Útunk, 1947 (2. évfolyam, 1-25. szám)
1947-01-04 / 1. szám
UTUNK : 1 VI ANGI SÁNDOR Tárnaveni (TIL ÉS VIDÁRU ! ' I^ Igen és nem, illetve... " A történelem HIDEGE Újra és újraolvasom Gaál Gábor bronzból öntött írását. Élőszóval is hallottam Marosvásárhelyt, az íróesten. Áthatott rajtam tömör mondatainak üteme; kitöltötte fülemet ólomfolyam hangjának mégis könnyed szárnyalása. S mégis hidegen hagyott ez az írás. Hideg árad belőle. A történelem hidege? A remekművek magas, reszkető, csillaghidege-e, nem tudom. Tény az, hogy nem melegszem mellette. Mint ahogy általában nem melegszem az Ütünk fényénél. Persze, könnyű a magyarázat: én is olyan boldogtalan fiatalember vagyok, mint akiről meséli az író, hogy a napokban „elöntötte“ őt. Olyan megmételyezett, didergő ember, akit újjá kell építeni. Csakhogy ez a magyarázat semmire se jó. Hiszen „teli a világ“ ilyenekkel, mint én, hiszen nekem, nekünk szól, felénk száll, érctorok - ból pilleszárnyán az ige... A mi sebünkre ír, amit ír — nekünk kell járható út legyen az Ütünk. Vagy az a baj, hogy én sajátságos,— sui generis — omladék vagyok? Olyan, amit nem kell restaurálni, romokban szép, romokban jó? Az a baj, hogy — megfagyok kimondván — zsidó vagyok?! Nyilvánvaló, hogy nem.Mint ahogy az sem igaz, hogy a zsidó romokhoz nem kell nyúlni. A hazatámolygott erdélyi zsidókat is újjá kell építeni; a hazajáró zsidó lelkeknek is megnyugvást kell adni; őket is be kell vonni a büszke, egyetértő, munkásegyüttélésre való összefogazásba. És látható, — az Ütünk minden számában látható — Erdély legjobb íróinak ebbeli nemes szándéka, megmegújuló igyekezete.) Söni Pál hidegnek érzi a mai erdélyi irodáimat, nem tud felmelegedni „az Ütünk fényénél“ sem. Bevallhatom■: mi magunk is gyakran ujjunk hegyére lehelünk, miközben ezt a lapot szerkesztjük. Azt azonban határozottan kétségbe vonjuk, hogy irodalmunk mindjárt átforrósodnék, ha követné Sőni Pál tanácsát, vagyis ha Auschwitzot venné új kiindulásipontnak. Mi t. i. Auschwitz után sem látjuk gonoszabbnak vagy szánandóbbnak az embert, mint azelőtt. Mi, a Korunk volt szerkesztője és meghittebb munkatársai már évtizedekkel ezelőtt tudtuk és hirdettük, hogy társadalmunk és annak imperialista, tehát rablásra beállított törekvései a teljes elállatiasodás felé hajszolják az emberiséget. Fel kell lapozni a Korunk évfolyamait s a felszabadulás előtti évtizedekben szerkesztett féllegális és illegális lapjainkat s kiderül, hogy mi nemcsak kongattuk a vészharangot, hanem meg is mondottuk: mit kell tennünk, ha el akarjuk kerülni a reánk leső veszedelmet. Sajnos, a munkásosztály öntudatosabb tömegeitől és a haladó polgárságnak egyigen vékony rétegétől eltekintve, a többség nem vett tudomást rólunk, vagy ha figyelt is reánk, nem követett bennünket a felfejlődő■ fasizmus elleni harcban. Számunkra a legnagyobb és legégetőbb élmény, amit irodalmunk felforrósítására felhasználhatunk, tehát azzal kezdődik, hogy mi, magyar és román meg zsidó haladó demokraták, már jóval Hitler ■ és-.Szálasi felülkerekedése előtt, üldö jözött kutyákként ettünk. Medve*'’*-.. tebbek voltunk az ammerikai népe- ~ réknél, akkor, amikor a zsidóság Európa nagyrészében még egyenjogúságot élvezett. Miiket már ekkor internálótáborokbeli hurcoltak, mikor a zsidóság gettóim űzésének gondolata hangosan felettem vetődön. Minket, néhány ezer magyart és románt, a velünk küzdő zsidóelvbarátainkkal