Út és Cél, 1957 (9. évfolyam, 1-9. szám)

1957-01-01 / 1. szám

2. oldal ÚT ÉS CÉL farkas, a fogait vicsorgató reakció, az ellenforradalmi kulissza. Egyes újságok azonban — valószínűleg a huszadik bolsevista kongresszus zűrzavaros tételeitől megkergülve — arra vetemedtek, hogy a reakció kezemunkája mellett egyéb hátsó okait is keressék a TT-és bűnhullámnak. Nevezetesen az alacsony életszínvonalat, a rosszul szervezett ellenőrzést, hiányos szakismeretet, az erőszakolt és így végrehajthatatlan terveket és sok minden mást, ami a társadalmi tulajdonnal egyáltalán összefüggésbe hozható. Nyilván azzal a szándékkal, hogy az apróbb bűnesetek ezreire is valamilyen vékony magyarázatot találjanak. Az utolsó években ugyanis, szó ami szó, nagyon kevés ember élt a törvényes fizetéséből, egyszerűen azért, mert abból emberileg megélni lehetet­len volt. A „mellékesek" eredetét illetőleg enyhe titok­zatosság uralkodott. Egy bizonyos azonban, hogy soha olyan kevés magánvagyon sérelmére elkövetett bűneset nem fordult elő Magyarországon, mint a legutolsó években. A kérdés erkölcsi elemzéséhez tartozik, hogy koldus a koldustól nem lop, különösen akkor, amikor cseppfolyós halmazállapotban van a társadalmi tulajdon és a megőrzésére hivatottak csapolgatják meg első kézből.­Az csak természetesnek tűnt, hogy az egyébként törvény által tiltott természetbeni juttatásokat a dolgozók nagy része minden tilalom ellenére „megszerezte" a munkahelyén, elsősorban azokat a „zárolt" cikkeket, amelyeknek piaci hiánya végül a legcsökönyösebb „önálló" iparost is a termelő szövetkezetekbe kényszerí­­tette. A bőr, talpbőr, építőanyagok, szerszámok részle­ges vagy teljes hiánya olyan mértékű magánpiaci konjunktúrát okozott, olyan soha nem látott kereslet támadt, amire válaszképpen csak a társadalmi tulajdon kisebb-nagyobb mértékű, de most már rendszeres fosztogatása következhetett. Ilyen körülmények között raktárosok, szállítási alkalmazottak, munkások és hivatalnokok — mindenki sajátos munkakörülményeinek mértékével — naponta szállították haza, vagy óvatosságból idegen lakásokba, esetleg közvetlenül a vásárlóhoz, az aznapi szerzés eredményét. Ez a zárás utáni „áruforgalom" az utóbbi években annyira sajátosságává vált a kisemberek háztáji rendjének, hogy ilyen időpontban illetlenség lett volna a „mellékesek" után szaladgáló családot zavarni. A különböző építő, szerelő fekete magániparok konjunktúráját elsősorban az állami vezetés céltudatos nemtörődömsége kezdeményezte, amely elvtudatosan csak országos vagy egyenesen nemzetközi mértékű és jelentőségű beruházások viszonylatában volt hajlandó gondolkozni. A karbantartások, javítások kérdését sorsukra bízva vakolatlan bérkaszárnyákkal árasztották el az országot, a kommunista internacionálé organizációs tervei alapján. Az államosított vendéglátóiparban, kis- és nagy­kereskedelemben, élelmiszeriparban a törvénnyel tiltott fogyasztás korlátlanul folyik, miközben a gyárakból hazatérő munkások, iparosok a társadalmi tulajdonból szerzett szerszámokkal és anyagokkal iparszerűen űzik az úgynevezett fekete munkát. Közhivatalnokok ellenőrző útjaik folyamán elvárják az ingyenes ellátást, a le­kötelezettek előzékenységét és kellő ellenszolgáltatás ellenében a semmit se látó szemüvegüket használják. Az állami- és pártvezetők széles nyilvánosság előtt használják jogtalanul luxuskocsijukat és építkeznek, dáridóznak ismeretlen forrásokból szerzett tőkéből. Az államvédelem tagjai, az ÁVH-sok titkos alapokból kapják azokat a juttatásokat, amelyeknek árán védelmezik adományozóikat s rettegésben tartják a nyitott szemmel figyelő tömegeket és közöttük az apró tolvajlásaik miatt remegő kisembereket. Nincs az államgazdálkodásnak egy olyan területe sem, ahol ne alakultak volna meg a háziérdek-szövetségek és ne fedezték volna fel azokat a forrásokat, amelyekből minimális veszéllyel lehet meríteni. Sehol sem tapasztalható megütközés, hiszen lényegében valamilyen úton-módon mindenki érdekelve van. A