Útunk, 1947 (2. évfolyam, 1-25. szám)

1947-01-04 / 1. szám

UTUNK : 1 V­I­ ANGI SÁNDOR Tárnaveni (TIL­ ÉS VIDÁRU ! ' I^ Igen és nem, illetve... " A történelem HIDEGE Újra és újraolvasom Gaál Gábor bronzból öntött írását. Élőszóval is hallottam Marosvásárhelyt, az íróesten. Áthatott rajtam tömör mondatainak üteme; kitöltötte fü­lemet ólomfolyam hangjának még­is könnyed szárnyalása. S mégis hidegen hagyott ez az írás. Hideg árad belőle. A törté­nelem hidege? A remekművek ma­gas, reszkető, csillaghidege-e,­­ nem tudom. Tény az, hogy nem melegszem mellette. Mint ahogy általában nem melegszem az Ütünk fényénél. Persze, könnyű a magyarázat: én is olyan boldogtalan fiatalem­ber vagyok, mint akiről meséli az író, hogy a napokban „elöntötte“ őt. Olyan megmételyezett, didergő ember, akit újjá kell építeni. Csakhogy ez a magyarázat sem­mire se jó. Hiszen „teli a világ“ ilyenekkel, mint én, hiszen nekem, nekünk szól, felénk száll, érctorok­ - ból pilleszárnyán az ige... A mi se­bünkre ír, amit ír — nekünk kell járható út legyen az Ütünk. Vagy az a baj, hogy én sajátsá­gos,­­— sui generis — omladék vagyok? Olyan, amit nem kell res­taurálni, romokban szép, romok­ban jó? Az a baj, hogy — meg­fagyok kimondván — zsidó va­gyok?! Nyilvánvaló, hogy nem.­­Mint ahogy az sem igaz, hogy a zsidó­ romokhoz nem­ kell nyúlni. A hazatámolygott erdélyi zsidókat is újjá kell építeni; a hazajáró zsidó lelkeknek is megnyugvást kell adni; őket is be kell vonni a büszke, egyetértő, munkásegyütt­élésre való összefogazásba. És lát­ható, — az Ütünk minden számá­ban látható — Erdély legjobb írói­nak ebbeli nemes szándéka, meg­megújuló igyekezete.) Söni Pál hidegnek érzi a mai er­délyi irodáimat, nem tud felmele­gedni „az Ütünk fényénél“ sem. Bevallhatom■: mi magunk is gyak­­­ran ujjunk hegyére lehelünk, mi­közben ezt a lapot szerkeszt­jük. Azt azonban határozottan kétség­be vonjuk, hogy irodalmunk mind­járt átforrósodnék, ha követné Sőni Pál tanácsát, vagyis ha Auschwitzot venné új kiindulási­­pontnak. Mi t. i. Auschwitz után sem látjuk gonoszabbnak vagy szánandóbbnak az embert, mint azelőtt. Mi, a K­orunk volt szer­kesztője és meghittebb munkatár­sai már évtizedekkel ezelőtt tud­tuk és hirdettük, hogy társadal­munk és annak imperialista, tehát rablásra beállított törekvései a teljes elállatiasodás felé hajszolják az emberiséget. Fel kell lapozni a Korunk évfolyamait s a felsza­badulás előtti évtizedekben szer­kesztett féllegális és illegális lap­jainkat s kiderül, hogy mi nemcsak kongattuk a vészharangot, hanem meg is mondottuk: mit kell ten­nünk, ha el akarjuk kerülni a reánk leső veszedelmet. Sajnos, a munkásosztály öntudatosabb tö­megeitől és a haladó polgárságnak egy­­igen vékony rétegétől elte­kintve, a többség nem vett tudo­mást rólunk, vagy ha figyelt is reánk, nem követett bennünket a felfejlődő■ fasizmus elleni harcban. Számunkra a legnagyobb és leg­égetőbb élmény, amit irodalmunk felforrósítására felhasználhatunk, tehát azzal kezdődik, hogy mi, magyar és román meg zsidó haladó demokraták, már jóval Hitler ■ és-.