Útunk, 1952 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1952-01-04 / 1. szám
--------------abuljkaszim LACHUTI---------------HŰSÉGESKŰ Öreg a bölcs már. Diákja kérdez: — „Te, ki a titkok titkát megérted, Mindentudó, mondd, számot te vessél:^ Ki drágább nékünk, barát, vagy testvér ? Felel a mester: „Példád az élet. Istölcs tanítását jó, ha megérted. Ő tanít, kétség szavához nem fér: Hűbb a barát, s így több mint a testvér. Testvér támadhat testvére ellen, Igaz barátok hűségesebbek. Ám ha testvéred barát is egyben, Öreg létemre, megirigyellek. Menj hát, kutass fel barátot, százat, S pusztulni fog, ki ellened támad. New Yorktól Kasmírig békére vágynak, Emberek, népek békét kívánnak, Mind, akik szeretik hazájuk népét, S gyűlölik szívből sok ellenségét... Mind, kiknek kedves az élet kiromlott Fénye, de gyűlölik azt, aki rombolt... Egyszerű emberek, fajok és tájak Szülöttei most összetaláltak: Harcos barátok, testvérek egyben. Felesküdt társak a békeseregben. Szörnyű az eskü a rablók hadának ! Pusztító annak, ki ellenünk támadt Barátja ellen fegyvert ki fog? — Nem lő majd ránk a hadba hívott! Korea hegyei vérbe merültek, Jajszava két sokezer sebesültnek. Tudják a tájak, a népek is értik: Testvérük jajgat, testvérük vérzik, — Viet Nám lányát, ha éjszaka, orvul Hóhérmarokkal kitépik a sorból: tudják a béke, s a népek teli Barátságának harcosai: Övék a lány, kit a gyilkos legyűrt és Szégyen ilyenkor, szégyen a tűrés ! — Nőhet a terror, nőhet a börtön s félelem nélkül lendülő hősök, Harcoltok mégis ! Hadd küldöm el Néktek baráti üdvözletem! Hadd mondjam szívből : naponta épül Békéért küzdő testvériségünk, S az élen, a világ népei élén Ott tudhatjátok a Szovjetek népét... Általa hull le ott is a rabság, S győz majd a béke, s a fényes igazság ! SZÉKELY JÁNOS fordítása NAGY KÁROLY, a lvaim A , I f és villanyhuzalok körtClCson télnyire vastagodtak az éjjel, a fák koronáit is f' "A- a bolyhos zúzmara. A köd ii ég sűrű fátyolba takarja a tini messze. Tétovázom az ismerős utcán — várjon merre is menjek? Igen, megvan, — s megyek az előttem haladó ember után. Úgy nézem, vasas. Odamegy, ahova én is tartok. Erre tér, arra fordul — én a nyomában, egyenesen a gyárhoz vezető úton. Itt olyan világos van, mintha sütne a nap. Fényben tündököl a gyár, magas, széles ablakszemei és az udvaron égő villanykörték megtörik a ködöt. Visszatekintek a hosszú, egyenes utcán, melynek vége csaknem teljesen ködbevész és ahonnan az emberek ömlenek, folynak a gyár, a fény felé. Én az übé irodájába megyek. Két kis helyiségből áll; kicsik, de tiszták; bútorzatuk egyszerű. — Nagy Károly sztahanovistát keresem. Az asztalnál ülő, irományaiba mélyült ember felemeli a fejét. — Hivatalosan még nem sztahanovista, de már előterjesztettük. Menjünk, megmutatom, hol dolgozik — mondja rövid beszélgetés után az übó titkár, kiről megtudom, hogy illegális harcos volt. Az osztály kékes-szürke ajtaja előtt megállunk egy pillanatra. — Amikor ide jövök, mindig összeszorul a szívem — mondja. — Ez az ajtó a régi világot juttatja eszembe: hideg, nyirkos proletárlakást, rongyos, fázósan összebújt, vékony arcú gyerekeket, kemény, égőszemű, hajlotthátú munkásokat, sztrájkot, csendőrterrort, szigurancapincéket, habzószájú jobboldali szocdemeket, felfuvalkodott, az erő láttán megijedt urakat, a keserves múlt apró részletei vonulnak át előttem. Ezen az ajtón keresztül menekültem az üldöző -hekusok elől, mikor egyszer ellepték a gyárat, hogy összeszedjék a sztrájkolókat. M , I ft az arcát figyelem s 1^ b^Szel látom, hogy a felin 1dulástól remeg a szája széle. De amint benyit, lelragyog, mint a felhők mögül előbújt nap. A gépek halk, finom muzsikája üti meg a fülem s nagy, világos termet látok. Az osztály közepén drótra erősített tábla csüng. „Tisztelet Nagy Károly élmunkásnak, aki Nina Nazarova módszerével naponta százhatvan százalékkal teljesíti túl normáját. Elvtársak, kövessétek példáját!