Útunk, 1952 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1952-01-04 / 1. szám

--------------abuljkaszim LACHUTI---------------­HŰSÉGESKŰ Öreg a bölcs már. Diákja kérdez: — „Te, ki a titkok titkát megérted, Mindentudó, mondd, számot te vessél:^ Ki drágább nékünk, barát, vagy testvér ? Felel a mester: „Példád az élet. Istölcs tanítását jó, ha megérted. Ő tanít, kétség szavához nem fér: Hűbb a barát, s így több mint a testvér. Testvér támadhat testvére ellen, Igaz barátok hűségesebbek. Ám ha testvéred barát is egyben, Öreg létemre, megirigyellek. Menj hát, kutass fel barátot, százat, S pusztulni fog, ki ellened támad. New Yorktól Kasmírig békére vágynak, Emberek, népek békét kívánnak, Mind, akik szeretik hazájuk népét, S gyűlölik szívből sok ellenségét... Mind, kiknek kedves az élet kiromlott Fénye, de gyűlölik azt, aki rombolt... Egyszerű emberek, fajok és tájak Szülöttei most összetaláltak: Harcos barátok, testvérek egyben. Felesküdt társak a béke­seregben. Szörnyű az eskü a rablók hadának ! Pusztító annak, ki ellenünk támadt Barátja ellen fegyvert ki fog? — Nem lő majd ránk a hadba­ hívott! Korea hegyei vérbe merültek, Jajszava két sokezer sebesültnek. Tudják a tájak, a népek is értik: Testvérük jajgat, testvérük vérzik, — Viet­ Nám lányát, ha éjszaka, orvul Hóhérmarokkal kitépik a sorból: t­udják a béke, s a népek teli Barátságának harcosai: Övék a lány, kit a gyilkos legyűrt és Szégyen ilyenkor, szégyen a tűrés ! — Nőhet a terror, nőhet a börtön s félelem nélkül lendülő hősök, Harcoltok mégis ! Hadd küldöm el Néktek baráti üdvözletem! Hadd mondjam szívből : naponta épül Békéért kü­zdő testvériségünk, S az élen, a világ népei élén Ott tudhatjátok a Szovjetek népét... Általa hull le ott is a rab­ság, S győz majd a béke, s a fényes igazság ! SZÉKELY JÁNOS fordítása NAGY KÁROLY, a lvaim A , I f és villanyhuzalok kö­­r­­tClCson télnyire vastagodtak az éjjel, a fák koronáit is f' "A- a bolyhos zúzmara. A köd ii ég sűrű fátyolba takarja a tini messze. Tétovázom az ismerős utcán — várjon merre is men­jek? Igen, megvan, — s megyek az előttem haladó ember után. Úgy né­zem, vasas. Odamegy, ahova én is tartok. Erre tér, arra fordul — én a nyomában, egyenesen a gyárhoz veze­tő úton. Itt olyan világos van, mintha sütne a nap. Fényben tündököl a gyár, ma­gas, széles ablakszemei és az udvaron égő villanykörték megtörik a ködöt. Visszatekintek a hosszú, egyenes ut­cán, melynek vége csaknem teljesen ködbevész és ahonnan az emberek ömlenek, folynak a gyár, a fény felé. Én az übé irodájába megyek. Két kis helyiségből áll; kicsik, de tiszták; bútorzatuk egyszerű. — Nagy Károly sztahanovistát ke­resem. Az asztalnál ülő, irományaiba mé­lyült ember felemeli a fejét. — Hivatalosan még nem sztahano­vista, de már előterjesztettük. Men­jünk, megmutatom, hol dolgozik — mondja rövid beszélgetés után az übó titkár, kiről megtudom, hogy illegális harcos volt. Az osztály kékes-szürke ajtaja előtt megállunk egy pillanatra. — Amikor ide jövök, mindig össze­szorul a szívem — mondja. — Ez az ajtó a régi világot juttatja eszembe: hideg, nyirkos proletárlakást, rongyos, fázósan összebújt, vékony arcú gye­rekeket, kemény, égőszemű, hajlott­hátú munkásokat, sztrájkot, csendőr­terrort, szigurancapincéket, habzó­szájú jobboldali szocdemeket, felfuval­­kodott, az erő láttán megijedt urakat,­­ a keserves múlt apró részletei vo­nulnak át előttem. Ezen az ajtón ke­resztül menekültem az üldöző -heku­sok elől, mikor egyszer ellepték a gyá­rat, hogy összeszedjék a sztrájkolókat. M , I ft az arcát figyelem s 1^ b^Szel látom, hogy a felin­ 1­dulástól remeg a szája széle. De amint benyit, lelra­­gyog, mint a felhők mögül előbújt nap. A gépek halk, finom muzsikája üti meg a fülem s nagy, világos ter­met látok. Az osztály közepén drótra erősített tábla csüng. „Tisztelet Nagy Károly élmunkás­nak, aki Nina Nazarova módszerével naponta százhatvan százalékkal tel­jesíti túl normáját. Elvtársak, kövessé­tek példáját!