Utunk, 1961 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1961-10-13 / 41. szám

6 s fiatalok Tudós könyveim lapjait betörve búcsúzom tőlük és az estbe lépek. Messzi bolyongok (a szívemben ének) s vágyon tekintek a csábító űrbe. Ó lágy fénnyel mosolygó csillagok titeket annyi lélektárs dicsér fel! Bár megesküdtem, más leszek, kivétel, esküszegen költözök maradok. Duruzsolnak a fénylő gépek, Pereg az orsó, fut a szál. Sürgölődő lányok szemében Rezeg sok csillogó sugár. Sodródó szálak száza, ezre, — Hullámzó, forgó tünemény — Ha nem formálódik keretbe, Már­tán a csillagokig ér, Vagy még tovább, messzebbre még, S a lányok álma is velük. Beszövi kedvesük szívét. És eljövendő életük Bizakodó, gyönyörű vágyát, Leendő békés otthonuk Könnyű derűjét, enyhe báját. Úgy ült az ősz a fákon, Mint tollafosztó vén anyóka, Halkan dúdolt,­­S a sárga tollakat A barna földre szórta, Fázott a késődélutáni nap S a bokrok gyérülő hajába Párát font a hűvös alkonyat. Köröttünk érett magvakat Hintett a szél. Zizzent a csönd és karcsú volt az este. Tiltó szavad Könnyű, szakadt fonálként szállt a csendbe, S mint Ezerkarú ruhátlan erdő A csillagos eget — öleltelek. MÓZES HUBA ÉJJELI VÁLTÁS­ A fecsegő vizű Szamos Fodrát hűvös szél libbenti. Csillagkép (szebb mint a fenti) vész a habba ahogy csapdos — csipkeszárnnyal gyors patakhoz illő kedvvel. Nincsen senki most a parton, csak ott messzi, a magasban, ott hajoldos egy­ brigádnyi ember fürge, meg nem álló kézzel rakva a falat mind magasabbra. S fejük fölött izzik büszke, ki nem hunyó csillagfénnyel két reflektor — földi fényjel. Aztán szürkét kevert a fény . . . Tested köré A hajnal szél­ kendőt kötött. És így feküdtél mozdulatlan ős törzsek között, Míg fönn a fákon dúdolt az ősz. A tollafosztó vén anyóka A sárga tollakat csak szórta, szórta. És azóta, Őszi fák alatt, Ha zizzenő avarban járok, Ott jössz velem, s hozol magaddal Biztatást, kedvet, hitet Hozod az örök anyaságot. SZABÓ ISTVÁN NEMZEDÉKEM NEVÉBEN (A moszkvai Világifjúsági letérum után) Ezer élettel ivódtam át, Mint fényjellel a kék ég ... Felfogják testvéri antennák Lelkemnek lüktetését. Új hangokra ébredtem én is, Új szikra szült meg engem, Bennem zsongnak, mint tömeg tézis A percek, s daluk zengem, Hogy gazdagon hallja a holnap, — Kik már a kristálytiszta Végtelenség fölé hajolnak —­Hogy mi, a kommunista Nemzedék átadtuk az űrnek A BÉKÉT zengő énekünket. APATHY GÉZA ARS POETICA A fényetek betölth­et, mégse szédít. Dalom azért száll most a messze égig, mert beszórjátok fénnyel azt az Embert, aki a fülledt porból. íme felkelt, s szikrázó útján roppant messzeségnek most hősi vággyal fellendült kötetek. Minden szál, mit formába sürget Sok gyakorlott, szapora kéz, Előbbre viszi nagy ügyünket, Kitáruló jövőt idéz: A Holnap díszes szövetét, Melyből mindenkinek kijut, A Holnapot, hol már az ég Felé tár széles, szép kaput A munka és az értelem. Duruzsolnak a fénylő gépek. Lázas versenyben ég a gyár, Őrködjetek, csillogó lányok, Hogy