“ Beljebb még két tábla, másik két élmunkás nevével díszíti a termet. — Az ott Nagy Károly gépe, — mutat az übó titkár az egyik ablak előtt álló gépre, amely olyan tiszta, mintha éppen most fürösztötték volna meg. — Nagy Károly elvtárs nem ebben a műszakban dolgozik? — De igen, csak ... És most élő, üzemi postát látok: géptől-gépig, embertől-emberig száll az üzenet. Néhány perc múlva meg is jelenik Nagy Károly szürke kezeslábasában; bal karjával apró gépalkatrészeket ölel magához, jobbját pedig barátságosan előre nyújtja. Már ebből is érezhető nyíltszívűsége és kézfogásából magabiztossága. Arcán, magas, barázdás homlokán nyugodt derű ül. — Na, én magukra hagyom az elvtársakat, beszélgessenek — mondja az übe titkár távozóban. A sztahanovista munkaasztalánál áll, ami gépéhez félkarnyira van, rövid, ügyes mozdulatokkal készíti ki a megmunkálandó alkatrészeket. Hol is láttam én már ezt az embert? — tűnődöm. Persze, tudom már s kérdezem is: — Nem maga bujkált előttem a reggeli ködben, elvtárs? Rámnéz. — De azt hiszem ... maga jött utánam? — mosolyog. Gépe mellé ül — ülve dolgozik, mint a műszerész — befogja az első munkadarabot: igazít, mér, szorítja a satupofát, indít. Nincs egy felesleges mozdulata, mindent nyugodtan csinál, egyszer, de jól! A gyalúgép szabályosan dolgozik, kése apró forgácsokat taszít le az öntvény durva felületéről. Gépét villamos gombnyomással állítja le A lendülettől még négy-öt mozdulatot tenne a gyalúfej, de ő a szíjtárcsát megfogja és így félpercnyi időt nyer; ezalatt kiveszi a darabot. — Nyolc óra alatt majdnem egy órát tesz ez ki, — mondja munka közben — egy óra alatt pedig sok mindent lehet csinálni, különösen akkor, ha kiszámítjuk, hogy az mennyire nő egy évben. Ismét elmélyül munkájában — én széttekintek az osztályon és hallgatom a gépek dalát. A Ja maró, eszterga és vésőgyarú gépek sorban állanak, ahány, annyiféle hangot ad- az egyik kurrog, mint a zöld búza felett szálló daru, a másik rügyét bontó gyümölcsfán éneklő cinkét utánoz, a harmadik? — diófán fütyülő sárgarigónak hinnéd. De olyan is van, amelyik csörög, akár a fészkét rakó szarkapár, van olyan, ami úgy köhög, mint az őszi ködtől fuldokló vénember. Tíz-tizenkét nagyhasú pléhkályha ontja melegét. Kint leszállt a köd s a nap betekint az ablakon. Az osztályon néha elhallgat valamelyik gép, új darabot fognak belé, majd ismét rákezdi énekét. Nagy Károly munka közben félszavakban beszél hozzám — nem fokozza munkatempóját, de nem is csökkenti. Dolgozik egyenletesen, mint gépe, amely az üzem elsőszülöttjei közé tartozik. — Az emberek általában csak azt tudják, hogy ilyen, vagy olyan új gépet is gyártunk már. Ezeket, jobban mondva az ezekhez hasonlót — fejbiccentéssel intgyalújára — máskor külföldről hozattam Minket a Szovjetunió nemcsak felszabadított, hogy kergessük el kizsákmányolóinkat, hanerm olyan terveket bocsájt rendelkezésünkre, amelyekhez hasonlókat a gyárosok hetpecseres zár alatt titkoltak még egymástól is s törvényeik kizárólagos jogot biztosítottak készítésükre. itt van az en harantgyaium! Az után mintáztuk — mutat a daru kurrogását utánzó gépre. — Vele együtt érkezett a tervrajz is. Az első sikerült. Ma már tucatszámra készítjük hazánk üzemei részére. A kések acélját is a Szovjetunió küldi. De kapunk onnan ezeknél még sokkal értékesebbet is, a világ legjobb munkamódszereit! Én NinaNazarova módszerével dolgozom. — Hogy alkalmazza ezt, elvtárs? — Egyszerűen: az ember ismerje, szeresse, tartsa tisztán gépét, mint gondos anya növő csecsemőjét. Erején felül ne terhelje, de amit adni tud, azt vegye el tőle. Nagy Károly már kilenc hónapja dolgozik gépén anélkül, hogy egyszer is javítania kellett volna. Példáját az üzemben számosan követik, de segítségadása nemcsak abból áll, hogy másokat is megtanít szovjetrendszerű gépkezelésre, hanem még a régebbi munkásokat is tanáccsal látja el, ha olyan darabon