Utunk, 1958 (13. évfolyam, 1-52. szám)

1958-01-09 / 1. szám

4 ME­TOR is. TAPOGATÓZÁS, ÚTKERESÉS jel­lemzi nem egy fiatal elbeszélőnk ezer­­kilencszázötvenhetes munkáját, nincs is ezzel semmi baj. Mikor kísérletez­zen az ember, ha nem fiatal korában? És mikor „fedezzék fel“ fiatal szép­írók a szocializmust építő egyszerű ember erkölcsi világát, erkölcsi kérdé­seit, ha­nem éppen manapság, a XX. kongresszust követő időben, amikor a szocialista demokrácia megerősítésé­nek és a tömegek mozgósításának út­ját — az imperializmus s a revizio­­nizmus sokfrontos támadása ellenére sem hagyják el a kommunista és mun­káspártok .. . Mégis, vannak akik általában rosszall­­ják ezeknek a fiatal íróknak a tájé­kozódását. — Igaz, hogy lerázták a szociologizálás kölönceit, de íme, a pszichologizálás bilincseit veszik ma­gukra! Cseberből vederbe kerültek sze­gények ... — ez a lényege aggodal­­maskodásuknak. Nem tudok egyetérteni ezzel az á­­talánosítással. Miért beszélünk „pszi­­c­ologizálásról“, valahányszor erkölcsi kérdések megragadására törekszik egy­­egy fiatal író? Miért kifogásoljuk ma­gát a művészi útkeresést, amikor ese­tenként kellene megítélnünk, hogy mi az egészséges, a szocialista építők ügyét hirdető eszme a műveikben, s mi az, ami eszmei eltávolodásra utal. A döntő mérték kétségtelen:­­ milyen történelmi és társadalmi üzenet bukkan fel (vagy sikkad el) az adott művek emberi üzeneteiben? Ezekkel az eszmei mondanivalókkal (vagy hiányukkal) foglalkozzunk. Idézzük például a fiatal Tóth Mária Vergődés című elbeszélését. Az író ál­tal felvetett kérdés és a téma izgatóan fontos. Egy tanítókisasszony megérke­zik első falusi állomáshelyére. A vidéki élettől és általában a mai élettől idegen­kedő, zárkózott leány felfedezi munka­társainak emberségét, új környezetének érdekességét —, és mindebben jobb, nemesebb önmagát —, erről szól az írás. Kit ne érintenének közvetve vagy közvetlenül az író művészi, eszmei vá­laszai? És ki ne bánná, hogy az elbeszélés mégis jelentéktelen írás? A drága élet­anyag elszürkült Tóth Mária kezén. Persze, kezdővel van dolgunk, de nem csak ez a baj. Az író megelégszik a legszürkébb hétköznapi gondolatok, han­gulatok lehető legmoderáltabb reprodu­kálásával. Nem keresi azokat a drámai helyzeteket, amelyek kétségtelenül ott bújnak meg a kiválogatott pillanatok mélyén. Az elbeszélés tanítókisasz­­szonya nem kerül szembe se öntu­datosan, se észrevétlenül a mai falut és a mai falusi értelmiségieket fog­lalkoztató legjellegzetesebb kérdések­kel. Sőt, ezeknek a kérdéseknek a köz­vetett hatása vagy jelenléte sem tűnik szemünkbe. Mindez döntően hozzájárul ahhoz, hogy a leányka vergődését amolyan szenvelgésnek érezzük­ csak. Tóth Mária friss kedvvel mutogatja a mai világot, ezért örvendünk indulásá­nak, de még csak a felületet muto­gatja (annak ellenére, hogy belső rajz­ra s a belső cselekmény bonyolítá­sára törekszik). Csak egy esetet ír le tehát, de még nem sejteti benne, mö­götte a nagyobb emberi (és elválaszt­hatatlanul közösségi) eszmét. Tóth Mária erős hangfogót használ, Papp Ferenc Viszont állandóan túlfe­szíti­­a húrt­­, bár ugyanabban a