Utunk, 1959 (14. évfolyam, 1-52. szám)

1959-01-08 / 1. szám

Ifjú koromban mindig mélyen felhábo­rított, hogy Rómeónak és Júliának minden színházi előadás végén meg kel­lett halnia, a szülők torzsalkodása miatt. Bevallom, azóta sem bírtam ebbe belenyu­­godni. Nemrégen el is határoztam, hogy az írónak adatott hatalommal, éppen úgy feltámasztom őket, mint Mikszáth Kál­mán az öreg Zrínyi Miklóst. Hadd kezd­jék élőbről elrontott életüket, s élvezzék zavartalanul a szerelem mérhetetlen gyö­nyöreit. Több­ hónapi élesztgetés után, végre, az egyik holdvilágos őszi estén sikerült előbb Júliát, aztán Rómeót új életre keltenem. Júlia újjáteremtésével igen meg voltam elégedve, mert teljességgel sikerült elfe­­ledtetnem vele régi életét. Azt az öreg munkásházaspárt, akiknél elhelyeztem, édes­szüleinek tekintette. Rómeóval azon­ban nem ment simán a felélesztés, mind­egyre a múlton tűnődött. Éppen ezért saját családom körében tartottam, hogy állandóan szem előtt lehessen. Öltönyeim közül­ reáadtam a kevésbé elnyűttet, s gondolom, elég jókiállású mai ifjúnak festett benne. Ő ugyan váltig furcsállotta, s azt kérdezte: csak nem készülünk vala­milyen álarcos bálba? Én ráhagytam, mire engedett felszólításomnak, hogy sétáljunk egyet a csöndes óvári utcákon, engem pe­dig tekintsen barátjának. - Úgy, mint annak idején Mercutiot, vagy Benvoliot? - kérdezte ő, s mind­járt nyájasan hozzátette: — Nem, nem, aki nekem új életet ajándékozott, azt atyámként tisztelném, ha fiúi érzelmeim nem volnának már nemzőmnél elkötelezve. - Nem tartok rájuk igényt - mondtam én. - A barát néha több a szülőnél is. - Jól van, kedves Mercutio, - bólin­tott Romeo -, menjünk hát, de kössünk kardot is. Ilyen korai esti órákban belé­­botolhatunk atyám ősi ellenségeibe, s fegy­vertelenül könnyen elbánhatnak velünk. Megnyugtattam, régen elporladtak már azok. őket én fel nem támasztanám, sem­mi pénzért. Semmi értelme, hogy ismét galibát okozzanak. Romeo erre igen elkomorodott. Bizal­matlanul fürkészte a gyéren megvilágított óvári utcák mélyét. Én karon fogtam, s szándékosan arra sétáltam vele, ahol egy erkélyes ház ablakában megpillanthatta Júliát. Minden, a Shakespeare tragédiából ismert részletet kerülni akartam, de ő fel­pillantott a teleholdra, és sóhajtozni kez­dett. - Azt közléd imént, hogy ellenségeim régen elporladtak. Kikkel mérem hát ösz­­sze erényeimet? Csak az ő alávalóságuk­­hoz mérve tűnhetnek ki az én nemesi kiválóságaim. Nézd a holdat, Mercutio! Milyen szép, s mégis milyen fagyos világ. Csak ezt tudva adunk számot, mennyire jó a földön élni, melyet a nap mele­gít . . . Ah, de mit látok - s hirtelen megszorította karomat. - Nézd, azt a bá­jos hölgyet, ott az erkélyen. Mintha is­merném, mintha láttam volna már vala­hol . . . Menjünk közelebb, Mercutio, de meg ne rebbentsük. Óh, minő érzelmek villámi cikáztatják tekintetének sugarát. Most kezdek igazán újra élni, Mercutio! Orrom alá somolyogva, az utca söté­­tebb oldalára vezettem át, ahonnan tel­jes szépségében csodálhatta meg az er­kélyen könyöklő ifjú hölgyet. A holdvilág