el ne szakadjon a szál! KOMZSIK ISTVÁN ŐSZ KATOMA SÁNDOR SZÖVÓLÁNYOK " r * v* *S5r h­ ri­SZTOS ENDRE I aj­du hunyadi vázlatukból UTUNK rpil­l­a­n­ a­thép­e­k ffél mezöségi falu közti ** „gyepsoron“, mára­­marosi havasok alján, ka­szád rajoni kis faluban, Szálva-i­isó-i vicinálison láttam . . . Gyalog megyek Veres­­egyházáról Kékes felé. Mezöségi por, ökörnyál, veder nélküli gémesküt. Az ár mentén hosszú ker­tek, egymástól távol vá­lyogházak. Messze van a Mezőség a világtól... Vajon az a fekete fej­kendős, hajlott hálát néni mit csinál ott a kinyűtt kenderföldön túl? Mi por­zik a keze körül? Nyakába keresztbe ab­rosz kötve, mint a mag­vetőknek. Műtrágyát mar­kol belőle, azt szórja az őszi vetés alá. Kicsi falu Romuli. Nem sokan hallottak róla. Sok van ilyen elszórtan a Sze­­lenca-patak mentén. Csak a hegyek nagyok körülöt­te. Valamikor ezek a hosz­­szi­galyási hegyilakók in­nen rajzoltak ki messze vidékre részes aratásra . ■ Befelé bandukolok az állo­másról. A szövetkezet előtt gyepes hely. Estefelé jár az idő. Két kis legény hasal a fűben, szemben egymás­sal. Közöttük sakktábla. Capinás emberek állják körül őket. Most jöhettek az erdővágásból. Négyen is nézik a viadalt. Nap­szítta arcuk mozdulatlan, szótlanul figyelnek. A jó estétre bólintással vála­szolnak. Odaállok én is. H­árom-négy lépés után megállapítom: rég nem sakkoztam már, nem lát­tam előre a fehér ügyes taktikáját. Pedig valami­kor nem játszottam rosz­­szul. Tehát. Messze a falu, távol a vasúttól, álja is afféle rajom­ át. Meg a posta is nehezen jut el ide . . . Kaszás legény jön szembe velem. Heggel van, kifelé igyekszik surját vágni. Göbre kötött ta­risznya van akasztva a kasza fogantyújára. Szé­les tüsző a derekán. A tüszőből négy ujjnyira ki­áll valami. Kuszönésnyi távolságból már látom, mi az. Pirostáblás könyv. Ol­vasom: Poezii, Eminescu. Ez is kell hát a früs­­tökh­öz meg a délebédhez a lóháti legénynek. Sötét van már, ami­kor kiindul Szálfáról a szigeti vicinális. Fülkés kocsi, nyolcan ülnek benne. Mel­lettem harminc év körüli barna bőrű asszony, ken­dője a fején törökösen a szája elé kötve. — Nincs melege? — in­tek bekötött feje felé. — Jaj, úgy fáj a fo­gam, hogy majd megve­szek. Így van ez mindig, mikor állapotos vagyok — mondja természetesen. — Miért nem tesz be­lé egy kis tömjént? — szól közbe egy idősebb nénike. Bennem feltámad a ta­nító, mindjárt ellentmon­dok a tanácsnak. — A tömjén nem jó, tönkreteszi a fogát. Fog­ja, itt egy csillapító, ve­gye be, hátha enyhül. Az asszony átveszi, va­laki vizet nyújt neki egy literes üvegben, és lenyeli. — Tudja, miért fáj a foga — mon­don én , mert nem eszik elég mész­tartalmú táplálékot. A magzat onnan veszi el a meszet, ahonnan lehet. Ezért gyengülnek a fo­gai. Tejet kellene inni, meg egyéb mésztartalmú dolgokat — folytatom a tanácsadást. — Az orvos megmondhatná, hogy mit. Fagy vehetne injekciót is. Úgy hívják, hogy Kál­­­it­m. Felírjam egy pa­pírra, hogy ne felejtse el? — Igaza van, nagyon