­­Szálasi felülkerekedése előtt, üldö jö­zött kutyákként ettünk. Medve*'’*-.. tebbek voltunk az ammerikai népe- ~ réknél, akkor, amikor a zsidóság Európa nagyrészében­ még egyen­jogúságot élvezett. Miiket már ek­kor internálótáborokbeli hurcoltak, mikor a zsidóság gettóim ű­zésének gondolata hangosan felettem vető­dön. Minket, néhány ezer magyart és románt, a velü­­nk küzdő zsidó­­elvbarátainkkal együtt a legpoko­­libb kínvallatásoknak vetettek alá a sziguranca, azután meg­ a kir. politikai nyomozók, azzal vádolva minket, hogy a zsidók megfizetett Nyilvánvaló, hogy zsidó voltam csak növeli illetékességemet a tör­ténelem hidege tárgyában. Hiszen van-e vacogóbb fázás, mint az, ami egy mai magyar­ zsidóban lakoz­hat? Van-e bevertebb ablak az ő Auschwitzra meredő szeménél? örökös itt a lélekjárás, A kripta illat és a köd, Árnyak suhognak a sötétben S elátkozott had nyöszörög. ...Aki a vár fehér asszonyát akarja látni, arra fordítsa tekinte­tét. Aki a történelem hidegét akar­ja elűzni — onnan várja a vissz­hangot. De mi hát, amit — ily szakava­tottan, — kifogásolok az Utunk­­ban, de az egész háború utáni er­délyi irodalomban is? Csak az, amit már mondtam: hogy hideget tart. Mint a gumi, amiből radírt csinálnak, vagy a széllel bélelt kabát. Ám a hideg az okozat, s nem az ok. Ezt nem lehet eléggé hangsú­lyozni. A hideg, a legcsattogóbb és a legszebb jégvirágokat lehellő is — csak hiányt jelent, valaminek (a hőnek) elégtelen voltát. Ezért, e mondat, hogy „azt hiá­nyolom a háború utáni erdélyi iro­dalomban, hogy hidegen hagy“ — puszta tautológia. Minden háború utáni (közvetlen háború utáni) irodalom hiányérze­tet hagy, elégtelennek bizonyul az élménnyel szemben ami mö­götte áll. Az első viágháború utáni irodalom úgy volt elég­telen, hogy hátat fordítva az ér­­telemnek és a társadalomnak a szürrealizmus, a futurizmus és a dadaizmus makogásába fulladt. A második világháború utáni pedig úgy, hogy írói , faji és nemzeti­bérencei vagyunk, elárultuk faj­tánkat és a kereszténységet s ezáltal mi a demokrácia követelé­sének a leplében „a világuralomra törő zsidóság előtt egyengetjük az utat“. Egyre-másra tiltották be lap­jainkat, megalázták családainkat, kidobáltattak munkahelyeinkről, fiainkat az iskolákból, a börtö­nökben megfosztottak meleg ru­hadarabjainktól s számosat közü­lünk ronccsá fagyattak a hideg cellákban, a közönséges rablógyil­kosok élelmezhették magukat kí­vülről, míg a mi rabkosztunkból még a sót is kilopták. Hány elv­­társunknak szétdúlták családját, hánynak idő előtt halálba hajszol­ták gyerekét, míg a fasizmust­­ uralomra segíthették. És ismét csak minket ,számoltak fel" előbb, mikor Északerdélyt Magyarország­hoz csatolták. 19111-ben majdnem négyezer magyar és román demok­ratát fogdostak össze s kínoztak nyomorékká s internáltak vagy börtönöztek be, mert ellenállási mozgalmat szerveztek a zsidó tör­vények alkalmazása, a románság üldözése és a Szovjetellenes hábo­rú ellen? Csak ezeknek az ezreknek a bebörtönzése, megkínoztatása és tönkretevése után gondolhatott a fasizmus terveinek keresztülvitelé­re. Előbb meg kellett ölniök ezek­nek az elvetemülteknek 1988-ban többek közt pl. Józsa Bélát s szét­­zúzniok az ellenállás titkos szer­vezeteit, hogy azután a zsidóságot teljesen megfoszthassák emberi jogaitól és Auschwitzba deportál­­­hassák, a magyarságra pedig a hitleri megszállást teljesen rásza­badíthassák. . Ezeket élve-tudva, miért nézzük mi az embert egészen más szem­­ibel éppen csak Auschwitz után? Auschwitzban.