éppen arcába világított, mögüle friss zene­szó szüremlett ki a csöndes utcákra. - Ki az a hölgy, Mercutio? - karolt belém Romeo görcsösebben. - Ki lehetne, ha nem a városszerte imádott Júlia. - Csak nem Capulet Júlia, családunk ellenlábasának leánya? - Alig hinném - feleltem bosszúsan, amiért folyton e régi nevek járnak eszé­ben, de ő mindjárt leintett: - Ugyan, ne tagadd. Nincs még egy Capulet-lány. Micsoda végzet . .. Ismer­nem kell őt személyesen is, Mercutio. - Kérlek, ha kívánod, rögtön bemutat­hatlak. Kövess a házukba. - Hova gondolsz, barátom, - tartott vissza Romeo. - A szolgákkal űzetnének ki abból a palotából. - Badarság. Nálunk nincsenek már szol­gák. Báloznak abban a házban reggelig. Váltunk egy-egy belépőjegyet, s ezen az áron bárki bejuthat oda. - Igen, bárki - Romeo kivételével. Atyám sohasem bocsátaná meg. Álarcot, maszkot szerezz nekem és magadnak. Nézd, nincs már az erkélyen. Ah, lement napom. Maszkot, Mercutio, ha barátom vagy, szerezz nekem maszkot. Karomba akarom őt zárni, ez édes zeneár hullámai között.­­J­olt nálam egy sötét napszemüveg. ** Orrára illesztettem Rómeónak, s biztosítottam, édesanyja sem ismerné fel, én pedig anélkül is beléphetek oda, szí­vesen látott vendég vagyok abban a ház­ban . . . Karonfogva odasétáltam vele a Famunkások Szakszervezete Otthonának kapujába. Belépőjegyet váltottam, fellépe­gettünk a villanyfényárban úszó díszterem­be, a tangó ütemére topogó párok közé. A mennyezetről színes papírfüzérek hulltak alá. A szőke és barna leányfejek, mint megannyi vázába tett szekfű és rózsa meg tulipán fordultak a párjuk után. Üde, ki­­hevült arcukon s kigyult szemükben a ta­vasz és a nyár szépségei váltakoztak. A mellettem komoran álldogáló Romeo azonban csak azt az egyet kereste szemé­vel, akit az imént az erkélyen látott. A karomon érzett keményebb szorításából vettem észre, hogy már meg is pillant­hatta. - Mondd, kinek a karján látom őt? Csak nem Paris grófja az a magas ifjú, akihez foghatót, csak a vad dzsungelben látni? Kettőnk közül valamelyikünk csilla­ga ma lefut az égről, ha ragaszkodik e lány kegyeihez. - Miért futna és miért ragaszkodna? - vontam vállat én. - És nem is Páris gróf az, akivel táncol. A grófoknak elment ná­lunk a bálozó kedvük. Nem is tudom, ha él-e még egy is közülük. Talán az utolsókra is rácsukták már a kriptaajtót. Ezek a táncoló ifjú lányok és derék le­gények, csupa rendes munkás- és diák­fiatalok. - Ki hát az, aki úgy magához hajlítja Júliámat? Egyre inkább netv állhatom a fekete ábrázatát. Kivel kell összemérnem vízőrömet, ki fogja átdöfni szívemet, ha nem én az övét? Elmosolyodva nyugtattam meg. Nem a vízér tesz itt igazságot, bicskájuk se igen van már a mai fiataloknak, de az öklük annál keményebb. Legkeményebb talán éppen azé a vállas, fekete kun fiúé, a vas­úti műhelyek legjobb kazánkovácsáé. De tőle nem kell tartani. Vőlegény már. A menyasszonya amott kering egy agronó­­mus diák karján. Egymást keresik a sze­mükkel, alig várják, hogy valaki meg­szabadítsa őket táncospárjuktól. - Kérd el Júliát, s meglásd, az a kun