Utunk, 1961 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1961-07-21 / 29. szám

\\\ ILIUT (A Harcos grafika cím­ű­ kiállítás anyósából) l­aboránsnők Idő Lépések D­rassóban jártam nem­­régen, ott ismertem meg Apáthy Gézát, a hely­beli vegyeslíceum végzős növendékét. Neve nem volt teljesen ismeretlen előt­tem: egy vers alatt lát­tam, néhány héttel előbb az Ifjúmunkásban, és­­ megjegyeztem magamnak. Az eddig még nem hal­lott név ügyesen megfor­mált, eredeti hangvételű, eszmeileg hibátlan szonet­tet jegyzett. Ott, Bras­sóban tudtam meg, hogy a költemény — amely Örökség címmel látott napvilágot, s a fiatalem­ber első megjelent írása — második díjat nyert az Ifjúmunkás, a Scinteia Ti­neretului és a Tinarul Le­ninn­el közös verspályá­zatán. Nem mindennapi siker mindjárt az első lé­pés után! Annál nagyobb érdeklő­déssel vettem kézbe a fia­talember néhány újabb versét: vajon csupán mú­ló felvillanásról van-e szó, vagy pedig igazi tehet­ség szárnyasat taglalásá­ról? Örömmel jelenthetem: újabb ifjú talentum lép elénk Apáthy Géza szemé­lyében, pirulán még, elfo­gadottan, de repülésre ter­mett szárnyakkal! A meg­mutatott költemények könnyed verselőkészségről, választékos rímmegoldá­­sokról és fiatalos frisse­­ségről tanúskodtak. Versei fogyatékosságaival — mert hiszen hogyne vol­nának még fogyatékossá­gaik! — ő maga is tisz­tában van, tudja, hogy sokat kell tanulnia ah­hoz, hogy élenjáró fiatal költőink mellé felzárkóz­zék. Szerény, de önmaga erejében bízva bízó, tes­­testestül-lelkestül mai fia­tal Apáthy Géza, akinek nyílt, tiszta tekintetében az elhivatottság tüze lo­bog. Hadd ismerje meg az Utunk olvasóközönsége is őt, hadd tartsa számon mint gyors művészi fej­lődéssel biztató, újabb költői ígéretet. KISS JENŐ APÁTHY GÉZA Jelentkezés a friss jövő előtt Gondjaimat (újak egészen) ütembe himbálják lépteim. Én, korunk ifjú gyermeke­­im megérkeztem, hadd legyen részem nekem is a sok friss gyümölcsben, mit közös munkánk megterem ! Forrás fölé hajlok, üdítse arcom a tiszta víz. Majd mit se habozva magasra emelem homlokom. Bizalommal teszem. Megláttam a vízben az eget, (legyőzve alattam lebegett)­ s most csillagok közt jár eszem. Kéz a kézben kergetőzünk. Lobog hajad a fényben, sötét szemedben e széparcú élet . . . Megállasz néha s mire elérnélek, tovacskázol. Csókfukar vagy? Én nem! Hogyha karomba kaplak jól vigyázzál: összecsókollak százszor és ezerszer. Majd esdekelhetsz. Na, most már eressz el! Könyörületre lesz hiába várnál. Elgondolom, de máskép is lehetne . .. Háború, felhők . . . Bús homlokomat csókolnád sírva, mert megy a vonat . . . Állj meg, kislányom, tedd kezed kezembe, s úgy védjük csókunk, ezt a szép szerelmet, ---- ---------| ----7 --------------- ---------- ■ s úgy védjük csókunk, ezt a szép szerelmet, hogy e Földön még százezrek szeretnek! LELKIISMERET (Folytatás a 3. oldalról) Bűnös? Bűnrészes? Ártatlan? Magam sem tudom. Az igazi bűnös, ne félj, jobb helyen bújik meg, nem a dívány alatt. YVEINERTNÉ: Te, te is ott voltál a sorban? Várj