Utunk, 1959 (14. évfolyam, 1-52. szám)
1959-05-07 / 18. szám
8 TELLMANN JÓZSEF METSZETEI :égyréthajtott, ízlésesen szerkesztett röplap van előttem. A lupényi bányavállalat vezetősége és a bányászklubban működő képzőművészeti kör közös kiadványa. A terv teljesítésére és túlszárnyalására felhívó sorok, a szemléltető számadatok és illusztrációk mellett művészi reprodukciókat látunk: Tellmann József metszeteit. Mélységes szeretettel tesz hitet a munka és a munka hősei mellett (Büszke a brigádjára), hatalmas erővel eleveníti fel a múltat, évszázados megaláztatások ellen lázadó, elkeseredett, elszánt bányászarcokat fordít felénk (Sztrájk). Tellmann József a fiatalok közé tartozik még, s csak alig néhány éve választotta lakhelyéül ezt a hegycsúcsokkal övezett és méhében annyi drágakincset hordó gyönyörű tartományt. Azóta annyira szívéhez nőtt ez a vidék, ember, táj, hogy ma már nem is tudná máshol elképzelni az életét. — „Annyi lehetőség van itt, hogy egy életen át sem lehet kimeríteni" — mondja. Munkái meghódították szűkebb hazája népét, Temesvár közönségét, a tartományi kiállításokon és állandóan szerepelnek a bukaresti évvégi grafikai kiállításokon. Sőt, eljutottak Moszkváig is, a szocialista országok közös kiállítására. Optimizmus fűti a Minden a miénk, Vidám ifjúság és Új gazda című metszeteit. Erős drámai hatásukat a fehér fokozásával éri el. Éjjeli váltás című színes metszete finom realizmusával, egyszerűségével, hangulatteremtő erejével arat sikert. GAZDA JÓZSEF Vidám ifjúság Büszke a brigádjára a A Gladkov Szilveszterét játsza a ** marosvásárhelyi Állami Székely Színház. A darabot bizonyos szempontból talán maga Boileau is jól fogadta volna. Elsősorban abból a szempontból, hogy nem vét az időegység szabálya ellen. Cselekménye nem is 24, hanem kb. 8—10 óra alatt pereg le. Ez a pár óra azonban — háborús óra, váratlan fordulatokban bővelkedő, sűrített idő. Nos, a szereplők életében valóban vízválasztó az a néhány óra, ami 1942-ből 1943-ba vezet. Egymásra talál két kedves, fiatal emberpár: Klára — Fjodor és Gálya — Aljosa. Helyrebillen egy házasság, amely felborult a háború előtt: Platon őrnagy békülni jön haza a frontról, s bár Tatjánával nem találkozik, éltető reménnyel a szívében tér vissza. És végül: kiteljesedik egy szerelem, mely még a béke felhőtlen ragyogásában szökkent idillbe, de csak most, a vérzivatar súlyos-komor perceiben mélyül szilárd, tartós, életre szóló érzéssé. A Szilveszter cselekmény anyaga tehát négy heppiendes szerelem a negyvenkettes-negyvenhármas Moszkvában. Vajon nem túlságosan... békés ez a háborús éjszaka? Nem. A szerző gyakran kapcsoltatja be a rádiót tánczenére, de azért nem feledteti a fegyverropogást, bombarobbanást; miközben szerelmi szálakat szövöget, állandóan ébren tartja a háború, a veszély tudatát. Mialatt pedig a Hitler-bukás elkerülhetetlenségét és a szovjet győzelem biztos eljövetelét tudatosítja, hétköznapi szovjet emberek hétköznapjaiban csillogtatja meg a diadalmas élet igazát és jogait, a békés jövő erőt adó reménysugarát. Szereplői — bár egyedül Sahov hajtott végre közülük hőstettet — egy légi ütközetben féllábát vesztette, csakhogy bajtársát a biztos haláltól megmenthesse —, egytől-egyig hozzájárulnak a győzelemhez, egytől-egyig harcosok, katonák. Aljosa még csak repülőiskolás, de már lelkesen készül kimenni a frontra. Aszja színművészeti álmait