Utunk, 1959 (14. évfolyam, 1-52. szám)
1959-01-08 / 1. szám
Ifjú koromban mindig mélyen felháborított, hogy Rómeónak és Júliának minden színházi előadás végén meg kellett halnia, a szülők torzsalkodása miatt. Bevallom, azóta sem bírtam ebbe belenyugodni. Nemrégen el is határoztam, hogy az írónak adatott hatalommal, éppen úgy feltámasztom őket, mint Mikszáth Kálmán az öreg Zrínyi Miklóst. Hadd kezdjék élőbről elrontott életüket, s élvezzék zavartalanul a szerelem mérhetetlen gyönyöreit. Több hónapi élesztgetés után, végre, az egyik holdvilágos őszi estén sikerült előbb Júliát, aztán Rómeót új életre keltenem. Júlia újjáteremtésével igen meg voltam elégedve, mert teljességgel sikerült elfeledtetnem vele régi életét. Azt az öreg munkásházaspárt, akiknél elhelyeztem, édesszüleinek tekintette. Rómeóval azonban nem ment simán a felélesztés, mindegyre a múlton tűnődött. Éppen ezért saját családom körében tartottam, hogy állandóan szem előtt lehessen. Öltönyeim közül reáadtam a kevésbé elnyűttet, s gondolom, elég jókiállású mai ifjúnak festett benne. Ő ugyan váltig furcsállotta, s azt kérdezte: csak nem készülünk valamilyen álarcos bálba? Én ráhagytam, mire engedett felszólításomnak, hogy sétáljunk egyet a csöndes óvári utcákon, engem pedig tekintsen barátjának. - Úgy, mint annak idején Mercutiot, vagy Benvoliot? - kérdezte ő, s mindjárt nyájasan hozzátette: — Nem, nem, aki nekem új életet ajándékozott, azt atyámként tisztelném, ha fiúi érzelmeim nem volnának már nemzőmnél elkötelezve. - Nem tartok rájuk igényt - mondtam én. - A barát néha több a szülőnél is. - Jól van, kedves Mercutio, - bólintott Romeo -, menjünk hát, de kössünk kardot is. Ilyen korai esti órákban belébotolhatunk atyám ősi ellenségeibe, s fegyvertelenül könnyen elbánhatnak velünk. Megnyugtattam, régen elporladtak már azok. őket én fel nem támasztanám, semmi pénzért. Semmi értelme, hogy ismét galibát okozzanak. Romeo erre igen elkomorodott. Bizalmatlanul fürkészte a gyéren megvilágított óvári utcák mélyét. Én karon fogtam, s szándékosan arra sétáltam vele, ahol egy erkélyes ház ablakában megpillanthatta Júliát. Minden, a Shakespeare tragédiából ismert részletet kerülni akartam, de ő felpillantott a teleholdra, és sóhajtozni kezdett. - Azt közléd imént, hogy ellenségeim régen elporladtak. Kikkel mérem hát öszsze erényeimet? Csak az ő alávalóságukhoz mérve tűnhetnek ki az én nemesi kiválóságaim. Nézd a holdat, Mercutio! Milyen szép, s mégis milyen fagyos világ. Csak ezt tudva adunk számot, mennyire jó a földön élni, melyet a nap melegít . . . Ah, de mit látok - s hirtelen megszorította karomat. - Nézd, azt a bájos hölgyet, ott az erkélyen. Mintha ismerném, mintha láttam volna már valahol . . . Menjünk közelebb, Mercutio, de meg ne rebbentsük. Óh, minő érzelmek villámi cikáztatják tekintetének sugarát. Most kezdek igazán újra élni, Mercutio! Orrom alá somolyogva, az utca sötétebb oldalára vezettem át, ahonnan teljes szépségében csodálhatta meg az erkélyen könyöklő ifjú hölgyet. A holdvilág éppen arcába világított, mögüle friss zeneszó szüremlett ki a csöndes utcákra. - Ki az a hölgy, Mercutio? - karolt belém Romeo görcsösebben. - Ki lehetne, ha nem a városszerte imádott Júlia. - Csak nem Capulet Júlia, családunk ellenlábasának leánya? - Alig hinném - feleltem bosszúsan, amiért folyton e régi nevek járnak eszében, de ő mindjárt leintett: - Ugyan, ne tagadd. Nincs még egy Capulet-lány. Micsoda végzet . .. Ismernem kell őt személyesen is, Mercutio. - Kérlek, ha kívánod, rögtön bemutathatlak. Kövess a házukba. - Hova gondolsz, barátom, - tartott vissza Romeo. - A szolgákkal űzetnének ki abból