Utunk, 1961 (16. évfolyam, 1-52. szám)
1961-07-21 / 29. szám
\\\ ILIUT (A Harcos grafika című kiállítás anyósából) laboránsnők Idő Lépések Drassóban jártam nemrégen, ott ismertem meg Apáthy Gézát, a helybeli vegyeslíceum végzős növendékét. Neve nem volt teljesen ismeretlen előttem: egy vers alatt láttam, néhány héttel előbb az Ifjúmunkásban, és megjegyeztem magamnak. Az eddig még nem hallott név ügyesen megformált, eredeti hangvételű, eszmeileg hibátlan szonettet jegyzett. Ott, Brassóban tudtam meg, hogy a költemény — amely Örökség címmel látott napvilágot, s a fiatalember első megjelent írása — második díjat nyert az Ifjúmunkás, a Scinteia Tineretului és a Tinarul Leninnel közös verspályázatán. Nem mindennapi siker mindjárt az első lépés után! Annál nagyobb érdeklődéssel vettem kézbe a fiatalember néhány újabb versét: vajon csupán múló felvillanásról van-e szó, vagy pedig igazi tehetség szárnyasat taglalásáról? Örömmel jelenthetem: újabb ifjú talentum lép elénk Apáthy Géza személyében, pirulán még, elfogadottan, de repülésre termett szárnyakkal! A megmutatott költemények könnyed verselőkészségről, választékos rímmegoldásokról és fiatalos frisseségről tanúskodtak. Versei fogyatékosságaival — mert hiszen hogyne volnának még fogyatékosságaik! — ő maga is tisztában van, tudja, hogy sokat kell tanulnia ahhoz, hogy élenjáró fiatal költőink mellé felzárkózzék. Szerény, de önmaga erejében bízva bízó, testestestül-lelkestül mai fiatal Apáthy Géza, akinek nyílt, tiszta tekintetében az elhivatottság tüze lobog. Hadd ismerje meg az Utunk olvasóközönsége is őt, hadd tartsa számon mint gyors művészi fejlődéssel biztató, újabb költői ígéretet. KISS JENŐ APÁTHY GÉZA Jelentkezés a friss jövő előtt Gondjaimat (újak egészen) ütembe himbálják lépteim. Én, korunk ifjú gyermekeim megérkeztem, hadd legyen részem nekem is a sok friss gyümölcsben, mit közös munkánk megterem ! Forrás fölé hajlok, üdítse arcom a tiszta víz. Majd mit se habozva magasra emelem homlokom. Bizalommal teszem. Megláttam a vízben az eget, (legyőzve alattam lebegett) s most csillagok közt jár eszem. Kéz a kézben kergetőzünk. Lobog hajad a fényben, sötét szemedben e széparcú élet . . . Megállasz néha s mire elérnélek, tovacskázol. Csókfukar vagy? Én nem! Hogyha karomba kaplak jól vigyázzál: összecsókollak százszor és ezerszer. Majd esdekelhetsz. Na, most már eressz el! Könyörületre lesz hiába várnál. Elgondolom, de máskép is lehetne . .. Háború, felhők . . . Bús homlokomat csókolnád sírva, mert megy a vonat . . . Állj meg, kislányom, tedd kezed kezembe, s úgy védjük csókunk, ezt a szép szerelmet, ---- ---------| ----7 --------------- ---------- ■ s úgy védjük csókunk, ezt a szép szerelmet, hogy e Földön még százezrek szeretnek! LELKIISMERET (Folytatás a 3. oldalról) Bűnös? Bűnrészes? Ártatlan? Magam sem tudom. Az igazi bűnös, ne