“ Beljebb még két tábla, másik két élmunkás nevével díszíti a termet. — Az ott Nagy Károly gépe, — mutat az übó titkár az egyik ablak előtt álló gépre, amely olyan tiszta, mintha éppen most fürösztötték volna meg. — Nagy Károly elvtárs nem ebben a műszakban dolgozik? — De igen, csak ... És most élő, üzemi postát látok: géptől-gépig, embertől-emberig száll az üzenet. Néhány perc múlva meg is jelenik Nagy Károly szürke kezes­lábasában; bal karjával apró gépalkat­részeket ölel magához, jobbját pedig barátságosan előre nyújtja. Már eb­ből is érezhető nyíltszívűsége és kézfogásából magabiztossága. Ar­cán, magas, barázdás homlokán nyu­­godt derű ül. — Na, én magukra hagyom az elv­társakat, beszélgessenek — mondja az übe titkár távozóban. A sztahanovista munkaasztalánál áll, ami gépéhez félkarnyira van, rö­vid, ügyes mozdulatokkal készíti ki a megmunkálandó alkatrészeket. Hol is láttam én már ezt az embert? — tűnő­döm. Persze, tudom már s kérdezem is: — Nem maga bujkált előttem a reg­geli ködben, elvtárs? Rámnéz. — De azt hiszem ... maga jött utá­nam? — mosolyog. Gépe mellé ül — ülve dolgozik, mint a műszerész — befogja az első munkadarabot: igazít, mér, szorítja a satupofát, indít. Nincs egy felesleges mozdulata, mindent nyugodtan csinál, egyszer, de jól! A gyalúgép szabályo­san dolgozik, kése apró forgácsokat taszít le az öntvény durva felületéről. Gépét villamos gombnyomással állítja le A lendülettől még négy-öt mozdu­latot tenne a gyalúfej, de ő a szíjtár­csát megfogja és így félpercnyi időt nyer; ezalatt kiveszi a darabot. — Nyolc óra alatt majdnem egy órát tesz ez ki, — mondja munka közben — egy óra alatt pedig sok mindent le­het csinálni, különösen akkor, ha ki­számítjuk, hogy az mennyire nő egy évben. Ismét elmélyül munkájában — én széttekintek az osztályon és hallgatom a gépek dalát. A Ja maró, eszterga és véső­­gyarú gépek sorban állanak, ahány, annyiféle hangot ad- az egyik kurrog, mint a zöld búza felett szálló daru, a másik rügyét bontó gyümölcsfán éneklő cinkét utá­noz, a harmadik? — diófán fütyülő sárgarigónak hinnéd. De olyan is van, amelyik csörög, akár a fészkét rakó szarkapár, van olyan, ami úgy köhög, mint az őszi ködtől fuldokló vén­ember. Tíz-tizenkét nagyhasú pléhkályha ontja melegét. Kint leszállt a köd s a nap betekint az ablakon. Az osztá­lyon néha elhallgat valamelyik gép, új darabot fognak belé, majd ismét rákezdi énekét. Nagy Károly munka közben félsza­vakban beszél hozzám — nem fokozza munkatempóját, de nem is csökkenti. Dolgozik egyenletesen, mint gépe, amely az üzem elsőszülöttjei közé tar­tozik. — Az emberek általában csak azt tudják, hogy ilyen, vagy olyan új gé­pet is gyártunk már. Ezeket, jobban mondva az ezekhez hasonlót — fej­­­biccentéssel int­gyalújára — máskor külföldről hozattam Minket a Szovjet­unió nemcsak felszabadított, hogy ker­gessük el kizsákmányolóinkat, hanerm­ olyan terveket bocsájt rendelkezésünk­re, amelyekhez hasonlókat a gyárosok hetpecseres zár alatt titkoltak még egymástól is s törvényeik kizárólagos jogot biztosítottak készítésükre. itt van az en h­arantgyaium! Az után mintáztuk — mutat a daru kurrogását utánzó gépre. — Vele együtt érkezett a tervrajz is. Az első sikerült. Ma már tucatszámra készítjük hazánk üze­mei részére. A kések acélját is a Szovjetunió küldi. De kapunk onnan ezeknél még sokkal értékesebbet is, a világ legjobb munkamódszereit! Én Nina­­Nazarova módszerével dolgozom. — Hogy alkalmazza ezt, elvtárs? — Egyszerűen: az ember ismerje, szeresse, tartsa tisztán gépét, mint gondos anya növő csecsemőjét. Erején felül ne terhelje, de amit adni tud, azt vegye el tőle. Nagy Károly már kilenc hónapja dolgozik gépén anélkül, hogy egyszer is javítania kellett volna. Példáját az üzemben számosan követik, de segít­ségadása nemcsak abból áll, hogy má­sokat is megtanít szovjetrendszerű gépkezelésre, hanem még a régebbi munkásokat is tanáccsal látja el, ha olyan darabon dolgoznak, amilyent