Utunk, 1958 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1958-01-09 / 1. szám
4 METOR is. TAPOGATÓZÁS, ÚTKERESÉS jellemzi nem egy fiatal elbeszélőnk ezerkilencszázötvenhetes munkáját, nincs is ezzel semmi baj. Mikor kísérletezzen az ember, ha nem fiatal korában? És mikor „fedezzék fel“ fiatal szépírók a szocializmust építő egyszerű ember erkölcsi világát, erkölcsi kérdéseit, hanem éppen manapság, a XX. kongresszust követő időben, amikor a szocialista demokrácia megerősítésének és a tömegek mozgósításának útját — az imperializmus s a revizionizmus sokfrontos támadása ellenére sem hagyják el a kommunista és munkáspártok .. . Mégis, vannak akik általában rosszallják ezeknek a fiatal íróknak a tájékozódását. — Igaz, hogy lerázták a szociologizálás kölönceit, de íme, a pszichologizálás bilincseit veszik magukra! Cseberből vederbe kerültek szegények ... — ez a lényege aggodalmaskodásuknak. Nem tudok egyetérteni ezzel az átalánosítással. Miért beszélünk „pszicologizálásról“, valahányszor erkölcsi kérdések megragadására törekszik egyegy fiatal író? Miért kifogásoljuk magát a művészi útkeresést, amikor esetenként kellene megítélnünk, hogy mi az egészséges, a szocialista építők ügyét hirdető eszme a műveikben, s mi az, ami eszmei eltávolodásra utal. A döntő mérték kétségtelen: milyen történelmi és társadalmi üzenet bukkan fel (vagy sikkad el) az adott művek emberi üzeneteiben? Ezekkel az eszmei mondanivalókkal (vagy hiányukkal) foglalkozzunk. Idézzük például a fiatal Tóth Mária Vergődés című elbeszélését. Az író által felvetett kérdés és a téma izgatóan fontos. Egy tanítókisasszony megérkezik első falusi állomáshelyére. A vidéki élettől és általában a mai élettől idegenkedő, zárkózott leány felfedezi munkatársainak emberségét, új környezetének érdekességét —, és mindebben jobb, nemesebb önmagát —, erről szól az írás. Kit ne érintenének közvetve vagy közvetlenül az író művészi, eszmei válaszai? És ki ne bánná, hogy az elbeszélés mégis jelentéktelen írás? A drága életanyag elszürkült Tóth Mária kezén. Persze, kezdővel van dolgunk, de nem csak ez a baj. Az író megelégszik a legszürkébb hétköznapi gondolatok, hangulatok lehető legmoderáltabb reprodukálásával. Nem keresi azokat a drámai helyzeteket, amelyek kétségtelenül ott bújnak meg a kiválogatott pillanatok mélyén. Az elbeszélés tanítókisaszszonya nem kerül szembe se öntudatosan, se észrevétlenül a mai falut és a mai falusi értelmiségieket foglalkoztató legjellegzetesebb kérdésekkel. Sőt, ezeknek a kérdéseknek a közvetett hatása vagy jelenléte sem tűnik szemünkbe. Mindez döntően hozzájárul ahhoz, hogy a leányka vergődését amolyan szenvelgésnek érezzük csak. Tóth Mária friss kedvvel mutogatja a mai világot, ezért örvendünk indulásának, de még csak a felületet mutogatja (annak ellenére, hogy belső rajzra s a belső cselekmény bonyolítására törekszik). Csak egy esetet ír le tehát, de még nem sejteti benne, mögötte a nagyobb emberi (és elválaszthatatlanul közösségi) eszmét. Tóth Mária erős hangfogót használ, Papp Ferenc Viszont állandóan túlfeszítia húrt, bár ugyanabban a hajóban evez, mint fiatalabb pályatársa. Papp utolsó novelláskötete jelezte már, hogy a művész figyelme a nagy társadalmi összecsapások kalandos krónikái felől a mindennapok „csendesebb“ kérdései felé fordult. Most pedig, az utolsó évben, teljesen „lélektani elemzésre“ adta a fejét. Hangsúlyozom: önmagában nem lehet semmi kifogásunk az író új művészi irányulása ellen. Miért ne érzékeltethetné egy kozmopolita muzsikus hazatalálásának belső élményét, egyetlen délutáni séta rendkívüli benyomásainak