Utunk, 1959 (14. évfolyam, 1-52. szám)

1959-05-07 / 18. szám

8 TELLMANN JÓZSEF METSZETEI :­égyréthajtott, ízlésesen szerkesztett röplap van előttem. A lupényi bányavállalat vezetősége és a bányászklubban működő képzőművé­szeti kör közös kiadványa. A terv teljesítésére és túlszárnyalására felhívó sorok, a szemléltető számadatok és illusztrációk mellett művészi reproduk­ciókat látunk: Tellmann József metszeteit. Mélységes szeretettel tesz hitet a munka és a munka hősei mellett (Büszke a brigádjára), hatalmas erővel eleveníti fel a múltat, évszázados megaláztatások ellen lázadó, elkesere­dett, elszánt bányászarcokat fordít felénk (Sztrájk). Tellmann József a fiatalok közé tartozik még, s csak alig néhány éve választotta lakhelyéül ezt a hegycsúcsokkal övezett és méhében annyi drágakincset hordó gyö­nyörű tartományt. Azóta annyira szívéhez nőtt ez a vidék, ember, táj, hogy ma már nem is tudná máshol elképzelni az életét. — „Annyi lehető­ség van itt, hogy egy életen át sem lehet kimeríteni" — mondja. Munkái meghódították szűkebb hazája népét, Temesvár közönségét, a tartományi kiállításokon és állandóan szerepelnek a bukaresti évvégi grafikai kiállí­tásokon. Sőt, eljutottak Moszkváig is, a szocialista országok közös kiállítá­sára. Optimizmus fűti a Minden a miénk, Vidám ifjúság és Új gazda című metszeteit. Erős drámai hatásukat a fehér fokozásával éri el. Éjjeli váltás című színes metszete finom realizmusával, egyszerűségével, hangulat­teremtő erejével arat sikert. GAZDA JÓZSEF Vidám ifjúság Büszke a brigádjára a A Gladkov­ Szilveszterét játsza a ** marosvásárhelyi Állami Székely Színház. A darabot bizonyos szempontból talán maga Boileau is jól fogadta volna. Elsősorban abból a szempont­ból, hogy nem vét az idő­egység szabálya ellen. Cselekménye nem is 24, hanem kb. 8—10 óra alatt pereg le. Ez a pár óra azonban — há­borús óra, váratlan fordulatokban bő­velkedő, sűrített idő. Nos, a szereplők életében valóban vízválasztó az a néhány óra, ami 1942-ből 1943-ba vezet. Egymásra ta­lál két kedves, fiatal emberpár: Klára — Fjodor és Gálya — Aljosa. Helyrebillen egy házasság, amely fel­borult a háború előtt: Platon őr­nagy békülni jön haza a frontról, s bár Tatjánával nem találkozik, éltető reménnyel a szívében tér vissza. És végül: kiteljesedik egy szerelem, mely még a béke felhőtlen ragyogá­sában szökkent idillbe, de csak most, a vérzivatar súlyos-komor perceiben mélyül szilárd, tartós, életre szóló érzéssé. A Szilveszter cselekmény­ anyaga tehát négy heppiendes szerelem a negyvenkettes-negyvenhármas Moszkvában. Vajon nem túlságosan... békés ez a háborús éjszaka? Nem. A szerző gyakran kapcsoltatja be a rádiót tánczenére, de azért nem fe­ledteti a fegyverropogást, bombarob­banást; miközben szerelmi szálakat szövöget, állandóan ébren tartja a háború, a veszély tudatát. Mialatt pe­dig a Hitler-bukás elkerülhetetlen­ségét és a szovjet győzelem biztos eljövetelét tudatosítja, hétköznapi szovjet emberek hétköznapjaiban csillogtatja meg a diadalmas élet igazát és jogait, a békés jövő erőt adó reménysugarát. Szereplői — bár egyedül Sahov hajtott végre közü­lük hőstettet — egy légi ütközetben féllábát vesztette, csakhogy bajtár­sát a biztos haláltól megmenthesse —, egytől-egyig hozzájárulnak a győ­zelemhez, egytől-egyig harcosok, ka­tonák. Aljosa még csak repülőisko­­lás, de már lelkesen készül kimenni a frontra. Aszja színművészeti ál­mait áldozta fel a