Utunk, 1961 (16. évfolyam, 1-52. szám)
1961-10-13 / 41. szám
6 s fiatalok Tudós könyveim lapjait betörve búcsúzom tőlük és az estbe lépek. Messzi bolyongok (a szívemben ének) s vágyon tekintek a csábító űrbe. Ó lágy fénnyel mosolygó csillagok titeket annyi lélektárs dicsér fel! Bár megesküdtem, más leszek, kivétel, esküszegen költözök maradok. Duruzsolnak a fénylő gépek, Pereg az orsó, fut a szál. Sürgölődő lányok szemében Rezeg sok csillogó sugár. Sodródó szálak száza, ezre, — Hullámzó, forgó tünemény — Ha nem formálódik keretbe, Mártán a csillagokig ér, Vagy még tovább, messzebbre még, S a lányok álma is velük. Beszövi kedvesük szívét. És eljövendő életük Bizakodó, gyönyörű vágyát, Leendő békés otthonuk Könnyű derűjét, enyhe báját. Úgy ült az ősz a fákon, Mint tollafosztó vén anyóka, Halkan dúdolt,S a sárga tollakat A barna földre szórta, Fázott a késődélutáni nap S a bokrok gyérülő hajába Párát font a hűvös alkonyat. Köröttünk érett magvakat Hintett a szél. Zizzent a csönd és karcsú volt az este. Tiltó szavad Könnyű, szakadt fonálként szállt a csendbe, S mint Ezerkarú ruhátlan erdő A csillagos eget — öleltelek. MÓZES HUBA ÉJJELI VÁLTÁS A fecsegő vizű Szamos Fodrát hűvös szél libbenti. Csillagkép (szebb mint a fenti) vész a habba ahogy csapdos — csipkeszárnnyal gyors patakhoz illő kedvvel. Nincsen senki most a parton, csak ott messzi, a magasban, ott hajoldos egy brigádnyi ember fürge, meg nem álló kézzel rakva a falat mind magasabbra. S fejük fölött izzik büszke, ki nem hunyó csillagfénnyel két reflektor — földi fényjel. Aztán szürkét kevert a fény . . . Tested köré A hajnal szél kendőt kötött. És így feküdtél mozdulatlan ős törzsek között, Míg fönn a fákon dúdolt az ősz. A tollafosztó vén anyóka A sárga tollakat csak szórta, szórta. És azóta, Őszi fák alatt, Ha zizzenő avarban járok, Ott jössz velem, s hozol magaddal Biztatást, kedvet, hitet Hozod az örök anyaságot. SZABÓ ISTVÁN NEMZEDÉKEM NEVÉBEN (A moszkvai Világifjúsági letérum után) Ezer élettel ivódtam át, Mint fényjellel a kék ég ... Felfogják testvéri antennák Lelkemnek lüktetését. Új hangokra ébredtem én is, Új szikra szült meg engem, Bennem zsongnak, mint tömeg tézis A percek, s daluk zengem, Hogy gazdagon hallja a holnap, — Kik már a kristálytiszta Végtelenség fölé hajolnak —Hogy mi, a kommunista Nemzedék átadtuk az űrnek A BÉKÉT zengő énekünket. APATHY GÉZA ARS POETICA A fényetek betölthet, mégse szédít. Dalom azért száll most a messze égig, mert beszórjátok fénnyel azt az Embert, aki a fülledt porból. íme felkelt, s szikrázó útján roppant messzeségnek most hősi vággyal fellendült kötetek. Minden szál, mit formába sürget Sok gyakorlott, szapora kéz, Előbbre viszi nagy ügyünket, Kitáruló jövőt idéz: A Holnap díszes szövetét, Melyből mindenkinek kijut, A Holnapot, hol már az ég Felé tár széles, szép kaput A munka és az értelem. Duruzsolnak a fénylő gépek. Lázas versenyben ég a gyár, Őrködjetek, csillogó lányok, Hogy el ne szakadjon a szál! KOMZSIK ISTVÁN ŐSZ KATOMA SÁNDOR SZÖVÓLÁNYOK " r * v* *S5r h riSZTOS ENDRE I ajdu hunyadi vázlatukból UTUNK rpillan athépek ffél mezöségi falu közti ** „gyepsoron“, máramarosi havasok alján, kaszád rajoni kis faluban, Szálva-iisó-i vicinálison láttam . . . Gyalog megyek Veresegyházáról Kékes felé. Mezöségi por, ökörnyál, veder nélküli gémesküt. Az ár mentén hosszú kertek, egymástól távol vályogházak. Messze van a Mezőség a világtól... Vajon az a fekete fejkendős, hajlott hálát néni mit csinál ott a kinyűtt kenderföldön túl? Mi porzik a keze körül? Nyakába keresztbe abrosz kötve, mint a magvetőknek. Műtrágyát markol belőle, azt szórja az őszi vetés alá. Kicsi falu Romuli. Nem sokan hallottak róla. Sok van ilyen elszórtan a Szelenca-patak mentén. Csak a hegyek nagyok körülötte. Valamikor ezek a hoszszigalyási hegyilakók innen rajzoltak ki messze vidékre részes aratásra . ■ Befelé bandukolok az állomásról. A szövetkezet