Útunk/Utunk, 1955 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1955-01-07 / 1. szám
UTUNK A SZOVJET ÍRÓK MÁSODIK KONGRESSZUSA A SZOVJET FILMDRAMATURGIA RÉSZLETEK SZ. GERASZIMOV BESZÁMOLÓJÁBÓL A SZOVJET FILMMŰVÉSZET most megy át egyik rendkívül fontos és érdekes fejlődési szakaszán: évente 100—150 játékfilm megalkotása vár reánk. Egyfelől a kommunista nevelés feladatai s a nézőközönség fokozott szellemi követelményei következtében megnőtt népigények, másfelől az a szerep parancsolja a játékfilmek számának ezt az ugrásszerű emelkedését, amelyet szovjet kultúránk tölt be a béke és a demokrácia táborában. A filmművészet elválaszthatatlan az irodalomtól. A filmművészetnek a szovjet írók első kongresszusától a másodikig megtett útja a legszorosabban összefügg a szovjet irodalom fejlődésével. A továbbiakban az előadó elemezte a háború előtt és a háború idején létrejött szovjet filmalkotásokat, majd így foly A háború utáni esztendők egész sor új és fontos feladat elé állították a szovjet filmművészetet. Ki kellett fejeznie azt a hatalmas alkotó lendületet, amellyel szívtársadalmunk a népgazdaság helyreállításához és további fejlesztéséhez fogott. Be kellett mutatnia a szovjet emberek bátor, állhatatos küzdelmét a békéért, a demokráciáért és a népek barátságáért Mindez kibővült új témakört biztosított a filmművészet számára és még tökéletesebb mesterségbeli tudást követelt a filmszövegek íróitól s a rendezőktől. Az ideológiai kérdésekben hozott párthatározatok megmutatták, miként kell megoldani ezeket a bonyolult feladatokat. Jelentős új filmalkotások születtek, így: A falusi tanítónő, Becsületbíróság, Találkozás az Elbánál, Az orosz kérdés, Szibériai ballada. Ámde kevés ilyen filmünk van. Világosak és egybehangzóak azok a követelmények, amelyeket forradalmi korszakunk hőseivel szemben támasztunk. Amikor megállapítjuk az élenjáró szovjet ember tulajdonságait, a következő jellemvonásokat szoktuk felsorolni: az eszme iránti odaadás, bátorság, egyeneslelkűség, az a képesség, hogy egyéni érdekeit a közérdeknek alá tudja rendelni, teljes odaadás barátságban és szerelemben, állhatatosság a küzdelemben, az élet jelenségeinek bíráló szellemben való értékelése, alkotó elemzése. Vagyis mindazokat a tulajdonságokat, amelyek megkülönböztetik a harcos forradalmárt a kispolgártól és a nyárspolgártól. Ezek a tulajdonságok kétségkívül megvannak mindazokban a hősökben, akik valamilyen formában nyomot hagytak nézőközönségünk tudatában és így kihatottak nézeteik és meggyőződésük kialakulására. Ha azonban az olyan alakok átütő erejű közönség hatását akarjuk lemérni, mint Csapajev, Furmanov, Davidov, Nagumov, Pavel Korcsagin, Levinszon, az ifjúgárdisták, A nagy hazafi Sahovja, Alekszandr Szokolov, A kormány tagja film hőse vagy Makszim, valamennyiükben a következő közös vonást fogjuk megtalálni: hatásuk az olvasók és nézők tudatára és érzelemvilágára nem a bennük valóban meglévő tulajdonságok oktató formában történt hangsúlyozásának köszönhető, hanem annak, hogy ezek az emberek korunk hősei, akik egytől-egyig saját bonyolult és ellentmondásos életüket élik, melyet a szerző fejlődésük teljes logikai következetességével , művészi formában mutat be. E jellemalakok meggyőző ereje éspen abban rejlik, hogy pozitív tulajdonságaik nem a felületen úsznak, hanem csak akkor tűnnek elő, ha lépésről-lépésre kibontakoztatjuk őket. Jellemrajzuk nevelő hatása pedig kiváltképpen a nézők tudatára gyakorolt közvetlen hatásban nyilvánul meg. A néző éppen azért fogékony a hősök tanító példamutatása iránt, mert azok egész emberek. Az észszerű mérlegelés ezért mintha háttérbe szorulna a közvetlen érzelmi hatás előtt. A felsorolt jellemek másik sajátossága az, hogy képesek önálló, alkotó gondolkodásra. Mindezek az emberek elsősorban okosak. Természetadta értelmüket a társadalmi élet törvényszerűségeinek megismerésére irányuló állandó igyekezetük gazdagítja. Nemcsak észreveszik a valóság egyes ellentmondásait, hanem eme törvényszerűségek megérlése alapján be is tudnak avatkozni az életbe, cselekedeteikkel a társadalom javára változtatni tudnak rajta. Tanulságos ebből a szempontból Ketyerína Vinogradszkaja A Képviselőnő című forgatókönyve. 