törvények és rendeletek észszerűtlensége és tart­hatatlansága döntő mértékben hozzájárultak az erkölcsi normák katasztrofális lazulásához. Ezeket a törvényeket, de különösen az irányelves rendelkezéseket a magyar nép általános véleménye bolondosaknak, színpadiasok­­nak minősítette. Még inkább az volt az általános meg­győződés, hogy az államvezetés tulajdonképpen nem is azzal a szándékkal hozza a rendelkezéseket, hogy azokat be is tartsa, hanem csak azért, hogy ilyenek is legyenek. A statisztikai felmérések valótlanságai, az adatok ellenőrizhetetlensége, valamint általánosan ismert hamis­sága megteremtik immáron nem a kételkedés légkörét, hanem a bizonyosságot a hamis és hazug alapokról, amelyekre a kommunista gazdálkodási rendszer támasz­kodik. így érlelődött meg fokozatosan az erkölcsi mellékutcák világnézete, így válik a kommunista rémuralom alatt görnyedő Magyarországon íratlan törvénnyé a törvény­­ telenség. , A társadalmi tulajdon védelmének szorosan vett kérdésében lassan kialakul az az általános nézet, hogy a lebukás csak sorrend és idő kérdése, értelemszerűen előbb-utóbb mindenkire rákerül a sor.­­ A fantaszti­kusan zsúfolt, elhanyagolt börtönökből ezerszámra szállítják a rabokat a bányákba, monstre építkezésekhez, hogy fele költséggel minden joguktól megfosztott rabszolgamunkásokat dolgoztassanak. A bíróságokon kialakult gyakorlat szerint a bűnesete­ket — nehogy kiszélesedjenek és széles körökbe ágazza­nak el — körül kellett határolni, az ügyészek és a bíróság a szoros tárgykörön kívül minden egyéb kérdéssel szem­ben tanúsított passzivitása útján. Ellenkező esetben könnyen előfordulhatott volna, hogy egy látszólag világos, egy irányú bűnszövetkezésbe a lakosság apraja­­nagyja belesodródhatott volna minisztertől segéd­munkásig. Azzal kezdtem, hogy a társadalmasítások rejtett és elsőrendű szándéka a kommunista vezetők és kör­nyezetük személyi vagyonának megalapítása volt. A továbbiak folyamán a már társadalmasított vagyonok folyamatos és arcpirulás nélküli „törvényesített" fosztogatásai kerültek előtérbe. A párt rugalmassága kifundálta, hogy az összeömlesztett társadalmi vagyon fel nem hatalmazott fosztogatói számlájára programm­­pereket lehet rendszeresíteni, amelyek segítségével a politikailag nem kívánatos elemeket erkölcsileg kell megbélyegezni. A szabadságukat visszanyert bűnözők az „irgalomteli” kommunista társadalomban teljes bocsánatot nyernek, hogy erkölcsi­­ megaláztatásuk súlyát a rendszer kegyelmező készségén keresztül annál inkább érezzék. Ezek az emberek végtelen kiszolgáltatottságukban mindenre kaphatóvá válnak és körükből kialakítható egy kevésbbé ortodoxnak tűnő spicligárda. A gyalázatosság tetőpontja azonban az a jellemzően kommunista elvi felfogás, amely gyűlöli és ellenséget lát minden szabadgondolkozású és erkölcsileg tiszta emberben, s amely saját „erkölcseihez" szeretne süllyeszteni minden halandót, aki nem részvényese a kommunista érdektársaságnak. Talajt kell nyújtani tehát a túl öntudatos rabszolgák bűnbeeséséhez, erkölcsi fertőbe kell sodorni egy egész nemzetet, hogy aztán a kegyelmezés fegyverével úgy lehessen puhítani és formálni, akár a felmelegített gittet. Adhat-e ezért elégtételt pár ezer kalandor, akiknek sötét számításaiba egyelőre nem csúszhat hiba, mert a szovjethatalmat és a kommunista pártot erkölcsi alapfeltételek hiányában is párbajképessé avatta a saját erkölcseire olyan finnyás művelt Nyugat? Új menekült IX. évfolyam, 1. szám J­an­u­ár 6. Vértanú Nemzetvezetőnk, Szálasi Ferenc születésének hatvanadik évfordulóján emlékezzünk a Hősökre. Akik lángoló hittel, tündöklő bátorsággal harcoltak és adták életüket Hazánk szabadságáért. Ne feledjük, hogy a hungarizmus meghirdetőjének Útján érünk a Célba; csak az Általa hirdetett és életáldozatával megpecsételt hősi életszemlélet győzhet a bolsevizmus istentelen és ember­telen rabszolgarendszere ellen, és csak a hősi áldozat­vállalás teremtheti meg a szabad, boldog Nagymagyar­­országot.

Next