eddigi gyakorlatukban nem munkáltak. Most Lantos István jön hozzá, aki reggel óta rág egy sonkacsontot, a füstölthúst már leette róla, a gépe azonban köhögve dolgozik. Előbb azt hittem, hogy a táplálkozásnak „áldo­zott“ figyelem a baj oka, de amint lát­szik, mégsem az. Gépfedőt gyalul és majdnem minden új darabnál kicsorbul a kése. Nem állja tovább, tanácsért fordul Nagy Károlyhoz. Ő is, mint sok más idősebb, bácsinak szólítja a nála fiatalabb sztahanovistát. — Nézze már, Károly bácsi, a fene, hogy enné meg ezt ... — Igaz, kemény az öntvény. — Most már ketten nézik a kékesen csil­logó fémet. — De miért nem dolgoznak ezek az öntők úgy, ahogy kell?! Hátráltat­nak bennünket — méltatlankodik Lan­tos. _]/ _­­­hol a szaktársa agyKaroly arcát nézi, hol meg a sonkacsontot. — A sonkán kívül még az is baj itt, hogy vékony az öntvény, hamar hűl és így kemény marad. — Lantos gépéhez lép, megnézi, a késhez nyúl, hogy igazítson rajta. De mást gondol. — Eressze egy kicsit lejebb — taná­csolja. — Nyúljon vele mindjárt az öntvény bőre alá, ott puhább. — Lan­tos szégyenkezve teszi le a sonka­maradékot, beigazítja a gyalukést, in­dít, a gép erőltetés nélkül megy. — Na, így elbírja ez, elvtársam. Szovjet csikó, az Uraiban gyártották. — Szeretettel nézi s aztán visszaül helyére. Széll Pista, egy másik, Nagy Ká­rollyal egyidős élmunkás szólítja most meg. — Ne haragudj, Karcsi, hogy zavar­lak, de öt gyalúfejet kaptam, sehogyse boldogulok velük... — Hát mi a baj? Ismét feláll és már megy is. Nézik, forgatják a gép asztalára he­lyezett tömböket, méricskélik, millimé­terekkel osztanak, szoroznak. — Hát igen, ezt ellőtték egy kicsit, de azért... A mester és még két élmunkás is megjelenik. Tanakodnak. Végül is Nagy Károly javaslatát fogadják el,­­ hogy a gyalufejek vinklisek, egy­formák legyenek, sarkaikból kell lelop­ni egy-egy félmillimétert. Nagy Károlyt délután — három­negyed négyig — munkájában többet nem zavarták, normáját százhatvankét százalékkal szárnyalta túl. Az alkat­részeket már éppen az ellenőrző iro­dába akarja vinni, mikor a tőle har­madik gépen dolgozó Fekete Piroska gyalús, egy apró, kezeslábasba öltö­zött, élénkszemű leány könnyes szem­mel jön hozzá. — Mi a baj, kis Cigányom? — kérdezi a sztahanovista bíztatóan a szipogó leányt és olyan szeretettel néz reá, mint apa a gyermekére. — Négy óra lesz tíz perc múlva ... — Hát aztán? Megy haza, héttől meg moziba. — Igen, de ... nem csináltam meg a normámat. A szerelőműhelyből már kérték a darabokat. — Nem vagy kész a munkáddal? Ez már baj. Mi volt ma veled? — Sokat aggódtam ... Tegnap ... édesanyám elcsúszott, egyedül van otthon, eltört a keze, az este is csak kevés fát tudtam hasogatni, én nem megyek moziba — maszatos kezefejé­­vel, mint a gyermek, letöröli könnyeit. — No, ne sírj, Cigány. Hallgass ide, nekem ötkor párttörténeti szemináriu­mom van, át akartam még futni az anyagot, de ... Vetési András, az osztály mestere, a szerelőcsarnok mesterével érkezik hozzájuk. — Hiába jársz protekció után, a da­rabokat el kell készítened, nézd, me­ging itt vannak a nyakamon — mutat Vetési a szerelőcsarnok nevetőarcú mesterére. — Hiba­ versenypontja len­ne az osztálynak és ami még ennél is rosszabb, hat gép szerelése maradna el. Mit csináltál egész nap, hogy így lemaradtál? — Én igyekeztem, csak... Károly bácsi tudja ... segítséget kérően néz a sztahanovistára. — Ne keseregj, Cigány! Nem gya­­lúshoz illő. Gyere csak a gépedhez. Az elvtársnak meg — fordul a mesterhez — többször kellett volna ma erre néz­nie, engem is állandóan zavartak a munkámban. Ez nem mehet így ... Vetési igyekszik úgy eltűnni, mintha itt se lett volna. Int a szerelőcsarnok mesterének is. — Ez ugyan nem önkritika — néz mosolyogva utánuk — no de majd az osztályértekezleten... Al­­­hat pár sárgaréz tömböcs­­eany­két tesz a sztahanovista elé. — Hány párod volt? — Tizenkettő. — Mennyit kaptál rá? — Nyolc órát. — Hányat fogtál be egyszerre? — Egyet. — No, ide