együtt a legpokolibb kínvallatásoknak vetettek alá a sziguranca, azután meg a kir. politikai nyomozók, azzal vádolva minket, hogy a zsidók megfizetett Nyilvánvaló, hogy zsidó voltam csak növeli illetékességemet a történelem hidege tárgyában. Hiszen van-e vacogóbb fázás, mint az, ami egy mai magyar zsidóban lakozhat? Van-e bevertebb ablak az ő Auschwitzra meredő szeménél? örökös itt a lélekjárás, A kripta illat és a köd, Árnyak suhognak a sötétben S elátkozott had nyöszörög. ...Aki a vár fehér asszonyát akarja látni, arra fordítsa tekintetét. Aki a történelem hidegét akarja elűzni — onnan várja a visszhangot. De mi hát, amit — ily szakavatottan, — kifogásolok az Utunkban, de az egész háború utáni erdélyi irodalomban is? Csak az, amit már mondtam: hogy hideget tart. Mint a gumi, amiből radírt csinálnak, vagy a széllel bélelt kabát. Ám a hideg az okozat, s nem az ok. Ezt nem lehet eléggé hangsúlyozni. A hideg, a legcsattogóbb és a legszebb jégvirágokat lehellő is — csak hiányt jelent, valaminek (a hőnek) elégtelen voltát. Ezért, e mondat, hogy „azt hiányolom a háború utáni erdélyi irodalomban, hogy hidegen hagy“ — puszta tautológia. Minden háború utáni (közvetlen háború utáni) irodalom hiányérzetet hagy, elégtelennek bizonyul az élménnyel szemben ami mögötte áll. Az első viágháború utáni irodalom úgy volt elégtelen, hogy hátat fordítva az értelemnek és a társadalomnak a szürrealizmus, a futurizmus és a dadaizmus makogásába fulladt. A második világháború utáni pedig úgy, hogy írói , faji és nemzetibérencei vagyunk, elárultuk fajtánkat és a kereszténységet s ezáltal mi a demokrácia követelésének a leplében „a világuralomra törő zsidóság előtt egyengetjük az utat“. Egyre-másra tiltották be lapjainkat, megalázták családainkat, kidobáltattak munkahelyeinkről, fiainkat az iskolákból, a börtönökben megfosztottak meleg ruhadarabjainktól s számosat közülünk ronccsá fagyattak a hideg cellákban, a közönséges rablógyilkosok élelmezhették magukat kívülről, míg a mi rabkosztunkból még a sót is kilopták. Hány elvtársunknak szétdúlták családját, hánynak idő előtt halálba hajszolták gyerekét, míg a fasizmust uralomra segíthették. És ismét csak minket ,számoltak fel" előbb, mikor Északerdélyt Magyarországhoz csatolták. 19111-ben majdnem négyezer magyar és román demokratát fogdostak össze s kínoztak nyomorékká s internáltak vagy börtönöztek be, mert ellenállási mozgalmat szerveztek a zsidó törvények alkalmazása, a románság üldözése és a Szovjetellenes háború ellen? Csak ezeknek az ezreknek a bebörtönzése, megkínoztatása és tönkretevése után gondolhatott a fasizmus terveinek keresztülvitelére. Előbb meg kellett ölniök ezeknek az elvetemülteknek 1988-ban többek közt pl. Józsa Bélát s szétzúzniok az ellenállás titkos szervezeteit, hogy azután a zsidóságot teljesen megfoszthassák emberi jogaitól és Auschwitzba deportálhassák, a magyarságra pedig a hitleri megszállást teljesen rászabadíthassák. . Ezeket élve-tudva, miért nézzük mi az embert egészen más szemibel éppen csak Auschwitz után? Auschwitzban. és Majdanekben csak betetőződött mindaz a sok borzalom, amit az emberiség, a magyarság legjobbjai már átéltek és előre láttak és megelőzni próbáltak. A nagy tragédia benne az, hogy előre látták s a többség közömbössége miatt elhárítani mégsem tudták. Ebben a tehetetlenségben nyer összegezést mindaz a régi kizárások nélkül , józanul, társadalmi célzattal összefogózva, hidegűző táncot járnak. Értsük meg jól: nem azt mondom, hogy ez szükségtelen, vagy éppen helytelen volna. Csak azt mondom, hogy nem elég. Csak azt mondom, hogy ha tánc közben okosan, jótanuló módjára rekedtre is kurjongatjuk magunkat, végül elfáradunk és megvesz a hideg. A tánc szakadék köré fonódik, sőt, háttal állva annak, szakadék peremén jár. És félő, hogy van egy kecses, hátráló mozzanatnál, az egész lánc belezuhan a meg nem értett élmények poklába. E szakadék, melyet egyszerűség kedvéért s a mélypontjáról, Auschwitznak nevezek, — tágasabb, mintsem gondolnék. Benne, elesettjeink vére és könnyeink odatorkoló folyama, csöppnyi tartalom csupán. Figyelmünket oda kell irányozzuk. Mert az képes egyedül elnyelni a történelem hidegét. Igen, a történtek teljes, nem csak politikai, vagy szorosan vett társadalmi megértése, de minden vonatkozású, azaz dialektikus, megelevenítő feldolgozásából fakadhat csupán az új irodalom, az új társadalmat építő ember, írj, borzongásokkal melengető szó. Auschwitz után máskép kell látni az embert. Nem újjáépíteni, újjászülni kell őt. Shakespearről mondják, hogy megváltoztatta az irodalmat s minden utána következő író az ő tanutványa. Ez a helyzet Auschwitzcal is. Nem írásmű többé az az alkotás, melynek valamely rejtett eresztékébe bár, nem érődött be a fémjelzés, Auschwitz megértésének próbája. SŐNI PÁL sok és nagy élmény, aminek szenvedői voltunk. Tanulságra és önkritikára egyedül csak ez a tehetetlenség ad alkalmat. Csak ennek a tehetetlenségnek a kielemzése és feltárása ad értelmet e kérdés felett viaskodni. Tanulságra és önkritikára azonban nemcsak a magyarságnak és irodalmának van oka. Salamon László legutóbbi ötünkbeli cikkével őszintén rámutatott arra, hogy milyen nyomon kell járnia a zsidóság önkritikájának is. Úgy ahogy ő próbál az északerdélyi magyarság és zsidóság elrontott viszonyának mélyére hatolni, feljogosít minket arra is, hogy megkérdezzük: Miért kellene az erdélyi irodalomnak éppen csak Auschwitz után jobb útra térnie? Auschwitz előtt talán jó úton járt, vagy egyáltalán nem volt itt olyan irodalom s nincs-e mai is, ami a valóság előtt legalább egy fél lépéssel elöl viszi a lámpást? Auschwitz nélkül talán megtűrhető volna, hogy erdélyi irodalmunk ezután is a reakciós, népellenes, feudális színezésű gazdag nagypolgárság álnépies vágyainak kiszolgálója legyen, a haladó szellemű pedig ezután is háttérbe szoruljon? És itt ebben a kérdésben kell kiegészítenünk Salamon László megállapításait is. Kétségtelenül igaz az, hogy az északerdélyi zsidóság a kisebbségi elnyomás évtizedei alatt a legnagyobb odaadással támogatta pl. az erdélyi magyar színjátszást, magyar képzőművészetet és irodalmat, de milyen irodalom és színjátszás lehetett az, amelyet támogatott, ha Salamon László szerint ennek „a zsidóságnak nagy része ép oly haladásellenes, proletárellenes és szocialistaellenes beállítottságú volt, mint a többi népek és nemzetek hasonló érdekű osztályokhoz tartozó fiai?