az ékszeres boltba. A biztos nézi a nála levő hű fotográfiát: áhá, ő az! Mire megint elteszi jó helyre a fotográfiát, épen egy ferdeszájú angol utas lép ki az ékszeres boltból, s jegyzőkönyvébe írva valamit, eléje tartja: »Gözfagohid?« A biztos kitalálván, hogy mit akar, megmutatja neki, hogy merre menjen a legközelebbi gőzfavágóhoz, aztán siet be a boltba elfogni Somoskeöyt, ahol megtudja, hogy ő maga küldte a gőzfavágóhoz. Hanem ennek a biztosnak ma különösen jó napja van, egy óra múlva megpillantja a Korona-kávéház ablakán keresztül, hogy Somoskeőy otthon újságot olvas. Rohan be rögtön, de hogy minden ok nélkül való föltűnést kikerüljön, s egészen tapintatosan járjon el a dologban, látszólag egykedvűen lép a nagy újságlepedőbe eltemetkezett olvasónak a háta mögé, s gyöngéden érintve annak a vállát, illedelmesen mondja: »Bocsánat uram, egy szóra, ha szabad kérnem!» Amint aztán az az ur az újsága mögül kidugja a fejét és feléje fordul, egyszeriben látja, hogy valami falusi káplán. Siet is tőle bocsánatot kérni, de ő egy más urat keres, aki egy pillanat előtt még ezen a helyen ült, amint ő az ablakon át látta, négyszemközt szólva a híres Somosheőy bárót, nem tetszik tudni hova tűnt el? A káplán úr bizonyossá teszi a biztost, hogy ezen a helyen nem ülhetett más úr egy pillanat előtt, mert ő ül itt egy félóra óta. Ami pedig Somoskeőy bárót illeti, kikéri magának, hogy ő vele ne tessék tréfát űzni, mert ő nemcsak nem ismeri Somoskeöyt, de nem is hiszi hogy egyátalában a világon legyen, mert keresztény ember nem is hihet az ördöngösségben ; csak a csintalan újságírók költeménye az egész Somosheőy-mendemonda, mert hiszen az merőben is lehetetlen, hogy valaki úgy az orránál fogva hurczolhassa éber fővárosi rendőrségünket. A káplán úr azután azokkal a megdöcczenés és megkoppanás nélkül egymás nyomába simuló lépésekkel, amik templomban lábujjhegyen sokat járt egyházi férfiaknak a sajátja csak, kimegy a kávéházból és az ajtóban egy kéregetőnek kegyes alamizsnát ad. A biztos lehorgasztott fejjel ballagván odább a maga utján, újra megpillantja a káplán urat, amint a kigyó-utcza sarkán egy szemközt jövőbe ütődik, kivel kemény szóváltása támad, s kinek a kezébe adva névjegyét, tovább siet. A biztos annak az urnak a vállán át maga is olvassa a névjegyen: b. Somoskeőy Viktor. Tyhüh! Nohát csak utána! Ott megy még ni. Lélekszakadva fogja épen ekkor el a biztost egy másik biztos. íme egy távirat Berlinből. Épen most jött a rendőrséghez a berlini rendőrségtől: »Ne keressék már tovább Somosheőy bárót, mert egy indigó-kereskedő sikeres utánjárására ma reggel szerencsésen elfogták Berlinben. Holnap útban lesz Budapest felé.« No hála isten. Csakhogy nyugta lehet hát az itteni rendőrségnek. Az a káplán iz valami más Somoskeőy. Holnap aztán Somoskeőy helyett uj sürgöny érkezik Berlinből, hogy az akit ott elfogtak nem Somoskeőy, hanem egy potsdami kefekötő. Az igazi Somoskeőy Budapesten van a Balambér-utczában 26 sz. a. Hát csak oda hamar. — Igenis itt lakott, ma hajnalban még duellált a városligetben, hanem épen most ment ki a 73. számú bérkocsin a vasúthoz, hogy Bécsbe utazzék. 3