sűrített rajzával (Délutáni séta)? Miért ne írhatná meg egy fiatal doktor belső, lelkiismereti csatáját két elrontott élet megmentéséért, s a szóbanforgó fiatalok vívódását (Csalódás)? És miért ne bomolhatna ki ezekből az érzelmi drámákból éppen olyan, jelentős emberi tapasztalat, nagy társadalmi igazság, mint például a társadalmi harcok közvetlenül elénk vetített eseményeiből? Hiszen Papp Ferenc igazán körültekintően konstruálja meg hőseinek pályáját, pontosan mondja el életük lényeges adatait, s lelki válságuknak is a döntő momentumait elemezi. Éppen az fájlalható azonban, hogy az író újabban csak konstruál, elemez, adatokat közöl, hogy csak beszámolót ír lelki, erkölcsi viharokról, de mindezt olyan jéghideg közömbösséggel végzi, mintha „vivisectiot“ hajtana végre. Miért lettek Papp Ferenc mai elbeszélései érzelmileg szegényesek? — pedig az író most fordult egészen hőseinek érzelmi drámái és kérdései felé... Ez már az író titka; minket csak az eredmény foglalkoztat: újabb írásaiban eluralkodott a mechanikusan végigvitt belső rajz, s a lelkiállapotok részletező leírásából hiányzik az író közvetlen. * A vitacikk első részét lapunk december 26-i számában közöltük, vagy közvetett érzelmi állásfoglalása. Ezért nem tudom aztán eldönteni, hogy egyáltalában érdekes-e Felvinczi Béla gordonkaművész játéka a halállal, és hogy rokonszenvesnek tartom-e Fábián doktort, szeretetreméltónak Kósa Esztit, undorítónak Klszbai Pétert vagy sem? Papp Ferencnek ezekben az írásaiban tényleg a pszichológiai technicizmus veszélye jelentkezik. Az érzelmek puskapora nélkül azonban az írások eszmei tartalma robbanóanyag nélkül hagyott golyób is. Nem árt, de nem is használ. Annál gazdagabb viszont Huszár Sándor újabb novelláinak érzelmi alapja. Kétségtelenül ennek a fiatal írónak az útkereső igyekezete volt legeredményesebb,az elmúlt évben. Régebbi írásainak színeit, líraiságát megőrizve, már nemcsak hangulatos pillanatfelvételeket készít a szocializmus egyszerű építőnek mindennapjairól, hanem mind gyakrabban feszegeti súlyos erkölcsi kérdéseiket. Csak arról nem vagyok egészen megyőződve, hogy Huszár mindig tudja-e, mi van egy-egy novellájában, vagy novellája mögött, hogy mindig látja-e eszmei céljait? Ezért: — nem egy írása félkészáru, néha pedig — mellétalál. Több munkája heves vita középpontjába került. Mintha Huszár úgy megcsömörölt volna a szépprózában tételesen, didaktikusan kimondott célzatosságtól, hogy most alaposan elrejti eszmei mondanivalóit, úgy elrejti, hogy néha maga sem találja. Az évet keserű írással kezdte. Sütő András azonnal meg is támadta a Mariska, avagy hiteles történet saját halhatatlanságomról című novellát. Felrótta az írónak, hogy visszataszítóan sötét képet rajzol félproletár és proletár alakjainak tíz évvel ezelőtti életéről. A vita azután ebben a mederben hullámzott tovább. Szennyes e Huszár fantáziája, és olcsó siker kedvéért hajszolta-e az élet „mélységeit“? — így elmélkedtek sokan. A vita ezzel elterelődött az írás lényegéről. Az író ugyanis nem öncélúan válogatta össze (még akkor sem, ha egészen ösztönösen dolgozott) azt a sok, nyomorúságból fakadó szennyet. Huszár — az írásból kielemezhetően — nem dekadens cinizmussal mutogatja a tegnapi borzalmakat, hanem egy adott pillanatban reánehezedett a súlyos kérdés: — Hogyan tudunk segíteni Mariskán és a társain, akiket ennyire megnyomorított az a másik világ? — Nincs a novellában nyoma tagadásnak, a szocialista építés elől való megszaladásnak. Panasz csendül ki a lírai hangvételből, nem kiábrándultság. Semmi szükség arra, hogy a nagyképű kritikus most (1958-ban!) vigasztalni kezdje Huszárt, aki néhány hónappal később legéletigenlőbb novelláinkat adta közre, s távlatokról prédikáljon neki. Inkább arra hívjuk fel a figyelmét, hogy az olvasók tudatában nem merült fel a novella mondanivalója, mert előtérbe tolakodtak az eszmei magot eltakaró kellékek. Meggondolkoztató dolog, hiszen ugyanez ismétlődött meg az Estétől reggelig esetében. Egy fiatalember cikkeiben makulátlan erkölcsi tisztaságról és ideális hősökről papol, maga pedig az egyszerű emberektől elszakadva, a könnyű érvényesülés ujját járja. Egy este elfogadja egy magányos, kicsit ajánlkozó aszszony kegyeit, de egész éjjel arra készül, hogy az esetet ellenkező előjellel írja majd meg karcolatban. S mikor elkészül az írás, ridegen rúgja el magától a szerelemre gyulladt, szenyelletesen megalázkodó asszonyt. Undorító! Ez a fiatalember csaló is, hazug is; leleplezésével a novella elérhetné a célját, jelentős művészi tettnek számítana, mert telibe találná a szocalista társadalom erkölcsétől annyira idegen magatartást. Sajnos, a novella leleplező mondanivalóját csak alapos elemzés bizonyíthatja be, mert felületes olvasás után sok zavar támad. Huszár túllavírozza az írást, túl sokat bíz az olvasó ítéletére. Nem azt igényelném, hogy hirdessen társadalmi ítéletet a novella befejezésében. Az pedig hiba lenne, ha az újságírót valamilyen szörnyeteggé, az asszonyt pedig szerencsétlen áldozattá mázolná át. Inkább arra szeretném figyelmeztetni, hogy például Szabó Gyula is tárgyilagosan, sok szempontból megrajzolja világát, de az olvasó sohasem érti félre, hogy kit szeret, sajnál, és kit vet meg, kit gyűlöl tulajdonképpen az író. Huszár sem akar ebben a novellában mindenkinek mindent megbocsátani, de az eszmei állásfoglalás rejtegetése során messze megy, magára vonja a naturalizmus szakmai vádját, és alaposan megzavarja az olvasókat. A katonákkal kapcsolatban már szó sincs semilyen félreértésről. Fodor Sándornak a novelláról írt méltatásával egyetértek. Mégis, így fogalmaznék: — Örvendek Huszár Sándor írásának, mert reális történelmi körülményekből kiindulva, becsületesen pendíti meg — egészen naív mesekeretben — a szovjet emberek háborús helytállásáról szóló humánus mondanivalót. — És azért óvatoskodom ennyire, hogy annak a drámaiságnak a fontosságára figyelmeztessem Huszárt, amely például Solohov hasonló témájú Embersorsából árad. Ezt a drámaiságot keveslem Huszár novelláiban. Rendkívül örvendek az Édesapám futballozik tragikomikus mondanivalójának. Szomorú, hogy ez az öregedő munkás már csak így bír feltűnni, szerepelni, de nagyon vigasztaló a novellának az a mondanivalója, hogy erős, tettresarkalló világban él az öreg „hátvéd“. Mégsem tudok megelégedni ennyivel. Fiatal novellistáink közül Huszár közelít meg leggyakrabban mai kérdéseket, s lírai hangvétele mögött mindig felbukkan a képletesen kínálkozó erkölcsi általánosítás. Nem hiszem azonban, hogy rokonszenves líraiságának ártana, ha tudatosabban használná fel közvetlen élményeit, ha a mese elemeinek intenzívebb drámai sűrítésére, és az eszmei mondanivaló határozottabb körvonalazására törekednék. Ennyit a fiatal útkeresőkről. Erkölcsi érdeklődésük, a belső rajz elmélyítésére való törekvésük, a szocialista humánum előretörését jelzi irodalmunkban. Ugyanakkor, tapogatózásuk egyelőre azt is magával hozza, hogy a novellák mondanivalója nem emelkedik mindig a nemes általánosítás fokára, hogy a fiatal művészek „belevesznek“ alakjaik esetleges problémáiba, s nem marad erejük a vívódások mélyebb emberi tansúságainak kidomborítására. Irányvételük sokat igérő, útkereső, tapogatózásuk