a palotából. - Badarság. Nálunk nincsenek már szolgák. Báloznak abban a házban reggelig. Váltunk egy-egy belépőjegyet, s ezen az áron bárki bejuthat oda. - Igen, bárki - Romeo kivételével. Atyám sohasem bocsátaná meg. Álarcot, maszkot szerezz nekem és magadnak. Nézd, nincs már az erkélyen. Ah, lement napom. Maszkot, Mercutio, ha barátom vagy, szerezz nekem maszkot. Karomba akarom őt zárni, ez édes zeneár hullámai között.Jolt nálam egy sötét napszemüveg. ** Orrára illesztettem Rómeónak, s biztosítottam, édesanyja sem ismerné fel, én pedig anélkül is beléphetek oda, szívesen látott vendég vagyok abban a házban . . . Karonfogva odasétáltam vele a Famunkások Szakszervezete Otthonának kapujába. Belépőjegyet váltottam, fellépegettünk a villanyfényárban úszó díszterembe, a tangó ütemére topogó párok közé. A mennyezetről színes papírfüzérek hulltak alá. A szőke és barna leányfejek, mint megannyi vázába tett szekfű és rózsa meg tulipán fordultak a párjuk után. Üde, kihevült arcukon s kigyult szemükben a tavasz és a nyár szépségei váltakoztak. A mellettem komoran álldogáló Romeo azonban csak azt az egyet kereste szemével, akit az imént az erkélyen látott. A karomon érzett keményebb szorításából vettem észre, hogy már meg is pillanthatta. - Mondd, kinek a karján látom őt? Csak nem Paris grófja az a magas ifjú, akihez foghatót, csak a vad dzsungelben látni? Kettőnk közül valamelyikünk csillaga ma lefut az égről, ha ragaszkodik e lány kegyeihez. - Miért futna és miért ragaszkodna? - vontam vállat én. - És nem is Páris gróf az, akivel táncol. A grófoknak elment nálunk a bálozó kedvük. Nem is tudom, ha él-e még egy is közülük. Talán az utolsókra is rácsukták már a kriptaajtót. Ezek a táncoló ifjú lányok és derék legények, csupa rendes munkás- és diákfiatalok. - Ki hát az, aki úgy magához hajlítja Júliámat? Egyre inkább netv állhatom a fekete ábrázatát. Kivel kell összemérnem vízőrömet, ki fogja átdöfni szívemet, ha nem én az övét? Elmosolyodva nyugtattam meg. Nem a vízér tesz itt igazságot, bicskájuk se igen van már a mai fiataloknak, de az öklük annál keményebb. Legkeményebb talán éppen azé a vállas, fekete kun fiúé, a vasúti műhelyek legjobb kazánkovácsáé. De tőle nem kell tartani. Vőlegény már. A menyasszonya amott kering egy agronómus diák karján. Egymást keresik a szemükkel, alig várják, hogy valaki megszabadítsa őket táncospárjuktól. - Kérd el Júliát, s meglásd, az a kun legény milyen boldogan megy a maga szíve választottjához. Romeo megbotránkozva fordult felém: - Mit tartasz te az én hölgyemről, Mercutio? Olyan virág ő, akitől menekülni szoktak a darazsak? Melyik lány ér fel itt az ő bájaival? Pedig ez csak a külszín. Foglalata egy olyan léleknek, melyhez fogható drágakövet vagy gyöngyöt nem hoztak még felszínre gyöngyhalászok. Ezért nekem kell tengerek mélyére buknom vagy az uráli hegyeket szétdobálnom, ha bírni akarom. Gondold meg tehát, jó Mercutio, mit mondat veled a tréfakedv Júliámról. Nem tűröm, hogy közömbösök vegyék körül. De azt sem, hogy kazánkovácsok s más efféle szolganépségek rajongják. Nem is hiszem, hogy egy Capulet Júlia szurtos kovácsok közé keverednék. Mi virtus lenne elragadni őt tőlük! Egyáltalán ne bosszants többé, Mercutio. Valld be az igazat: minő népség ez itt valójában? Rangjukat meg nem ítélhetem e maszkura öltözékekben. E palota is álarcot öltött ugye, hogy ilyen kopott, tükrei pedig megvakultak . . . Vagy a híres Capulet család tegnapról mára tönkrement volna, hogy a vendégeik lába alatt még a parkett is nyikorog? Aggódva pillantottam körül. Ha valaki e derék munkásbálozók közül meghallja, hogyan vélekedik felőlük Romeo, aligha