haza érdekében. Tatjána Szilveszter éjszakáján is be­teget gyógyít, sebesültet ápol. Klára háztartást vezet, a nagyapját gon­dozza, mégis­­ talál időt a közmun­kára. Egyszerű, hétköznapi emberek, akik magától értetődő hazafias érzés­ből cselekednek, közös helytállásuk a szocialista hazaszeretet megtestesí­tőivé, hősökké avatja őket. Milyen megható például Szumilin repülőtiszt abbeli fáradozása, hogy sebesült bajtársa szerelmi életét rendbe hozza! ,,A háború nem szen­timentális!" — mondja valaki a da­rabban. De a háborúzó szovjet em­ber — élő-érző ember marad, hirdeti a szerző. S az az ember, aki tud örülni egy mosolynak, baráti szónak, aki elmereng a téli fán megpil­lantott kedves emlék láttán, aki nem veszti el életigenlő érző­képességét — könnyebben és bizto­sabban legyűri az embertelenséget. A Szilveszter jeleneteit át- meg átható gazdag érzelemvilág ismételten ki­emeli — mégpedig közérthető esz­közökkel — a fasiszta barbársággal szöges ellentétben álló szovjet huma­nitást.­ A Székely Színház jól átgondolt, ízléses szép előadásban játssza A. Gladkov darabját. A rendezés tartózkodik minden­nemű harsány hangtól, rikító színtől, vakító fénytől. Félhomályba borítja a színpadot, egyszerű, dísztelen in­­térieur-ben helyezi el a történést, halkszavú játékra fogja a színésze­ket. Az eképpen nyert művészi „clair-obscur" kitűnően megfelel, a darab által megkívánt sajátos légkör követelményeinek. Érezni a levegő­ből, hogy háború van; látni a kissé nyomott hangulatból és a mérték­tartó játékból, hogy valahol messze tízezrek véreznek a szovjet hazáért; hallani a hangfogós replikákból, hogy az életöröm ebben a darabban­­ a gyilkos halál tőszomszédságá­ból küldi felénk biztató üzenetét. Ebből a művészien realizált at­moszférából egyedül Tanai Bella, és részben Tarr László válik ki némi­leg, mégpedig a mulatságról való hazatérés (vagy talán inkább haza­támolygás?) jelenetében; túlhajtott jókedvük, mókázásuk, no meg Tanai­ Klára egy-két fülsértő rikkantása („Fogya!"), fesztelen elomlása — élesen elüt az előadás szordinós alaphangjától. Tarr László különben kedves közvetlenséggel szólaltatja meg Fjodort, ezt a rokonszenves fia­talembert, aki valósággal arra szü­letett, hogy ragaszkodásból asszonyt szolgáljon; természetes humora jól­eső derűt permetez a színpadra. Ta­nai Bella játékában sok a jelzés, illusztrálás , kevés a tényleges át­­lényegülés. Ezért Vásárhelyi Klára lármásabb és közönségesebb, testi­lelki megjelenésében darabosabb, mint amilyennek Gladkov minden bi­zonnyal szeretné. Túl a hiteles atmoszféra kialakítá­sán, a rendezés sokat tesz annak ér­dekében, hogy a hősök forró haza­szeretete, az adott történelmi pilla­nat rendkívülisége — az, hogy a szovjet nép apraja-nagyja összefo­gott a hitleristák ellen — kellő hang­súlyt kapjon az előadásban. A fő­veszély, amit e célból el kellett ke­rülni, a könnyfakasztó szentimenta­­lizmus. (Bár a darab meseszövése alkalmat adhatna a fölös könny­­fakasztásra.) A rendezés elkerül­te. Szerencsés ,,húzások", tuda­tos beállítások és megfelelő jele­­netezés útján elérte, hogy Kláráék dobkályhával fűtött lakása sose sza­kad el a külvilágtól, s hogy a szín­padon osztott-szorzott szerelmi bo­nyodalmak egybefonódnak a háború, a front, a honvédelem égető kérdé­seivel. Jellemző például, a Sahov— Aszja találkozás megrendezése. Sze­relmesek látják viszont egymást, de azért nyoma sincs köztük az önfe­ledt turbékolásnak. Vallomásukat