igaza van. Erre nem is gondoltam. Kár, hogy a tejet nem tudom inni. de injekciót azt szedhetek. Kaphatnék kalciumklora­­tumot érbe (úgy kapott a kicsim is), de kicsi a vé­nám. Inkább beadatok kal­ciumglukonikumot, azt izomba adják. Holnap Telesen be is adatom ma­gamnak. Nem folytattam a ta­nácsadást, nem vagyok or­vos. Csak az lepett meg egy kissé, hogy ő többet tudott a kálciumról, mint én. K. L. tiKCSztÓ (Folytatás az 5. oldalról) ! Ugyanekkor öcsi a mi­h­elyudvaron l­ödöngött, az óriási mozdonykere­kek, csupaszon vöröslő kazánok között, és izgatottan vert a szíve. Mert nem az a mozdony volt ez, amely zizegő drótok közt robog el a Téglás utca végén, ahol vas szaga és virágillat terjeng. Nem az a mozdony, amely után mint pici köpés fénylik az ellapított tízban is. Azt ismerte, i­s ismerte a vad szemeket, amelyek be­lebámulnak az éjszakába, és sötét vas­­tömeg veszedelmét sejtetik. Ismerte a du­gattyúk vonalait, s a táblára rajzolt ex­­centert is, amelyet nyolcvan atmoszféra lendít körbe mérgesen, de ez más volt! S­örsi úgy érezte, a mozdulatlan, komor alkatrészek az embert is lenyomják. Ir­datlan kémény meredt a magasba, akár egy felkiáltójel, amott vashíd hosszúságú alváz nyújtózott alattomosan, vagy tűz­­szekrény mutatta fel mari gyomrát. A fiú gyanakvón sandított rájuk, iz­galom és félénkség dobogtatta a szívét, s csak akkor nyugodott meg, amikor a sze­reldében egy óriási személyvontató moz­donyt pillantott meg, amely a levegőben függött. A levegőben, te jóisten! S a te­tején egy munkás ült, aki franciakulccsal hadonászott, a darukezelő lány pedig kis fülkéjéből kihajolva nézett alá, és piros kendője, mint tenyérnyi lány, úgy lobo­gott. Öcsi csak nézte a függő m­ozdonyt, amelyre a tetőüvegen át rásütött a nap, s egy kis diadalt érzett. Megsejtette, hogy a kazánok, mozdonykerekek, kémé­nyek m­ögött munkások rejtőznek, a für­ge munkások, akik erősebbek a mozdony­nál is. Ők parancsolnak tűznek, víznek, általuk zümmög az áram, szökik magasba a vízsugár, s intésüktől kezes állat lesz minden gép! Lassacskán megéhezett, behúzódott a kazánok mögé, és falatozni kezdett. Mi­után jóllakott, egy kis alumínium doboz­ra bukkant. Beleszagolt: törökkávé! Gyor­san vizet csurgatott a bögrébe, s a gáz­­kályhára tette. A kávé illata árulkodón átlibegett a gépműhelyen, elnyomta az olaj szagát, s odacsalt pár kiváncsi mun­kást. Messziről nézték: — Ki ez a fióka? — Nem tudom. — Biztosan azt várja, hogy lejelent­­kezzünk! Jót kacagtak a bemondáson, és tovább figyelték öcsi zárkózottságát. Később az­tán­ egy óriási, félpucér kovács, Géczi József odalépett hozzá, és üres zsákot nyújtott át. — Hozzon, kérem, egy kis svungot! — Az mi? —­liát nem tudja? Akkor mi a fené­nek járt iskolába? A kovács hátratolja a micisapkáját: — No, mozgás Szabó elvtárs! Tán nem képzeli, hogy estére kell az a kis svung?! Körülöttük már robbantak fel a mun­kások a kacagástól, öcsi elkapta a zsá­kot, és trappolt át a lakatosokhoz. Dü­hében könny ugrott a szemébe, s