visszük el a bőrünket innen szárazon. Sőt, a milícián fejezhetjük be az estét, s milyen alibit tudnék Rómeónak rögtönözni? Hogy ne ingereljem tovább, ráhagytam: mostanában a báli estéken mindenki kevesebbet mutat, mint amennyi valójában. S biztattam, kérje táncra Júliát, s akkor bosszúsága mezzé édesedik, megfeledkezik a világ külsőségeiről, hiszen Júlia maga az egész világ, minden ékességével a földgolyóbisnak. De Romeo megmakacsolta magát. Először is szíve hölgyét nem akarta kínos helyzetbe hozni, mert valaki a napszemüveg mögött is felismerheti. Aztán meg a közelebbi ismerkedésnek majd a palotájuk erkélye alatt lesz igazi varázsa. Amikor átveti magát a Capuleték kőfalán. Annak semmi értelme, Romeo. Meggyőződésem, hogy Júlia szülei bármikor szívesen látnak. Vének is örömmel elfogadnak . . . — Kiábrándító vagy ma, Mercutio — szakított félbe nekikeseredve Romeo. Egyik rossz viccedet a másik után sütöd el. Nem ilyen sótlan voltál te valamikor. Nem tudod felfogni ésszel, hogy Júlia nem akármilyen könnyen elérhető orgonabokor. Kit csábítana, ha mindenki olyan hamar teliszedhetné róla vázáját egy csokorra valóval." Lám, oszlik már a báli népség. Ha barátom vagy, velem jössz, s átsegítesz a kőfalon. Erre én is kijöttem a sodromból, s tudomására hoztam, hogy Júliáéknak nincs is kőfaluk. Egyszer s mindenkorra vegye tudomásul: nincs semmi kilátás nyaktörő bonyodalmakra. Ha igazán megszerette Júliát, azonnal mutatkozzék be, kisérje haza s holnap, ha Júlia is úgy akarja, egybekelhetnek a néptanács anyakönyvi hivatalában. - A szülei beleegyezése nélkül? — A mi Júliánk már nagykorú, nincs szüksége szülői beleegyezésre. De az öregei kitagadják, ugye? így fűszere lesz a dolognak. - Csak a szívükből tagadhatnák ki, ha nem volna ínyükre a döntés. - És a családi vagyonból, hiszen roppant gazdagok... - Teljesen vagyontalanok, Romeo - feleltem elkedvetlenedve. — Csak nem akadsz fenn ilyen semmiségeken? - Ne ingerelj, Mercutio! Engem csak az akadályok nagysága érdekel, amit le kell győznöm Júliáért. - De értsd meg már valahára, hogy nincsenek akadályok. - Akkor semmit sem ér az egész. - Hogyhogy semmit se - tekintettem rá megdöbbenve. - Szereted Júliát, vagy nem szereted? Az akadályokat akarod feleségül venni, vagy őt magát? Megrökönyödve hátrált, majd komoran lesütötte fejét, s hosszas tűnődés után sóhajtva bólintott: - Jó, nem bánom, a kőfalról lemondok. De, a szülei tudta nélkül kívánok megismerkedni vele. - Az könnyen keresztül vihető. Holnap délután elkísérlek a gyár elé, ahol dolgozik. Pompás munkaerőnek tartják a laboratóriumban. - Mit fecsegsz már megint összevissza, Mercutio? Vagy Capuleték tényleg anynyira leszegényedtek, ahogy gyanítottam? Szinte el sem tudom képzelni, hogy a lányukat cselédsorba hagyták süllyedni, hogy dolgozni küldtek egy ilyen gyönyörű lányt! De én megmentem, Mercutio! Nem hagyom dolgozni. Óh, milyen boldogság, ha mégis tehetek érte valami hozzá méltót, ha valamivel kifejezhetem, mennyire szeretem őt. Magamhoz emelem, Mercutio. Végetvetek alantas, megalázó sorsának. Rémülten vittem erre kifelé Rómeót a bálból, mert a zenészek pihenőt tartottak, s a teremben körbe sétáló párok reánk kezdték figyelni, felénk tekintettek, összesúgtak. Sajnálkozó megjegyzéseket tettek Rómeóra. Micsoda szép szál fiatalember, s de kár, hogy ellúzítja az a sötét szemüveg. Mások vak zongoristának nézték. Biztosan szívesen táncolna egyet, ha valaki a hölgyválaszban felkérné. Júlia is felfigyelt ránk. Ott hűsölt a nyitott erkélyablakban, de folyton idenézett felénk. Ügyet sem vetett arra a fiatalemberre, aki zsebkendőjével hajtotta reá a szelet. Kissé nyomott