mindegyre félbeszakítja a háborús élmények fel-felmorajló emléke, a csúnya emlékek mélyéről viszont mindegyre visszakanyarodnak a ki­induló ponthoz — tovább taglalni szerelmüket. A rendezés itt valóban alárendeli a szöveg betűjét az egész darabot átható szellemnek: kisebb­­nagyobb licenciával kezeli az írói al­kotást, de cserében tökéletes egyen­súlyban tartja a személyes és köz­érdekű ügyek színpadi bemutatását. A jelenet szereplői­ Erdős Irma és Csorba András. Erdős Irma egyszerű, világos fejű, érzékeny lelkű Aszját alakít, aki mosolygós közvetlenségé­vel mindenkit megnyer, de énje gaz­­dag kincseskamráit csak szerelmese előtt üríti ki igazán. Ott, a hinta­székhez láncolt Sahov mellet bomlik ki teljes sokrétűségében Erdős­ Aszja lelki szépsége: egyszerre szerelmes és haragos, kacér és visszautasító, játékos és komoly, gyermek és fel­nőtt, józan ember és becsípett kis­lány; élethű mása az írói elképzelés­nek. (A darab záró jelenetben ke­vésbé hiteles; feltörő zokogása in­kább kétségbeesést árul el, mint könnyekben feloldódó megkönnyeb­bülést.) Egyetlen, hosszú jelenésében Csorba András megértő fivérnek, jó bajtársnak és melegszívű, de önma­gával szemben szigorú szerelmesnek ábrázolja Sahovot; olyan szerény, közlékeny megnyerő szovjet hősnek, aki magától értetődőnek tartja a ha­záért hozott áldozatot. Mivel Sahov keveset beszél hadi­tetteiről, a rendezés a körülötte ki­alakított légkörrel érezteti, hogy ab­ban a hintaszékben a Szovjetun­ó Hőse ül. Sinka Károly Aljosa­ alakí­­tása erre a rendezői szándékra épül, talán ezért lő kissé túl a célon. Sin­ka Aljosája kedves, buzgó, hőstisz­telő repülő-csemete, Sahov körüli kisfiús iparkodása azonban helyen­ként mesterkélt. A mellette serény­kedő Gálya (Debreczeen­ Gabriella) fölötte bájos jelenség, a szavai mö­gött azonban ritkán találni a belső fedezetet. Szép művészi alakítást nyújt Szabó Duci Tatjána szerepében, mértéktar­tásában sikerült, hiteles figura Tamás Ferenc Plafonja. Tóth Tamás olyannak éli Szumilint, amilyennek mások el­beszéléséből már megismertük: ke­­mény szavú, első látásra ijesztően szókimondó katonaembernek, kinek a zubbonya alatt azonban meleg, érző szív dobog. Sarlai Imre a nagy­apát alakítja, aki puszta jelenlété­vel is családdá forrasztja a színen mozgó szereplőket; erre a lényegé­ben helyes felfogásra alapozva, Sar­lai némelykor túlzott passzivitásba vonul. Lörinczi Ilona — mint aka­dékoskodó sürgönykihordó — elfo­gadható, sőt helyenként ízesen népi. Jól kidolgozott, eszmehű, hangula­tos előadás a vásárhelyi Szilveszter. A szép munkáért őszinte elismerés illeti mind a rendező Gergely Gé­zát (segédrendező Bieliczky Kata­lin), mind a lelkes színész-együttest. OLÁH TIBOR A. Gladkov: Szilveszter — Az Állami Székely Színház előadása — Tanai Bella, Jeney Ottó és Erdős Irma a darab egyik jelenetében UTUNK Szerkesztői üzen­ ő­­szerkesztő ezúttal rendbontó lesz, kedves olvasó. Félre te­szi a következő számokra tanácsai, biztatásai, segítő szándékú bírálatai bőségszaruját, s a beérkezett nagy­számú levélből megjegyzés nélkül közöl kettőt. Azt kérdi ezután bár­ki, miért maradt meg a rovatfej? Mit üzen végül is olvasóinak, leve­lezőinek a szerkesztő? Hát azt üzeni hogy amikor ilyen leveleket olvas, amelyeket alább közzétesz, megtelik örömmel, lelkesedéssel a szíve. Azt érzi, hogy nem i­s sáfárkodtunk olyan rosszul azokkal a nagy lehetőségek­kel, amelyeket a párt és a nép