dolgoznak, amilyent eddigi gyakorlatukban nem munkáltak. Most Lantos István jön hozzá, aki reggel óta rág egy sonkacsontot, a füstölthúst már leette róla, a gépe azonban köhögve dolgozik. Előbb azt hittem, hogy a táplálkozásnak „áldozott“ figyelem a baj oka, de amint látszik, mégsem az. Gépfedőt gyalul és majdnem minden új darabnál kicsorbul a kése. Nem állja tovább, tanácsért fordul Nagy Károlyhoz. Ő is, mint sok más idősebb, bácsinak szólítja a nála fiatalabb sztahanovistát. — Nézze már, Károly bácsi, a fene, hogy enné meg ezt ... — Igaz, kemény az öntvény. — Most már ketten nézik a kékesen csillogó fémet. — De miért nem dolgoznak ezek az öntők úgy, ahogy kell?! Hátráltatnak bennünket — méltatlankodik Lantos. _]/ _hol a szaktársa agyKaroly arcát nézi, hol meg a sonkacsontot. — A sonkán kívül még az is baj itt, hogy vékony az öntvény, hamar hűl és így kemény marad. — Lantos gépéhez lép, megnézi, a késhez nyúl, hogy igazítson rajta. De mást gondol. — Eressze egy kicsit lejebb — tanácsolja. — Nyúljon vele mindjárt az öntvény bőre alá, ott puhább. — Lantos szégyenkezve teszi le a sonkamaradékot, beigazítja a gyalukést, indít, a gép erőltetés nélkül megy. — Na, így elbírja ez, elvtársam. Szovjet csikó, az Uraiban gyártották. — Szeretettel nézi s aztán visszaül helyére. Széll Pista, egy másik, Nagy Károllyal egyidős élmunkás szólítja most meg. — Ne haragudj, Karcsi, hogy zavarlak, de öt gyalúfejet kaptam, sehogyse boldogulok velük... — Hát mi a baj? Ismét feláll és már megy is. Nézik, forgatják a gép asztalára helyezett tömböket, méricskélik, milliméterekkel osztanak, szoroznak. — Hát igen, ezt ellőtték egy kicsit, de azért... A mester és még két élmunkás is megjelenik. Tanakodnak. Végül is Nagy Károly javaslatát fogadják el, hogy a gyalufejek vinklisek, egyformák legyenek, sarkaikból kell lelopni egy-egy félmillimétert. Nagy Károlyt délután — háromnegyed négyig — munkájában többet nem zavarták, normáját százhatvankét százalékkal szárnyalta túl. Az alkatrészeket már éppen az ellenőrző irodába akarja vinni, mikor a tőle harmadik gépen dolgozó Fekete Piroska gyalús, egy apró, kezeslábasba öltözött, élénkszemű leány könnyes szemmel jön hozzá. — Mi a baj, kis Cigányom? — kérdezi a sztahanovista bíztatóan a szipogó leányt és olyan szeretettel néz reá, mint apa a gyermekére. — Négy óra lesz tíz perc múlva ... — Hát aztán? Megy haza, héttől meg moziba. — Igen, de ... nem csináltam meg a normámat. A szerelőműhelyből már kérték a darabokat. — Nem vagy kész a munkáddal? Ez már baj. Mi volt ma veled? — Sokat aggódtam ... Tegnap ... édesanyám elcsúszott, egyedül van otthon, eltört a keze, az este is csak kevés fát tudtam hasogatni, én nem megyek moziba — maszatos kezefejével, mint a gyermek, letöröli könnyeit. — No, ne sírj, Cigány. Hallgass ide, nekem ötkor párttörténeti szemináriumom van, át akartam még futni az anyagot, de ... Vetési András, az osztály mestere, a szerelőcsarnok mesterével érkezik hozzájuk. — Hiába jársz protekció után, a darabokat el kell készítened, nézd, meging itt vannak a nyakamon — mutat Vetési a szerelőcsarnok nevetőarcú mesterére. — Hiba versenypontja lenne az osztálynak és ami még ennél is rosszabb, hat gép szerelése maradna el. Mit csináltál egész nap, hogy így lemaradtál? — Én igyekeztem, csak... Károly bácsi tudja ... segítséget kérően néz a sztahanovistára. — Ne keseregj, Cigány! Nem gyalúshoz illő. Gyere csak a gépedhez. Az elvtársnak meg — fordul a mesterhez — többször kellett volna ma erre néznie, engem is állandóan zavartak a munkámban. Ez nem mehet így ... Vetési igyekszik úgy eltűnni, mintha itt se lett volna. Int a szerelőcsarnok mesterének is. — Ez ugyan nem önkritika — néz mosolyogva utánuk — no de majd az osztályértekezleten... Alhat pár sárgaréz tömböcseanykét tesz a sztahanovista elé. — Hány párod volt? — Tizenkettő. — Mennyit kaptál rá? — Nyolc órát. — Hányat fogtál be egyszerre? — Egyet. — No, ide