1938-ban írta és 1939-ben filmesítették. Ezt a filmet tehát rendkívül eseményekben gazdag tizenöt esztendő távlatából elemezhetjük. Katyerina Vinogradszkaja forgatókönyvének mérlegelése során nem elég annyit mondanunk, hogy sikerének nyitja mindenekelőtt a hősnő jellemében van. A dolog azon múlik, hogy ez a hős sajátot jellem. A szovjet életviszonyokból kovácsolódott ki és szembeötlően kifejezése juttatja ennek a társadalomnak a mozgató erőit. Nehéz eldönteni, mi ebben a jellemábrázolásban a fő és mi benne a másodrendű. Alekszandra Szokolova magatartást saját munkája iránt, hajthatatlanságat nép ellenségeivel folytatott politikai küzdelemben, vagy szerelme férje iránt, akit túlnő, mindez nagyon fontos, és itt semmi sem másodrendű. Ezért érzünk a műben magasfeszültségi drámaiságot, amely a hős életének tel-Tininvan -feliminóni Collono életismertető ereje és teansziticus mélyége. Ha A képviselőnő szcenáriumát és a filmet magát az utóbbi években alkotott számos játékfilmmel összehasonlítjuk, könynyen észrevesszük a különbséget. Mostani orgatókönyv-íróink és rendezőink, mintha megfeledkeztek volna néhány olyan elengedhetetlen követelményről, amelyet pedig a szocialista realizmus módszere okvetlenül megkövetel. Hisz voltaképpen az utóbbi években is állandóan arról beszélünk, hogy a szüntelenül fejlődő szovjet embert kell bemutatni teljes nagyságában. És vetítettünk például olyan filmeket, mint: Az arany csillag lovagja, A donyeci bányászok, Bőséges nyár, Kubáni kozákok, vagy Marina sorsa. Ezek közül csupán a Marina sorsa, L. Kompanyijec fiatal ukrán írónő műve bontakoztatja ki igazi mélységében a legjobb szovjet művészeti alkotásokat jellemző realisztikus hagyományokat. Mi emeli ki L. Kompanyijec forgatókönyvét a többi forgatókönyv közül, amelyek szintén problémák felvetésére és kiélezésére törekedtek? Az, hogy a szerző első pillantásra nagyon egyszerűnek és mindennaposnak látszó összeütközéseket ragadott ki az életből, olyanokat, amelyeket nálunk minden ember kivétel nélkül rendkívül fontosnak tart. L. Kompanyijec egy egyszerű családi mozzanatban — abban hogy a férj szakított a feleségével — fel tudta tárni az új küzdelmét a régivel. Ezt pedig azzal érte el, hogy igyekezett teljességükben feltárni, azzal hogy iparkodott kifürkészni az élő ember hangjait és nyomon követni a lélek minden rezdülését. A NAGY HONVÉDŐ HÁBORÚ és a hitleri hordákon aratott világraszóló szovjet győzelem eseményeinek óriási méretei természetszerűen meghatározták a művészekre háruló alkotási feladatok méreteit is. Az a példátlan lendület, amellyel a szovjet nép a háború után a gazdasági élet helyreállításához, az új ötéves terv megvalósításához látott, valamint az országos lendület és erőfeszítés révén már a háború utáni első esztendőkben elért sikerek ■ hatalmas, nagyarányú témafelvetésre és megoldásokra indították művészeinket. Más kérdés, hogy szövegkönyvíróink és rendezőink mennyire tudták kiaknázni e méreteket, a háború utáni számos műben. Ezekben a forgatókönyvekben és magukban a filmekben is szem elől tévesztették az életnek — következésképpen a művészetnek is — azt az egyszerű törvényét, hogy a győzelem csak akkor valóban győzelem, ha azt harcok árán vívták ki. Ezek a filmek is iparkodtak tükrözni a szovjet nép győzelmét, de nem tudták feltárni a győzelemért folytatott küzdelem folyamatát, hanem csak az eredmények többékevésbbé pompázatos bemutatására szórakoztak. A feladat téves felfogásából származott az a temérdek hiba, mely a legszembeötlőbben az emberi jellemek elszegényítésében nyilvánult meg. A filmforgatókönyvek szerzői tisztában voltak azzal, hogy minden építő munka középpontja az ember, következésképpen emberi sorsokra építették fel műveiket. Ámde oly alaposan kiszűrtek hőseikből minden elképzelhető belső ellentétet, annyira leegyszerűsítették azokat a mindennapos nehézségeket, amelyek hazánk történelmének e fontos és nehéz időszakában a nép előtt állottak, hogy ezekben a művekben az életet — az írók legnemesebb szándékai ellenére — belakkozták, sőt ilyen módon el is torzították. Ennek következtében pompás ünnepi ebédeket, győzelemittas szónoklatokat, lakodalmi lakomákat és különféle idilleket szőttek be a filmforgatókönyvekbe a céltudatos ember munka valóban hősies szépségének, valamint azoknak az embereknek a helyébe akiket a nép javát még jobban szolgált új és magasztosabb célok lelkesítettek Kedvező kimenetelű, általános sablon alakult ki valamennyi életbevágó konfliktus megoldására, amely aztán egész elméletté a konfliktusmentesség elméletévé terebélyesedett. Ez a konkrét formában meg nem szövegezett elmélet végső eredményében nem egyéb, mint az életnek elvont sémákká való vulgáris helyettesítése. Furcsa játékosság alakult ki ebből: a nehézségek szinte önként vonultak fel és adták be derekukat, hogy minél gyorsabban és könnyebben eltávolíthatók legyenek. Ezek a nehézségek rendszerint pusztán a külső életkörülményekre szorítkoztak; a hősök belső világa teljesen feltáratlan maradt a nézők előtt. A háború utáni években alkotott játékfilmeknek egyik legnagyobb fogyatékossága — és itt példaként megemlítjük a donyeci bányászokat — nem