előtt gyepes hely. Estefelé jár az idő. Két kis legény hasal a fűben, szemben egymással. Közöttük sakktábla. Capinás emberek állják körül őket. Most jöhettek az erdővágásból. Négyen is nézik a viadalt. Napszítta arcuk mozdulatlan, szótlanul figyelnek. A jó estétre bólintással válaszolnak. Odaállok én is. Három-négy lépés után megállapítom: rég nem sakkoztam már, nem láttam előre a fehér ügyes taktikáját. Pedig valamikor nem játszottam roszszul. Tehát. Messze a falu, távol a vasúttól, álja is afféle rajom át. Meg a posta is nehezen jut el ide . . . Kaszás legény jön szembe velem. Heggel van, kifelé igyekszik surját vágni. Göbre kötött tarisznya van akasztva a kasza fogantyújára. Széles tüsző a derekán. A tüszőből négy ujjnyira kiáll valami. Kuszönésnyi távolságból már látom, mi az. Pirostáblás könyv. Olvasom: Poezii, Eminescu. Ez is kell hát a früstökhöz meg a délebédhez a lóháti legénynek. Sötét van már, amikor kiindul Szálfáról a szigeti vicinális. Fülkés kocsi, nyolcan ülnek benne. Mellettem harminc év körüli barna bőrű asszony, kendője a fején törökösen a szája elé kötve. — Nincs melege? — intek bekötött feje felé. — Jaj, úgy fáj a fogam, hogy majd megveszek. Így van ez mindig, mikor állapotos vagyok — mondja természetesen. — Miért nem tesz belé egy kis tömjént? — szól közbe egy idősebb nénike. Bennem feltámad a tanító, mindjárt ellentmondok a tanácsnak. — A tömjén nem jó, tönkreteszi a fogát. Fogja, itt egy csillapító, vegye be, hátha enyhül. Az asszony átveszi, valaki vizet nyújt neki egy literes üvegben, és lenyeli. — Tudja, miért fáj a foga — mondon én , mert nem eszik elég mésztartalmú táplálékot. A magzat onnan veszi el a meszet, ahonnan lehet. Ezért gyengülnek a fogai. Tejet kellene inni, meg egyéb mésztartalmú dolgokat — folytatom a tanácsadást. — Az orvos megmondhatná, hogy mit. Fagy vehetne injekciót is. Úgy hívják, hogy Kálitm. Felírjam egy papírra, hogy ne felejtse el? — Igaza van, nagyon igaza van. Erre nem is gondoltam. Kár, hogy a tejet nem tudom inni. de injekciót azt szedhetek. Kaphatnék kalciumkloratumot érbe (úgy kapott a kicsim is), de kicsi a vénám. Inkább beadatok kalciumglukonikumot, azt izomba adják. Holnap Telesen be is adatom magamnak. Nem folytattam a tanácsadást, nem vagyok orvos. Csak az lepett meg egy kissé, hogy ő többet tudott a kálciumról, mint én. K. L. tiKCSztÓ (Folytatás az 5. oldalról) ! Ugyanekkor öcsi a mihelyudvaron lödöngött, az óriási mozdonykerekek, csupaszon vöröslő kazánok között, és izgatottan vert a szíve. Mert nem az a mozdony volt ez, amely zizegő drótok közt robog el a Téglás utca végén, ahol vas szaga és virágillat terjeng. Nem az a mozdony, amely után mint pici köpés fénylik az ellapított tízban is. Azt ismerte, is ismerte a vad szemeket, amelyek belebámulnak az éjszakába, és sötét vastömeg veszedelmét sejtetik. Ismerte a dugattyúk vonalait, s a táblára rajzolt excentert is, amelyet nyolcvan atmoszféra lendít körbe mérgesen, de ez más volt! Sörsi úgy érezte, a mozdulatlan, komor alkatrészek az embert is lenyomják. Irdatlan kémény meredt a magasba, akár egy felkiáltójel, amott vashíd hosszúságú alváz nyújtózott alattomosan, vagy tűzszekrény mutatta fel mari gyomrát. A fiú gyanakvón sandított rájuk, izgalom és félénkség dobogtatta a szívét, s csak akkor nyugodott meg, amikor a szereldében egy óriási személyvontató mozdonyt pillantott meg, amely a levegőben függött. A levegőben, te jóisten! S a tetején egy munkás ült, aki franciakulccsal hadonászott, a darukezelő lány pedig kis fülkéjéből kihajolva nézett alá, és piros kendője, mint tenyérnyi lány, úgy lobogott. Öcsi csak nézte a függő mozdonyt, amelyre a tetőüvegen át rásütött a nap, s egy kis diadalt érzett. Megsejtette, hogy a kazánok, mozdonykerekek, kémények mögött munkások rejtőznek, a fürge munkások, akik erősebbek a mozdonynál is. Ők parancsolnak tűznek, víznek, általuk zümmög az áram, szökik magasba a