legény milyen boldogan megy a maga szíve választottjához. Romeo megbotránkozva fordult felém: - Mit tartasz te az én hölgyemről, Mer­cutio? Olyan virág ő, akitől menekülni szoktak a darazsak? Melyik lány ér fel itt az ő bájaival? Pedig ez csak a kül­szín. Foglalata egy olyan léleknek, mely­hez fogható drágakövet vagy gyöngyöt nem hoztak még felszínre gyöngyhalá­szok. Ezért nekem kell tengerek mélyére buknom vagy az uráli hegyeket szétdo­bálnom, ha bírni akarom. Gondold meg tehát, jó Mercutio, mit mondat veled a tréfa­kedv Júliámról. Nem tűröm, hogy közömbösök vegyék körül. De azt sem, hogy kazánkovácsok s más efféle szolga­népségek rajongják. Nem is hiszem, hogy egy Capulet Júlia szurtos kovácsok közé keverednék. Mi virtus lenne elragadni őt tőlük! Egyáltalán ne bosszants többé, Mercutio. Valld be az igazat: minő nép­ség ez itt valójában? Rangjukat meg nem ítélhetem e maszkura öltözékekben. E palota is álarcot öltött ugye, hogy ilyen kopott, tükrei pedig megvakultak . . . Vagy a híres Capulet család tegnapról mára tönkrement volna, hogy a vendé­geik lába alatt még a parkett is nyiko­rog? Aggódva pillantottam körül. Ha valaki e derék munkásbálozók közül meghallja, hogyan vélekedik felőlük Romeo, aligha visszük el a bőrünket innen szárazon. Sőt, a milícián fejezhetjük be az estét, s milyen alibit tudnék Rómeónak rög­tönözni? Hogy ne ingereljem tovább, rá­hagytam: mostanában a báli estéken min­denki kevesebbet mutat, mint amennyi valójában. S biztattam, kérje táncra Jú­liát, s akkor bosszúsága mezzé édesedik, megfeledkezik a világ külsőségeiről, hi­szen Júlia maga az egész világ, minden ékességével a földgolyóbisnak. De Romeo megmakacsolta magát. Elő­ször is szíve hölgyét nem akarta kínos helyzetbe hozni, mert valaki a napszem­üveg mögött is felismerheti. Aztán meg a közelebbi ismerkedésnek majd a palo­tájuk erkélye alatt lesz igazi varázsa. Amikor átveti magát a Capuleték kőfa­lán.­­ Annak semmi értelme, Romeo. Meg­győződésem, hogy Júlia szülei bármikor szívesen látnak. Vének is örömmel el­fogadnak . . . — Kiábrándító vagy ma, Mercutio — szakított félbe nekikeseredve Romeo.­­ Egyik rossz viccedet a másik után sütöd el. Nem ilyen sótlan voltál te valamikor. Nem tudod felfogni ésszel, hogy Júlia nem akármilyen könnyen elérhető orgona­bokor. Kit csábítana, ha mindenki olyan hamar teliszedhetné róla vázáját egy cso­korra valóval." Lám, oszlik már a báli népség. Ha barátom vagy, velem jössz, s átsegítesz a kőfalon. Erre én is kijöttem a sodromból, s tu­domására hoztam, hogy Júliáéknak nincs is kőfaluk. Egyszer s mindenkorra vegye tudomásul: nincs semmi kilátás nyaktörő bonyodalmakra. Ha igazán megszerette Júliát, azonnal mutatkozzék be, kisérje haza s holnap, ha Júlia is úgy akarja, egybekelhetnek a néptanács anyakönyvi hivatalában. - A szülei beleegyezése nélkül? — A mi Júliánk már nagykorú, nincs szüksége szülői beleegyezésre. De az öregei kitagadják, ugye? így fűszere lesz a dolognak. - Csak a szívükből tagadhatnák ki, ha nem volna ínyükre a döntés. - És a családi vagyonból, hiszen rop­pant