hajó­ban evez, mint fiatalabb pályatársa. Papp utolsó novelláskötete jelezte már, hogy a művész figyelme a nagy társadalmi összecsapások kalandos kró­nikái felől a mindennapok „csendesebb“ kérdései felé fordult. Most pedig, az utolsó évben, teljesen „lélektani elem­zésre“ adta a fejét. Hangsúlyozom: önmagában nem le­het semmi kifogásunk az író új mű­vészi irányulása ellen. Miért ne érzékel­tethetné egy kozmopolita muzsikus ha­zatalálásának belső élményét, egyetlen délutáni séta rendkívüli benyomásainak sűrített rajzával (Délutáni séta)? Miért ne írhatná meg egy fiatal doktor bel­ső, lelkiismereti csatáját két elrontott élet megmentéséért, s a szóbanforgó fiatalok vívódását (Csalódás)? És miért ne bomolhatna ki ezekből az érzelmi drámákból éppen olyan, jelentős em­beri tapasztalat, nagy társadalmi igaz­ság, mint például a társadalmi harcok közvetlenül elénk vetített eseményeiből? Hiszen Papp Ferenc igazán körültekin­tően konstruálja meg hőseinek pályáját, pontosan mondja el életük lényeges adatait, s lelki válságuknak is a döntő momentumait elemezi. Éppen az fájlalható azonban, hogy az író újabban csak konstruál, elemez, adatokat közöl, hogy csak beszámolót ír lelki, erkölcsi viharokról, de mindezt olyan jéghideg közömbösséggel végzi, mintha „vivisectiot“ hajtana végre. Miért lettek Papp Ferenc mai elbeszé­lései érzelmileg szegényesek? — pedig az író most fordult egészen hőseinek érzelmi drámái és kérdései felé... Ez már az író titka; minket csak az ered­mény foglalkoztat: újabb írásaiban el­uralkodott a mechanikusan végigvitt belső rajz, s a lelkiállapotok részletező leírásából hiányzik az író közvetlen. * A vitacikk első részét lapu­nk de­cember 26-i számában közöltük, vagy közvetett érzelmi állásfoglalása. Ezért nem tudom aztán eldönteni, hogy egyáltalában érdekes-e Felvinczi Béla gordonkaművész játéka a halállal, és hogy rokonszenvesnek tartom-e Fábián doktort, szeretetreméltónak Kósa Esztit, undorítónak Klszbai Pétert vagy sem? Papp Ferencnek ezekben az írásaiban tényleg a pszichológiai technicizmus ve­szélye jelentkezik. Az érzelmek puska­pora nélkül azonban az írások esz­mei tartalma robbanóanyag nélkül ha­gyott golyób is. Nem árt, de nem is használ. Annál gazdagabb viszont Huszár Sándor újabb novelláinak érzelmi alap­ja. Kétségtelenül ennek a fiatal írónak az útkereső igyekezete volt legeredmé­­nyesebb,­az elmúlt évben. Régebbi írá­sainak színeit, lírai­ságát megőrizve, már nemcsak hangulatos pillanatfelvéte­leket készít a szocializmus egyszerű építőnek mindennapjairól, hanem mind gyakrabban feszegeti súlyos erkölcsi kérdéseiket. Csak arról nem vagyok egészen megyőződve, hogy Huszár min­dig tudja-e, mi van egy-egy novellá­jában, vagy novellája mögött, hogy mindig látja-e eszmei céljait? Ezért: — nem egy írása félkészáru, néha pe­dig — mellétalál. Több munkája heves vita középpontjába került. Mintha Hu­szár úgy megcsömörölt volna a szép­prózában tételesen, didaktikusan kimon­dott célzatosságtól, hogy most alapo­san elrejti eszmei mondanivalóit, úgy elrejti, hogy néha maga sem találja. Az évet keserű írással kezdte. Sütő András azonnal meg is támadta a Ma­­riska, avagy hiteles történet saját hal­hatatlanságomról című novellát. Fel­rótta az írónak, hogy visszataszítóan sötét képet rajzol félproletár és prole­tár alakjainak tíz évvel ezelőtti életéről. A vita azután ebben a meder­ben hullámzott tovább. Szennyes e Hu­szár fantáziája, és olcsó siker kedvé­ért hajszolta-e az élet „mélységeit“? — így elmélkedtek sokan. A vita ezzel elterelődött az írás lé­nyegéről. Az író ugyanis nem öncélúan válogatta össze (még akkor sem, ha egészen ösztönösen dolgozott) azt a sok, nyomorúságból fakadó szennyet. Huszár — az írásból kielemezhetően — nem dekadens cinizmussal mutogatja a tegnapi borzalmakat, hanem egy adott pillanatban reánehezedett a sú­lyos kérdés: — Hogyan tudunk segí­teni Mariskán és a társa­in, akiket ennyire megnyomorított az a másik vi­lág? — Nincs a novellában nyoma ta­gadásnak, a szocialista építés elől való megszaladásnak. Panasz csendül ki a lírai hangvételből, nem kiábrándultság. Semmi szükség arra, hogy a nagy­képű kritikus most (1958-ban!) vi­gasztalni kezdje Huszárt, aki néhány hónappal később legéletigenlőbb novel­láinkat adta közre, s távlatokról pré­dikáljon neki. Inkább arra hívjuk fel a figyelmét, hogy az olvasók tudatában nem merült fel a novella mondanivaló­ja, mert előtérbe tolakodtak az eszmei magot eltakaró kellékek. Meggondol­­koztató dolog, hiszen ugyanez is­métlődött meg az Estétől reggelig ese­tében. Egy fiatalember cikkeiben makulát­lan erkölcsi tisztaságról és ideális hő­sökről papol, maga pedig az egyszerű emberektől elszakadva, a könnyű érvé­nyesülés ujját járja. Egy este elfogad­ja egy magányos, kicsit ajánlkozó asz­­szony kegyeit, de egész éjjel arra ké­szül, hogy az esetet ellenkező előjel­lel írja majd meg karcolatban. S mikor elkészül az írás, ridegen rúgja el ma­gától a szerelemre gyulladt, szenyelle­­tesen megalázkodó asszonyt. Undorí­tó! Ez a fiatalember csaló is, hazug is; leleplezésével a novella elérhetné a célját, jelentős művészi tettnek számí­tana, mert telibe találná a szocalista társadalom erkölcsétől annyira idegen magatartást. Sajnos, a novella leleplező mondani­valóját csak alapos elemzés bizonyít­hatja be, mert felületes olvasás után sok zavar támad. Huszár túllavírozza az írást, túl sokat bíz az olvasó ítéle­tére. Nem azt igényelném, hogy hir­dessen társadalmi ítéletet a novella be­fejezésében. Az pedig hiba lenne, ha az újságírót valamilyen szörnyeteggé, az asszonyt pedig szerencsétlen áldozattá mázolná át. Inkább arra szeretném fi­gyelmeztetni, hogy például Szabó Gyula is tárgyilagosan, sok szempontból meg­rajzolja világát, de az olvasó sohasem érti félre, hogy kit szeret, sajnál, és kit vet meg, kit gyűlöl tulajdonképpen az író. Huszár sem akar ebben a no­vellában mindenkinek mindent megbo­csátani, de az eszmei állásfoglalás rej­tegetése során messze megy, magára vonja a natural­izmus szakmai vádját, és alaposan megzavarja az olvasókat. A katonák­­kal kapcsolatban már szó sincs semilyen félreértésről. Fodor Sán­dornak a novelláról írt méltatásával egyetértek. Mégis, így fogalmaznék: — Örvendek Huszár Sándor írásának, mert reális történelmi