annyira abban áll, hogy például a Donyec-medence bányászok életkörülményeit megszépítve mutatták be és a munkájuk igazi nehézségeinek ábrázolását teljesen mellőzik. A legnagyobb hiba az volt, hogy az említet filmben az emberek kölcsönös kapcsolatait csak külsőségesen, felszínesen tárták elénk. Ez a fogyatékosság különösen szembetűnik a tartományi bizottság titkárának jellemében. Ezt a film úgy oldotta meg hogy még csak meg sem próbálta felvázolni a titkár emberi tulajdonságait. A •y Állerm hnfrdén íron baját — eléggé elterjedt vélemény szerint — magánéletének bemutatása teszi elevenebbé. Itt felmerül a kérdés: mit tekintünk az ő magánéletének? Ha hivatali tevékenységével szemben felesége, barátai irányában tanúsított magatartását tartjuk ma,amelyel csak otthonában, az ebédlő asztalánál, vadászaton, vagy borozgatás, beszélgetés, múltjára való visszaemlékezés közben mutathatunk be, akkor nézetem szerint voltaképpen kitérünk egy igen komoly alkotási feladat és megoldás elől. Szovjet hősünknek éppen az a legfőbb ismertető jele, hogy társadalmi tevékenysége nem választható el a magánéletétől. Bár a tétel nyilvánvaló, mégis hány meg hány olyan jellem van még mindig filmjeinkben,aki teljesen belemerül kötelességeibe, idő előtt elfárad és ennek következtében fölényesen bánik munkatársaival. Viszont hány olyan odaadó, hűséges ember van mellettük, akikkel nem ér rá behatóan foglalkozni sem saját főnöke, sem a szerző s ennek következtében a nézőközönség sem. HA MEGNÉZZÜK Az aranycsillag lovagja, A donyeci bányászok, kubáni kozákok és önkritikaként megemlítem legutóbbi munkámat, A falusi orvos című filmet is, meg kell mondanom, hogy nem bontakozik ki bennük az ifjúság problémája. Mihelyt egy legény meg egy leány jelenik meg a vásznon, a közönség joggal vár szerelmet. Ez a szerelem elő is bukkan a film cselekményében, de milyen szegényesen és egyhangúan bontakozik ki! Pedig a szerelem, ha igazi szerelem — nagy és komoly érzés, arra indítja az embereket, hogy szívük minden titkát, minden gondolatukat feltárják egymás előtt, hogy elmondjanak egymásnak mindent, ami fontos, ami lelkük mélyén rejtőzik. A szerelmesek minduntalan összezördülnek és kibékülnek. Jellemük így idomul egymáshoz. Ez millió meg millió szerelmes pár között játszódik le, de a filmek máig sem ábrázolják kellőképpen. Filmjeink kudarcát abban szoktuk keresni, hogy a szerelmi bonyodalmakat kizárólag észszerűen ábrázoljuk és csupán közvetve, a társadalmi és munkabeli konfliktuson át érzékeltetjük őket. Ez tévedés! Nem mi alkotjuk ezt így, hanem az élet teremti meg. A szovjet ember ugyanis elsősorban társadalmi ember, ennek folytán minden társadalmi tényező a legközvetlenebbül kihat egyéni ítéletére is. Társadalmi rendünk legnagyobb vívmányát ■ tagadnánk meg, ha ezt kétségbevonnánk. , Valóban nem az a lényeges, hogy a szerelmesek elmondják-e egymásnak a munká■ jukban elért eredményeket, vagy az ott el■ szenvedett kudarcokat. Nem az a fontos, vájjon beszélnek-e jövőbeli együttes éle■ tűkről, olvasmányaikról, a sz'nielőadások■ ról, a természet szépségeiről, vagy egymás ■ iránti bizalmukról. Az sem számít, hogy ■ örök szerelmet esküsznek-e egymásnak, ■ vagy féltékenységgel, gyanakodással gyöt■ rik-e egymást. A szerelem elsősorban beszéd, azaz közlési kapcsolat a férfi és a nő, ember és ember között. És e beszéd tartalma, mélysége, temperamentuma feltárja előttünk ifjúságunk életének távlatait, feltárja az emberi természet sokszínűségét és gazdagságát, az álmok és a győzniakarás szépségét. S mindez még hiányzik filmeinkből. Ifjú hőseink mintha szégyelnék közölni egymással rejtett gondolataikat és legtöbbször indulatszókkal, átlátszó tréfálkozások útján nyilatkoznak meg egymás előtt. .. Pedig hát filmjeink az ifjú emberek tanítására hivatottak, arra, hogy felébresszék, érdeklődésüket a még nem olvasott könyvek iránt, a természet és a művészet állt rásuk nem ismert szépségei iránt. A filmek ■i arra valók, hogy szárnyakat adjanak képzeletüknek, ábrándjaiknak, megtanítsák, őket arra, hogy tiszteljék a nőket, legyenek elvszerűek, udvariasak és állhatatosak, önfeláldozóak és igazságosak. Filmjeink tanítják meg ifjúságunkat arra, hogy mi a különbség az udvariasság és a hízelítés, a nyíltság s a gorombaság, a bátorságs az arcátlanság között. Ezek a kérdések azonban még nagyon kis mértékben foglalkoztatnak bennünket, amikor egy új filmr a megalkotásához fogunk, is Pedig az a szüntelen és csillapíthatatlan mohóság, amellyel leányaink és ifjaink az a ifjúság életét tükröző jobb könyveket éses filmeket fogadják, arról tanúskodik, hogy fiataljaink türelmetlenül várnak tőlünk - ízig-vérig emberi és valóban élő szavakat