félj, jobb helyen bújik meg, nem a dívány alatt. YVEINERTNÉ: Te, te is ott voltál a sorban? Várj csak, hiszen te tegnap délben érkeztél. f'Ell'l: Igen, a tegnap déli vonattal. YVEINERTNÉ (megkönnyebbülten): Akkor hát nem voltál ott reggel a kenyérsorban. J'ERKI: De ott voltam a „sorban“. Egy sorban a többiekkel, a fronton és másutt is, mindenütt. . . Fáj, hogy undorodom. (Szünet): Hát tudod le, hogy én hol jártam, mit láttam? WEINEHTNE (kitör): Nem, nem tudom, hol jártál. Nem tudom, mit csináltál. És nem is akarom tudni, érted? Nem akarom tudni. Menj be a belső szobába. Menj, zárd be az ajtót. Mindjárt enni kell adnom a gyermekeknek.Mindketten él. A jobboldali szobából még hallani: „Ne nézd olyan nagyon őket, felébrednek“. Rövid szünet, az asszony visszajön, egy tálcára ételt készít, átviszi a gyermekeknek. Visszajön. Kopogás. Ajtót nyit. Az ajtóban Bockmanné, az első és második szomszédasszony, egy deportált fiú és egy deportált leány.) ELSŐ SZOMSZÉDASSZONY: Ahogy lemegyek a lépcsőn, hát nem itt találom a kedveseket? Ott álltak tanácstalanul, hogy azt mondják, senkit sem akarnak zavarni, se erőszakkal, szóval, aki őket szívesen fogadja... MÁSODIK SZOMSZÉDASSZONY: Nálunk is négyen vannak kvártélyban. Egy francia, egy olasz és két lengyel. BOCKMANNÉ: Nekem is van két csehem. Hogyisne fogadnám be szegényeket, hiszen az én férjem is koncentrációs táborban halt meg. (A deportáltaknak magyarázva): Kommunista volt. Fiai: Sok német kommunistát ismertünk a táborban. Derék emberek voltak. ELSŐ SZOMSZÉDASSZONY: De milyen nagyszerű emberek! Oh istenem! Hány német pusztult el ezért az eszméért. (Muskás, majd hirtelen prózai hangon )Veinertnének ): Aztán meg tudja, Veinertné, én gondolkoztam. Jobb is, ha van a háznál egy-két deportált. Nem igaz? Az ember csináljon bármit, húzódjék összébb, hozzon némi áldozatot, de kinek-kinek legyen meg a maga deportáltja. Az ember sohasem tudja... MÁSODIK SZOMSZÉDASSZONY:Én meg sokkal nyugodtabb vagyok, amióta beköltöztek. Többé nem kell félnem, hogy beköltöznek, mertitt vannak. ELSŐ SZOMSZÉDASSZONY: Aztán meg az ember enni ad nekik és punktum. Ha jönnek a hatóságtól, hogy tej kell, vaj kell, ez meg az, az ember azt mondja: pardon, nekem foglyaim vannak. BOCKMANNél: Igen. Magának mindig vannak foglyai. ELSŐ SZOMSZÉDASSZONY: Hogy érti ezt? BOCKMANNÉ: Én úgy, hogy magának mindig jut a foglyokból. Azokból is, akiket Hitler hurcolt el Oroszországból, s lám azokból is, akiket most az oroszok szabadítottak fel. ELSŐ SZOMSZÉDASSZONY: Nem értem én magát, Bockmanné kedves, ahelyett, hogy jó németek módjára összetartanánk, még idegenek előtt is belém köt . . . BOCKMANNÉ: Csak emlékeztetem arra a két orosz lányra, akiket „kiutaltatott“ magának a lágerből a birtokra. ELSŐ SZOMSZÉDASSZONY: Nem bántam talán jól velük? BOCKMANNÉ: Jól dolgoztatta őket! ELSŐ SZOMSZÉDASSONY: Jó szívvel voltam hozzájuk. S ezekhez a szegényekhez is. BOCKMANNÉ: Ezekkel igazoltatni akarja magát. YVEINERTNÉ (keserűen): Ami igaz, igaz, a szomszédasszony mindig megtalálja a számítását. (Hirtelen a volt foglyok felé fordul): Üljenek le. Beszélnek németül? ÉTY: Igen, volt alkalmunk megtanulni. BOCKMANNÉ (a lányra mutat): Magát ugyebár Máriának hívják. Szép név! Die Maria. No, üljön csak le nyugodtan. Frau Weinert nem emberevő. MÁSODIK SZOMSZÉDASSZONY (a fiúra mutatva, súgva S Weinertnének): Ein Franzose. Francia. Jobb is, ha őt választja, férfival mindig kevesebb a baj. ELSŐ SZOMSZÉDASSZONY: A fiú hozzám jön. Ez már eldöntött dolog. Ugye? FIÚ: Még meggondoljuk, Frau... ELSŐ SZOMSZÉDASSZONY: Frau Richter. Férjem, Oberleutnant Richter, az orosz fronton harcolt. Nem a francián. Aztán fogságba esett. Átment az oroszokhoz. WEINERTNÉ: De hiszen az imént még azt mondta, hogy a férje a fronton van. Kapott tőle tábori lapot is. ELSŐ SZOMSZÉDASSZONY: Csak anynyit mondtam, hogy tábori lap, nemde? De hogy milyen tábor? Fogolytábor! MÁSODIK SZOMSZÉDASSZONY: Na, akkor mi mennénk, örvendünk, hogy ilyen jó helyre hoztuk a gyermekeket. Weinertné jó asszony, neki is van gyermeke, három. A harmadik fiú vidéken van egy nénikénél. Nem volt mit enni adnia nekik. Bizony, mi is sokat szenvedtünk. Lám, YY'emnertné is megvált a gyermekétől. Volt bajunk elég. Nem jutott időnk a más dolgával törődni. BOCKMANNÉ (éllel): Ügy is van. Az én házamat elkerülték a szomszédaszszonyok, amikor elvitték a férjemet. ELSŐ SZOMSZÉDASSZONY (a deportáltakhoz): No, látják, mit szenvedtek a mieink is? A szomszédasszony férje odaveszett a táborokban. Pedig jó ember volt. MÁSODIK SZOMSZÉDASSZONY: Ó, mennyit szenvedtünk, mit tudják maguk? LÁNY (iróniával): Mi is átéltünk egyet s mást. YVEINERTNÉ: Mi semmit sem tudtunk. ELSŐ SZOMSZÉDASSZONY: Semmit, de semmit a világon! BOCKMANNÉ: A férjemet lelőtték. Ezt csak tudták a szomszédasszonyok? FIÚ: Ahol én jártam, naponta sok ezer embert vittek a gázba. Még csak le se lőtték őket. Azt mondták, kár a golyókért, a frontra kell. Cyklon-gázzal ölték őket, bizonyára hallottak róla. YVEINERTNÉ (szabadkozva): A gyerekek... MÁSODIK SZOMSZÉDASSZONY: Az üzlet. . . ELSŐ SZOMSZÉDASSZONY: A gazdaság . . . Nem tudtunk semmit. BOCKMANNÉ: Szégyen. Ezentúl úgy kell élni, hogy ez az egész többé elő ne fordulhasson. ELSŐ SZOMSZÉDASSZONY: Bízza csak ránk, szomszédasszony. Mi is tanultunk. Meggyőződésem, hogy az én férjem is, amint hazajön, azonnal beiratkozik a Pártba. BOCKMANNÉ: Föltéve, ha felveszik. ELSŐ SZOMSZÉDASSZONY: Őt ne vennék fel? 32-ig szociáldemokrata volt. BOCKMANNÉ: És aztán? ELSŐ SZOMSZÉDASSZONY: Tulajdonképpen mit akar tőlem, Frau Bockmann? Attól, hogy a férje odapusztult . . . BOCKMANNÉ: Attól még hazajönnek a többi kommunisták a táborokból. (Vészt jóslóan): A