körülményekből kiindulva, becsületesen pendíti meg — egészen naív mesekeretben — a szovjet emberek háborús helytállásáról szóló humánus mondanivalót. — És azért óva­toskodom ennyire, hogy annak a drá­­maiságnak a fontosságára figyelmeztes­sem Huszárt, amely például Solohov hasonló témájú Embersors­ából árad. Ezt a drámaiságot keveslem Huszár novelláiban. Rendkívül örvendek az Édesapám futballozik tragikomikus mondanivalójának. Szomorú, hogy ez az öregedő munkás már csak így bír feltűnni, szerepelni, de nagyon vigasz­taló a novellának az a mondanivalója, hogy erős, tettresarkalló világban él az öreg „hátvéd“. Mégsem tudok­ meg­elégedni e­nnyivel. Fiatal novellistáink közül Huszár közelít meg leggyakrabban mai kérdé­seket, s lírai hangvétele mögött mindig felbukkan a képletesen kínálkozó er­kölcsi általánosítás. Nem hiszem azon­ban, hogy rokonszenves líraiságának ár­tana, ha tudatosabban használná fel közvetlen élményeit, ha a mese elemei­nek intenzívebb drámai sűrítésére, és az eszmei mondanivaló határozottabb körvonalazására törekednék. Ennyit a fiatal útkeresőkről. Erkölcsi érdeklődésük, a belső rajz elmélyítésé­re való törekvésük, a szocialista humá­num előretörését jelzi irodalmunkban. U­gyanakkor, tapogatózásuk egyelőre azt is magával hozza, hogy a novellák mondanivalója nem emelkedik mindig a nemes általánosítás fokára, hogy a fiatal művészek „belevesznek“ alakjaik esetleges problémáiba, s nem marad erejük a vívódások mélyebb emberi ta­nsúságainak kidomborítására. Irányvételük sokat igérő, útkereső, ta­pogatózásuk azonban szintén növeli a­ tavalyi kisepikánk újraolvasásakor tá­madó hiányérzetet. Ill. MIT ÉRDEMES FELFEDEZNI és mit nem, erről kellene elbeszélgetni egyszer sok fiatal íróval. Velük, akiket az elmúlt évben még a művészi útke­resők közé sem sorolhatunk. Azokkal. /-----------------------------------------------------v MÁTÉ IMRE Szint Jólih­áLy, nap, után ... Szent Mihály nap után Ébredő szelek Babrálnak a fákon Tarka levelet. Reggeli ködökben Dérlepte a rét. Nem kacag már rajta Tündér margaret. De még ifjúságom Kristályserlege Tavaszi dalokkal Csordultig tele. QulLu.iL Látu/.ak Szelíd mosolyú falusi lányok Mezők virágai, Illatotok: erő, akarat, munka. Ha nap éget, ha eső ver, mindegy, Én imádlak titeket, Mert bennetek látom ! Anyám ifjúságát.­­ __________________/ akik írásaikban úgy elgyönyörködnek a természet mindennapos örök szépsé­gein, vagy olyan keservesen elpanaszol­ják a hétköznapi élet legapróbb örök bánatait, de tulajdonképpen alig mon­danak valamit a világról, a korról, em­berileg jelentőset pedig egyáltalán nem mondanak. A festők évekig panaszkodtak amiatt, hogy a novellisztika uralkodik a piktú­rában. Azt hiszem, itt az ideje, hogy az irodalom berkeiből törjön fel a vád: — Most meg a csendélet uralkodik a novellisztikában! Egyáltalában nem idegenkedem a csendélettől, ha nem a három narancs és a felakasztott nyúl puszta létéről­­akar meggyőzni a művész, hanem a narancsok és a nyúl révén önmagáról vall valami sajátosat, újat. Egyáltalá­ban nem idegenkedem a szépprózában felbukkanó szép tájrajztól, apró ado­mától, ha