Utunk, 1957 (12. évfolyam, 1-52. szám)

1957-01-05 / 1. szám

4 JEGYZETEK A SZÉP IGAZSÁG PÉLDÁJA Fan már annak néhány éve, hogy az Utunk­ban szóvá tettem, mi­lyen nehéz lesz majd megírni a fel­­szabadulás utáni évek hazai magyar irodalomtörténetét bibliográfiai alap­vetések hiányában■ Hittem, hogy lesz valami eredménye a szerény figyel­meztetésnek. De tévedtem. Semmi sem történt, hosszú ideig egyetlen közle­mény sem jelent meg bibliográfusaink tollából, holott bizonyára voltak olyan eredményei a kutatói szór­gos­kodásnak, melyek a nyilvánosság elé kívánkoztak volna. Most végiglapoztam a napokban megjelent Irodalmi Évkönyvet s benne rábukkantam a Román-magyar biblio­gráfiai adatok­ra. Ha szabad ezt a ki­fejezést használni, „elolvastam” azon­nal, még­pedig a legnagyobb élvezet­tel. Állítom, hogy a legridegebb adat­halmaz is lehet élvezetes, izgalmas olvasmány, ha szívet, elmét melegítő igazság sugárzik belőle. A Román­­magyar biblográfiai adatok két nép, két irodalom közös hagyományairól vallanak, két költő — Eminescu és Ady — útjáról a magyar és a román nép szomszédi emlékezetében. Az Év­könyv olvasója ne csukja be könyvét, mikor eljut eddig a fejezetig. Ne elő­legezze bizalmatlanságát, ne riadjon meg a címek és nevek özönétől, mondván: kit érdekel az ilyen boga­­rászás manapság. Szép igazságról ad hírt a címek és nevek özöne ... Eminescu költeményei magyarul, összeállította Réthy Andor. Kiderül be­lőle mindenek előtt, hogy eddig 210 Eminescu verset olvashattunk magyar tolmácsolásban. Közülük a legtöbbnek három-négy, sőt több fordítója is volt az idők folyamán. A De te legeni . .. például (Erdő, miért hajladozol?) Kiss Piroska, Szemlér Ferenc, Kibédi Sán­dor, Révai Károly és Kiss Jenő tol­mácsolásában olvasható. Szilágysom­­lyón, 1889-ben jelent meg először a De ce nu-mi vii? (Miért nem jössz?) magyar fordítása, Szamosújvári alá­írással. Bán Lőrinc, Horváth Albert, Keres­zty István, Révai Károly, Sziklai György, Dávid Oszkár, Hanzáros Gé­za, Kiss Piroska, Finta Gerő, Kibédi Sándor, R. Berde Mária, Kévés Géza, Keresztúri Sándor, Páter Ervin és Szőcs Géza a későbbi fordítója ugyan­ennek a versnek. Nem végeztem sta­tisztikai számításokat és ezért nem merem határozottan állítani, hogy van-e versenytársa a Somnoroase pă­sărele tizennyolc magyar változatának, melyek közül az egyik — kétségtelenül a legsikerültebb — Dsida Jenőtől szár­mazik. A magyar műfordítás legjobb­jaival találkozunk lépten-nyomon eb­ben a felsorolásban: Szabó Lőrinc, Áp­­rily Lajos, Képes Géza, Jékely Zoltán, Dsida Jenő s az élő itthoniak közül Szabédi László, Kiss Jenő, Franyó Zoltán, Székely János, Szemlér Fe­renc nevével. A 210 cím s a fordítók rangos névsora ékesen példázza Emi­­nes­cu költészetének magyar visszhang­ját, a testvéri megbecsülést és a tisz­telgést halhatatlan szelleme előtt. A románul megjelent Ady-versek bibliográfiája kiválóan kerekíti egésszé az előbbi közleményt. Rodica Sălăgean 183 Ady-költemény román megjelené­séről számol be. Ez még — persze — csak egy része, de igen jelentős