figyelj. Mér, számít, jegyez. Igazít a leány gépén, új kést tesz bele s a satupofába egyszerre három darabot fog. — Nyomjad! Ő három és fél párat visz el. Másfelet fog gépébe. Indít s aztán jobbkézzel forgatja az önműködő hajtókar apró kerekét, a taszító acélnyelv kéthárom fogat ugrik a pici acélkeréken, ami az ember mellett a termelés növelésének szíve. Nézem az órám. Pontosan hatvan másodperc alatt gyalul le egy sort, durván. Még egyszer rámegy, hogy megkapja a szükséges méretet, de most már óvatosan dolgozik, hogy a darab finom művű legyen. Ehhez négyszer annyi idő kell, tehát négy perc, kiveszi, megfordítja a darabokat, beállítja, indít. Most egy félperccel többet dolgozik rajta. A szorítócsavar hajtószáráról lecsúszik a hosszabbító cső, míg lehajol érte, visszahelyezi, elveszít egy félpercet. Nagy Károly sztahanovista három és fél pár alkatrészt, amire két óra húsz percet adott az iroda, harmincöt perc alatt munkált meg, vagyis negyedidő alatt készítette el a munkát. Igaz, homlokán kövér ezüst cseppek csillognak, de mosolyog. Míg dolgozott a reggeli váltásból hazakészülők félkaréjban mellé álltak, figyelték minden mozdulatát. Időközben visszajött Vetési András is a másik mesterrel. Nagy Károly a leány felé megy, aki szintén leállította gépét s ragyog az örömtől. — Na látod, kislány, mit tudsz? —■ mondja a sztahanovista. Nesze. — ölébe teszi a munkától még meleg, csillogó darabokat — holnap Sztálin elvtárs születésnapja lesz, az ő tiszteletére fejeztük be a mai terved. — Mondja, Nagy elvtárs, tudna egész nap ilyen iramban dolgozni? — kérdezi a mester. — Nem. Nem bírnám így... De ha ... a hajtókar acélkerekének fogait megritkítanánk, nem a gyalús, hanem a hajtókar siettetné kés alá a satuba fogott darabokat... no, de, ezen még gondolkoznom kell. Most sietek, nehogy elkéssem a párttörténeti szemináriumot. SZALONTAI ISTVÁN Ködös, napfény nélküli délelőtt. Az emberek jönnek-mennek, rohannak, mintha bizony matinéra szóló jegy fészkelné a zsebüket. Vedres, a Nép Cipőgyár kantinbeszerzője nem tartozik a síelőkhöz, kéjelegve bandukol, mint akinek rendben a szénája, szinte észre sem veszi a nyirkos őszt. Puha nyúlszőrkalap van a fején. Minden tíz, tizenöt lépésnél megáll, nyúzza, töri az új kalap szélét, úgy szereti, ha a karima rákonyul a szemére, eltakarja bozontos szemöldökét, amely fényesen fekete és előreugró orra nyergén öszszeér. Vedres emlékezetben felidézi az utóbbi mozgalmas napokat, elégedett; télire a kantint mindenfélével ellátta: paradicsommal, burgonyával, sárgarépával, szép rózsaszínű borsóval s még azon az átkozott tarkapaszulyon is sikerült túladnia, amit elődje szerzett be vagy négy esztendeje. — Apropo, a borsót — áll meg újból hirtelen. Lekapja kalapját, gyűr rajta egyet-kettőt, azután egy kirakathoz fordul, szemügyre veszi magát, fölöttébb elégedett ábrázatával, mert azt a dallamot kezdi fütyülni, aminek a szövege úgy szól, hogy: Rézsútoson velem szemben . .. A borsó azonban nem hagyja nyugton és mert már látja is a terített asztalokon tányérokba téve, párolgó füstölt oldalas feltéttel s mert a vélt illattól összefut a nyála, kénytelen-kelletlen abbahagyja a füttyöt. — Vedres elvtárs, ezt meg kell ünnepelni! — mondja saját magának olyan hangon, ahogy az más körülmények között a sztahanovistáknak kijár. S ezzel már térül-fordul is, átvág az úttesten, egyenesen az egyes számú állami büffé felé. A járdán udvariasan elenged maga előtt egy hölgyet, valójában azért, hogy hosszasan utána bámulhasson. — Bájos kis szekfű, — csettint. Azután hirtelen nekimegy egy járókelőnek. — Pardon, — mentegetődzik. — Eh, kérem ... — legyint az boszszúsan és pillantásra sem méltatja. Vedres ettől kissé elszomorodik. De csak igen-igen rövidke időre. Bent majonézes fogast és pohár bort kér. j _ £* — Kettőt a javából, — nyújtja a bont kacsintva a vászonköpenyes csaposnak, csak azután néz szét. A sarokban