figyelj. Mér, számít, jegyez. Igazít a leány gépén, új kést tesz bele s a satupofába egyszerre három darabot fog. — Nyomjad! Ő három és fél párat visz el. Más­felet fog gépébe. Indít s aztán jobb­kézzel forgatja az önműködő hajtókar apró kerekét, a taszító acélnyelv két­­három fogat ugrik a pici acélkeréken, ami az ember mellett a termelés növe­lésének szíve. Nézem az órám. Pon­tosan hatvan másodperc alatt gyalul le egy sort, durván. Még egyszer rá­megy, hogy megkapja a szükséges mé­retet, de most már óvatosan dolgozik, hogy a darab finom művű legyen. Ehhez négyszer annyi idő kell, te­hát négy perc, kiveszi, megfordítja a darabokat, beállítja, indít. Most egy félperccel többet dolgozik rajta. A szorítócsavar hajtószáráról lecsúszik a hosszabbító cső, míg lehajol érte, visszahelyezi, elveszít egy félpercet. Nagy Károly sztahanovista három és fél pár alkatrészt, amire két óra húsz percet adott az iroda, har­mincöt perc alatt munkált meg, vagy­is negyedidő alatt készítette el a munkát. Igaz, homlokán kövér ezüst cseppek csillognak, de mosolyog. Míg dolgozott a reggeli váltás­ból hazakészülők félkaréjban mellé álltak, figyelték minden mozdulatát. Időközben visszajött Vetési András is a másik mesterrel. Nagy Károly a leány felé megy, aki szintén leállí­totta gépét s ragyog az örömtől. — Na látod, kislány, mit tudsz? —■ mondja a sztahanovista. Nesze. — ölébe teszi a munkától még meleg, csillogó darabokat — holnap Sztálin elvtárs születésnapja lesz, az ő tisz­teletére fejeztük be a mai terved. — Mondja, Nagy elvtárs, tudna egész nap ilyen iramban dolgozni? — kérdezi a mester. — Nem. Nem bírnám így... De ha ... a hajtókar acélkerekének fogait megritkítanánk, nem a gyalús, hanem a hajtókar siettetné kés alá a satuba fogott darabokat... no, de, ezen még gondolkoznom kell. Most sietek, ne­hogy elkéssem a párttörténeti szeminá­riumot. SZALONTAI ISTVÁN Ködös, napfény nélküli délelőtt. Az emberek jönnek-mennek, rohannak, mintha bizony matinéra szóló jegy fészkelné a zsebüket. Vedres, a Nép Cipő­gyár kantinbeszerzője nem tartozik a síelőkhöz, kéjelegve bandukol, mint akinek rendben a szénája, szinte észre sem veszi a nyirkos őszt. Puha nyúl­­szőrkalap van a fején. Minden tíz, tizenöt lépésnél megáll, nyúzza, töri az új kalap szélét, úgy szereti, ha a kari­ma rákonyul a szemére, eltakarja bo­zontos szemöldökét, amely fényesen fekete és előreugró orra nyergén ösz­­szeér. Vedres emlékezetben felidézi az utóbbi mozgalmas napokat, elégedett; télire a kantint mindenfélével ellátta: paradi­csommal, burgonyával, sárgarépával, szép rózsaszínű borsóval s még azon az átkozott tarkapaszulyon is sikerült túladnia, amit elődje szerzett be vagy négy esztendeje. — Apropo, a borsót — áll meg újból hirtelen. Lekapja kalapját, gyűr rajta egyet-kettőt, azután egy kirakathoz fordul, szemügyre veszi magát, fölöt­tébb elégedett ábrázatával, mert azt a dallamot kezdi fütyülni, aminek a szö­vege úgy szól, hogy: Rézsútoson velem szemben . .. A borsó azonban nem hagyja nyug­ton és mert már látja is a terített asz­talokon tányérokba téve, párolgó füs­tölt oldalas feltéttel s mert a vélt illat­tól összefut a nyála, kénytelen-kellet­len abbahagyja a füttyöt. — Vedres elvtárs, ezt meg kell ünnepelni! — mondja saját magának olyan hangon, ahogy az más körülmé­nyek között a sztahanovistáknak kijár. S ezzel már térül-fordul is, átvág az út­testen, egyenesen az egyes számú ál­lami büffé felé. A járdán udvariasan elenged maga előtt egy hölgyet, valójában azért, hogy hosszasan utána bámulhasson. — Bájos kis szekfű, — csettint. Azután hirtelen nekimegy egy járó­kelőnek. — Pardon, — mentegetődzik. — Eh, kérem ... — legyint az bosz­­szúsan és pillantásra sem méltatja. Vedres ettől kissé elszomorodik. De csak igen-igen rövidke időre. Bent majonézes fogast és pohár bort kér. j _ £* — Kettőt a javából, — nyújtja a bont kacsintva a vászonköpenyes csa­posnak, csak azután néz szét. A sarokban magános szilvakék