azonban szintén növeli a tavalyi kisepikánk újraolvasásakor támadó hiányérzetet. Ill. MIT ÉRDEMES FELFEDEZNI és mit nem, erről kellene elbeszélgetni egyszer sok fiatal íróval. Velük, akiket az elmúlt évben még a művészi útkeresők közé sem sorolhatunk. Azokkal. /-----------------------------------------------------v MÁTÉ IMRE Szint JóliháLy, nap, után ... Szent Mihály nap után Ébredő szelek Babrálnak a fákon Tarka levelet. Reggeli ködökben Dérlepte a rét. Nem kacag már rajta Tündér margaret. De még ifjúságom Kristályserlege Tavaszi dalokkal Csordultig tele. QulLu.iL Látu/.ak Szelíd mosolyú falusi lányok Mezők virágai, Illatotok: erő, akarat, munka. Ha nap éget, ha eső ver, mindegy, Én imádlak titeket, Mert bennetek látom ! Anyám ifjúságát. __________________/ akik írásaikban úgy elgyönyörködnek a természet mindennapos örök szépségein, vagy olyan keservesen elpanaszolják a hétköznapi élet legapróbb örök bánatait, de tulajdonképpen alig mondanak valamit a világról, a korról, emberileg jelentőset pedig egyáltalán nem mondanak. A festők évekig panaszkodtak amiatt, hogy a novellisztika uralkodik a piktúrában. Azt hiszem, itt az ideje, hogy az irodalom berkeiből törjön fel a vád: — Most meg a csendélet uralkodik a novellisztikában! Egyáltalában nem idegenkedem a csendélettől, ha nem a három narancs és a felakasztott nyúl puszta létérőlakar meggyőzni a művész, hanem a narancsok és a nyúl révén önmagáról vall valami sajátosat, újat. Egyáltalában nem idegenkedem a szépprózában felbukkanó szép tájrajztól, apró adomától, ha az emberről vall valami sajátosat, újat. Mert a szépprózában az embert érdemes felfedezni, a teljes embert, érzelmi és társadalmi életének legfontosabb, legjellegzetesebb vonatkozásaiban. Aki erről lemond, az legsajátosabb művészi feladatát hanyagolja el; sok szépet írhat — de jelentéset nem alkot. Mióta mondogatjuk ezt Hornyák Józsefnek, ennek a valódi „szépírónak“. Néha az a gyanú támadhat benne, hogy magát a műfaját támadjuk, hogy nem ismerjük el a legparányibb, leheletfinom karcolatok létjogosultságát irodalmunkban. Teljesen egyetértek azokkal, akik arra biztatják Hornyákot, hogy ne hallgasson a formai, technikai tanácsokra, de nem tudom helyeselni azoknak az igyekezetét, akik ugyanakkor azt sugallják az írónak, hogy az apró karcolatokban amúgy sem lehet jelentős dolgokat mondani, elégedjék meg tehát egy-egy múló pillanat, futó impresszió rafinált megörökítésével. A műfajjal nincs semmi baj; az író szemléletét érzem igénytelennek, szűknek. Megelégszik annak a nyersenszép leírásával, amit éppen meglát (Két rajz, Pusztai világ). Megelégszik egy-egy csattanós adoma takaros elbeszélésével (Két rajz, A bíró nadrágja). Gyermekszemmel bámulja a világot, s felfedezi mindazt, amit mindenki mindennap felfedez. Nagy képesség ez, de csak akkor érvényesül, fia a nagyobb művészi feladatok szolgálatába állítják. Egy legényke, életében először hajt el a malomba. Hogy fél az erdőn, mi minden jut eszébe, mit sok mit hall, miről képzelődik — ennyi .4 picula című karcolat. Ujjongva fogadom, tényleg, én is átéltem egyszer mindezt. Aztán úgy teszem le az írást, mint akit becsaptak. Mivel lettem emberségemben gazdagabb a gyermekemlékek egyszerű elevenítésétől? Vagy olvassuk el az A gyulamajom pityegő című hosszabb karcolatot. Majom alatt homokos part, gyermekek beszélgetnek a dinnyelopásról, a kígyókról és a házasságról. Nagyon szépen beszélgetnek. Egy halász hallgatja őket. Az olvasó is. De az élet jó és rossz dolgairól való ítéletmondásnak a vágya sem környékezi (itt) Hornyákot. Nem akar semmit, de semmi