­ és Majdanekben csak betetőződött mindaz a sok borzalom, amit az emberiség, a magyarság legjobbjai már átéltek és előre láttak és megelőzni pró­báltak. A nagy tragédia benne az, hogy előre látták s a többség kö­zömbössége miatt elhárítani még­sem tudták. Ebben a tehetetlen­ségben nyer összegezést mindaz a régi kizárások nélkül , józanul, társadalmi célzattal összefogózva, hidegűző táncot járnak. Értsük meg jól: nem azt mon­dom, hogy ez szükségtelen, vagy éppen helytelen volna. Csak azt mondom, hogy nem elég. Csak azt mondom, hogy ha tánc közben oko­san, jótanuló módjára rekedtre is kurjongatjuk magunkat, végül el­fáradunk és megvesz a hideg. A tánc szakadék köré fonódik, sőt,­­ háttal állva annak, szaka­dék peremén jár. És félő, hogy van egy kecses, hátráló mozzanat­nál, az egész lánc belezuhan a meg nem értett élmények poklába. E szakadék, melyet egyszerűség kedvéért s a mélypontjáról, Auschwitznak nevezek, — tága­sabb, mintsem gondolnék. Benne, elesettjeink vére és könnyeink oda­torkoló folyama, csöppnyi tartalom csupán. Figyelmünket oda kell irá­nyozzuk. Mert az képes egyedül el­nyelni a történelem hidegét. Igen, a történtek teljes, nem csak politikai, vagy szorosan vett társadalmi megértése, de minden vonatkozású, azaz dialektikus, megelevenítő feldolgozásából fa­kadhat csupán az új irodalom, az új társadalmat építő ember, írj, borzongásokkal melengető szó. Auschwitz után máskép kell látni az embert. Nem újjá­építeni, újjászülni kell őt. Shakespearről mondják, hogy megváltoztatta az irodalmat s minden utána következő író az ő tanutványa. Ez a helyzet Auschwitz­­cal is. Nem írásmű többé az az al­kotás, melynek valamely rejtett eresztékébe bár, nem érődött be a fémjelzés, Auschwitz megértésé­nek próbája. SŐNI PÁL sok és nagy élmény, aminek szen­vedői voltunk. Tanulságra és önkritikára egye­dül csak ez a tehetetlenség ad al­kalmat. Csak ennek a tehetetlen­ségnek a kielemzése és feltárása ad értelmet e kérdés felett vias­kodni. Tanulságra és önkritikára azonban nemcsak a magyarságnak és irodalmának van oka. Salamon László legutóbbi ötünk­beli cik­kével őszintén rámutatott arra, hogy milyen nyomon kell járnia a zsidóság önkritikájának is. Úgy ahogy ő próbál az észak­erdélyi magyarság és zsidóság el­rontott viszonyának mélyére ha­tolni, feljogosít minket arra is, hogy megkérdezzük: Miért kellene az erdélyi irodalomnak éppen csak Auschwitz után jobb útra térnie? Auschwitz előtt talán jó úton járt, vagy egyáltalán nem volt itt olyan irodalom s nincs-e mai is, ami a valóság előtt legalább egy fél lé­péssel elöl viszi a lámpást? Ausch­­witz nélkül talán megtűrhető vol­na, hogy erdélyi irodalmunk ez­után is a reakciós, népellenes, feu­dális színezésű gazdag nagypolgár­ság álnépies vágyainak kiszolgáló­ja legyen, a haladó szellemű pedig ezután is háttérbe szoruljon? És itt ebben a kérdésben kell kiegészítenünk Salamon László megállapításait is. Kétségtelenül igaz az, hogy az északerdélyi zsi­dóság a kisebbségi elnyomás év­tizedei alatt a legnagyobb odaadás­sal támogatta pl. az erdélyi ma­gyar színjátszást, magyar képző­­művészetet és irodalmat, de mi­lyen irodalom és színjátszás lehe­tett az, amelyet támogatott, ha Salamon László szerint ennek „a zsidóságnak nagy része ép oly ha­ladásellenes, proletár­ellenes és szo­­cialistaellenes beállítottságú volt, mint a többi népek és nemzetek hasonló érdekű osztályokhoz tar­tozó fiai?