kuli­­kabátos lány ücsörög és paradicsomos gombát mártogat. — Árva szekfű, — jegyzi meg Ved­res a maga elé merengő lányt für­készve. Azután felcsillan a szeme. — Kutya teringettét, hiszen az a nagyhátú ott Szives, a Lányotthontól — örvendez az újabb felfedezésnek. Azon nyomban fogja a tányér­kát a ma­jonézes fogassal, meg a pohár bort és a tagbaszakadt férfi mellé telepszik. Szives széles vállával, hatalmas há­tával, amin csak úgy feszül a fenyő­­mintás zakó, akár a gyomorbajos, gör­nyedve hajlik az asztal fölé. Vedres köszönésére „hogy s mint kollega" nem felel, hanem ahelyett mély, szinte légáramlatot csapó sóhajt ereszt meg. Vedres már azon van, hogy elújsá­golja: nemsokára megjutalmazzák a kantin nagyszerű vezetéséért. Az elv­társak biztosan a faliújságra is kiírják, Somlyos pedig verset költ majd az üzemi újságban róla, de azután úgy gondolja, ha valaki ilyen óriásit sóhajt, illőbb előbb annak baját kitudakolni, ne mondják, hogy tapintatlan. Szives nem is várat soká magára. Az előtte levő púpozott tányérból karikára vágott szalámit hámoz, egy­másután a szájába hajítja, hörpöl a krigli sörből, szeme gyorsan kifényese­dik, majd akadozva felnyög. — Nehéz a mi mesterségünk. Nehéz és hálátlan. — Az — hagyja helybe Vedres és erőltetetten kuncog. — Hogy is mondjam, — folytatja Szives és piros színt ölt dagadt képe. — Szóval mi vagyunk ... Hogy micsodák nem mondja meg. Ehelyett ismét hámoz a szalámiból, kiisza a maradék sört és két ujját felmutatva jelzi, hogy a csapos újabbat hozhat. . . — Hát így, ne költs sokat, de azért jól főzz, ez járja minálunk, meg a sok macera. A hét elején hivat az igazgató, rohanok, hiszen mindig rohanok. Egy­szóval ott találom a lányok ebédlőjé­ben. Azt mondja: „Szives elvtárs, miért nincs a lányok asztalán virág? Azt mondja természetesen, ez ideológiai szempontból nem kifogásolható, szó se róla, hogy politikai hiba lenne, de mégis. Szives elvtárs, nincs magának szíve. Maga nem szereti ezeket az új hajtásokat". Mármint én nem szere­tem ezeket a fruskákat, én, én... hogy nincs szívem — szorítja lapátnagysá­gú kezét a mellére és most néz föl ültéből először. Ismerem ezt az érzést, — gondolja Vedres a kollega szenvedő ábrázatát látva. — Abból adódik, hogy az em­bernek gyűlésen vagy máshol is min­den előzmény nélkül kellemetlen kér­déseket tesznek fel — és ebben a pilla­natban maga is közelebb áll a panasz­kodáshoz, mint a dicsekvéshez. — Csakhogy én ügyesebb vagyok. Ah, a gyakorlat! Én szinte már sztahanovista módszerekkel dolgozom. Mennyi bosz­­szúságot okozott az a vén paszuly is. Kiküldtem a piacra, eladattam. Borsót vásároltam helyette ... Szives azonban megzavarja gondo­lataiban. — Vettem virágot. Minden asztal­ra egy kozáksapka nagyságú gyönyö­rű krizantémot. És mi volt a hála? Tegnapelőtt vásároltam a virágot, ahogy mászkálok, csak ráakadok va­lami olcsó tarkababra. — Tarkapaszulyra? — hebegi Ved­­res heves pislogással. — Szóval megveszem, de bár ne tettem volna. Nem főtt meg — bődül fel Szives. — És azok a fruskák, akik­nek én virágot viszek, zörgetik, csör­getik a tányérokban, aztán csak kisze­gezik a faliújságra tarkababból: In­kább a krizantémot főztem volna meg, az nem lett volna olyan rágós ... Ah, ha elkapom a nyomorult fickót, kite­kerem a nyakát — recsegi — Ez ko­­miszság, aljasság ilyen babot árulni. — Komiszság, komiszság, — fújtat és prüszköl Vedres, Szives baljóslatú tekintetét látva. — Megint hivat az igazgató — foly­tatja mártír arccal. — A tarkapaszulyért? — Nem éppen. Hanem volt nekünk egy zsák­molyos borsónk. — Igen? — nyög fel Vedres. Un­dorral eltolja maga elől a majonézes halat és mintha most jönne rá, amikor már jócskán fogyasztott belőle, hogy az nem fogas, dohog. — De hiszen ez nem fogas, ez süllő! — Egyszóval azt mondja az igaz­gató — panaszolja tovább Szives — „Elvtárs, miért nem ipari célra adta el a molyos borsót?De így szokás, vála­szolom, amire nincs szükség, visszük a piacra, mire ő hosszas fejtegetésbe