vízsugár, s intésüktől kezes állat lesz minden gép! Lassacskán megéhezett, behúzódott a kazánok mögé, és falatozni kezdett. Miután jóllakott, egy kis alumínium dobozra bukkant. Beleszagolt: törökkávé! Gyorsan vizet csurgatott a bögrébe, s a gázkályhára tette. A kávé illata árulkodón átlibegett a gépműhelyen, elnyomta az olaj szagát, s odacsalt pár kiváncsi munkást. Messziről nézték: — Ki ez a fióka? — Nem tudom. — Biztosan azt várja, hogy lejelentkezzünk! Jót kacagtak a bemondáson, és tovább figyelték öcsi zárkózottságát. Később aztán egy óriási, félpucér kovács, Géczi József odalépett hozzá, és üres zsákot nyújtott át. — Hozzon, kérem, egy kis svungot! — Az mi? —liát nem tudja? Akkor mi a fenének járt iskolába? A kovács hátratolja a micisapkáját: — No, mozgás Szabó elvtárs! Tán nem képzeli, hogy estére kell az a kis svung?! Körülöttük már robbantak fel a munkások a kacagástól, öcsi elkapta a zsákot, és trappolt át a lakatosokhoz. Dühében könny ugrott a szemébe, s mikor onnan átküldték a hegesztőkhöz, onnan meg az öntödébe, szinte sírva fakadt. — Svung? Éppen most fogyott ki — mondta egy kicsi öntő, aki bojtos gyermeksapkát viselt. Délig ődöngött a gyárban, és már hasadt ki a méregtől. Végül a bádogosok megszánták, és telerakták a zsákját féltéglákkal. Ekkor azonban az óriási kovács egyebet gondolt: elküldte a nikkelezett szemmértékért . . . Mire visszajött, picit el is kábult: nekidőlt az oszlopnak, s onnan nézte a kovácsmihelyt. A gőzkalapácsok dübörgőn zuhogtak alá, s a lágyítókemencéből lila-fehér sugárban szállt a forróság. Az izzó vas fénye egy-egy hatalmas kovács mellén csillant meg, vagy kemény arcot borított vörösbe. öcsi áhítatosan nézte a fény bolondos játékát, s a gőzkalapácsokat, amelyek súlyosan döngölték a vasat. Különösen egy kicsi, vastag embert figyelt, akinek a feje csupasz volt, mint a biliárdgolyó. Ezt a szótlan kovácsot Remete úrnak csúfolták. Ezüstórája most is ott lógott a falon, s mindenki tudta, hogy a fél négyes dudaszónál átlépi a küszöböt. De amíg itt ült, dolgozott. Sunyi szemének röpke villanása, karjának egy moccanása elég volt, hogy a vastömb engedelmeskedjék. Öcsit a szereldébe helyezték, de ez az ember most felizgatta. Odament és megállt. Remete ránézett: — Mi van, fiú? — Nézelődöm. — Aztán ide állnál-e? — Igen! — Oda ám, az anyád csecséhez! öcsi elszontyolodott: — Nem venne maga mellé? — Ne-o. — Miért? — Mert nem jár érte dohány. —llát csak pénzért? . . . — Én is fizettem. Vertek. — De az rég volt. — No elég, elég! Cirkált, mert nadrágon rúglak, hogy lebarnulsz! öcsi fáradtan meredt rá, közben a szeme ijedt csodálkozást fejezett ki, de a következő pillanatban fellobbant benne a bosszú, s hangosan elkiáltotta: — Remete! A kicsi ember utánavetette magát, de hirtelen fennakadt, s tehetetlenül Kieka Pált, mint egy pók: az óriási kovács, Géczi József markolta a gallérját. — STohó, Remete úr! — dörmögte. — Elmúlt az a szép világ! Nincs a maga műhelyében! És intett a fiúnak, hogy kövesse. öcsi tétován, de örvendezve mint utána. Nem értette, hogy a svung, meg a ,nikkelezett szemmérték“ után, a hecc után, mit akar ez a mosolygó, nagydarab ember. De Géczi már jelezte is, hogy mit akar. A fogóval egy hosszú, vörös vasat ragadott ki a kályhából, másik kezébe kis kalapácsot kapott, s mutatta, hova kell ütni. Nekiállt Orsihner most rögtön szétveri az üllőt is, de Géczi József, amilyen tornnyember volt, oly szaporán csapkodta a pirosabbik végét. Még a szemnek is sok volt, nem a kéznek. De a fiú ment utána a ráverővel, mintha utol akarná érni, s egyszer már a kalapács fejére sújtani. Aztán egyszerre megállt a két kalapács. — Nafene! — mondta az óriási kovács, s picit hátrább tolta a sapkáját. — Sutábbnak néztelek! Arca elernyedt, homlokán apró csöppek csillogtak, s szeretetteljes mosoly bujkált a tekintetében. — Maradj csak itt, kicsi elvtárs, mellettem. Még szükségünk lesz egymásra! !_ BÁLINT TIBOR