áldozta fel a haza érdekében. Tatjána Szilveszter éjszakáján is beteget gyógyít, sebesültet ápol. Klára háztartást vezet, a nagyapját gondozza, mégis talál időt a közmunkára. Egyszerű, hétköznapi emberek, akik magától értetődő hazafias érzésből cselekednek, közös helytállásuk a szocialista hazaszeretet megtestesítőivé, hősökké avatja őket. Milyen megható például Szumilin repülőtiszt abbeli fáradozása, hogy sebesült bajtársa szerelmi életét rendbe hozza! ,,A háború nem szentimentális!" — mondja valaki a darabban. De a háborúzó szovjet ember — élő-érző ember marad, hirdeti a szerző. S az az ember, aki tud örülni egy mosolynak, baráti szónak, aki elmereng a téli fán megpillantott kedves emlék láttán, aki nem veszti el életigenlő érzőképességét — könnyebben és biztosabban legyűri az embertelenséget. A Szilveszter jeleneteit át- meg átható gazdag érzelemvilág ismételten kiemeli — mégpedig közérthető eszközökkel — a fasiszta barbársággal szöges ellentétben álló szovjet humanitást. A Székely Színház jól átgondolt, ízléses szép előadásban játssza A. Gladkov darabját. A rendezés tartózkodik mindennemű harsány hangtól, rikító színtől, vakító fénytől. Félhomályba borítja a színpadot, egyszerű, dísztelen intérieur-ben helyezi el a történést, halkszavú játékra fogja a színészeket. Az eképpen nyert művészi „clair-obscur" kitűnően megfelel, a darab által megkívánt sajátos légkör követelményeinek. Érezni a levegőből, hogy háború van; látni a kissé nyomott hangulatból és a mértéktartó játékból, hogy valahol messze tízezrek véreznek a szovjet hazáért; hallani a hangfogós replikákból, hogy az életöröm ebben a darabban a gyilkos halál tőszomszédságából küldi felénk biztató üzenetét. Ebből a művészien realizált atmoszférából egyedül Tanai Bella, és részben Tarr László válik ki némileg, mégpedig a mulatságról való hazatérés (vagy talán inkább hazatámolygás?) jelenetében; túlhajtott jókedvük, mókázásuk, no meg Tanai Klára egy-két fülsértő rikkantása („Fogya!"), fesztelen elomlása — élesen elüt az előadás szordinós alaphangjától. Tarr László különben kedves közvetlenséggel szólaltatja meg Fjodort, ezt a rokonszenves fiatalembert, aki valósággal arra született, hogy ragaszkodásból asszonyt szolgáljon; természetes humora jóleső derűt permetez a színpadra. Tanai Bella játékában sok a jelzés, illusztrálás , kevés a tényleges átlényegülés. Ezért Vásárhelyi Klára lármásabb és közönségesebb, testilelki megjelenésében darabosabb, mint amilyennek Gladkov minden bizonnyal szeretné. Túl a hiteles atmoszféra kialakításán, a rendezés sokat tesz annak érdekében, hogy a hősök forró hazaszeretete, az adott történelmi pillanat rendkívülisége — az, hogy a szovjet nép apraja-nagyja összefogott a hitleristák ellen — kellő hangsúlyt kapjon az előadásban. A főveszély, amit e célból el kellett kerülni, a könnyfakasztó szentimentalizmus. (Bár a darab meseszövése alkalmat adhatna a fölös könnyfakasztásra.) A rendezés elkerülte. Szerencsés ,,húzások", tudatos beállítások és megfelelő jelenetezés útján elérte, hogy Kláráék dobkályhával fűtött lakása sose szakad el a külvilágtól, s hogy a színpadon osztott-szorzott szerelmi bonyodalmak egybefonódnak a háború, a front, a honvédelem égető kérdéseivel. Jellemző például, a Sahov— Aszja találkozás megrendezése. Szerelmesek látják viszont egymást, de azért nyoma sincs köztük az önfeledt