része a teljes Adynak. Jelentős azért, mert a legfontosabb versek, a legszebb ver­sek nem hiányoznak belőle. A grófi szérán, A ma­ryai ugaron, a Dózsa György unokája, az Esze Tamás ko­mája, a Magyar jakobinus dala, a Párizsban járt az ősz, a Szeretném, ha szeretnének hozzáférhető már a ro­mán versolvasó számára is. Négy for­dításban ismeretes a Dózsa György unokája (T. Mureşanu, C. Cărei, E. Giurgica és E. Jebeleanu munkája), hatan tolmácsolták a Párizsban járt, az ősz felejthetetlen sorait■ E. Je­­beleanu végezte a munka oroszlán­­részét; az ő nevét olvassuk leg­gyakrabban a fordítók között. Tud­tuk, eddig is tudtuk, hogy mit vé­geztek román barátaink az Ady­­tolmácsolás területén. De így, egybe­fogva az egészet, mégis meglepő az eredmény. S éppen ezért illesse elisme­rés a fiatal bibliográfus Rodica Sălă­gean fáradozásait, az Irodalmi Év­könyv szerkesztőit, kik ezt a kettős bib­liográfiát napvilágra segítették. Mégis történt hát valami, sőt: a va­laminél több is! Nem tehetem le a tol­lat anélkül, hogy — a Román-magyar bibliográfiai adatok láttán felbuzdulva — még egyszer ne sürgessem, siettes­sem ennek a hasznost segédtudomány­nak a rendszeresebb művelését, folya­matos közlését. NAGY PÁL FURCSA DOLGOK "hat jó Kosztolányinak jelent meg nemrég egy kötete ilyen cím alatt, rám kiálthatnak tehát: plá­gium, fiú! Mégis kénytelen vagyok ezt a címet adni írásomnak s ha már vál­toztatni akarnék Kosztolányi címén, hozzátenném, hogy nagyon furcsa dol­gok. Nem kell különösképpen fejtegetni, mily nagy jelentősége van a munkás­ság soraiban végzett kulturális nevelő munkának. Ismeretes az is, hogy népi demokratikus államunk, valamint a kü­lönböző tömegszervezetek sokoldalú kulturális tevékenységet fejtenek ki a munkások között. Annál érthetetle­nebb, miért felejtkeztek meg az illeté­kesek bizonyos munkásnevelő eszkö­zökről, melyeknek a hatása igen ter­mékeny volna. Az egyik eszköz a kalendárium. Ha­zánkban évek óta csak a Falvak Dol­gozó Népe készít magyarnyelvű világi naptárt, egyes püspökségek pedig egy­házi könyvnaptárt. Az nyilvánvaló, hogy a Falvak Dolgozó Népe a pa­rasztság igényeinek megfelelő naptárt készít. Ezekben a kalendáriumokban sok a mezőgazdasági gyakorlati ta­nács, az agrotechnikai cikk, vásárok jegyzéke, a társulásokról, kollektív gazdaságokról, egyéni gazdálkodókról szóló riport és aránylag kevés a szép­­irodalom, népszerű természettudomány. Ilyen az idei naptár is. Nem kritikai megjegyzésként, csupán azért foglal­koztunk a kalendárium tartalmával, hogy jelezzük: falusi olvasók számára készült. Falusiak is vásárolták meg, városra csak igen-igen kevés, jutott belőle. Megjegyzendő azonban, hogy ezzel a falusi dolgozók igénye távol­ról sincs kielégítve. Állandóan újabb meg újabb, immár hiábavaló naptár­megrendelések érkeznek a lap kiadó­­hivatalához. De ha már falura sem jut elegendő, mit szóljanak a városi dolgozók? Ők milyen naptárból néz­zék meg, mikor van holdtölte, mikor kell Jánost köszönteni? A református naptárból. Ezt kell ajánlanom, bár nem voltam