azokról a kérdésekről, amelyek őket foglalkoztatják. Még mindig keveset tanultunk a nézők nyilvánvaló érdeklődéséből és alig valósítunk meg valamit belőle, amikor a témakör figyelembevételével összeállítjuk filmforgatókönyv-terveinket. Az a tény, hogy az aktuális témájú filmek rovására természete ellenes módon túltengenek a sorozatos töreténelmi — életrajzi filmek, nem is magyarázható mással, mint a nézők érdeklődésé- nők semmibevételével. . Vétenék az igazság ellen, ha elhallgatí nám, hogy akadtak az életrajzfilmek között olyan művek is, amelyeket magasrendű dramaturgiai és rendezői művészet ie jellemez. Olyan filmek — mint Tarászj, Sevcsenko és Musszorgszkij — méltán arattak sikert mind nézőközönségünk körében, mind külföldön. Ámde a kiváló történelmi egyéniségek életrajzavdi mernen sumművek kis része ie mondható ilyen figyelemreméltónak. Más filmek szerzői többé-kevésbbé megszegik fe a történelem törvényeit és a vezető egyénelmiségek jelentőségét eltúlozva, túlságosan és rájuk irányítják a néző figyelmét. Az ilyen ál filmekben érvényesülő egyéniség-kultusz ii megfosztja a nézőket attól a lehetőségtől, h hogy meglássák a történelem valódi alkotátóját , a népet. A mai életet bemutató 71 kisszámú filmben bizonyos sablonok alakultak ki és ezek szerint oldották meg az ki élet által felvetett szerteágazó és bonyolvult kérdéseket. A filmek műfaji változatossági köre szűkebb lett: majdnem eltűnt a vígjáték, a kalandfilm és csaknem teljenesen eltűntek a gyermekdarabok is. Pedig Sl a Bátor emberek, a Titkos küldetés és az ezekhez hasonló kalandfilmek, vagy a [' Hű barátok-szerű vígjátékok sikere arról ] tanúskodik, hogy a nézők rendkívül halá- tosan fogadják az ilyen műfajhoz tartozó teljesértékű műveket. * 1) GONDOLOM, nem vétünk az igazság ellen, ha azt mondjuk, hogy a filmművészet olyan művészet, amely közvetlenül hat az érzelmekre. Ha pedig ez így van, akkor a filmrendező olyan művész, aki visszaadja az irodalmi műnek azokat a mégis- mételhetetlenül konkrét érzelmeit és gondoalatait, amelyeket az író alkotásába belevitt. Erre irányul a szerepek megfelelő kiosz-h tása, a környezet rekonstruálása épp úgy, mint az a bonyolult, de egyben lenyűgöző e folyamat, melynek során az irodalmi plasztikát a látott alakok plasztikájává alakít- ják át. „ Az irodalom és a film egybevetése során beszéltünk a két művészet rokonvonásáról. Most térjünk ki arra is, amiben külön a köznek egymástól. Elsősorban a filmek terjedelmét kell megemlítenünk. Ez megfelel egy átlagos mozielőadás időtartalmának; rendszerint nem lépheti túl a másfél órát. Ez az első , látásra pusztán technikainak tetsző körül-mény az egyik legnehezebben legyőzhető ’ alkotási akadálya annak, hogy széles alapokon nyugvó, sokrétű elgondolást megvalósíthassunk. A legtöbb szcenáriumnak éppen az a baja, hogy egy egész estét be ' töltő előadásra szánták, anélkül, hogy a 'terjedelemre figyelemmel lettek volna. Ez olykor a kellő tárgyismeret hiányával, olykor pedig az író alkotási tunyaságával magyarázható, amely meggátolja abban, hogy művét végig kidolgozza. A filmművészet sajátságairól szólva , beszélnünk kell még a dialógus szerepéről a játékfilmben. Szerkesztői bizottságaink beavatkozásának is köszönhető, hogy forgatókönyveink párbeszédei többségükben ki vannak gyomlálva, kresztomácia szerűek. Ha azonban legjobb filmalkotásainkra, elsősorban a Csapajev re gondolunk, eszünkbe jut, hogy Csapajev nyelvezete, tréfái, képeseit és találó mondásai mélyen belegik népünk nyelvkincsébe, szám métlik és idézzük és ma is múlónak, élesnek, furfangosak kézzük őket. Ugyanezt leh. A Polezsajevnek A balti képviselők vagy a Scsorsz Bozsenkójának, valóknak Scsorsznak nyelvezetéről, r ír és még sok más közkedvességmódjáról. A választéko ■ '-(sex a hős hiteles hanglejtése é egzetessége következtében jünk kétszeresen megszerelmeket, mert a nép finomérje és élvezője anyanyelvi , -neszárnyaló szépségeinek. Ez je .értékben hozzájárult az emlite népszerűségének biztosításához. Ugyane k kell megállapítanunk a hatásos filmrészletekről. Ki ne emlékeznék Lenin mellékesnek tűnő irónikus tréfálkozására , a Lenin Októberben című, filmből. Lenin éppen nyugovóra készül Vaszilij lakásán ■ és szemügyre veszi, milyen könyveket te■ ketne a feje alá. — Nem! Ezeket a könyveket nem tehe■ tem a fejem alá. Csak a lábam alá! — mondja nevetve. Ez a részlet úgyszólván másodrendű ■ mozzanatnak mondható Lenin jellemrajzaiban. Ámde éppen ilyen részletekből tevődik össze az igazi művészet. Számtalan hasonló példát lehetne fel hozni, csak az a sajnálatos, hogy mindezek az elmúlt évtizeden túlra nyúlnak vissza. A mostani szcenáriumokban az anyag ilyen , részletes kidolgozását