fog. „Csak egyesek szokták így, vagy azt hiszi, mondjuk, például, hogy a Hi­giena fodrászszövetkezetre az a jellem­ző, hogy húz az aesculap olló?" Tudja, Vedres, így nevezik a hajritkító ollót. Szóval bizonyítja nekem, hogy csak ott húz az olló, ahol gondatlan a fod­rászüzlet vezetője, azt mondja, így ál­lunk egyes kantinbeszerzőkkel is. De Vedres már nem tud rá figyelni. — Pardon — áll fel, a telefonhoz siet, feltárcsázza a Nép Cipőgyár kan­tinját, de amikor a szakács rikácsoló hallózását hallja, szó nélkül vissza­akasztja a hallgatót. Tipeg, topog, majd, lesz ami lesz elha­tározással újból tárcsáz, úgy helyezke­dik, hogy Szives, akarva, nem akarva ki ne hallgathassa s amikor a vonal másik végén ismét jelentkeznek, sebe­sen beleszól. — Milyen a borsó, Puka elvtárs? A hallgató előbb néma, azután pat­tog, kopog s olyan zajt csap, mintha abból hét ördög készülne kitörni. Vedres a fülére szorítja, azután, hogy meg ne süketüljön, a kabátja alá rejti, de a kopogó hang onnan is előtör és végnélkülinek tűnik. Vedres se hall, se lát. Veszi új nyúlszőr kalapját, begyüri, a fejére csapja és szélnél sebesebben elrohan. A TARKAPASZULY HORNYÁK JÓZSEF KARCOLATA A román költők antológiája néhány hónappal ezelőtt jelent meg a­ budapesti Szépirodalmi Könyv­kiadó gondozásában. A kötet meg­jelenése nemcsak irodalmi esemény, békeharcos tett is. A Béke Világ­tanácsának legutóbbi határozata hangsúlyozta, hogy milyen jelentős a népek közötti kulturális kapcsola­tok megszilárdítása a békéért ví­vott harcban. A közös ügyért küzdő népek barátsága elmélyül és tartal­masabbá válik, ha megismerik egy­más életét­, munkáját, harcát, vá­gyát, örömét, bánatát, a kultúrában megnyilvánuló lelki alkatát, nemze­ti sajátságait. Ennek a közeledésnek egyik leghathatósabb eszköze a szó művészete, az élet tükre, az iroda­lom. Coșbuc gyönyörű költeményt írt a román népköltészet legragyo­góbb gyöngyszeméről, a domnáról, amely mindenüvé elkíséri és min­denütt segíti a dolgozó nép fiait. Verse ma még fokozottabban igaz és egész költészetünkre vonatkozik. Korunk dám­ái azonban már nem fájdamas-keservesek. Költőink nem elnyomásról, fájdalomról, üldözés­ről, nyomorról, hanem egyre inkább győzelmes harcokról, jobb életről énekelhetnek. Erről dalolnak a ro­­mán és magyar Népköztársaság költői egyaránt. Ezt bizonyítja a Román Költők Antológiája is. Örömmel és szeretettel olvassuk ezt a kötetet, amely igyekszik át­fogni a román költészet fejlődését és a népköltészet kincseiből is be­mutat egy-két remeket. Vasile Cârlova s a többi klasszikussal kez­dik a sort és az ,,új idők dobosai“, napjaink poétái zárják. Sokféle hang, sokféle mondanivaló, de­ a nép szeretete, a haladás követelése egységbe fogja ezeket a verseket. Évszázadokon át igyekeztek az „oszd meg és uralkodj“ elvét alkal­mazó kizsákmányolok egymásnak ugrasztani a két szomszéd, azonos érdekű népet. A népeket azonban nem lehet sokáig megtéveszteni. A magyar és román dolgozók találkoz­tak és felbonthatatlan barátságot kötöttek „az eszme-barrikádokon“, a szocializmus építésének a békéért vívott harcnak a barrikádjain. A dolgozó nép költőinek közös mon­danivalója ékesszólóan bizonyítja, hogy mennyire összetartozik ez a két sokat szenvedett, de igaz útját a Szovjetunió segítségével végre megtalált két nép. A gyűjtemény szerkesztői, fordí­tói és kiadója gondos és szép mun­kát végzett- Az antológia megjele­nése egymagában jelentős érték és ez az érték növekedik, ha számba­­vesszük — kisebb hibáktól eltekint­ve —a gondos szerkesztést, a for­dítások magas művészi színvonalát, az ízléses kiállítást. Az egész köte­tet áthatja a magyar dolgozók sze­retete és figyelme a román nép és a román irodalom iránt. A fordítók a legkiválóbb magyar írók és műfordítók közül kerültek ki. A kötet közli a legnagyobb ma­gyar proletárköltő, József Attila Coșbuc-fordítását. Különösen szé­pek és sikerültek Illyés Gyula nép­dal- és verskolmácsolásai Sok fel­készült, kitűnő