egyebet, csak ábrázolni. Hirdetni nem próbál semmit, semmit az égvilágán. Pedig Hornyák sem volt mindig ilyen igénytelen önmagával szemben. Gaál Gábor még csak az eljelentéktelenedés „veszélyére“ hívta fel a figyelmét egy bírálatban, Szentimrei Jenő pedig lelkesen köszöntötte később egyik karcolatot, amely néhány sorban annyi mindent tudott mondani a falu átalakuló életéről. Hol van ez a Hornyák, aki megküzdött apró írásainak a mondanivalójáért is? A kérdést nem csak a kritika feszegeti, foglalkoztatja ez az írót is. Az év második felében három novellát publikált. Ezek már jelzik, hogy ki szeretne törni a mondanivalótlanságából Sajnos, egyelőre rossz irányba keresi a kiutat. Mai hősei ugyan legalább két évtizeddel fiatalabbak, mint a Gagyi László alakjai, de ezeket is csak az író nevezi ki kortársainknak. Az öreg kommunista halász, meg Szvetlána asszony, meg a szerelmes munkásigazgató (az újra meg újra, a Zivatar és a Jegenyék hősei) a „roman sentimental“ legkispolgáribb változataiból lépnek elénk. Hornyák bizonyára nem onnan vette őket, talán soha nem is találkozott velük olvasmányai során. De az írói munka furcsa lehetőségei szerint, valamilyen okból, éppen ma és éppen nálunk újrateremtette ezeket a szenvelgő figurákat. Pedig rég eltemettük őket, s tragikumuk mai anakronizmus. Hornyák írásait nem lehet, csak kivételes gyönyörűséggel olvasni. Amiről azonban Hornyák újabban írt, azon nem lehet nem bosszankodni. Túl tehetséges ahhoz, hogy elviseljük eszmei félreállását. Tudja jól, nem kívánunk tőle csodákat. De legalább útkereső, mai kérdéseket feszegető fiatal íróink között szeretnénk hamarosan viszontlátni. Akárcsak Bálint Tibort, akinek első karcolatai sokat ígérnek. Egyelőre krokizik, iskolázik. Bizarr adomákat válogat ki, vagy elesett embereket sorakoztat fel, s megrajzolja fonák, felemás helyzetüket. Néhány karcolata (például a Karrier) azonban jelzi, hogy mozdul már benne a művészi fonmát követelő mondanivaló. Álljon elő vele. Ne utánozza se ő, se Hornyák tovább a mondanivalótlan csendéletfestőket. Az Utunk múlt téli és tavaszi számaiban sok olyan fiatal, vagy idősebb kezdő jelentkezett, aki nem is csinált egyebet. Egyik precízen leírta egy iparosember utolsó éjszakáját és hajnali szívbénulását. Másik pontos helyzetrajzot adott az alkoholisták ideggyógyintézeti kezeléséről. A harmadik közölte, hogy ravaszak a nők. A negyedik, hogy bolondok a férfiak. És így tovább. Gyakori a semmitmondás, a semmiféle különösebb írói jótulajdonsággal sem menthető, tehát ezekben az esetekben megbocsáthatatlan mondanivalótlanság. Ezeknek az írásoknak igényesebb vidéki napilap vasárnapi mellékletében sem volt soha és nincs ma sem helyük. Ezeknek az írásoknak az özöne vetette fel múltévi kisepikánkkal kapcsolatban az apolitizmus vádját. Szabaduljunk meg tőlük. Magyarázzuk meg a kezdő tollforgatóknak (az igazán tehetségeseknek), hogy a szépirodalom nem a bámészkodás művészete. Legyünk igényesebbek az írásművészet eszmei tartalma iránt, tiltakozzunk hevesebben a nálunk nem teoretizálható, de sok kezdőnél csendes gyakorlatként fellépő mondanivalótlanság ellen. IV. NE FOLYTASSUK A FELSOROLÁST. Sorra vehetnénk meg tíz-tizenkét ismert, megbecsült vagy kevésbé megbecsült novellistát. Akadt közöttük egy-kettő, aki nem publikált semmit 1957-ben, mások öt-hat novellát tettek közzé, melyeket pontosan elhelyezhetnénk a fentebb elemzett művek között, eszmei problematikájuk szerint, újat azonban nem mondhatnánk róluk. És kitérhtnénk Tomcsa Sándor meg Bajor Andor szatirikus novelláira, karcolataira. Múltévi szatírairodalmunk eszmei irányításának