ren­delkezésünkre bocsátott. Mert lám, a lap — és ezt ismételten jóérzés tu­domásul venni — visszhangra talál az olvasók lelkében. VASAR VASILE temesvári olva­sónk írja: „Már régen elhatároztam, hogy írok önöknek. Temesvári lakos va­gyok, tizennyoc éves, a vasúti for­galmista iskola negyedéves hallga­tója. Azt akarom közölni önökkel, hogy nagy figyelemmel olvasom lapjukat, sőt gyűjtöm is a lapszámo­kat. Köszönetet szeretnék mondani eddigi munkájukért, amellyel nagy segítségemre voltak. Román nemzeti­ségű vagyok és mindig nagy érdek­lődéssel olvasgattam a hazai magyar írók munkáit is. Mert én is nagyon szeretem a román és a magyar írók írásait. U. i. Kérem, legyenek elnézéssel, ha valahol helyesírási hibát ejtet­tem." A következő levelet MATULA GY. OSZKÁR, a néphadsereg katonája küldi Moldvából. „Szilágyi András április 9-én meg­jelent írásához szeretnék kissé meg­késve hozzászólni. A lelkes iroda­lombarát Apáthy Gézához írott nyílt levelében így sóhajt fel: Bár volna százezer ilyen olvasója az Utunknak! Vagy legalább még tízezer, a jelen­legi olvasókon kívül. Nem tudom, hány olvasója van az Utunknak és általában az irodalmi sajtónak. Egyet azonban tudok: so­kan vagyunk! Én magam öt éve ol­vasom rendszeresen az Utunkat, s bár most katona vagyok s időm elég korlátozott, mégsem lettem hűt­len hozzá. Én magam csak hallomás­ból tudom, hogy milyen volt a régi katonaélet, hogy ma milyen, azt is­merem. Nem mondom, hogy könnyű, de ez természetes is. A hadsereg az élet iskolája, ahogy Gheorghiu-Dej elvtárs mondotta. Hiányos román tu­dással érkeztem ide, de sokat tanul­tam már. Többen vagyunk itt az egységben, magyarok és többen fize­tünk elő a lapra. Ezek nevében szó­lok, akik izgatottan várják lapjukat minden héten. Mi ugyan már nem vagyunk középiskolások, de miben­­nünk is megvan az apátigézák lobo­góhajú lelkesedése. Tudunk örvende­ni a szép versnek, egy kedves írás­nak és nagyképűsködés nélkül mon­dom: értünk is hozzá. S ha már itt tartok, ne vegyék rossz néven a megjegyzést: szeretnénk több mai té­májú verset olvasni Horváth Imrétől, Kiss Jenőtől, Létay Lajostól. Mintha az utóbbi időben kevesebb lenne az ilyen vers a lapban. Meg aztán Nagy Istvántól és Sütő Andrástól is több írást várnánk. Talán azt kérdik, miért is írtam ezt a levelet. Azért, hogy bizonyíté­kot szolgáltassak, munkájuk nem eredménytelen, az irodalom immár olyan rétegek körében is megbecsült, amelyek ezelőtt legfeljebb ha kalen­dáriumot, vagy az újságok rendőrsé­gi híreit olvasták. Vajon ki olvasott a múlt hadseregében irodalmi lapot? Még maguk a tisztek sem. Hozzánk ötféle lap jár, és tízezer kötetes könyvtárunk van. Aki úgy jött ide, hogy soha könyvet nem vett a ke­zébe, most úgy megy el, hogy élet­­szükségletévé válik a betű. Mi nem vagyunk a régi értelemben vett „nyá­jas olvasó", aki szirupos romantikát keres az írásokban, akit elvakít a Színházi Élet aranyporos híg riportá­­zsa, de ugyanakkor csukott szemmel megy el az élet nagy kérdései mel­lett. Mi az élet igazságait keressük az írásokban. Olyant akarunk ol­vasni, ami szépre, nemesre, igazra nevel. Új életünk problémáit keres­sük, hogy útmutatást nyerjünk a jövőre. Ezt akartam megírni önöknek in­nen, a moldvai hegyek aljából, ahol a gyakorlat után, fáradtan is öröm­mel vesszük kézbe a lapot. Innen tá­volból, az egység olvasói nevében kívánom, hogy álmuk teljesüljön: kí­vánok sok tízezer lelkes­­olvasót." (­r. —r.)

Next