református és atheista vagyok. De mit tehessek? Csak e kettő között lehet választani. Mert az idén a falu kalendáriumán kívül csak ez az egy magyarnyelvű könyvnaptár jelent meg. Nevetséges, fura helyzet ez. De fő­leg bosszantó. Mert az újságok után következő legnépszerűbb olvasmány kétségtelenül a naptár. A kalendáriumok szerkesztésének, terjesztésének egyfelől, s megvételé­nek, olvasásának másfelől nemcsak több évtizedes, hanem több évszáza­dos hagyománya van ebben az ország­ban. Számos családnak ma is egész éven át egyetlen olvasmánya a nap­tár. Nagyon sokan kizárólag csak a naptár révén kerülnek kapcsolatba az irodalommal, értesülnek különböző tu­dományos eredményekről, bel- és kül­politikai eseményekről. Summa summarum: a naptár igen hatékony, fontos nevelőeszköz, d­ ha megfelelő és elegendő van belőle. A jövőre adjunk ki tehát nagy­obb mennyi­ségű kalendáriumot s olyant, amelyik a városi dolgozók igényeinek is meg­feleljen.­­­­z van még egy­­másik területe mű­­­v­elődési életünknek, ahol a vá­rosi dolgozókról hasonlóképpen meg­feledkeztünk. Amilyen örvendetes az, hogy a Művelődés című folyóirat mind szebb kivitelben, mind gazdagabb tar­talommal jelenik meg, annál bosszan­tóbb, hogy úgyszólván kizárólag fa­lusi művelődési otthonok, műkedvelő csoportok tevékenységével foglalkozik. Pontosabban szólva, nem is azt hely­telenítem, hogy a Művelődés majdnem csak a faluval foglalkozik, hanem azt, hogy egyetlen sajtószerv sem foglal­kozik a munkás-műkedvelő csoportok, az üzemi könyvtárak, klubok tömeg­­nevelő tevékenységével. Hogy milyen fontos feladat ez, szinte restellem bő­vebben bizonygatni. Inkább azon cso­dálkozom, hogy az erre hivatottak nem restelltek megfelejtkezni róla. Ezt a munkát magára vállalhatná a Műve­lődés vagy egy másik meglévő, eset­leg újonnan létesítendő folyóirat — döntsék el az illetékesek. De minél ha­marabb! Mert az üzemi csoportok mű­vészi tevékenysége körül bizony sok a tennivaló. Példaként, — rossz pél­daként — említhetem meg, ,hogy az 1956-ban megtartott szakszervezeti kultúrversenyen a magyar tánc­csoportok igen gyengén szerepeltek. Ez pedig többek között arra vezethető vissza, hogy nincs egy sajtószerv, mely figyelemmel kísérné és támogatná m­unkájukat. DOMBI GÉZA ­ ELSŐ FELVONÁS I. szín Udvarrész.Olivér a tornáclépcső előtt, özvegy Lekenceiné a tornácon. OLIVÉR: Egy vékát kérek és ked­dit ígér: egy kupával. Riza nagyon kevés. Nem morzsolás, a csengettyűöntés — mesterség! Külön kemence! Formák! Osztán lábas küszürüt hajtani ... Venni b­ronzot, beszerezni rézt! Mérjél, vegyíts, hogy szép legyen a hang. Nem kolompot kér, csengettyűt akar. LEKENCEINÉ: Csengettyű! hah! ne mondd oly urasam Nevezd harangnak, úgy parasztosan, mindjárt más ára van. OLOVÉR: Adjék na rá, engedek magam is. LEKENCEINÉ: Előleget? Kupával! Csak annyit! OLOVÉR: Asszonyság! egy főzetre sem elég. Nagy a család, hét rajkó, Lina s én. Kilenc száj és most jön a tizedik. LEKENCEINÉ: Közöm mi hozzá?! S nem tettünk kötést. Hallod! feküdjetek még külön is. OLOVÉR: Ahány