“ Nyilván a haladásellenes szellemű színjátszásért és irodalomért lelkesedhetett igazán. Ez azonban így igen durva általánosítás lenne, mert volt a zsidóságnak egy másik rétege is, mely valóban a haladó szellemű irodalmat és színjátszást támogatta, sőt valljuk be, csakis ez a haladó szellemű zsidóság támogatta. Az északerdélyi magyar pénzes nagypolgárság megfojtotta volna ezt az irodalmat s mindent elkövetett, hogy a magyar koldus értelmiséghez nehogy még a híre is eljuthasson. Ez az oka, hogy ennek az értelmiségnek egy része Söni Pálhoz hasonlóan, de egészen más okból, szintén nehezen melegszik fel az Ütünk szellemi tüzénél. Ami Söni Pálnak túl kevés, az ennek a nehéz gátlások, kai terhelt magyar értelmiségi rétegnek túl sok. Túl sok neki a román-magyar barátságnak előlegezett bizalom s túl sok neki az a halvány bírálat is, amit a magyar reakció felett gyakorolunk, jóllehet a magyar értelmiség a soraiból kikerült íróin keresztül odáig eljutott már, hogy belássa, hogy „valahol újat tévesztettünk“, ahogy azt Székfű Gyula még a háború alatt írta, de még nincs ereje pontosan kimutatni, hol volt ez a „valahol“ ? Egyesek ezek közül úgy hiszik, hogy már Szent István idején, a kereszténység felvételekor történt az útvesztés. Elképzelhetn, hogy ezeknek a hideg futkorászik a hátán, mikor Söni Pál Auschwoitznál kezdetné velük a vetések beismerését és az új irodalmi korszak elindítását. Ez az értelmiség, ha már nyilatkoznia kell, szívesebben beszél a jövőről, de amit mond, az valóban hideg, nincs benne lelkesedés, mert túlságosan kötik meg a múlt kisebbségi emlékei. Tüzet, forróságot csak ennek a múltnak és a jelen fogyatékosságainak a kárhoztatásával tudna irodalmunkba vinni. Mivel ezt részben sem akarja enyhíteni a jelen eredményeivel, hallgatnia kell panaszaival és vádjaival is, így aztán amit mégis ír, az se hideg, se meleg, langyos. Ilyen langyos volt sajnálkozása az erdélyi magyarság jórészének a zsidók gettóba üldözése idején is. Eltűrte, hogy nevében a magyar történelem legembertelenebb cselekedetét véghezvigyék, mert nem tudta, hogy önmagával szemben nem követ-e el nagyobb embertelenséget, ha a Hitlerrel szemben állók táborába áll. Folyton a „kisebbik roszszat“ kereste és kifogta a legnagyobbat. Miután a magyarság igazi vezetőit a Horthy-rendszer kiirtotta vagy elnémította, a magyarság hagyta magát teljesen megbénítani azok hazugságaitól, akik hatalmukban tartották a szólás eszközeit. Dérén elhitte, hogy ha Északerdélyt visszacsatolják Romániához, akkor reá megint a nyelvvizsgák, a vasúttól, a közhivatalokból való kidobás, vagy éppenséggel a teljes kiüldözés vár s így ostobán azt is elhitte, hogy a Hitlerrel való szakítás s a zsidók védelembe vétele egyet jelent nemzetiségi megsemmisülésével. Ugyanilyen kínos helyzet előtt állt az északerdélyi magyarság, mikor mi a harmincas évek vége felé arra akartuk rábírni, hogy a revízió ellen foglaljon állást, illetve hogy a bécsi döntésben szerencsétlenséget lásson. Az a sok elbocsátott vasutas, hivatalnok és állampolgárságot nem nyert magyar, nyugdíjat nem kapó özvegy, vagy szökésben lévő katonafiát visszakapni akaró sok-sok család azt hitte, hogy a bécsi döntéssel végeszakad a nemzetiségi háttérbeszorításnak, nyomorúságnak, üldöztetésnek. Mikor mi a Hitler és Mussolini ígérgetései ellen akartuk őket megmozgatni, azt hitték, hogy ahhoz kérjük beleegyezését, hogy továbbra is elnyomott maradjon, hogy továbbra is nyugdíj nélkül, iskola nélkül éljen. Ezt hitte, mert nem állottak rendelkezésünkre a meggyőzés eszközei. Még tavaly nyáron is — egy éves demokratikus politika, felvilágosítás és a szépen fejlődő nemzeti egyenjogúsítás s a háború szörnyű tanulságai után — tétovázott a magyarság nagy hányada, hogy vájjon nem