hangulatban sétáltunk haza Rómeóval. Én azon tűnődtem, mit kezd Romeo holnap, ha Júliával összekerülnek? Miből gondolja eltartani, ha kiveszi a munkából? Egyáltalán, mihez ért ez az ifjú, mert valami foglalkozást kell keresnie, ha meg akar élni. Tapintatosan ki is faggattam erre nézve. Kiderült, hogy semmiféle mesterséget se tud, de kitűnően lovagol és táncol. Ért a fegyverforgatáshoz, jó vívó, gitározik, meg az ógörög lírikusokat idézi. Bosszankodtam. Az én feltámasztott ifjamat legfeljebb, valamelyik vendéglős zenekarban ha elhelyezhetném gitárosnak, vagy vívómesternek az egyik népi sportegyesületbe, kérdés azonban, hogy vállalná-e és kellene-e? De vele nem közöltem gondolataimat, a Júlia oldalán majd kellemesebb formában ébred rá, milyen kötelezettségei vannak nálunk egy fiatalembernek. Milyen szerencse, hogy Júliát egy mai dolgozó nő körülményei közé helyezve keltettem új életre.ásnap elkísértem védencemet a gyógyszerárú gyár elé, s bemutattam őket egymásnak. Aki csak szembejött velünk, gyönyörködve nézte az összeillő ifjú, párt. Júlia kolléganői irigykedve találgatták, ki lehet az a fess fiú. Romeo, amint előre gyanítottam, mindenről megfeledkezve szédült bele a lányba, és amint az Júliánál előző élete után szintén várható volt, a világról megfeledkezve merült el a fiatalember varázsában. Késő estig bolyongtak a sétatéri tó körüli sétányokon. Addig nem került eléjük semmi buktató, amíg egyik napról a másikra fellángolt szerelmüknek prózaibb vonatkozásaira rá nem terelődött a szó. Romeo kezdte: - Holnap a pap elé állunk, hogy eshessen össze. Egy napot se várjunk, Júliám. - De hol fogunk lakni? A szüleim lakásán nem férünk el. - Holnap éjjel megszöktetlek csillagom az éj sötétjében. - De hát arra semmi szükség. És hova mennénk, amíg nem kapunk lakást? - Az egyik vidéki kastélyomba. - Hogyhogy, miféle kastélyod van neked, Romeo? És még hozzá annyi, hogy az „egyikbe" vinnél? Tudtommal, minden kastélyt államosítottak nálunk. Azonkívül, nem is mennék el a városról, nem hagyhatom a munkámat. - De én megszabadítlak, Júlia. Nem méltó hozzád a munka. - Már rossz néven ne vedd, de én szeretem a hivatásomat. A vegyészetnek óriási jövője van minálunk. Kísérleteim sikerei nagyot lendítenek majd az egész nép sorsán. - De te arra vagy hivatva, hogy engem szeress, és én királynőmmé teszlek. Júlia kissé furcsállotta ezt a stílust, s megkérdezte, voltaképpen mi a foglalkozása, hogy egy dologtalan asszonyt is eltartana? Romeo türelmetlenül félbeszakította: - E naptól kezdve az én hivatásom is megváltozott. Szeretni és szeretve lenni attól, akit viszontszeretünk, ez az egyetlen feladat, amely emberhez méltó, nemes foglalkozás. Mondd, kihez akarnak nőül kényszeríteni szüleid? Páris grófhoz, vagy a kazánkovácshoz? Csak szólj és keresztül húzzuk számításukat. Júlia mind nagyobb szemet meresztett. - Eszükbe sem jut ilyesmi, Romeo. Szívem ,szerint választhatok. És már választottam is. Jó szüleimnek említettem a nevedet. Alig várják, hogy megismerjenek, öreg napjaik egyetlen célja a mi boldogságunk. És belekarolt. Lépteit hazafelé irányította a Sétatér öreg fái alatt. A holdvilág beszűrődött a vén vadgesztenyék lombjai között. Rajtuk kívül senki sem járt arrafelé. Mintha szándékosan magukra hagyta volna őket a világ, hogy senkitől sem zavartatva megizlelhessék egymás csókját. Júlia forrón magához szorította a fiú karját, de Romeo valamiért elszontyolodva tűnődött, majd haragra lobbanva szembefordult Júliával. - Mondd, miért szeretsz, ha szeretsz? Lehet engem egyáltalán szeretni? Julia még forróbban simult hozzá. - Hogyan is jut eszedbe efféle, Romeo? Megállhatja-e