gazdagok... - Teljesen vagyontalanok, Romeo - feleltem elkedvetlenedve. — Csak nem akadsz fenn ilyen semmiségeken? - Ne ingerelj, Mercutio! Engem csak az akadályok nagysága érdekel, amit le kell győznöm Júliáért. - De értsd meg már valahára, hogy nincsenek akadályok. - Akkor semmit sem ér az egész. - Hogyhogy semmit se - tekintettem rá megdöbbenve. - Szereted Júliát, vagy nem szereted? Az akadályokat akarod feleségül venni, vagy őt magát? Megrökönyödve hátrált, majd komoran lesütötte fejét, s hosszas tűnődés után só­hajtva bólintott: - Jó, nem bánom, a kőfalról lemon­dok. De, a szülei tudta nélkül kívánok megismerkedni vele. - Az könnyen keresztül vihető. Hol­nap délután elkísérlek a gyár elé, ahol dolgozik. Pompás munkaerőnek tartják a laboratóriumban. - Mit fecsegsz már megint összevissza, Mercutio? Vagy Capuleték tényleg any­­nyira leszegényedtek, ahogy gyanítottam? Szinte el sem tudom képzelni, hogy a lányukat cselédsorba hagyták süllyedni, hogy dolgozni küldtek egy ilyen gyönyö­­rű lányt! De én megmentem, Mercutio! Nem hagyom dolgozni. Óh, milyen bol­dogság, ha mégis tehetek érte valami hozzá méltót, ha valamivel kifejezhetem, mennyire szeretem őt. Magamhoz eme­lem, Mercutio. Végetvetek alantas, meg­alázó sorsának. Rémülten vittem erre kifelé Rómeót a bálból, mert a zenészek pihenőt tartot­tak, s a teremben körbe sétáló párok reánk kezdték figyelni, felénk tekintettek, összesúgtak. Sajnálkozó megjegyzéseket tet­tek Rómeóra. Micsoda szép szál fiatal­ember, s de kár, hogy ellúzítja az a sötét szemüveg. Mások vak zongoristának néz­ték. Biztosan szívesen táncolna egyet, ha valaki a hölgyválaszban felkérné. Júlia is felfigyelt ránk. Ott hű­sölt a nyitott erkélyablakban, de folyton idenézett fe­lénk. Ügyet sem vetett arra a fiatalem­berre, aki zsebkendőjével hajtotta reá a szelet. Kissé nyomott hangulatban sétáltunk haza Rómeóval. Én azon tűnődtem, mit kezd Romeo holnap, ha Júliával összeke­rülnek? Miből gondolja eltartani, ha ki­veszi a munkából? Egyáltalán, mihez ért ez az ifjú, mert valami foglalkozást kell keresnie, ha meg akar élni. Tapintatosan ki is faggattam erre nézve. Kiderült, hogy semmiféle mesterséget se tud, de kitűnően lovagol és táncol. Ért a fegyverforgatáshoz, jó vívó, gitározik, meg az ógörög líriku­sokat idézi. Bosszankodtam. Az én feltámasztott ifjamat legfeljebb, valamelyik vendég­lős zenekarban ha elhelyezhetném gitáros­nak, vagy vívómesternek az egyik népi sportegyesületbe,­­ kérdés azonban, hogy vállalná-e és kellene-e? De vele nem közöltem gondolataimat, a Júlia oldalán majd kellemesebb formában ébred rá, milyen kötelezettségei vannak nálunk egy fiatalembernek. Milyen szerencse, hogy Júliát egy mai dolgozó nő körülményei közé helyezve keltettem új életre.