ember, annyi az útja. Utgy! Málélisztet, ne tanácsokat adjon. LEKENCEINÉ: Arcátlanságod, pléhes, ingerel. Kell? Nem? Nyújtsad a zsákodat. Olovér odaadja az összecsavart tarisznyát, ami Lekenceiné kezében kibomlik. Néz csak! Ez feneketlen, amilyen te vagy. Él. OLOVÉR: Satrafa! Megszól, hogy: feneketlen! Feneketlen ő, hisz ura négy volt. S elhurcolta, mint más a köntösét, nagygazdáéknál ilyen a szokás, jussolt tőlük földet, szőlőt, marhát . . . Orcátlan! — mond. Mert árát akarom? Rostáért, nyáron tálért, sarlóért munka fejében tércéket kapok . . . Utána mék! Híre van, hogy becsap! Kupából is leül. S most egymaga, látnom mit tesz, nem engedi e fal. El. Dávid báty és Albi jön. ALBI: Keresztapám, aztán csak ügyesen. És fürgén is. Mellére mutat. Nagy­dob ver idebenn. DAVID: Bízd rám, fiam, elintézem hamar — megtanítom kesztyűbe dudálni! Albi el. Hé, komaasszony, ked meg merre van? Félre. Gyöngyeit pergeti, lefogadom, és leltárt készít aranyairól; más jámbor, ahogy vétkeit sorolja, úgy ő listára tallérit teszi. Hol fogad ez meg bibliai szót: „Kincseket csak szívtekben tartsatok!” Sőt hitbuzgóan aranyat kapar, bankónak nem hisz, mert „válsága" van. Kímélni? Senkit! Még saját fiát sem. Újra mit tervel . . . Lekenceiné kifelé tuszkolja Olovért. OLOVÉR: Asszonyság, üljön helyi! LEKENCEINÉ: Menj, menj, telhetetlen. Hogy neki kevés! Még túl sok is! Mit képzelsz, mennyit kapsz majd néhány összefuserált vacakért? Csengők nélkül a lábad be ne tedd és siess! mert csak ideát az őrs! OLOVÉR (félre): Jó, jó, jó. Nem szükséges, hogy marasszon. Dávidhoz. Jónapot, báty! DAVID : Az isten „hol” maradt? OLOVÉR: Künn! Ükeme okosabb nálam, vizitet nem tesz pokol­ tornácban. DAVID (kacag): Hát sokféle nyarat kifog az ember. S mért legyen ment ez alól az ember? Valakinek a szerzés mindene? Használjuk ki, fordítsuk ellene. Magához inti Olovért. Menj­ek­, de később gyere vissza. És mint friss újságot, hozzad a hírt: a Cufli molnár egyetlen fia Bokas Évára vetette szemét. OLOVÉR: Új móka készül? S mi a fizetség? DAVID: Pajtás, hamar tartod a markodat. OLOVÉR: Nagy a család, hét rajkó . DAVID: Jól tudom. Eredj csináld s meglesz a jutalom. Olovér él. Lekenceiné (észreveszi Dávidot): Mi újság, Dávid? DAVID: Tán ked hivatott! LEKENCEINÉ: Én hát. S ládd, de feledékeny vagyok! E­mlékes az oka. Lemegy a tornácról. OLOVÉR (az utcán): Forraszt­ó! Van likas edény? Csinálni való! LEKENCEINÉ: Albit akarom házasítani. DAVID: Ugyan asszony, ked tréfát űz velem. Hiszen gyermek ő még. Nem hiszem el. LEKENCEINÉ: Ördögöt gyermek. Kinyílt a szeme. Már átnéz a szomszéd szemetb­e, és milyen a kakas, ha szárnya nincs tövig lemesve? Az is repül, s kérni vissza, ó az — kellemetlen. De ha saját­ tyúk kárál udvarán, okot ad, hogy ne lássák szívesen leányos­ háznál . . . Egyebek iránt — épp húsz éve — ked­vitte keresztelni, vigye el őt most a mennyegzőre. DÁVID: Hát ha így van, miért is ne? örömmel. S ki a menyasszony? LEKENCEINÉ: Itt a bökkenő lássa, hogy nem juttam még dűlőre. Egymagamban olyan vagyok, akár itt ez a fél