önaga ellen cselekszik-e, ha a román demokráciával szövetkezik a magyar reakcióval szemben. Íme, ez az a néhány fő problémakör, amelybe erdélyi irodalmunknak be kell világítania emberi sorsok ábrázolásával. Ezeknek az emberi sorsoknak irodalmi megjelenítésével lehet és kell forrpontra hevíteni langyos irodalmunkát. Ez azonban őszinteség , bizonyos fokú hideg tárgyilagosság nélkül nem sikerülhet. Nem t lehetünk tekintettel sem az egyik sem a másik náció soviniszta ér.pt ^***ségére, még a zsidóság sorhe két sára sem, bármily nagy szentben és megpróbáltatás is igazolná 'm « a sovinizmust. 'tönk Igazat adok Söni Pálnak abba hogy Auschwitz után nem hásnoit többé az az alkotás, mely nem érti meg Auschwitzot, ha ezt úgy értik, hogy a zsidó írók ne csak szénre-* - dő félt lássanak zsidó sorstársaikban. Salamon László példaadó őszinteséggel tárta fel, hogy „nem az asszimiláció, mint olyan, volt célt tévesztett, hanem az asszimiláció iránya. A polgári és kispolgári zsidó rétegek az uralkodó, a kizsákmányoló főúri és dzsentri (magyar) rétegekhez igyekeztek hasonulni, azoknak életformáit utánozták s eltekintve a forradalmi beár^ lítottságú, vékony tegtől s a zsidó munkásszavától, a konzervatív vaskfé*jru ellenes politika vonaa.) Mindez így igaz, és diiért igaz, akkor nyilván ki kell derülnie az ■ „Auschwitz utáni“ irodalombé^jjg annak is, hogy a zsidósőf^-yrJM a haladásellenes .Jt/jfâya magatartásával jz*»v ’ i ható Auschimffy |\pi I gített elnyomnikát a magyar 5.*. n* lyek meggáite ' . északerdélyi mS* rtását s ködBíti ': is gyászba avK&f ;i »„Î. e nyúló kédajS&L j • /»' )ólna-e mást kispolgári zsidóság asszimilácifi'i mint amilyen volt. Hiszen ^ fjr| féle asszimiláció nemBrr^ 'ra^V/71 tudatos. Hogy asszinmji^iS^ffMi 4 | volna a tőkepénzes, wi Is'VJ birtokos meg I1J dek a földet, nagyrftft, , VwMjvä felszabadulást követti ito. fiúsokkal és parasspTfx^ti A* JWHH lentétes érdek^aM.ffSKS^J^'^PM gek csak az szere alapján « Igen tanulságos, áré .« MfvISZ adat kideríteni, idltn «»!» sorsokon keresztül, hogy miért nem találkoztak ezek az ellentétes érdekek nálunk még a közös veszedelemben sem oly erővel és elszántsággal, mint amilyent a történelem sürgetett. És még inkább irodalomforrósító kérdés az, hogy a most kevés kézbe összpontosuló vagyonok hagyják-e a nagyvagyonúakat tartósan egy sorsközösségbe fonódni a magyar munkássággal és a szegény parasztsággal . Bír-e, tud-e, akar-e a bármily nemzetiségű kapitalista vagyon bármiféle nemzetiségen belül öszszeforrni a feltörekvő néptömegek célkitűzésével ! Mi óhajtanánk , hisz a napi politikában az újjáépítés, a gazdasági nehézségek leküzdése érdekében együttműködni próbálunk vele s néhol sikerül is. Ám az író hatoljon egészen mélyére ezeknek a kérdéseknek. A felszabadulás óta ritkán adtuk ennek jelét, felszínen mozogtunk, művek helyett nyilatkozatokat fogalmaztunk. Ezért süvít a hideg irodalmunkból. Szálljunk hát alá oda, ahol a rejtett nagy tüzek lobognak. És nézzünk körül, lássunk és ne borzadjunk vissza semmitől sem. Csak a legforróbb őszinteség teremtheti meg „az fedés egyensúlyát“ a magyarság között és vetheti magasabbra alacsony hőfokát is „a hidege ellen“. ■ •'% NAGY WkW* Tudomására hozom közönségnek, hogy kincses kárty. Uj-ZilaU megszűnik. 1947 január 1-től Éder Gézával társulok. Ezután a cég fíűtéses és Edec néven fog működni régi helyiségemben. Az őszinteség MELEGE