megvitatása azonban külön teret és alkalmat igényel, amúgy sem ilik bele teljesen a kisepikas termés mérlegelésébe. Egyetlen kérdés elől azonban mégsem szaladhatunk meg. , Sokan hangoztatják, hogy novellistáink a múlt felé fordultak. A vád optikai csalódásból fakad. A közölt novellák karcolatok kilencven százaléka mai témájú, cselekményük az utóbbi éveken játszódik le. A csalódást a legújbb novellisztikánkban előforduló anakronisztikus jelenségek, az „örök probléiákra" való törekvés, és a gyakan fellépő történetietlenség okozza. Ném a tematikájában ósdi novellisztiánk, hanem eszmeiségében tűnik annak Sőt azt is megkockáztatom, hogy a közel múltról szóló novellák nem egyszer frissebbek, aktuálisabbak, jelentősebbé, mint a közvetlenül mai tárgyú írásai. Fodor Sándor, Horváth István, Márta Zoltán, Orosz Irén és Szilágyi Andris emlékezései valósággal kikényszerítik a kérdést: — Mikor születnek meg azok a regények, nagyobb elbeszéltek, novellaciklusok, amelyek végre művészi szintézisét adják a második világháborús erdélyi generációk életének? Sőni Pál próbálkozik most ilyesmivel, Nagy István is őrzi egy befejeztlen könyvét, nem hiszem azonban, hogy Fodor Sándor ne tudná például jelentősen kiegészíteni Titus Popovii és Francisc Munteanu erdélyi képeit, vagy Szilágyi András nem írna jobb novellákat arról a korról, mint amilyen riportokat ír jelenünkről (hiszem olvastam az Ibolya az avaron-t) * Van tehát miről vitatkozzunk. Nullád)- írásban felbukkan még a társadalmi kép leszűkített, sematikus rajza, de sokkal gyakrabban jelentkezik az eszmeiség eljelentéktelenítésének, vagy az eszmei igények feladásának a veszélye. A sematizmus még nem tűnt el teljesen, s máris nyakunkon az ellensematizmus sokféle formája. Csak egyik változatát említem. Aki életanyagát egy brosúra egy bizonyos tételéhez akarta idomítani, az mindig lemondott a sajátos írói feladatok teljesítéséről. De ugyanígy kapitulál az is, aki elolvas húsz Maupassant novellát, vagy két Hemingway regényt (bár kutya kötelessége minél többet olvasni), s annyira hatásuk alá kerül, hogy most már mai életanyagát ezeknek az íróknak a sajátos eszmeiségéhez, sőt formai megoldásaihoz próbálja idomítani. Jelentős irodalmi mű csak akkor jöhet létre, ha a művészi feladathoz és önmagához hűséges író korának jellegzetes társadalmi, érzelmi viharait örökíti meg, belőlük korának eszméit bontja ki, és állást foglal az eszmék „barrikádjain“. Enélkül írhat bárki közölhető novellákat, meg is jelentetheti őket Kolozsváron vagy Marosvásárhelyen, de az írások híre nem jut el Bukarestig, Budapestig vagy Moszkváig, sőt a székelyföldi vagy a bihari falvakig sem. Egyáltalában: nem jut el az olvasónak nevezett emberekijől. Sokat vitatkozhatunk majd novellisztikánk tavalyi állapotának történeti okairól is. Íróink, akik maradandó novellákban tanúskodtak a hazánkban végbemenő forradalmi változásokról, újabban éppen azzal küzdenek, hogy megtalálják mai „alaptémáikat“, a szocialista építés korszakának azokat a történéseit, konfliktusait, amelyek a kisepika drámai zártságú formáiba kívánkoznak. Nem lehet véletlen az, hogy az utolsó éveinkről szóló legjelentősebb üzenetet Szabó Gyula hozza a regényciklusban. Vannak történelmi korszakok, amikor csak novellát lehet írni. Máskor viszont könnyebben születik nagyepika. A XX. kongresszust követő évek, s különösen a magyarországi ellenforradalmi kísérlettől a második szputnyik fellövéséig számított tizenkét hónap, nálunk inkább ezt az utóbbi helyzetet Példázta- MAROSI PÉTER KISEPIKA — 1057 Harcosok, kutatók, bámészkodók..."' KÉS KUSZTOS ENDRE UTUNK