hiába keressük. Sőt , mi több: a forgatókönyvírók körében egyetnesen modorosság számba megy, ha valaki ilyen „semmiségekkel" törődik. Mindenesetre az a helyzet, hogy ilyesmire már ■ rég nem is hívják fel egymás figyelmét. Holott a vígjáték ügye azért vánszorog ■ olyan nehezen előre, mert vígjáték a szörvég tüzetes kidolgozása nélkül el sem képzelhető. Az írói hivatáshoz hozzátartozik, hogy az író megkeresse a jellegzetes szó■ csengést és a kifejező részletmozzanatokat, amikor egy fejezetben, a mű egyik lapján, mondatán dolgozik. A színház az eleven és tartalmas darabokért folytatott küzdelem során igyekszik a szerzőt is bevonni az előadás kidolgozásába. A filmművészek azonban az utóbbi években leszoktak erről. Holott az írónak a filmben még inkább, mint a színműben kötelessége folytatni a szövegkidolgozás munkáját a felvételek befejezéséig, de legalább a próbák végéig. Mája N. Cuscsínnak nemrég Harkovban megjelent könyve Csehovról. Az ifjú Csehov szatirikus elbeszélései és miniatűrjei „sajátos ,Roszta ablakok’“. Csehov fiatalkori elbeszélései nem különböznek az érett Csehov műveitől és sem az egyik, sem a másik nem különbözik Scsedrin műveitől... A Sötét éjjel című elbeszélésnek a szerző feltétlenül allegorikus értelmet tulajdonít. Az elbeszélés így kezdődik: „Sem hold, sem csillagok... Sehol egy körvonal, sehol egy árny, sehol egy parányi fénylő pont... Minden belemerült a sűrű, áthatolhatatlan homályba.“ Később a szörnyű sárról, a felázott útról van szó. És a tanulmány szerzője az elbeszélésben „az általános kiúttalanság“ témáját fedezi fel, azt az utat látja benne, amelyen a reakció haladt a sűrű homályban. Erősen leegyszerűsítve magyarázza Csehov egész életművét. Elakad a postakocsi a sárban — ez a politikai kiúttalanság, megrekedtség , a sötét reakció, stb. A nagy realista írót megfosztja a realizmustól, a költészettől, a humortól és átlagos irodalmárrá teszi, aki lapos allegóriákat költ politikai témákra. Az irodalomtudomány egyik érdeme a forradalmi demokrata kritikusok örökségének feldolgozása... AZ OROSZ KRITIKA történetében évtizedek folyamán két hagyomány ütközött össze és harcolt egymással. Az egyik Bjelinszkij, Csernisevszkij, Dobrojubov vonala, amelyet a marxista kritika fejlesztett és folytatott tovább. De van egy másik kritikai hagyomány is. Ez a „tiszta művészet“ álláspontját képviselő esztétizáló, szubjektivista, demokrataellenes és társadalomellenes kritikai hagyomány. Ez Druzsinyin, ez Akim Volinszkij, Ashenvald, a formalisták, a „Szerapion testvérek“ stb. stb. — a művészetet az élettől, a társadalmi harctól, a kor haladó eszméitől elválasztó kritika. Ennek a kritikának a szálai Voronszkijig, „A hegyszoros“-ig, a formalizmusig, az esztétizmusig nyúlnak vissza. Az orosz kritika klasszikusainak öröksége a mi eszmei kincsünk, nemzeti büszkeségünk. A szovjet irodalomkutatásnak kötelessége tanulmányozni, továbbfejleszteni, gazdagítani ezeket a dicső hagyományokat. A szovjet irodalomkutatás olyan eredményeire is rá kell mutatnunk, mint a testvérirodalmak legjelentősebb képviselőinek egész sor műve... Bonyolult és feszült eszmei harc folyt a Szovjetunió népeinek irodalomkutatói és kritikumai között. A nemzeti nihilizmus megnyilvánulásaival találkoztunk — egyes kritikusok elvetették a múlt művészi kincseit azzal az ürüggyel, hogy ez állítólag idegen feudális művészet. Elég visszagondolni arra hogy a burját-mongol népi eposzt, a Geszert is idegennek nyilvánították ... Amikor a szovjet irodalomkutatás kétségtelen eredményeiről beszélünk, egyáltalán nem áltatjuk magunkat, nagyon jól tudjuk hogy rengreteg, csak féligmeddig kidolgozott kérdés áll még előttünk, olyanok például, mint az irodalomtörténet periodizálása, az irodalom nemzeti jellemvonásainak kérdése és sok egyéb... Számos, a művészet számára létfontosságú kérdést, mint a szép, a szatíra, a konfliktus, a pozitív hős, a tipizálás elvei, a tragikus és komikus kérdését mindezidáig még nem dolgozták fel kielégítő elmélyüléssel és alapossággal. Nem vetették fel egész elméleti mélységében a művészet módszerének, stílusának kérdését. Pedig a művészi módszer sokféleségének és a valóság ábrázolás módjai gazdagságának mélyreható elvi bemutatása segítségünkre lett volna a szürke, kezdetleges művek elleni harcban. A szocialista realizmusról alkotott fogalmunk nem változatlan és egyszer s mindenk°rram kialakult, hanem módosul az irodalom, a művészet, az esztétikai elmélet, s ami a legfontosabb, az élet fejlődésével együtt fejlődik. A SZOCIALISTA REALIZMUS a tematika alapjául a néptömegek életét, munkáját, a szocializmusért folytatott harcát tette meg. De az élet előre halad és különös lendületet