mikor onnan átküldték a hegesztőkhöz, onnan meg az öntödébe, szinte sírva fakadt. — Svung? Éppen most fogyott ki — mondta egy kicsi öntő, aki bojtos gyer­­meksapkát viselt. Délig ődöngött a gyárban, és már ha­sadt ki a méregtől. Végül a bádogosok megszánták, és telerakták a zsákját fél­téglákkal. Ekkor azonban az óriási ko­vács egyebet gondolt: elküldte a nikke­­lezett szemmértékért . . . Mire visszajött, picit el is kábult: ne­­kidőlt az oszlopnak, s onnan nézte a ko­­vácsm­ihelyt. A gőzkalapácsok dübörgőn zuhogtak alá, s a lágyítókemencéből li­la-fehér sugárban szállt a forróság. Az izzó vas fénye egy-egy hatalmas kovács mellén csillant meg, vagy kemény arcot borított vörösbe. öcsi áhítatosan nézte a fény bolondos játékát, s a gőzkalapácso­kat, amelyek súlyosan döngölték a vasat. Különösen egy kicsi, vastag embert fi­­gyelt, akinek a feje csupasz volt, mint a biliárdgolyó. Ezt a szótlan kovácsot Re­mete úrnak csúfolták. Ezü­stórája most is ott lógott a falon, s mindenki tudta, hogy a fél négyes dudaszónál átlépi a küszöböt. De amíg itt ült, dolgozott. Sunyi szemének röpke villanása, karjának egy moccanása elég volt, hogy a vastömb en­gedelmeskedjék. Öcsit a szereldébe helyezték, de ez az ember most felizgatta. Odament és megállt. Remete ránézett: — Mi van, fiú? — Nézelődöm. — Aztán ide állnál-e? — Igen! — Oda ám, az anyád csecséhez! öcsi elszontyolodott: — Nem venne maga mellé? — Ne-o. — Miért? — Mert nem jár érte dohány. —­llát csak pénzért? . . . — Én is fizettem. Vertek. — De az rég volt. — No elég, elég! Cirkált, mert nad­rágon rúglak, hogy lebarnulsz! öcsi fáradtan meredt rá, közben a szeme ijedt csodálkozást fejezett ki, de a következő pillanatban fellobbant benne a bosszú, s hangosan elkiáltotta: — Remet­e! A kicsi ember utánavetette magát, de hirtelen fennakadt, s tehetetlenül K­ieka­ Pált, mint egy pók: az óriási kovács, Géczi József markolta a gallérját. — STohó, Remete úr! — dörmögte. — Elmúlt az a szép világ! Nincs a maga mű­­helyében! És intett a fiúnak, hogy kövesse. öcsi tétován, de örvendezve mint utá­na. Nem értette, hogy a svung, meg a ,­nikkelezett szemmérték“ után, a hecc után, mit akar ez a mosolygó, nagyda­­rab ember. De Géczi már jelezte is, hogy mit akar. A fogóval egy hosszú, vörös vasat ragadott ki a kályhából, másik ke­zébe kis kalapácsot kapott, s mutatta, hova kell ütni. Nekiállt Orsi­­hner most rögtön szét­veri az üllőt is, de Géczi József, ami­­lyen tornnyember volt, oly szaporán csap­kodta a pirosabbik végét. Még a szemnek is sok volt, nem a kéznek. De a fiú ment utána a ráverővel, mint­ha utol akarná érni, s egyszer m­ár a kalapács fejére sújtani. Aztán egyszerre megállt a két kalapács. — Nafene! — mondta az óriási kovács, s picit hátrább tolta a sapkáját. — Su­tábbnak néztelek! Arca elernyedt, homlokán apró csöppek csillogtak, s szeretetteljes mosoly buj­kált a tekintetében. — Maradj csak itt, kicsi elvtárs, mel­lettem. Még szükségünk lesz egymásra! !_ BÁLINT TIBOR

Next