magános szilvakék kulikabátos lány ücsörög és paradicsomos gombát mártogat. — Árva szekfű, — jegyzi meg Vedres a maga elé merengő lányt fürkészve. Azután felcsillan a szeme. — Kutya teringettét, hiszen az a nagyhátú ott Szives, a Lányotthontól — örvendez az újabb felfedezésnek. Azon nyomban fogja a tányérkát a majonézes fogassal, meg a pohár bort és a tagbaszakadt férfi mellé telepszik. Szives széles vállával, hatalmas hátával, amin csak úgy feszül a fenyőmintás zakó, akár a gyomorbajos, görnyedve hajlik az asztal fölé. Vedres köszönésére „hogy s mint kollega" nem felel, hanem ahelyett mély, szinte légáramlatot csapó sóhajt ereszt meg. Vedres már azon van, hogy elújságolja: nemsokára megjutalmazzák a kantin nagyszerű vezetéséért. Az elvtársak biztosan a faliújságra is kiírják, Somlyos pedig verset költ majd az üzemi újságban róla, de azután úgy gondolja, ha valaki ilyen óriásit sóhajt, illőbb előbb annak baját kitudakolni, ne mondják, hogy tapintatlan. Szives nem is várat soká magára. Az előtte levő púpozott tányérból karikára vágott szalámit hámoz, egymásután a szájába hajítja, hörpöl a krigli sörből, szeme gyorsan kifényesedik, majd akadozva felnyög. — Nehéz a mi mesterségünk. Nehéz és hálátlan. — Az — hagyja helybe Vedres és erőltetetten kuncog. — Hogy is mondjam, — folytatja Szives és piros színt ölt dagadt képe. — Szóval mi vagyunk ... Hogy micsodák nem mondja meg. Ehelyett ismét hámoz a szalámiból, kiisza a maradék sört és két ujját felmutatva jelzi, hogy a csapos újabbat hozhat. . . — Hát így, ne költs sokat, de azért jól főzz, ez járja minálunk, meg a sok macera. A hét elején hivat az igazgató, rohanok, hiszen mindig rohanok. Egyszóval ott találom a lányok ebédlőjében. Azt mondja: „Szives elvtárs, miért nincs a lányok asztalán virág? Azt mondja természetesen, ez ideológiai szempontból nem kifogásolható, szó se róla, hogy politikai hiba lenne, de mégis. Szives elvtárs, nincs magának szíve. Maga nem szereti ezeket az új hajtásokat". Mármint én nem szeretem ezeket a fruskákat, én, én... hogy nincs szívem — szorítja lapátnagyságú kezét a mellére és most néz föl ültéből először. Ismerem ezt az érzést, — gondolja Vedres a kollega szenvedő ábrázatát látva. — Abból adódik, hogy az embernek gyűlésen vagy máshol is minden előzmény nélkül kellemetlen kérdéseket tesznek fel — és ebben a pillanatban maga is közelebb áll a panaszkodáshoz, mint a dicsekvéshez. — Csakhogy én ügyesebb vagyok. Ah, a gyakorlat! Én szinte már sztahanovista módszerekkel dolgozom. Mennyi boszszúságot okozott az a vén paszuly is. Kiküldtem a piacra, eladattam. Borsót vásároltam helyette ... Szives azonban megzavarja gondolataiban. — Vettem virágot. Minden asztalra egy kozáksapka nagyságú gyönyörű krizantémot. És mi volt a hála? Tegnapelőtt vásároltam a virágot, ahogy mászkálok, csak ráakadok valami olcsó tarkababra. — Tarkapaszulyra? — hebegi Vedres heves pislogással. — Szóval megveszem, de bár ne tettem volna. Nem főtt meg — bődül fel Szives. — És azok a fruskák, akiknek én virágot viszek, zörgetik, csörgetik a tányérokban, aztán csak kiszegezik a faliújságra tarkababból: Inkább a krizantémot főztem volna meg, az nem lett volna olyan rágós ... Ah, ha elkapom a nyomorult fickót, kitekerem a nyakát — recsegi — Ez komiszság, aljasság ilyen babot árulni. — Komiszság, komiszság, — fújtat és prüszköl Vedres, Szives baljóslatú tekintetét látva. — Megint hivat az igazgató — folytatja mártír arccal. — A tarkapaszulyért? — Nem éppen. Hanem volt nekünk egy zsákmolyos borsónk. — Igen? — nyög fel Vedres. Undorral eltolja maga elől a majonézes halat és mintha most jönne rá, amikor már jócskán fogyasztott belőle, hogy az nem fogas, dohog. — De hiszen ez nem fogas, ez süllő! — Egyszóval azt mondja az igazgató — panaszolja tovább Szives — „Elvtárs, miért nem ipari célra adta el a molyos borsót?De így szokás, válaszolom, amire nincs szükség, visszük a