vesz a szocializmusból a kommunizmusba való átmenet feltételei között. A társadalom mai fejlődését a múlt készítette elő, a jelen pedig ugyancsak törvényszerűen készíti elő a jövőt, amelyben az újnak ma növekedésben levő és izmosodó vonásai jutnak kifejezésre. Ezért van az, hogy az emberiség története folyamán nem volt és nincs olyan alkotói módszer, mely annyira a jövő felé irányult volna, annyira segített volna a nagyszerű távlatokat felismerni, úgy megtanított volna arra, hogy a hozzájuk vezető utat kemény és nehéz harcok jelzik, mint a szocialista realizmus módszere. Nem harcolhatunk az igazi, vérbő művészetért, ha nem harcolunk az ellen a primitív nézet ellen, amely eddig a művészet elméletében és gyakorlatában egyaránt megnyilatkozott, amely abban foglalható össze, hogy a művészet csak illusztrálja az általános tételeket. A művészet nemcsak, hogy a képek ruhájába öltözteti az igazságot, hanem a maga módján keresi és juttatja kifejezésre a művészi igazságot, nem illusztrál, hanem alkot, felfedi az útját, segít átfogni az életet annak egész bonyolultságában. Ennek a rendkívül fontos tételnek a szem elől tévesztése a művészet eliparosításához, fakó és jelentéktelen alakok teremtéséhez vezet, megfosztja a művészetet attól az újítói szerepétől, amely csak az emberi lélekre ható művészet sajátja. A Központi Bizottságnak az ideológiai kérdésekkel foglalkozó történelmi jelentőségű határozatai leleplezték az elvtelenség, a néptől való esztétizáló elszakadás megnyilvánulásait. Akadtak a mi körünkben olyan emberek, akik azt gondolták, hogy miután az ellenséget megsemmisítettük, világraszóló győzelmet arattunk a fasizmus felett, megfeledkezhetünk az eszmei követelményekről, felkarolhatjuk a szórakoztató művészetet, „megpihenhetünk babérainkon“. A párt elítélte ezt a leszerelő hangulatot. Az esztétizáló nihilizmus a színházi kritikusok egyik csoportjának megnyilatkozásaiban jutott kifejezésre. Kozmopolita irányzatosságukról a pártsajtó mondott elmarasztaló ítéletet. Ugyancsak esztétizáló nihilizmus hatotta át a „Novij Mir“ című folyóiratban nemrég közzétett számos cikket. Ezek a cikkek lebecsülték a világnézet szerepét az alkotásban és kiforgatták a realizmus lényegét, s bennük azoknak az eszméknek a visszhangjára ismerünk rá, amelyeket annak idején a „Lityeraturnij kritik“ című folyóirat terjesztett. Közvéleményünk az esztétizáló, formalista nézetekkel harcolva, következetesen lépett fel a marxizmus mindenféle leegyszerűsítői és vulgarizálói ellen. Eddig a lólábas didaktikát, a kelletlen moralizálást néha azzal igyekeztek igazolni, hogy a szerző a pártszerűségre törekszik, az irodalom nevelő szerepének fokozásáról akar gondoskodni. A pártszerűség elve azonban arra kötelez, hogy bármiféle korlátoltság, skolasztika, dogmatizmus ellen állást foglaljunk, megköveteli, hogy mindig szem előtt tartsuk a műalkotás természetét. ■ A párt útmutatásai előre mutatnak, aztéletigazság, a magas színvonalú művészi tökéletesség felé, a vulgarizálók ráolvasásai pedig hátra húznak. A kritikának, a tipikusról alkotott tudományos tételek alapján, le kell lepleznie és félre kell állítania az útból a vulgarizálók tákolmányait. Nem szabad elfelejteni, hogy amikor a párt a szocialista realizmust a szovjet irodalom és szovjet irodalmi kritika módszereként határozta meg, ugyanakkor szembeállította ezt a megfogalmazást a rappisták elvont formulájával, akik az alkotás módszereként a dialektikus materializmust szerették feltüntetni. A rappista meghatározás eltávolított a konkrét feladatoktól, a művészet sajátosságától és minden látszólagos ortodoxiája mellett a marxizmustól idegen, lebecsülő álláspontot foglalt el a művészet sajátszerűségével szemben. A művészet vulgáris lebecsülése időnként ismét fel szokott bukkanni, hol primitív könyvecskékben és brosúrákban, hol pedig a folyóiratok és napilapok cikkeiben. Ezek dicsérik a művet, mert jó a témája, időszerű, a művészi értékről pedig nem tartják fontosnak szólni. Ilyen hangok csendültek ki például a Lityeraturnaja Gazeta-nak F. Parafjorov „Volga, folyók anyja“ című regényéről írt szerkesztőségi cikkéből. Elég sok szimplista akad nálunk, aki kész megdicsérni a művet csak azért, mert témája időszerű, anyaga életes. Akaratlanul is eszembe jut első kongreszszusunk egyik felszólalójának beszéde. Az emelvényen álló szónokot egyszer csak viharos taps szakította félbe. A szónok boldog volt, mosolygott, hajlongott, pedig nem is az ő ékesszólásának tapsoltak. Mögötte, meghajolva, A. M. Gorkijz foglalta el a helyét az emelvényen. Velünk is előfordul néha, hogy a kor érdemét, nyelv időnk érdemeit sietve a magunk számlájára írjuk . .. AZ ÉLET HATALMAS és