az emberről vall valami sa­játosat, újat. Mert a szépprózában az embert ér­demes felfedezni, a teljes embert, ér­zelmi és társadalmi életének legfonto­sabb, legjellegzetesebb vonatkozásaiban. Aki erről lemond, az legsajátosabb művészi feladatát hanyagolja el; sok szépet írhat — de jelentéset nem alkot. Mióta mondogatjuk ezt Hornyák Jó­zsefnek, ennek a valódi „szépírónak“. Néha az a gyanú támadhat benne, hogy magát a műfaját támadjuk, hogy nem ismerjük el a legparányibb, leheletfi­nom karcolatok létjogosultságát iro­dalmunkban. Teljesen egyetértek azok­kal, akik arra biztatják Hornyákot, hogy ne hallgasson a formai, techni­kai tanácsokra, de nem tudom helye­selni azoknak az igyekezetét, akik ugyanakkor azt sugallják az írónak, hogy az apró karcolatokban­ amúgy sem lehet jelentős dolgokat mondani, elégedjék meg tehát egy-egy múló pil­lanat, futó impresszió rafinált meg­örökítésével. A műfajjal nincs semmi baj; az író szemléletét érzem igénytelennek, szűk­nek. Megelégszik annak­­ a nyersen­­szép leírásával, amit éppen meglát (Két rajz, Pusztai világ). Megelégszik egy-egy csattanós adoma takaros elbe­szélésével (Két rajz, A bíró nadrágja). Gyermekszemmel bámulja a világot, s felfedezi mindazt, amit mindenki min­dennap felfedez. Nagy képesség ez, de csak akkor érvényesül, fia a nagyobb művészi feladatok szolgálatába állít­ják. Egy legényke, életében először hajt el a malomba. Hogy fél az erdőn, mi minden jut eszébe, mit sok mit hall, miről képzelődik — ennyi .4 picula című karcolat. Ujjongva fogadom, tény­leg, én is átéltem egyszer mindezt. Aztán úgy teszem le az írást, mint akit becsaptak. Mivel lettem embersé­gemben gazdagabb a gyermekemlékek egyszerű elevenítésétől? Vagy olvas­suk el az A gyulam­ajom­ pityegő cí­mű hosszabb karcolatot. Majom alatt homokos part, gyermekek beszélgetnek a dinnyelopásról, a kígyókról és a há­zasságról. Nagyon szépen beszélget­nek. Egy halász hallgatja őket. Az ol­vasó is. De az élet jó és rossz dol­gairól való ítéletmondásnak a vágya sem környékezi (itt) Hornyákot. Nem akar semmit, de semmi egyebet, csak ábrázolni. Hirdetni nem próbál semmit, semmit az égvilágán. Pedig Hornyák sem volt mindig ilyen igénytelen önmagával szemben. Gaál Gábor még csak az eljelentéktelenedés „veszélyére“ hívta fel a figyelmét egy bírálatban, Szentimrei Jenő pedig lel­kesen köszöntötte később egyik karco­latot, amely néhány sorban annyi min­dent tudott mondani a falu átalakuló életéről. Hol van ez a Hornyák, aki megküzdött apró írásainak a mondani­valójáért is? A kérdést nem csak a kritika fesze­geti­­, foglalkoztatja ez az írót is. Az év második felében három novellát publikált. Ezek már jelzik, hogy ki sze­retne törni a mondanivalótlanságából Sajnos, egyelőre rossz irányba keresi a kiutat. Mai hősei ugyan legalább két évtizeddel fiatalabbak, mint a Gagyi László alakjai, de ezeket is csak az író nevezi ki kortársainknak. Az öreg kommunista halász, meg Szvet­lána asszony, meg a szerelmes munkás­igazgató (az újra meg újra, a Zivatar és a Jegenyék hősei) a „roman senti­mental“ legkispolgáribb változataiból lépnek elénk. Hornyák bizonyára nem