piacra, mire ő hosszas fejtegetésbe fog. „Csak egyesek szokták így, vagy azt hiszi, mondjuk, például, hogy a Higiena fodrászszövetkezetre az a jellemző, hogy húz az aesculap olló?" Tudja, Vedres, így nevezik a hajritkító ollót. Szóval bizonyítja nekem, hogy csak ott húz az olló, ahol gondatlan a fodrászüzlet vezetője, azt mondja, így állunk egyes kantinbeszerzőkkel is. De Vedres már nem tud rá figyelni. — Pardon — áll fel, a telefonhoz siet, feltárcsázza a Nép Cipőgyár kantinját, de amikor a szakács rikácsoló hallózását hallja, szó nélkül visszaakasztja a hallgatót. Tipeg, topog, majd, lesz ami lesz elhatározással újból tárcsáz, úgy helyezkedik, hogy Szives, akarva, nem akarva ki ne hallgathassa s amikor a vonal másik végén ismét jelentkeznek, sebesen beleszól. — Milyen a borsó, Puka elvtárs? A hallgató előbb néma, azután pattog, kopog s olyan zajt csap, mintha abból hét ördög készülne kitörni. Vedres a fülére szorítja, azután, hogy meg ne süketüljön, a kabátja alá rejti, de a kopogó hang onnan is előtör és végnélkülinek tűnik. Vedres se hall, se lát. Veszi új nyúlszőr kalapját, begyüri, a fejére csapja és szélnél sebesebben elrohan. A TARKAPASZULY HORNYÁK JÓZSEF KARCOLATA A román költők antológiája néhány hónappal ezelőtt jelent meg a budapesti Szépirodalmi Könyvkiadó gondozásában. A kötet megjelenése nemcsak irodalmi esemény, békeharcos tett is. A Béke Világtanácsának legutóbbi határozata hangsúlyozta, hogy milyen jelentős a népek közötti kulturális kapcsolatok megszilárdítása a békéért vívott harcban. A közös ügyért küzdő népek barátsága elmélyül és tartalmasabbá válik, ha megismerik egymás életét, munkáját, harcát, vágyát, örömét, bánatát, a kultúrában megnyilvánuló lelki alkatát, nemzeti sajátságait. Ennek a közeledésnek egyik leghathatósabb eszköze a szó művészete, az élet tükre, az irodalom. Coșbuc gyönyörű költeményt írt a román népköltészet legragyogóbb gyöngyszeméről, a domnáról, amely mindenüvé elkíséri és mindenütt segíti a dolgozó nép fiait. Verse ma még fokozottabban igaz és egész költészetünkre vonatkozik. Korunk dámái azonban már nem fájdamas-keservesek. Költőink nem elnyomásról, fájdalomról, üldözésről, nyomorról, hanem egyre inkább győzelmes harcokról, jobb életről énekelhetnek. Erről dalolnak a román és magyar Népköztársaság költői egyaránt. Ezt bizonyítja a Román Költők Antológiája is. Örömmel és szeretettel olvassuk ezt a kötetet, amely igyekszik átfogni a román költészet fejlődését és a népköltészet kincseiből is bemutat egy-két remeket. Vasile Cârlova s a többi klasszikussal kezdik a sort és az ,,új idők dobosai“, napjaink poétái zárják. Sokféle hang, sokféle mondanivaló, de a nép szeretete, a haladás követelése egységbe fogja ezeket a verseket. Évszázadokon át igyekeztek az „oszd meg és uralkodj“ elvét alkalmazó kizsákmányolok egymásnak ugrasztani a két szomszéd, azonos érdekű népet. A népeket azonban nem lehet sokáig megtéveszteni. A magyar és román dolgozók találkoztak és felbonthatatlan barátságot kötöttek „az eszme-barrikádokon“, a szocializmus építésének a békéért vívott harcnak a barrikádjain. A dolgozó nép költőinek közös mondanivalója ékesszólóan bizonyítja, hogy mennyire összetartozik ez a két sokat szenvedett, de igaz útját a Szovjetunió segítségével végre megtalált két nép. A gyűjtemény szerkesztői, fordítói és kiadója gondos és szép munkát végzett- Az antológia megjelenése egymagában jelentős érték és ez az érték növekedik, ha számbavesszük — kisebb hibáktól eltekintve —a gondos szerkesztést, a fordítások magas művészi színvonalát, az ízléses kiállítást. Az egész kötetet áthatja a magyar dolgozók szeretete és figyelme a román nép és a román irodalom iránt. A fordítók a legkiválóbb magyar írók és műfordítók közül kerültek ki. A kötet közli a legnagyobb magyar proletárköltő, József Attila Coșbuc-fordítását. Különösen szépek és sikerültek Illyés Gyula népdal- és verskolmácsolásai