turbékolásnak. Vallomásukat mindegyre félbeszakítja a háborús élmények fel-felmorajló emléke, a csúnya emlékek mélyéről viszont mindegyre visszakanyarodnak a kiinduló ponthoz — tovább taglalni szerelmüket. A rendezés itt valóban alárendeli a szöveg betűjét az egész darabot átható szellemnek: kisebbnagyobb licenciával kezeli az írói alkotást, de cserében tökéletes egyensúlyban tartja a személyes és közérdekű ügyek színpadi bemutatását. A jelenet szereplői Erdős Irma és Csorba András. Erdős Irma egyszerű, világos fejű, érzékeny lelkű Aszját alakít, aki mosolygós közvetlenségével mindenkit megnyer, de énje gazdag kincseskamráit csak szerelmese előtt üríti ki igazán. Ott, a hintaszékhez láncolt Sahov mellet bomlik ki teljes sokrétűségében Erdős Aszja lelki szépsége: egyszerre szerelmes és haragos, kacér és visszautasító, játékos és komoly, gyermek és felnőtt, józan ember és becsípett kislány; élethű mása az írói elképzelésnek. (A darab záró jelenetben kevésbé hiteles; feltörő zokogása inkább kétségbeesést árul el, mint könnyekben feloldódó megkönnyebbülést.) Egyetlen, hosszú jelenésében Csorba András megértő fivérnek, jó bajtársnak és melegszívű, de önmagával szemben szigorú szerelmesnek ábrázolja Sahovot; olyan szerény, közlékeny megnyerő szovjet hősnek, aki magától értetődőnek tartja a hazáért hozott áldozatot. Mivel Sahov keveset beszél haditetteiről, a rendezés a körülötte kialakított légkörrel érezteti, hogy abban a hintaszékben a Szovjetunó Hőse ül. Sinka Károly Aljosa alakítása erre a rendezői szándékra épül, talán ezért lő kissé túl a célon. Sinka Aljosája kedves, buzgó, hőstisztelő repülő-csemete, Sahov körüli kisfiús iparkodása azonban helyenként mesterkélt. A mellette serénykedő Gálya (Debreczeen Gabriella) fölötte bájos jelenség, a szavai mögött azonban ritkán találni a belső fedezetet. Szép művészi alakítást nyújt Szabó Duci Tatjána szerepében, mértéktartásában sikerült, hiteles figura Tamás Ferenc Plafonja. Tóth Tamás olyannak éli Szumilint, amilyennek mások elbeszéléséből már megismertük: kemény szavú, első látásra ijesztően szókimondó katonaembernek, kinek a zubbonya alatt azonban meleg, érző szív dobog. Sarlai Imre a nagyapát alakítja, aki puszta jelenlétével is családdá forrasztja a színen mozgó szereplőket; erre a lényegében helyes felfogásra alapozva, Sarlai némelykor túlzott passzivitásba vonul. Lörinczi Ilona — mint akadékoskodó sürgönykihordó — elfogadható, sőt helyenként ízesen népi. Jól kidolgozott, eszmehű, hangulatos előadás a vásárhelyi Szilveszter. A szép munkáért őszinte elismerés illeti mind a rendező Gergely Gézát (segédrendező Bieliczky Katalin), mind a lelkes színész-együttest. OLÁH TIBOR A. Gladkov: Szilveszter — Az Állami Székely Színház előadása — Tanai Bella, Jeney Ottó és Erdős Irma a darab egyik jelenetében UTUNK Szerkesztői üzen őszerkesztő ezúttal rendbontó lesz, kedves olvasó. Félre teszi a következő számokra tanácsai, biztatásai, segítő szándékú bírálatai bőségszaruját, s a beérkezett nagyszámú levélből megjegyzés nélkül közöl kettőt. Azt kérdi ezután bárki, miért maradt meg a rovatfej? Mit üzen végül is olvasóinak, levelezőinek a szerkesztő? Hát azt üzeni hogy amikor ilyen leveleket olvas, amelyeket alább közzétesz, megtelik örömmel, lelkesedéssel a szíve. Azt érzi, hogy nem is sáfárkodtunk olyan rosszul azokkal a nagy lehetőségekkel, amelyeket a párt és