műfordítón kívül értékes munkával járul hozzá a kö­tet anyagához Zelle Zoltán (külö­nösen Beniuc-fordításai szépek)­ és Kónya Lajos Kossuth-díjas költő. Értékes része a kötetnek Dsida Jenő (Eminescu: Csak egy vágyam maradt) és Áprily Lajos (Eminescu: Az estcsillag) fordítása. Az antológia előszavát Mihályffy Ernő, a MNK népművelésügyi mi­niszterhelyettese írta. Köpeczi Béla — aki a kötetet Vas Istvánnal együtt összeállította — a szűk terjed. delemtől megszabott vázlatosság­gal ismerteti a román költészet múltját és jelenét. Sajnáljuk, hogy ebben az értékes kötetben válogatási hibák és arány­talanságok is vannak. Például E. Jebeleanut, ezt az értékes és neves békeharcos költőt csak két — s köztük egy nem túl reprezentatív — vers képviseli Victor Tulbure nemcsak azonos témájú, hanem szinte azonos tartalmú versei, vagy Tom­a George Maiorescu első verse kevésbbé hiányzott volna a kötet­ből, mint Jebeleanu alkotásai. A kö­tetben szereplő, még kezdő költők verseit is szigorúbban kellett volna megrostálni.­­ A magyar és román nép egyaránt a közös harc szellemében rendezi „közös dolgait“ az élet minden te­rületén, az irodalomban is. Költők szép szavával tanúskodik erről ez a kötet. (Gálfalvi Zsolt.) Caragiale Farsang­jának színrehozása egyáltalán nem könnyű feladat. Nem könnyű már csak azért sem, mert a polgári Irodalomtörténet — mint a nagy román klasszikus valamennyi művének — a Far­sang­nak is igyekezett kivenni a méregfogát. Mert Caragiale sza­tírája valóban mérges és csípős, kora idegent majmoló, nép- és nemzetellenes burzsoáziájával szemben. Mit tett tehát a polgári irodalomtörténet? József Attila írta egykor Ady emlékezete című versében: — Meghalt? Hát akkor miért ölik naponta / szóval, tettel és hallga­tással is? / Miért békítik a simák alattomba’ / lány-duzzogássá ha­­ragvásait? Körülbelül erre törekedtek az úri írók Caragialeval is. Ha nem tudták elhallgattatni és elhallgat­ni, hát „alattomba lány-duzzogás­sá békítették haragvásait“. Szatí­rájának élei vattába göngyölték s mindenáron a bohóc csörgősip­­káját akarták ráhúzni. Valameny­­nyien emlékezünk arra, hogyan tanították a középiskolában. Az „elemzés“ arra szorítkozott, hogy kimutassa, hol a helyzetkomikum, a nyelvezet komikuma, hol a ne­vek komikuma. Csak éppen arról nem volt szó sohasem, hogy ez a helyzet a tipikus, hogy ez a nyelv: a kozmopolita burzsoázia elkorcsosult, hamisított párisi par­­fümmel belocsolt nyelvezetének kigúnyolása, hogy a nevek nem egy-egy emberre, hanem az általa képviselt társadalmi rétegre jel­lemzőek. Éppen azt hallgatták el, hogy Farfuridi, Brânzovenescu, Dandanache, Trahanache és tár­saik (Elveszett levél), ma­ga a szörnyszövetség burzsoáziája, így aztán silány és semmitmon­dó kabarévá igyekeztek süllyesz­teni a Caragiale-bemutatókat. A nagy humorista nevetése mö­gött ott bujkált a maró gúny. Mit kell tenni tehát? Nevetni kell és nevettetni, hogy a gúny ostorá­nak pattogása egy másodpercre se visszhangozzék a nézők fülében. Ion Luca Caragiale ilyen „ér­telmezésének“ nyomai, emlékei, csökevényei mindmáig sem tűntek el teljesen. Ez ellen kell harcol­nunk , s erre kitűnő alkalom a centennárium előkészítésének idő­szaka. Ez ellen veszi fel a harcot a kolozsvári pártlap, a F a­c­­­i­a A r d e a l u 1 u 1 hasábjain Geo Dumitrescu a Farsang (D’a le carnevalului) a kolozsvári Nemzeti Színházban történt bemutatójával kapcsolat­ban. Geo Dumitrescu részletesen kielemzi a darabot és rámutat ar­ra, hogy a Farsang külvárosi kis­polgáraiban Caragiale a nagypol­gárság utánzását, a műveletlensé­­get, a távlatnélküliséget csúfolja ki. írásának nagy érdeme, törté­netiségében világít rá a kispol­gárság kérdéseire. Míg a Traha­nache- és Farfuridi-szerű nagypol­gári figurák eltűntek közéletünk­ből, illetve a gazdasági és politi­kai hatalmat a proletárdiktatúra kiragadta a kezükből és ma nyíl­tan szembeállunk velük — addig a kispolgárok nagy része megtalál­ta a helyes utat. A burzsoázia tegnapi