Sok felkészült, kitűnő műfordítón kívül értékes munkával járul hozzá a kötet anyagához Zelle Zoltán (különösen Beniuc-fordításai szépek) és Kónya Lajos Kossuth-díjas költő. Értékes része a kötetnek Dsida Jenő (Eminescu: Csak egy vágyam maradt) és Áprily Lajos (Eminescu: Az estcsillag) fordítása. Az antológia előszavát Mihályffy Ernő, a MNK népművelésügyi miniszterhelyettese írta. Köpeczi Béla — aki a kötetet Vas Istvánnal együtt összeállította — a szűk terjed. delemtől megszabott vázlatossággal ismerteti a román költészet múltját és jelenét. Sajnáljuk, hogy ebben az értékes kötetben válogatási hibák és aránytalanságok is vannak. Például E. Jebeleanut, ezt az értékes és neves békeharcos költőt csak két — s köztük egy nem túl reprezentatív — vers képviseli Victor Tulbure nemcsak azonos témájú, hanem szinte azonos tartalmú versei, vagy Toma George Maiorescu első verse kevésbbé hiányzott volna a kötetből, mint Jebeleanu alkotásai. A kötetben szereplő, még kezdő költők verseit is szigorúbban kellett volna megrostálni. A magyar és román nép egyaránt a közös harc szellemében rendezi „közös dolgait“ az élet minden területén, az irodalomban is. Költők szép szavával tanúskodik erről ez a kötet. (Gálfalvi Zsolt.) Caragiale Farsangjának színrehozása egyáltalán nem könnyű feladat. Nem könnyű már csak azért sem, mert a polgári Irodalomtörténet — mint a nagy román klasszikus valamennyi művének — a Farsangnak is igyekezett kivenni a méregfogát. Mert Caragiale szatírája valóban mérges és csípős, kora idegent majmoló, nép- és nemzetellenes burzsoáziájával szemben. Mit tett tehát a polgári irodalomtörténet? József Attila írta egykor Ady emlékezete című versében: — Meghalt? Hát akkor miért ölik naponta / szóval, tettel és hallgatással is? / Miért békítik a simák alattomba’ / lány-duzzogássá haragvásait? Körülbelül erre törekedtek az úri írók Caragialeval is. Ha nem tudták elhallgattatni és elhallgatni, hát „alattomba lány-duzzogássá békítették haragvásait“. Szatírájának élei vattába göngyölték s mindenáron a bohóc csörgősipkáját akarták ráhúzni. Valamenynyien emlékezünk arra, hogyan tanították a középiskolában. Az „elemzés“ arra szorítkozott, hogy kimutassa, hol a helyzetkomikum, a nyelvezet komikuma, hol a nevek komikuma. Csak éppen arról nem volt szó sohasem, hogy ez a helyzet a tipikus, hogy ez a nyelv: a kozmopolita burzsoázia elkorcsosult, hamisított párisi parfümmel belocsolt nyelvezetének kigúnyolása, hogy a nevek nem egy-egy emberre, hanem az általa képviselt társadalmi rétegre jellemzőek. Éppen azt hallgatták el, hogy Farfuridi, Brânzovenescu, Dandanache, Trahanache és társaik (Elveszett levél), maga a szörnyszövetség burzsoáziája, így aztán silány és semmitmondó kabarévá igyekeztek süllyeszteni a Caragiale-bemutatókat. A nagy humorista nevetése mögött ott bujkált a maró gúny. Mit kell tenni tehát? Nevetni kell és nevettetni, hogy a gúny ostorának pattogása egy másodpercre se visszhangozzék a nézők fülében. Ion Luca Caragiale ilyen „értelmezésének“ nyomai, emlékei, csökevényei mindmáig sem tűntek el teljesen. Ez ellen kell harcolnunk , s erre kitűnő alkalom a centennárium előkészítésének időszaka. Ez ellen veszi fel a harcot a kolozsvári pártlap, a F acia A r d e a l u 1 u 1 hasábjain Geo Dumitrescu a Farsang (D’a le carnevalului) a kolozsvári Nemzeti Színházban történt bemutatójával kapcsolatban. Geo Dumitrescu részletesen kielemzi a darabot és rámutat arra, hogy a Farsang külvárosi kispolgáraiban Caragiale a nagypolgárság utánzását, a műveletlenséget, a távlatnélküliséget csúfolja ki. írásának nagy érdeme, történetiségében világít rá a kispolgárság kérdéseire. Míg a Trahanache- és Farfuridi-szerű nagypolgári figurák eltűntek közéletünkből, illetve a gazdasági és politikai hatalmat a proletárdiktatúra kiragadta a kezükből és ma nyíltan szembeállunk velük — addig a kispolgárok nagy része megtalálta a helyes utat. A