“ Nyilván a haladásellenes szelle­mű színjátszásért és irodalomért lelkesedhetett igazán. Ez azonban így igen durva általánosítás lenne, mert volt a zsidóságnak egy má­sik rétege is, mely valóban a ha­ladó szellemű irodalmat és szín­játszást támogatta, sőt valljuk be, csakis ez a haladó szellemű zsidó­ság támogatta. Az északerdélyi magyar pénzes nagypolgárság megfojtotta volna ezt az irodalmat s mindent elkövetett, hogy a ma­gyar koldus értelmiséghez nehogy még a híre is eljuthasson. Ez az oka, hogy ennek az értelmiségnek egy része Söni Pálhoz hasonlóan, de egészen más okból, szintén ne­hezen melegszik fel az Ütünk szel­lemi tüzénél. Ami Söni Pálnak túl kevés, az ennek a nehéz gátlások, kai terhelt magyar értelmiségi ré­tegnek túl sok. Túl sok neki a ro­mán-magyar barátságnak előlege­zett bizalom s túl sok neki az a halvány bírálat is, amit a magyar reakció felett gyakorolunk, jól­lehet a magyar értelmiség a sorai­ból kikerült íróin keresztül odáig eljutott már, hogy belássa, hogy „valahol újat tévesztettünk“, ahogy azt Szék­fű Gyula még a háború alatt írta, de még nincs ereje pon­tosan kimutatni, hol volt ez a „va­lahol“ ? Egyesek ezek közül úgy hiszik, hogy már Szent István ide­jén, a kereszténység felvételekor történt az útvesztés. Elképzelhet­­n­, hogy ezeknek a hideg futko­­rászik a hátán, mikor Söni Pál Auschwoitznál kezdetné velük a ve­­tések beismerését és az új irodal­mi korszak elindítását. Ez az ér­telmiség, ha már nyilatkoznia kell, szívesebben beszél a jövőről, de amit mond, az valóban hideg, nincs benne lelkesedés, mert túlságosan kötik meg a múlt kisebbségi em­lékei. Tüzet, forróságot csak ennek a múltnak és a jelen fogyatékos­ságainak a kárhoztatásával tudna irodalmunkba vinni. Mivel ezt részben sem akarja enyhíteni a jelen eredményeivel, hallgatnia kell panaszaival és vádjaival is, így aztán amit mégis ír, az se hideg, se meleg, langyos. Ilyen langyos volt sajnálkozása az erdélyi magyarság jórészének a zsidók gettóba üldözése idején is. Eltűr­te, hogy nevében a magyar törté­nelem legembertelenebb cselekede­tét véghezvigyék, mert nem tudta, hogy önmagával szemben nem kö­vet-e el nagyobb embertelenséget, ha a Hitlerrel szemben állók tábo­­rába áll. Folyton a „kisebbik rosz­­szat“ kereste és kifogta a legna­gyobbat. Miután a magyarság igazi veze­tőit a Horthy-rendszer kiirtotta vagy elnémította, a magyarság hagyta magát teljesen megbéníta­ni azok hazugságaitól, akik hatal­mukban tartották a szólás eszkö­zeit. Dérén elhitte, hogy ha Észak­­erdélyt visszacsatolják Romániá­­­­hoz, akkor reá megint a nyelvvizs­gák, a vasúttól, a közhivatalok­ból való kidobás, vagy éppenség­gel a teljes kiüldözés vár s így ostobán azt is elhitte, hogy a Hit­lerrel való szakítás s a zsidók vé­delembe vétele egyet jelent nem­zetiségi megsemmisülésével. Ugyan­­ilyen kínos helyzet előtt állt az északerdélyi magyarság, mikor mi a harmincas évek vége felé arra akartuk rábírni, hogy a revízió el­len foglaljon állást, illetve hogy a bécsi döntésben szerencsétlensé­get lásson. Az a sok elbocsátott vasutas, hivatalnok és állampol­gárságot nem nyert magyar, nyug­díjat nem kapó özvegy, vagy szö­késben lévő katonafiát visszakapni akaró sok-sok család azt hitte, hogy a bécsi döntéssel végeszakad a nemzetiségi háttérbeszorításnak, nyomorúságnak, üldöztetésnek. Mikor mi a Hitler és Mussolini ígérgetései ellen akartuk őket megmozgatni, azt hitték, hogy ahhoz kérjük beleegyezését, hogy továbbra is elnyomott maradjon, hogy továbbra is nyugdíj nélkül, iskola nélkül éljen. Ezt hitte, mert nem állottak rendelkezésünkre a meggyőzés eszközei. Még tavaly nyáron is — egy éves demokratikus politika, felvi­lágosítás és a szépen fejlődő nem­zeti egyenjogúsítás s a háború szörnyű tanulságai után — této­vázott a magyarság nagy hánya­da, hogy vájjon nem ön­­aga ellen