a lepke, hogy rá ne szálljon a virágsziromra? Megteheti-e a hold, hogy ne a naptól vegye a fényét? - De hát napod vagyok-e, Júlia? - Nekem csak te sütsz az égen. - Gyerekség. Még semmit sem tettem érted. Azt sem tudom, feljöttem-e igazán az egedre. Még a kőfalatokon sem másztam át. Nem tettem ki magamat semmiféle veszélynek érzed. Legalább a szüleid ellenezhetnék szerelmünket, hogy a gyóntató atyád titokban összeadhasson bennünket, az a gőgös bátyád pedig reám támadjon, hogy én önvédelemből leszúrhassam, és te, ennek ellenére is szeress engem. Júlia mind nagyobb megdöbbenéssel hallgatta, végül karját is kivonta a lovagjáéból. - Nem érdek, Romeo. Mi örömöd lennéd bátyám meggyilkolásában, s nekem mi örömöm telnék abban, ha a gyilkosát szeretem? Romeo hátrálni kezdett keserű kiábrándultsággal. - Vagyis, nem tudnál szeretni, ha megölném a bátyádat? - De hiszen ennek még a gondolata is szörnyű, Romeo. - Szörnyű, de magasztos, mert az igazi nagy szerelem próbakövének bizonyulna. Hát nem emlékszel, akkor régen, mintha pont így történt volna, mintha meg is ölted volna magad értem, amikor én is eldobtam magamtól az életet. Júlia messzebb húzódott a szenvedélyesen érvelő fiatalembertől. Aggódva tekintett körül a bizonytalanul megvilágított Sétatéren. - Csak nem félsz tőlem, Júlia? — kapott utána Romeo. - De félek. Számomra teljesen érthetetlen dolgokat emlegetsz. Semmi szükség effélére a mi szerelmünkhöz. Romeo végkép kiábrándultan pillantott Júliára, - így tartalmatlan az egész. Nem érzed, hogy így ízetlenné válik a méz is. Hihetetlenül leegyszerűsítve fogod fel az életet. De nem bánom, hagyjunk minden tragikus fordulatot, csak adj alkalmat, hogy nagy tettekkel bizonyítsam be szerelmünk mérhetetlenségét. Mondd, mit tegyek érted? - Szerezz lakást, Romeo, hogy egybekelhessünk. Megelégszem szobakonyhás lakással, sőt belemegyek a közös fürdőszoba használata is. - Lakást közös fürdőszobahasználattal? Hát még az is valami. Lehetetlent kívánj, Júlia! Valami hihetetlenül bonyolultat. Valamit, ami próbára teszi egész jellememet, ügyességemet, kardomat és eszemet. Mindent kívánhatsz, ami elérhetetlen, ami rendkívüli. Júlia meggyorsította lépteit, igyekezettelérni a Sétatér kivilágított bejáratát, s csak a színház elé érve, mert válaszolni a nyomában tartó fiatalembernek. - Fájdalom, Romeo úr, de jobb, ha mára befejezzük sétánkat. Nem tudom ésszel felérni, hogy mit kívánhatnék. Nem akarok annál többet, mint amennyit én is adhatnék. Számomra teljesen felfoghatatlan, miért kívánjak öntől rendkívülit és lehetetlent. Én az elérhetőnél maradok. De ne higgye, hogy az könnyű feladat. Én, ha megértenénk egymást, én az életét választanám, az egyszerűt, a mindennapit, a nehezebbet. Cserébe a magam küzdelmes életét adnám, de már nem adhatom, mert önnek ez kevés. Tartsa hát meg a magáét is, így legalább jó barátok lehetünk. Jóéjt! NAGY ISTVÁN ELBESZÉLÉSE | VERONICA PORUMBACU chubaji&z il^k&L Anteusz vagyok újból. Tág hazám bevándorlóm ismét — a mindig újat. Mind a két kezemből iszom e kútnak vizét s, szomjazan, egyre ima szám. Szent harmat tündököl — nincs rá hasonlat nagy erdőben rézszínü levelen, amely lehullt örökre névtelen, s testvéri tüzem meleg őszt lobogtat. Nem, kedvesem, új s mégis ősi föld, nem simogattak eleget e léptek .. . Magamba ölellek ma a kútgémek mellett, míg a szél süvölt odafönt. Anteusz vagyok újból. Hazai erdők völgyében erőmüveket emel a biztosító képzelet — s árnyékom rejtik mindnek falai. Büszkeségem a messziségbe fut, a villanydrótok szertesugarazzák, s mindig fiatal maradok — az ország, a föld erőssé tesz, mint Anteuszt. JANCSIK PÁL fordítása UTUNK