burzsoázia tegnapi kiszolgálói, a polgáriasodásra törekvő kisemberek százezrei váltak ma a szocializmus építésének becsületes hivatalnokaivá, szövetkezetben dolgozó, vagy ahhoz közeledő mesteremberekké. Caragiale színművét tehát úgy kell bemutatni, hogy világosan kiderüljön a különbség a Trahanache-szerű nagypolgárok és a borbélymester-kispolgárok között. Ez is, Caragiale alakjainak ilyen történelmi távlatba való helyezése — elengedhetetlen feltétele a nagy szatirikus darabjai hiteles színrehozásának. A pártlap ennek a cikknek a leközlésével komoly szolgálatot tett nemcsak a kolozsvári Nemzeti Színház együttesének s főleg rendezőjének, hanem hozzájárult Caragiale szatírája minél teljesebb érvényű megjelenítéséhez is. CS. ERDŐS TIBOR GYORS ACÉL VÁGÁS Az Ütünk előfizetési díja évi 400 lej Előfizetni lehet a Sajtóelosztó Központ összes fiókjainál Szerkesztőség címe: Szabadság-tér 70. Tel.: 10—86. i Crónika UTUNK A Colliers kudarca Az amerikai hadügyminisztériummal intim összeköttetésben álló, háborús uszítása folytán világszerte kétes hírűvé vált Colliers című lap most hirtelen és minden átmenet nélkül visszavonulót fút. Mi okozta ezt a hirtelen változást? Az ok egyszerű. A szovjet városok megsemmisítését és a lakosság kiirtását hirdető Colliers különszáma az egész világon és a lakosság legkülönbözőbb rétegeiben osztatlan felháborodást keltett. A Gazette című francia nyelvű kanadai lap összefoglalójában megírja, hogy Nyugteurópa válasza a Colliers különszámára „gyors, erős és kedvezőtlen volt.“ A La Pac című mexikói folyóirat Latina Amerika széles néprétegeinek véleményét adja vissza akkor, amikor kijelenti, hogy ez a lapszám „éles elítélést érdemel.“ Nagy felháborodást keltett a Colliers az Egyesült Államok szakszervezeti köreiben és más szervezeteknél A Daily Compass írja, hogy nemcsak demokrata, hanem reakciós lapok is kénytelenek számolni a széles nyilvánosság véleményével, amikor elítélik a Colliers provokációit. Óriási néprétegek bojkotot követelnek a folyórat ellen, így például egy nagy newyorki áruház, a Best and Co elnöke a folyóirat szerkesztőjének a következőket írja: „Ez az agresszív és soviniszta szám kétségtelenül a legméltatlanabb. Elhatároztam, hogy lapját soha többé nem vásárolom meg és a házamba sem engedem be többé ... Remélem, hogy olvasók ezrei hozzám hasonlóan látják e megbocsájthatatlan számot.“ Emberellenes, háborús uszító propagandájával a Colliers szelet vetett és vihart aratott. A szerkesztők most mossák kezeiket, „nyilatkozatokat“ adnak le különböző lapokban és „magyarázkodnak“. De mit szólnak hozzá a „neves“ amerikai újságírók, akik harminc ezüst pénzért tudásként részt vettek ebben a mocskos, emberellenes, hallatlan uszításban. Sherwood újságíró elismeri, hogy itt a Colliers-ban. De hisz ez csak „álom volt pipafüst közben“. Semmi több! Szabad az ilyesmit komolyan venni? A vén angol irodalmi róka, Priestley a világfelháborodás láttára egyszerűen butának leteti magát. Háborús uszító? Ó? Dehogy! „Nem tudok semmit Csupán kéjutazást írtam le az elfoglalt Oroszoroszágban.“ De azért a 2000 dollárt elfogadta Cikkéért. Reuter „alelnök úr“ kijelenti, hogy cikkével csupán a békének akart használni. Miután a folyóirat ezt a célt nem érte el, kénytelen a beérkezett kritikák legnagyobb részével egyetérteni. A Colliers háborús uszító számával a kiadók a háború elkerülhetetlenségének gondolatát akarták az emberekbe beoltani. Az egyszerű amerikait igyekeztek meggyőzni arról, hogy a háború majd olcsó hoolywoodi filmhez hasonlít, amelyben biztos a „happy end.“ De a Colliers felszólítása szerte a világban megérdemelt elutasításra talált. A Colliers szerkesztői és washingtoni imperialista főnökei elfelejtették, hogy a földkerekség embereinek milliói a béke ügyét saját kezükbe vették és a végsőkig védelmezik. Ez az oka a Colliers hallatlan és világraszóló fiaskójának. Centrul Poligrafic Nr. 7 Cluj — 12131