kiszolgálói, a polgária­­sodásra törekvő kisemberek száz­ezrei váltak ma a szocializmus építésének becsületes hivatalno­kaivá, szövetkezetben dolgozó, vagy ahhoz közeledő mesterembe­rekké. Caragiale színművét tehát úgy kell bemutatni, hogy világosan kiderüljön a különbség a Traha­­nache-szerű nagypolgárok és a borbélymester-kispolgárok között. Ez is, Caragiale alakjainak ilyen történelmi távlatba való helyezése — elengedhetetlen feltétele a nagy szatirikus darabjai hiteles színre­­hozásának. A pártlap ennek a cikknek a leközlésével komoly szolgálatot tett nemcsak a kolozsvári Nem­zeti Színház együttesének s főleg rendezőjének, hanem hozzájárult Caragiale szatírája minél teljesebb érvényű megjelenítéséhez is. CS. ERDŐS TIBOR GYORS ACÉL VÁGÁS Az Ütünk előfizetési díja évi 400 lej Előfizetni lehet a Sajtóelosztó Központ összes fiókjainál Szerkesztőség címe: Szabadság-tér 70. Tel.: 10—86. i Crónika UTUNK A Colliers kudarca Az amerikai hadügyminiszté­riummal intim összeköttetésben ál­ló, háborús uszítása folytán világ­szerte kétes hírűvé vált Colliers című lap most hirtelen és minden átmenet nélkül visszavonulót fút. Mi okozta ezt a hirtelen változást? Az ok egyszerű. A szovjet városok megsemmisítését és a lakosság ki­irtását hirdető Colliers különszáma az egész világon és a lakosság leg­különbözőbb rétegeiben osztatlan felháborodást keltett. A Gazette című francia nyelvű kanadai lap összefoglalójában megírja, hogy Nyugteurópa válasza a Colliers kü­­lönszámára „gyors, erős és kedve­zőtlen volt.“ A La Pac című mexikói folyóirat Latina Amerika széles nép­rétegeinek véleményét adja vissza akkor, amikor kijelenti, hogy ez a lapszám „éles elítélést érdemel.“ Nagy felháborodást keltett a Colliers az Egyesült Államok szak­­szervezeti köreiben és más szerve­zeteknél A Daily Compass írja, hogy nemcsak demokrata, hanem reakciós lapok is kénytelenek szá­molni a széles nyilvánosság vélemé­nyével, amikor elítélik a Colliers provokációit. Óriási néprétegek boj­­kotot követelnek a folyórat ellen, így például egy nagy newyorki áru­ház, a Best and Co elnöke a folyó­irat szerkesztőjének a következőket írja: „Ez az agresszív és soviniszta szám kétségtelenül a legméltatla­nabb. Elhatároztam, hogy lapját so­ha többé nem vásárolom meg és a házamba sem engedem be többé ... Remélem, hogy olvasók ezrei hoz­zám hasonlóan látják e megbo­­csáj­thatatlan számot.“ Emberellenes, háborús uszító pro­pagandájával a Colliers szelet ve­tett és vihart aratott. A szerkesztők most mossák kezeiket, „nyilatkoza­tokat“ adnak le különböző lapok­ban és „magyarázkodnak“. De mit szólnak hozzá a „neves“ amerikai újságírók, akik harminc ezüst pénzért tudásként részt vettek ebben a mocskos, emberellenes, hal­latlan uszításban. Sherwood újság­író elismeri, hogy itt a Colliers-ban. De hisz ez csak „álom volt pipafüst közben“. Semmi több! Szabad az ilyesmit komolyan venni? A vén angol irodalmi róka, Priestley a világfelháborodás láttá­ra egyszerűen butának leteti magát. Háborús uszító? Ó? Dehogy! „Nem tudok semmit Csupán kéjutazást írtam le az elfoglalt Oroszoroszág­­ban.“ De azért a 2000 dollárt elfo­gadta Cik­kéért. Reuter „alelnök úr“ kijelenti, hogy cikkével csupán a békének akart használni. Miután a folyóirat ezt a célt nem érte el, kénytelen a beérkezett kritikák legnagyobb ré­szével egyetérteni. A Colliers háborús uszító számá­val a kiadók a háború elkerülhetet­lenségének gondolatát akarták az emberekbe beoltani. Az egyszerű amerikait igyekeztek meggyőzni ar­ról, hogy a háború majd olcsó hoolywoodi filmhez hasonlít, amely­ben biztos a „happy end.“ De a Colliers felszólítása szerte a világ­ban megérdemelt elutasításra talált. A Colliers szerkesztői és washing­toni imperialista főnökei elfelejtet­ték, hogy a földkerekség embereinek milliói a béke ügyét saját kezükbe vették és a végsőkig védelmezik. Ez az oka a Colliers hallatlan és világ­raszóló fiaskójának. Centrul Poligrafic Nr. 7 Cluj — 12131

Next