­ásnap elkísértem védencemet a gyógyszerárú gyár elé, s bemutattam őket egymásnak. Aki csak szembejött ve­lünk, gyönyörködve nézte az összeillő ifjú, párt. Júlia kolléganői irigykedve talál­gatták, ki lehet az a fess fiú. Romeo, amint előre gyanítottam, mindenről meg­feledkezve szédült bele a lányba, és amint az Júliánál előző élete után szintén várható volt, a világról megfeledkezve merült el a fiatalember varázsában. Késő estig bo­­lyongtak a sétatéri tó körüli sétányokon. Addig nem került eléjük semmi buktató, amíg egyik napról a másikra fellángolt szerelmüknek prózaibb vonatkozásaira rá nem terelődött a szó. Romeo kezdte: - Holnap a pap elé állunk, hogy eshes­sen össze. Egy napot se várjunk, Júliám. - De hol fogunk lakni? A szüleim la­kásán nem férünk el. - Holnap éjjel megszöktetlek csillagom az éj sötétjében. - De hát arra semmi szükség. És ho­va mennénk, amíg nem kapunk lakást? - Az egyik vidéki kastélyomba. - Hogyhogy, miféle kastélyod van ne­ked, Romeo? És még hozzá annyi, hogy az „egyikbe" vinnél? Tudtommal, minden kastélyt államosítottak nálunk. Azonkívül, nem is mennék el a városról, nem hagy­hatom a munkámat. - De én megszabadítlak, Júlia. Nem méltó hozzád a munka. - Már rossz néven ne vedd, de én sze­retem a hivatásomat. A vegyészetnek óriási jövője van minálunk. Kísérleteim sikerei nagyot lendítenek majd az egész nép sorsán. - De te arra vagy hivatva, hogy en­gem szeress, és én királynőmmé teszlek. Júlia kissé furcsállotta ezt a stílust, s megkérdezte, voltaképpen mi a foglalko­zása, hogy egy dologtalan asszonyt is el­tartana? Romeo türelmetlenül félbeszakí­totta: - E naptól kezdve az én hivatásom is megváltozott. Szeretni és szeretve lenni attól, akit viszontszeretünk, ez az egyet­len feladat, amely emberhez méltó, ne­mes foglalkozás. Mondd, kihez akarnak nőül kényszeríteni szüleid? Páris grófhoz, vagy a kazánkovácshoz? Csak szólj és keresztül húzzuk számításukat. Júlia mind nagyobb szemet meresztett. - Eszükbe sem jut ilyesmi, Romeo. Szívem ,szerint választhatok. És már vá­lasztottam is. Jó szüleimnek említettem a nevedet. Alig várják, hogy megismerje­nek, öreg napjaik egyetlen célja a mi bol­dogságunk. És belekarolt. Lépteit hazafelé irányítot­ta a Sétatér öreg fái alatt. A holdvilág be­szűrődött a vén vadgesztenyék lombjai kö­zött. Rajtuk kívül senki sem járt arra­felé. Mintha szándékosan magukra hagy­ta volna őket a világ, hogy senkitől sem zavartatva megizlelhessék egymás csók­ját. Júlia forrón magához szorította a fiú karját, de Romeo valamiért elszontyo­lodva tűnődött, majd haragra lobbanva szembefordult Júliával. - Mondd, miért szeretsz, ha szeretsz? Lehet engem egyáltalán szeretni? Julia még forróbban simult hozzá. - Hogyan is jut eszedbe efféle, Romeo? Megállhatja-e a lepke, hogy rá ne száll­jon a virágsziromra? Megteheti-e a hold, hogy ne a naptól vegye a fényét? - De hát napod vagyok-e, Júlia? - Nekem csak te sütsz az égen. - Gyerekség. Még semmit sem tettem érted. Azt sem tudom, feljöttem-e igazán az egedre. Még a kőfalatokon sem mász­tam át. Nem tettem ki magamat semmi­féle veszélynek érzed. Legalább a szü­leid ellenezhetnék szerelmünket, hogy a gyóntató atyád titokban összeadhasson bennünket, az a gőgös bátyád pedig reám támadjon, hogy én önvédelemből leszúr­hassam, és te, ennek ellenére is szeress engem. Júlia mind nagyobb megdöbbenéssel hallgatta, végül karját