Janók, azok, akiket elhurcoltak, (jelentősen), akiket a szomszédjaik jelentettek fel. ELSŐ SZOMSZÉDASSZONY (szabadkozva a deportáltak felé): Bockmanné szegény elfogult, ugyebár. Mindenütt feljelentőket lát. Nem érti, ugyebár, hogy akkor olyan világ volt, senki sem tarthatta a hátát a bolsevikokért. BOCKMANNÉ (keményen): Most pedig olyan világ jön (ironikusan) — ugyebár — hogy senki se akarja tartani a hátát a volt nácikért. (Kínos szünet.) WILHELM (16 éves kisfiú, kijön a szobából): Jó reggelt. YVENNERTNÉ: Wilhelm, mutatkozz be szépen. WILHELM: A néni ugye fogoly? LÁNY: A néni, kisfiam, szabad ember. YIL11ELM: Láttam a néniéket minden reggel, amikor a gyárba mentek. Egyszer oda is dobtam az uzsonnámat. WEINERTNÉ (zavartan): Menj be szépen a szobádba. hans Jorgen sír. Nézd meg, miért sír a gyermek? SZOMSZÉDASSZONYOK: Na, akkor mi megyünk, a viszontlátásra! ELSŐ SZOMSZÉDASSZONY (a fiúhoz): Kedves, maga velem jön. FIÚ: Természetesen. S ha meg tetszik engedni, elhozom egyik barátomat is, nagyon beteg. MÁSODIK SZOMSZÉDASSZONY: Mi baja szegénykének? FIÚ: Jó táplálékra volna szüksége, önnek, ugye, ott a gazdasága. Végelgyengülése van. MÁSODIK SZOMSZÉDASSZONY: Végelgyengülés? Hány éves a barátja? FIÚ: Húszéves, madame. ELSŐ SZOMSZÉDASSZONY: Iszonyú. YVEINERTNÉ: S mi itt mit sem tudtunk az egészről. A háború . . . MÁSODIK SZOMSZÉDASSZONY: Tönkretette az üzletet. ELSŐ SZOMSZÉDASSZONY: Tönkretette a gazdaságot. YVEINERTNÉ: Tönkretette a gyerekeket. (Szünet.) BOCKMANNÉ: És eljátszotta becsületünket a világ előtt. (Merengve, melegen, egyszerűen): Pedig tehetséges nép a miénk . . . Talán csak jóváteszszük egyszer . . . ELSŐ SZOMSZÉDASSZONY: Bescheid! Biztosan. Garantiért! Amint hazajön a férjem . . . BOCKMANNÉ (közbevág keményen): Nem a férjéről beszéltem. A német népről . . . (A szomszédasszonyok és a deportált fiú él.) YVEINERTNÉ (Máriához): Tessék befáradni ide, ha nem haragszik, együtt fog lakni a gyermekekkel. A belső szobám tudniillik le van pecsételve. Volt egy lakóm, elutazott. Ittmaradt minden holmija. Egy Reinert nevű százados lakott nálam. LÁNY: Reinert? Itt lakott? De hiszen ez a mi táborunk parancsnoka volt. YVEINERTNÉ (idegesen): Katonaember volt. Beszállásolták hozzám. Mit tudom én, hol dolgozott? Titok volt az, kérem. LÁNY: De hiszen ez a Reinert embert ölt! WEINERTNÉ: Idehaza jámbor embernek látszott. Én kérem, nem tudom, beszállásolták, a gyermekek szerették. LÁNY: De hiszen ez az ember gyermekeket ölt! YWEINERTNÉ: Én kérem nem tudom. Árva fiú volt. LÁNY: Ahol ez az ember elhaladt, csupa árvák maradtak utána. WEINERTNÉ: Talán össze tetszik téveszteni. LÁNY: Alig hinném. No de mindegy. Önök ugyebár „nem tudtak semmiről". YWEINERTNÉ: Nem kérem, mi semmit sem tudtunk. Főzzek valamit? Bizonyára éhes. LÁNY: Köszönöm, elfogadom. (Megáll a küszöbön, benéz a szobába, nézi a gyermekeket.) Hans