cselekszik-e, ha a román demokrá­ciával szövetkezik a magyar reak­cióval szemben. Íme, ez az a néhány fő problé­makör, amelybe erdélyi irodal­munknak be kell világítania em­beri sorsok ábrázolásával. Ezek­nek az emberi sorsoknak irodalmi megjelenítésével lehet és kell forr­­pontra hevíteni langyos irodalmun­kát. Ez azonban őszinteség , bizo­nyos fokú hideg tárgyilagosság nélkül nem sikerülhet. Nem t lehe­tünk tekintettel sem az egyik sem a másik náció soviniszta ér.pt ^***­­ségére, még a zsidóság sorh­e két sára sem, bármily nagy szentben és megpróbáltatás is igazolná 'm « a sovinizmust. 'tönk Igazat adok Söni Pálnak abba hogy Auschwitz után nem h­ásnoit többé az az alkotás, mely nem érti meg Auschwitzot, ha ezt úgy értik, hogy a zsidó írók ne csak szénre-* - dő félt lássanak zsidó sorstársaik­ban. Salamon László példaadó őszinteséggel tárta fel, hogy „nem az asszimiláció, mint olyan, volt célt tévesztett, hanem az asszimilá­ció iránya. A polgári és kispolgári zsidó rétegek az uralkodó, a ki­zsákmányoló főúri és dzsentri (ma­gyar) rétegekhez igyekeztek haso­nulni, azoknak életformáit utánoz­ták s eltekintve a forradalmi beár^ lítottságú, vékony tegtől s a zsidó munkássza­­­vától, a konzervatív vaskf­­é*jru ellenes politika vona­a.) Mindez így igaz, és di­iért igaz, akkor nyilván ki kell derülnie az ■ „Auschwitz utáni“ irodalombé^jjg annak is, hogy a zsidósőf^-yrJM a haladásellenes .Jt/jfâya magatartásával jz*»v ’ i ható Auschimffy |\pi I gített elnyomni­­­kát a magyar 5.*. n* lyek meggáite ' . északerdélyi mS* rtását s ködBíti ': is gyászba avK&f ;i »„Î. e nyúló kédajS&L j • /»' )ólna-e mást kispolgári zsidóság asszimilácifi'i mint amilyen volt. Hiszen ^ f­jr| féle asszimiláció nemBrr^ 'ra^V/71 tudatos. Hogy asszinmji^iS^ffMi 4 | volna a tőkepénzes, wi Is'VJ birtokos meg I1J dek a földet, nagyrftft, , VwMjvä felszabadulást követti ito. fiúsok­kal és parasspTfx^ti A* JWHH lentétes érdek^aM.ffSKS^J^'^PM gek csak az szere alapján « Igen tanulságos, áré­ .« M­fvISZ adat kideríteni, idl­tn «»!» sorsokon keresztül, hogy miért nem találkoztak ezek az ellentétes érdekek nálunk még a közös vesze­delemben sem oly erővel és el­szántsággal, mint amilyent a tör­ténelem sürgetett. És még inkább irodalom­forrósító kérdés az, hogy a most kevés kézbe összpontosuló vagyonok hagyják-e a nagy­­vagyonúakat tartósan egy sors­­közösségbe fonódni a magyar mun­kássággal és a szegény parasztság­gal . Bír-e, tud-e, akar-e a bármily nemzetiségű kapitalista vagyon bármiféle nemzetiségen belül ösz­­szeforrni a feltörekvő néptömegek célkitűzésével ! Mi óhajtanánk , hisz­ a napi politikában az újjá­építés, a gazdasági nehézségek le­küzdése érdekében együttműködni próbálunk vele s néhol sikerül is. Ám az író hatoljon egészen mélyé­re ezeknek a kérdéseknek. A fel­­szabadulás óta ritkán adtuk enn­ek­ jelét, felszínen mozogtunk, m­ű­­vek helyett nyilatkozatokat fo­galmaztunk. Ezért süvít a hideg irodalmunk­ból. Szálljunk hát alá oda, ahol a rejtett nagy tüzek lobognak. És nézzünk körül, lássunk és­ ne bor­zadjunk vissza semmitől sem. Csak a legforróbb őszinteség te­remtheti meg „az fedés egyensúlyát“ a magyarság között és vetheti magasabbra alacsony hőfokát is „a hidege ellen“. ■ •'% NAGY WkW* Tudomására hozom közönségnek, hogy kincses ká­rty. Uj-ZilaU megszűnik. 1947 január 1-től Éder Gézával társulok. Ez­után a cég fíűtéses és Edec néven fog működni régi helyiségemben.­ ­ Az őszinteség MELEGE

Next