is kivonta a lo­vagjáéból. - Nem érd­ek, Romeo. Mi örömöd len­­néd bátyám meggyilkolásában, s nekem mi örömöm telnék abban, ha a gyilkosát szeretem? Romeo hátrálni kezdett keserű kiábrán­dultsággal. - Vagyis, nem tudnál szeretni, ha meg­ölném a bátyádat? - De hiszen ennek még a gondolata is szörnyű, Romeo. - Szörnyű, de magasztos, mert az igazi nagy szerelem próbakövének bizonyulna. Hát nem emlékszel, akkor régen, mint­ha pont így történt volna, mintha meg is ölted volna magad értem, amikor én is eldobtam magamtól az életet. Júlia messzebb húzódott a szenvedélye­sen érvelő fiatalembertől. Aggódva te­kintett körül a bizonytalanul megvilágí­tott Sétatéren. - Csak nem félsz tőlem, Júlia? — ka­pott utána Romeo. - De félek. Számomra teljesen érthe­tetlen dolgokat emlegetsz. Semmi szükség effélére a mi szerelmünkhöz. Romeo végkép kiábrándultan pillantott Júliára, - így tartalmatlan az egész. Nem ér­zed, hogy így ízetlenné válik a méz is. Hihetetlenül leegyszerűsítve fogod fel az életet. De nem bánom, hagyjunk minden tragikus fordulatot, csak adj alkalmat, hogy nagy tettekkel bizonyítsam be sze­relmünk mérhetetlenségét. Mondd, mit te­gyek érted? - Szerezz lakást, Romeo, hogy egybe­­kelhessünk. Megelégszem szobakonyhás lakással, sőt belemegyek a közös fürdő­szoba használata is. - Lakást közös fürdőszobahasználattal? Hát még az is valami. Lehetetlent kí­vánj, Júlia! Valami hihetetlenül bonyo­lultat. Valamit, ami próbára teszi egész jellememet, ügyességemet, kardomat és eszemet. Mindent kívánhatsz, ami elérhe­tetlen, ami rendkívüli. Júlia meggyorsította lépteit, igyekezett­­elérni a Sétatér kivilágított bejáratát, s csak a színház elé érve, mert válaszolni a nyomában tartó fiatalembernek. - Fájdalom, Romeo úr, de jobb, ha mára befejezzük sétánkat. Nem tudom ésszel felérni, hogy mit kívánhatnék. Nem akarok annál többet, mint amennyit én­ is adhatnék. Számomra teljesen felfogha­tatlan, miért kívánjak öntől rendkívülit és lehetetlent. Én az elérhetőnél mara­dok. De ne higgye, hogy az könnyű fel­adat. Én, ha megértenénk egymást, én az életét választanám, az egyszerűt, a min­dennapit, a nehezebbet. Cserébe a ma­gam küzdelmes életét adnám, de már nem adhatom, mert önnek ez kevés. Tartsa hát meg a magáét is, így legalább jó ba­rátok lehetünk. Jóéjt! NAGY ISTVÁN ELBESZÉLÉSE | VERONICA PORUMBACU chu­baji&z il^k&L Anteusz vagyok újból. Tág hazám bevándorlóm ismét — a mindig újat. Mind a két kezemből iszom e kútnak vizét s, szomjazan, egyre im­a szám. Szent harmat tündököl — nincs rá hasonlat­­ nagy erdőben rézszínü levelen, amely lehullt örökre névtelen, s testvéri tüzem meleg őszt lobogtat. Nem, kedvesem, új s mégis ősi föld, nem simogattak eleget e léptek .. . Magamba ölellek ma a kútgémek mellett, míg a szél süvölt odafönt. Anteusz vagyok újból. Hazai erdők völgyében erőmüveket emel a biztosító képzelet — s árnyékom rejtik mindnek falai. Büszkeségem a messziségbe fut, a villanydrótok szertesugarazzák, s mindig fiatal maradok — az ország, a föld erőssé tesz, mint Anteuszt. JANCSIK PÁL fordítása UTUNK

Next