onnan vette őket, talán soha nem is találkozott velük olvasmányai során. De az írói munka furcsa lehetőségei szerint, valamilyen okból, éppen ma és éppen nálunk újrateremtette ezeket a szenvelgő figurákat. Pedig rég elte­mettük őket, s tragikumuk ma­i ana­kronizmus. Hornyák írásait nem lehet, csak ki­vételes gyönyörűséggel olvasni. Ami­ről azonban Hornyák újabban írt, azon nem lehet nem bosszankodni. Túl te­hetséges ahhoz, hogy elviseljük eszmei félreállását. Tudja jól, nem kívánunk tőle csodákat. De legalább útkereső, mai kérdéseket feszegető fiatal íróink között szeretnénk hamarosan viszont­látni. Akárcsak Bálint Tibort, akinek első karcolatai sokat ígérnek. Egyelőre kro­kizik, iskolázik. Bizarr adomákat vá­logat ki, vagy elesett embereket sora­koztat fel, s megrajzolja fonák, fele­más helyzetüket. Néhány karcolata (például a Karrier) azonban jelzi, hogy mozdul már benne a művészi fon­mát követelő mondanivaló. Álljon elő vele. Ne utánozza se ő, se Hornyák tovább a mondanivalótlan csendéletfes­tőket. Az Utunk múlt téli és tavaszi szá­maiban sok olyan fiatal, vagy idősebb kezdő jelentkezett, aki nem is csinált egyebet. Egyik precízen leírta egy ipa­rosember utolsó éjszakáját és hajnali szívbénulását. Másik pontos helyzetraj­zot adott az alkoholisták ideggyógyin­tézeti kezeléséről. A harmadik közölte, hogy ravaszak a nők. A negyedik, hogy bolondok a férfiak. És így tovább. Gyakori a semmitmondás, a sem­miféle különösebb írói jótulajdonság­gal sem menthető, tehát ezekben az esetekben megbocsáthatatlan mon­­danivalótlanság. Ezeknek az írások­nak igényesebb vidéki napilap vasár­napi mellékletében sem volt soha és nincs ma sem helyük. Ezeknek az írá­soknak az özöne vetette fel múltévi kisepikánkkal kapcsolatban az apoli­­tizmus vádját. Szabaduljunk meg tő­lük. Magyarázzuk meg a kezdő toll­­forgatóknak (az igazán tehetségesek­nek), hogy a szépirodalom nem a bá­­mészkodás művészete. Legyünk igénye­sebbek az írásművészet eszmei tar­talma iránt, tiltakozzunk hevesebben a nálunk nem teoretizálható, de sok kez­dőnél csendes gyakorlatként fellépő mondanivalótlanság ellen. IV. NE FOLYTASSUK A FELSORO­LÁST. Sorra vehetnénk meg tíz-tizen­­két ismert, megbecsült vagy kevésbé megbecsült novellistát. Akadt közöttük egy-kettő, aki nem publikált semmit 1957-ben, mások öt-hat novellát tettek közzé, melyeket pontosan elhelyezhet­nénk a fentebb elemzett művek között, eszmei problematikájuk szerint, újat azonban nem mondhatnánk róluk. És kitérhtnénk Tomcsa Sándor meg Bajor Andor szatirikus novelláira, karcolatai­ra. Múltévi szatírairodalmunk eszmei irányításának megvitatása azonban külön teret és alkalmat igényel, amúgy sem ilik bele teljesen a kisepikas ter­més mérlegelésébe. Egyetlen kérdés elől azonban mégsem szaladhatunk meg. , Sokan hangoztatják, hogy novellis­táink a múlt felé fordultak. A vád op­tikai csalódásból fakad. A közölt no­vellák karcolatok kilencven százaléka mai témájú, cselekményük az utóbbi éveken játszódik le. A csalódást a legújbb novellisztikánkban előforduló anakronisztikus jelenségek, az „örök probléiákra" való törekvés, és a gyakan fellépő