Jürgen mennyi idős? WEINERTNÉ (főz): Kilenc hónapos. LÁNY: Szép fiúcska. Nekem is volt kistestvérem, nyolc hónapos. WEINERTNÉ (szórakozottan): S most hol van? LÁNY (egyszerűen): Megölték. YVEINERTNÉ (zavartan): Bocsánat, elfelejtettem. (Kitör): Végül is, én nem tehetek róla. A férjem a fronton volt, éjjel-nappal bombáztak, nem volt mit ennünk. Én kérem nem felelek azért, ami történt. Én éppen olyan áldozat vagyok. Legfennebb csak szégyenkezhetem. LÁNY (zavartan): Ne tessék zsíros ételt főzni, nem tudom megenni. YVEINERTNÉ: Zsíros ételt? Hol van nekem zsírom, kedvesem. Pótkávéval csinálom a rántást. Elnézést egy pillanatig, le kell mennem a pincébe a krumpliért. Tessék vigyázni, nehogy a gyermek az ablakhoz menjen, magas az emelet. (SVeinertné elmegy, lány bemegy a szobába. Rövid szünet. Majd első és második szomszédasszony lihegve berontanak.) MÁSODIK SZOMSZÉDASSZONY: Látta? ELSŐ SZOMSZÉDASSZONY: Láttam. Éppen lent voltam az udvaron, a csirkéket etettem. MÁSODIK SZOMSZÉDASSZONY: Most mi lesz? ELSŐ SZOMSZÉDASSZONY: Még nem késő, én beszaladok és kiveszem a kezéből. MÁSODIK SZOMSZÉDASSZONY: De hátha csak játszik vele? ELSŐ SZOMSZÉDASSZONY: Ennek van kedve játszani? Fűti a bosszúvágy! WEINERTNÉ (be): Mi van, szomszédok, mi történt? ELSŐ SZOMSZÉDASSZONY: Semmi, csak . . . YVEINERTNÉ: Csak? MÁSODIK SZOMSZÉDASSZONY: Az udvarról láttuk, nyugtalanok lettünk. YVEINERTNÉ (pattanásig feszült idegekkel): Mit láttak? Kit láttak? Nem értem. MÁSODIK SZOMSZÉDASSZONY: Az ablakban, a belső szobában. WEINERTNÉ: Melyik ablakban, melyik szobában? ELSŐ SZOMSZÉDASSZONY: A gyerekekében. YVEINERTNÉ (megkönnyebbülten): Vagy úgy? A gyermekeknél? ELSŐ SZOMSZÉDASSZONY: A deportált lány... a gyerekekkel. . . Wilhelmmel. YVEINERTNÉ: No, és mi van abban? Neki is volt kistestvére. ELSŐ SZOMSZÉDASSZONY: De a mieink megölték. Sok mindenre képes az ilyen bosszúból. YWEINERTNÉ: Mire? ELSŐ SZOMSZÉDASSZONY: Kidobja az ablakon! WEINERTNÉ (sikolt): Wilhelm! Csillagom! (Berohan a szobába, visszatér a gyerekkel, szorosan öleli): Mit csináltál ott az ablakban? WYLHELM: A néni fecskefészket mutatott. LÁNY (kijön, megáll a küszöbön). SZOMSZÉDOK: Fecskefészket? VYTLHELM: Azt mondta, látod Wilhelm, a fecskének is van otthona, ahova visszavágyik. LÁNY (ránéz a megdöbbent szomszédasszonyokra): De mi van? Mi történt? Hiszen Önök lent voltak az udvaron, láttam az ablakból. Miért jöttek fel? ELSŐ SZOMSZÉDASSZONY: Semmi, csak tetszik tudni, megijedtünk. LÁNY: Megijedtek? MÁSODIK SZOMSZÉDASSZONY: A gyermek ... az ablakban . . . LÁNY: De hiszen én fogtam, erősen szorítottam, igaz Wilhelm? ELSŐ SZOMSZÉDASSZONY: Gondoltuk ugyebár, hogy ön egy kicsit sovány, gyenge még a fogása, kiejtheti. LÁNY (körülnéz, emelt hangon): S még maguk mondják azt, hogy nem tudtak semmit, semmit, de semmit a világon? (Függöny) FÖLDES MÁRIA UTUNK