gyönyörű, s hogy teljesértékű képekben mutathassuk be, ahhoz szakadatlan alkotói erőfeszítésekre, megfeszített tanulásra, a klasszikus örökség elsajátítására van szükség. A vulgáris szociologizmus azáltal, hogy primitív, felszínes élet- és művészetelméletet alakít ki, leveszi napirendről a mesterségbeli tudás, a művészi tökély kérdését, komoly károkat okoz a szovjet irodalomnak. Az idealista esztétizálás és a vulgáris szociologizmus elszakíthatatlan belső kapcsolatban áll egymással. Az esztetizálók a primitívek bűneire számítanak, a vulgarizálók az esztétizmus elleni harccal leplezik igazi arcukat. Kölcsönösen támogatják egymást, egymásnak kölcsönös létalapjai. A szovjet irodalom pedig halad a maga útján és minden elhajlást a szocialista realizmustól elsöpör maga elöl. KRITIKA ÉS ÉLET A PÁRT LELEPLEZTE a konfliktusmentesség hamis „elméletét“. Sok kritikus működött közre abban, hogy ez az álelmélet romboló hatást gyakoroljon az irodalmi életre. A konfliktusmentesség „elmélete“ ritkán lépett fel nyíltan, felemelt sisakrostéllyal. Alig találhatunk nyílt, indokolt kijelentést a konfliktusok ábrázolása, a negatív jelenségek bemutatása ellen. De az az érzésünk, hogy a konkrét bírálatokban, megjegyzésekben, egyes részletek megítélésében ez az álláspont nyilvánult meg, így A. Bjelik és G. Lukanov megrótta P. Pavlenkot azért, mert „Boldogság" című regényében, amint ők mondják, „szembeállította a kerületi bizottság titkárával, a »hátországi« Koritovval a frontkatona Voropajevet. Ha az ilyen konfliktust tipikus konfliktusnak mutatjuk be, ezzel eltereljük a figyelmet valóságunk igazi ellentmondásairól.“ De hiszen Pavlenkonál Voropajev nem úgy áll szemben (egyes kritikusok kedvenc szavajárása!) Koritovval, mint a frontkatona a hátországbelivel, hanem mint az alkotó munkás a formalistával, a bürokratával. Annak a kritikusnak, akiben él a pártszellem, azt kellett volna mondania: — Író elvtársak, állítsátok bátran szembe a céltudatos, kezdeményező, alkotó, meggyőződéses pártembereket a hivatalnokokkal, a kontár vezetőkkel, a tehetetlenségükben begyepesedett bürokratákkal és ne féljetek az olyan hamis szavaktól, hogy valaki valakit valamivel szembeállít. Nem szabad elkenni az újítószellem és a maradiság, az alkotás és a hivatalnoki egykedvűség között fennálló kibékíthetetlen ellentétet. Államunk, a Kommunista Párt s népünk valóban szembeállítja a friss, alkotó népi erőket mindazzal, ami lomha és maradi, mert az ilyen szembeállítás nélkül nem lehet legyőzni a lomhát és a maradit! A viszontbiztosításon alapuló kritika leginkább az eleven szótól, a szabványtól eltérő kifejezéstől fél. Sima deszkává szeretné legyalulni az irodalmi műveket... A vulgarizálásról és a sematizálásról sem beszélhetünk úgy, mint a múlt hibáiról. Itt fekszik előttünk például B. Platonov cikke „Az irodalomkritika egyes kérdései“, a „Zvjezda" című folyóirat 12. számából, mintha egyenesen a kongresszusra írták volna. Ebben az elég zavaros cikkben B. Planotov megtámadja L. Leonovot és „Orosz erdő" című regényének hősét, Vihrovot. Kiderül, hogy Vihrov babonás, pedig már Bielinszkij megmondta, hogy az orosz nép mélyen ateista, idegen számára a misztikus rajongás. Vihrov feltemét, a kritikus állítása szerint szemmel láthatóan átszövi az a misztikus rajongás, amelyet Bjelinszkij határozottan tagadott a száz év előtti orosz emberekben. A továbbiak során megtudjuk, hogy Leonov szövegében „a természeti erők misztikus megszemélyesítése erős színezetet ölt“, hogy Polja komszomolista leány „zavarosan misztikus érzetek és képzetek hatalmában áll“, Vihrov is megrovásban részesül „misztikus panteizmusáért“. Csak sajnálhatjuk, hogy a cikk szerzőjének még elemi fogalmai sincsenek az irodalmi alakokról, sőt még humorérzéke is hiányzik. A baj az, hogy a „Zvjezda" szerkesztősége is hijján van ezeknek a nélkülözhetetlen tulajdonságoknak. Külön ki kell emelni, hogy a ciki a pártszerűségről szóló rendkívül határozott hangú szóáradattal kezdődik. De a pártszentség mélységet, távlatokat, eszmei tisztaságot, nemességet, emberiességet jelent. B. Platonov viszont a pártszerűséget rikoltozással, félremagyarázással cserélte fel... A viszontbiztosítók működése különösen azért volt ártalmas, mert a régi és új harcának bemutatásában jelentkező gyávaságot, hegyes sarkok letompítására irányuló igyekezetét, a hősök működési területének parkettsíma ábrázolását majdnem az emelkedett elvszerűség, lelkiismeretesség, pártszerűség megnyilatkozásának játszották ki. A szépítgetők a legmagasabb elvszerűség öltözetében tetszelegtek: állítólag a szovjet ember lelki alkatának eltorzítása ellen folytattak harcot, de a valóságban, a párt minden