történetietlenség okoz­za. Ném a tematikájában ósdi novel­­lisztiánk, hanem eszmeiségében tűnik annak Sőt azt is megkockáztatom, hogy a közel múltról szóló novellák nem egy­szer frissebbek, aktuálisabbak, jelentő­sebbé, mint a közvetlenül mai tárgyú írásai. Fodor Sándor, Horváth István, Márta Zoltán, Orosz Irén és Szilágyi Andris emlékezései valósággal kikény­szerítik a kérdést: — Mikor születnek meg azok a regények, nagyobb elbe­széltek, novellaciklusok, amelyek vég­re művészi szintézisét adják a máso­dik világháborús erdélyi generációk életének? Sőni Pál próbálkozik most ilyesmivel, Nagy István is őrzi egy be­­fejeztlen könyvét, nem hiszem azon­ban, hogy Fodor Sándor ne tudná pél­dául jelentősen kiegészíteni Titus Po­­povii és Francisc Mun­tean­u erdélyi képeit, vagy Szilágyi András nem írna jobb novellákat arról a korról, mint amilyen riportokat ír jelenünkről (hi­szem olvastam az Ibolya az avaron-t) * Van tehát miről vitatkozzunk. Nu­llád)- írásban felbukkan még a társa­dalmi kép leszűkített, sematikus rajza, de sokkal gyakrabban jelentkezik az eszmeiség eljelentéktelenítésének, vagy az eszmei igények feladásának a ve­szélye. A sematizmus még nem tűnt el teljesen, s máris nyakunkon az el­lensematizmus sokféle formája. Csak egyik változatát említem. Aki élet­anyagát egy brosúra egy bizonyos té­teléhez akarta idomítani, az mindig le­mondott a sajátos írói feladatok tel­jesítéséről. De ugyanígy kapitulál az is, aki elolvas húsz Maupassant novellát, vagy két Hemingway re­gényt (bár kutya kötelessége minél töb­bet olvasni), s annyira hatásuk alá kerül, hogy most már mai életanyagát ezeknek az íróknak a sajátos eszmei­ségéhez, sőt formai megoldásaihoz pró­bálja idomítani. Jelentős irodalmi mű csak akkor jöhet létre, ha a művészi feladathoz és önmagához hűséges író korának jellegzetes társadalmi, érzel­mi viharait örökíti meg, belőlük korá­nak eszméit bontja ki, és állást foglal az eszmék „barrikádjain“. Enélkül ír­hat bárki közölhető novellákat, meg is jelentetheti őket Kolozsváron vagy Ma­rosvásárhelyen, de az írások híre nem jut el Bukarestig, Budapestig vagy Moszkváig, sőt a székelyföldi vagy a bihari falvakig sem. Egyáltalában: nem jut el az olvasónak nevezett embere­kijől. Sokat vitatkozhatunk majd novellisz­tikánk tavalyi­­ állapotának történeti okairól is. Íróink, akik maradandó no­vellákban tanúskodtak a hazánkban végbemenő forradalmi változásokról, újabban éppen azzal küzdenek, hogy megtalálják mai „alaptémáikat“, a szo­cialista építés korszakának azokat a történéseit, konfliktusait, amelyek a kis­epika drámai zártságú formáiba kíván­koznak. Nem lehet véletlen az, hogy az utolsó éveinkről szóló legjelentősebb üzenetet Szabó Gyula hozza a regény­ciklusban. Vannak történelmi korszakok, amikor csak novellát lehet írni. Más­kor viszont könnyebben születik nagy­epika. A XX. kongresszust követő évek, s különösen a magyarországi ellenfor­radalmi kísérlettől a második szputnyik fellövéséig számított tizenkét hónap, nálunk inkább ezt az utóbbi helyzetet Példázta- MAROSI PÉTER KISEPIKA — 1057 Harcosok, kutatók, bámészkodók..."' KÉS KUSZTOS ENDRE UTUNK

Next