kar. Ked barát mindekkel, bejáratos­­a házukba, segítsen kikeresni a legmegfelelőbbet, az okosat, a jót, szorgalmasat, a csendest, ak­i tisztelettudó és szerény, és hűséges is. Summázva: a hozzáillőt. Fő a boldogság! — Ezt tartsza szem előtt. DAVID: Akkor könnyű, kezdjük mindjárt nálunk, lent, Alszegen. LEKENCEINÉ: Jajaj, dehogy, vagyis hogy miért ottan? Dombról könnyebben gurul le szekér, menjünk, keressünk Felszegen elébb. Van ott is sok jó becsületes gazda. Vagy nincs igazam? Red miért nem beszél? DÁVID: Való. Kezdjük el hát fenn a Hegyen. LEKENCEINÉ: Persze tudja, körültekintéssel, meghányni-vetni körülményesen. Félre ne értsen, Dávid, nem egyébét, de ugye, a közmondás is úgy tartja, ha valamit helyesen kezdesz el, egy részét akkor be is fejezted. De hogyha, ja, rosszul fogunk bele, dolgunk sokára lesz fejezve be. DÁVID: Értem. Értem, koma­ asszony kedet. A felelősség óriás! LERENCEINÉ: Igen az! Fiamról van szó! A jövőjéről! Anya vagyok, így a természetes. DAVID: Talán vonnánk őt is bele. LEKENCEINÉ: Minek? Magunk hamarabb döntünk nélküle. Fiatal. Zöld. A külső vonja még. Látszatra­­ad. Mást tudni nem akar. Azt nézi, milyen színű a haja. Lába hogy áll, bokája, derek­a? Kifested a szemed? Neki elég ... Menyemmé akárkit befogadok, de lássak mögé: a máz min ragyog? DAVID (félre): Tudom mi fáj, hol kell tapintani. Kezdem is. A Bornyás Gazsit javallom. Nagy ház. Szép birtok. Egyetlen leány, — falusinak fájni asszony-személy! — kerek, izmos, teher nincs birtokán. Hatvankilenc hold. Szántó javarész. Aztán a bornyák,­­a nyerészkedés! Lehet tizann­yi, akkor se elég préda asszonynál. Itt fikarcnyit h az. Emellett szajha. Legény kell neki! Minden percben: a városba ki-be . . . Fehér ló, piros ló tr­appol-siiet, három fogaton a vendégsereg, hat szekér viszi csak a terheket. Dehát mire való lesz az anyós? Teremtsen rendet, vezesse a házat, fékezze nyegle, kik­após menyét! Kaparja ki­­ másnak a gesztenyét. Vígjáték, történik a 30-as éve LEKENCEINÉ: Dávid, e­ elég! DAVID: Mi történt keddel? Sápadt. Ejnye, tán bajt csináltam volna? Én azt hittem, örömet okozok. LEKENCEINÉ: Vajon mivel? DAVID: Hogy őszinte vagyok. LEKENCEINÉ: Lépjünk tovább. Ereszkedjünk alább. DAVID félre­: Nincs kedve szegve. Annyi baj legyen. M­ire végére érünk — rajt’ leszek —, hogy átszaladjon lelkén a hideg. Lekenceinéhez. Elindulánk. LEKENCEINÉ: S most ki következik? DAVID: Vetrece Pál. Erszényes Sámuel. Jobb Samu lesz tán. Sze Pali milyen?! Kacagja mindenki. Van csúfneve. Mellrevalój­a alatt örökké a keze. Omladozó falak és lehordott tetők, kupa kén a házra, a szarufa — maholnap tönkremegy. Pali: iszik,­­alszik. A pálinka olyan! Hinnéd, mindent a pálinka csinál. LEKENCEINÉ: Az ember meg a pálinkát! BENE JÓ. HORNYAI TÓTH A VI Ülök a sár és gall, Dér szürkíti és nap Ötször dőltek ki a ötszáz éve, hogy ti Mennyivel szebbek, a bokrok alján csic tarka begyükből szí de mindegyiknél én Otromba csőröm sz mint téli szél a le Iszapba merült álm hajdani lápok, jobb-Puszta látásom éne­kit varjú költött, n

Next