követelményével és útmutatásával ellen. A szovjet irodalomkritika alapvető kérdései RÉSZLETEK, BRJURIKOV BESZÁMOLÓJÁBÓL AZ IRODALOMKUTATÁS ÉS A KRITIKAI KSZMA ÁLLÁSPONTJAIRÓL IRODALOMKUTATÁSUNK a haladó tudományos marxista gondolattal és irodalmunkkal együtt nőtt fel. Megizmosodott az egységes áramlat és a vulgáris szociologizmus liberális elmélete ellen, a kozmopolita nézetek ellen, a szubjektivizmus és a nacionalista torzítások és egyéb irányzatok ellen folytatott harcban. Sok komoly akotószellemű tudományos munkát tudnánk felsorolni az irodalomtörténet terén. De nem a menynyiség a fontos, hanem az, hogy komolyan emelkedett a szovjet irodalomkutatás tudományos színvonala. Kialakult a haladó, alkotószellemű marxista tudomány s bebizonyította, hogy elmélyülten tudja tanulmányozni fejlődésében az irodalmi folyamatot, annak egyes szakaszait és mozzanatait, az egyes írók alkotását. Tudósaink sok tekintetben nemcsak hogy megcáfolták a polgári kutatók hazug tételeit, hanem új, marxista megoldását is adták számos bonyolult és nehéz kérdésnek. A szovjet irodalomkutatók munkái teljes méreteiben tárták fel olyan zseniális írók nagyságát, erejét, sajátszerűségét, mint Puskin, Gogol, Bjelinszkij, Tolsztoj, Csehov, teljes mélységében mutatták be kapcsolatukat szülőhazájukkal, népükkel. Irodalomtudományunk leküzdötte a formalista befolyást, annak minden tünetével együtt, mint amilyen a művészet elszakítása az élettől, a műalkotás eszmei, társadalmi szerepének szem elől tévesztése és végül a forma kérdésének leszűkített, szegényes, primitív értelmezése. A szovjet közvélemény határozottan elítélte az áltudományos, idealista, kozmopolita nézeteket. Ennek a kritikának a fő tartalma és értelme nem annyira az, hogy olyan tudósoknak a hibáira mutat rá, mint Veszelovszkij és követői, hanem inkább az, hogy figyelmet fordít a pozitív feladat megoldására: egész mélységében feltárja azokat a gyökereket, amelyek az irodalom lángelméit egybefűzik az életet adó néppel s nevelőanyjukkal, a hazával. Vitán felül áll, hogy a komparativizmussal folytatott harc hozzájárult a szovjet irodalomkutatás tudományos színvonalának emelkedéséhez. Igaz, hogy itt sem kerültük el mindig a laposságot: akadtak kritikusok akik minden olyan szót, amely egyik-másik nyugati írónak az orosz íróra gyakorolt hatásáról beszélt, lázadásnak nyilvánították és a hajbókolás vádjával illették. Mi elutasítjuk a vulgarizálók kísérleteit, akik el akarják szigetelni az orosz irodalom történetét a világirodalom történelmétől. Az ilyen kísérletek tudományellenesek és idegenek a mi világnézetünktől. Az irodalomkutatás fejlődésének szempontjából rendkívül fontos, nagyszabású és mélyreható folyamat volt a vulgáris szociologizmussal folytatott harc. A vulgáris szociologizmus koncepciója, a művészet iránti közömbössége, a művészeti felépítmény bonyolult és kényes területének jelenségeivel szembeni gépies magatartása zsákutcába vitte a kutatót, letérítette a tudományos elemzés útjáról, gátolta a művészet megértésében és szeretetében. Ez a vulgarizálás volt és ez ma is az alapja a szektariánus korlátoltságnak, a primitivizmusnak a műalkotással szembeni lekicsinylő, nihilista magatartásnak. A szovjet irodalomkutatás a tudományellenes, demokráciaellenes nézetekkel folytatott harcában megvédte és továbbfejlesztette azt a felfogást, hogy az irodalom a népélet széles, teljes, tartalmas képe, a néplélek kifejezője, szépségének és lelki gazdagságának visszatükrözője. Az idegen nézetekkel folytatott harcban erősödött meg az a felfogás, hogy az irodalom az emberi megism tesnek és tevékenységnek sajátos formája s gazdagodott az irodalom művészi szépségéről, magas erkölcsi színvonaláról, eszmei erejéről alkotott elképzelésünk. Rjurikov számos, az utóbbi években megjelent értékes irodalomtörténeti könyvet sorolt fel. Ezeket a munkánkat minden különbözőségük ellenére a fokozott historizmus, a történelmi és művészi konkrétság jellemzi. De egész sor olyan nagyobbára „jubileumi“ könyvet és cikket is megnevezhetnénk, amelyekben a felvázolt írói arcképek a megszólalásig hasonlítanak egymáshoz. Az ilyen könyvekben és cikkekben csak jót mondanak az illető íróról, s ezt is olyan általános frázisokban, hogy az bármely íróra találó volna. Így aztán elmosódnak, tartalmukat vesztik és üresen konganak az írók jellemzésekor olyan fogalmak, mint népi jelleg, demokratizmus, realizmus. A vulgáris szociologizmus még nem a soha vissza nem térő múlté, de nem is az, ami a harmincas években volt. Ez az eléggé elterjedt jelenség gyakran álcázott formában jelentkezik, de miként régen, most is nagy kárt okoz fejlődő kultúránknak. A vulgarizáló kritika egyik jellemzőjél- -3-