a nép rendelkezésünkre bocsátott. Mert lám, a lap — és ezt ismételten jóérzés tudomásul venni — visszhangra talál az olvasók lelkében. VASAR VASILE temesvári olvasónk írja: „Már régen elhatároztam, hogy írok önöknek. Temesvári lakos vagyok, tizennyoc éves, a vasúti forgalmista iskola negyedéves hallgatója. Azt akarom közölni önökkel, hogy nagy figyelemmel olvasom lapjukat, sőt gyűjtöm is a lapszámokat. Köszönetet szeretnék mondani eddigi munkájukért, amellyel nagy segítségemre voltak. Román nemzetiségű vagyok és mindig nagy érdeklődéssel olvasgattam a hazai magyar írók munkáit is. Mert én is nagyon szeretem a román és a magyar írók írásait. U. i. Kérem, legyenek elnézéssel, ha valahol helyesírási hibát ejtettem." A következő levelet MATULA GY. OSZKÁR, a néphadsereg katonája küldi Moldvából. „Szilágyi András április 9-én megjelent írásához szeretnék kissé megkésve hozzászólni. A lelkes irodalombarát Apáthy Gézához írott nyílt levelében így sóhajt fel: Bár volna százezer ilyen olvasója az Utunknak! Vagy legalább még tízezer, a jelenlegi olvasókon kívül. Nem tudom, hány olvasója van az Utunknak és általában az irodalmi sajtónak. Egyet azonban tudok: sokan vagyunk! Én magam öt éve olvasom rendszeresen az Utunkat, s bár most katona vagyok s időm elég korlátozott, mégsem lettem hűtlen hozzá. Én magam csak hallomásból tudom, hogy milyen volt a régi katonaélet, hogy ma milyen, azt ismerem. Nem mondom, hogy könnyű, de ez természetes is. A hadsereg az élet iskolája, ahogy Gheorghiu-Dej elvtárs mondotta. Hiányos román tudással érkeztem ide, de sokat tanultam már. Többen vagyunk itt az egységben, magyarok és többen fizetünk elő a lapra. Ezek nevében szólok, akik izgatottan várják lapjukat minden héten. Mi ugyan már nem vagyunk középiskolások, de mibennünk is megvan az apátigézák lobogóhajú lelkesedése. Tudunk örvendeni a szép versnek, egy kedves írásnak és nagyképűsködés nélkül mondom: értünk is hozzá. S ha már itt tartok, ne vegyék rossz néven a megjegyzést: szeretnénk több mai témájú verset olvasni Horváth Imrétől, Kiss Jenőtől, Létay Lajostól. Mintha az utóbbi időben kevesebb lenne az ilyen vers a lapban. Meg aztán Nagy Istvántól és Sütő Andrástól is több írást várnánk. Talán azt kérdik, miért is írtam ezt a levelet. Azért, hogy bizonyítékot szolgáltassak, munkájuk nem eredménytelen, az irodalom immár olyan rétegek körében is megbecsült, amelyek ezelőtt legfeljebb ha kalendáriumot, vagy az újságok rendőrségi híreit olvasták. Vajon ki olvasott a múlt hadseregében irodalmi lapot? Még maguk a tisztek sem. Hozzánk ötféle lap jár, és tízezer kötetes könyvtárunk van. Aki úgy jött ide, hogy soha könyvet nem vett a kezébe, most úgy megy el, hogy életszükségletévé válik a betű. Mi nem vagyunk a régi értelemben vett „nyájas olvasó", aki szirupos romantikát keres az írásokban, akit elvakít a Színházi Élet aranyporos híg riportázsa, de ugyanakkor csukott szemmel megy el az élet nagy kérdései mellett. Mi az élet igazságait keressük az írásokban. Olyant akarunk olvasni, ami szépre, nemesre, igazra nevel. Új életünk problémáit keressük, hogy útmutatást nyerjünk a jövőre. Ezt akartam megírni önöknek innen, a moldvai hegyek aljából, ahol a gyakorlat után, fáradtan is örömmel vesszük kézbe a lapot. Innen távolból, az egység olvasói nevében kívánom, hogy álmuk teljesüljön: kívánok sok tízezer lelkesolvasót." (r. —r.)