csak, hiszen te tegnap délben érkeztél. f'Ell'l: Igen, a tegnap déli vonattal. YVEINERTNÉ (megkönnyebbülten): Ak­­kor hát nem voltál ott reggel a ke­nyérsorban. J'ERKI: De ott voltam a „sorban“. Egy sorban a többiekkel, a fronton és má­sutt is, mindenütt. . . Fáj, hogy undo­rodom. (Szünet): Hát tudod le, hogy én hol jártam, mit láttam? WEINEHTNE (kitör): Nem, nem tudom, hol jártál. Nem tudom, mit csináltál. És nem is akarom tudni, érted? Nem akarom tudni. Menj be a belső szo­bába. Menj, zárd be az ajtót. Mind­járt enni kell adnom a gyermekek­nek.­­Mindketten él. A jobboldali szobá­ból még hallani: „Ne nézd olyan na­gyon őket, felébrednek“. Rövid szü­net, az asszony visszajön, egy tál­cára ételt készít, átviszi a gyermekek­nek. Visszajön. Kopogás. Ajtót nyit. Az ajtóban Bockmanné, az első és má­sodik szomszédasszony, egy deportált fiú és egy deportált leány.) ELSŐ SZOMSZÉDASSZONY: Ahogy le­megyek a lépcsőn, hát nem itt talá­lom a kedveseket? Ott álltak tanács­talanul, hogy azt mondják, senkit sem akarnak zavarni, se erőszakkal, szóval, aki őket szívesen fogadja... MÁSODIK SZOMSZÉDASSZONY: Ná­lunk is négyen vannak kvártélyban. Egy francia, egy olasz és két len­gyel. BOCKMANNÉ: Nekem is van két cse­­hem. Hogyisne fogadnám be szegé­nyeket, hiszen az én férjem is kon­centrációs táborban halt me­g. (A de­portáltaknak magyarázva): Kommu­nista volt. Fi­ai: Sok német kommunistát ismertünk a táborban. Derék emberek voltak. ELSŐ SZOMSZÉDASSZONY: De milyen nagyszerű emberek! Oh istenem! Hány német pusztult el ezért az eszméért. (Musk­ás, majd hirtelen prózai hangon )Veinertnének ): Aztán meg tudja, V­ei­­nertné, én gondolkoztam. Jobb is, ha van a háznál egy-két deportált. Nem igaz? Az ember csináljon bármit, hú­zódjék összébb, hozzon némi áldozatot, de kinek-kinek legyen meg a maga deportáltja. Az ember sohasem tudja... MÁSODIK SZOMSZÉDASSZON­Y:­­Én meg sokkal nyugodtabb vagyok, ami­óta beköltöztek. Többé nem kell fél­nem, hogy beköltöznek, mert­­itt van­nak. ELSŐ SZOMSZÉDASSZONY: Aztán meg az ember enni ad nekik és punktum. Ha jönnek a hatóságtól, hogy tej kell, vaj kell, ez meg az, az ember azt mondja: pardon, nekem foglyaim van­nak. BOCKMANNél: Igen. Magának mindig vannak foglyai. ELSŐ SZOMSZÉDASSZONY: Hogy érti ezt? BOCKMANNÉ: Én úgy, hogy magának mindig jut a foglyokból. Azokból is, akiket Hitler hurcolt el Oroszország­ból, s lám azokból is, akiket most az oroszok szabadítottak fel. ELSŐ SZOMSZÉDASSZONY: Nem értem én magát, Bockmanné kedves, ahelyett, hogy jó németek módjára összetarta­nánk, még idegenek előtt is belém köt . . . BOCKMANNÉ­: Csak emlékeztetem arra a két orosz lányra, akiket „kiutalta­tott“ magának a lágerből a birtokra. ELSŐ SZOMSZÉDASSZONY: Nem bán­tam talán jól velük? BOCKMANNÉ: Jól dolgoztatta őket! ELSŐ SZOMSZÉDASSONY: Jó szívvel voltam hozzájuk. S ezekhez a szegé­nyekhez is. BOCKMANNÉ: Ezekkel igazoltatni akar­ja magát. YVEINERTNÉ (keserűen): Ami igaz, igaz, a szomszédasszony mindig megtalálja a számítását. (Hirtelen a volt fog­lyok felé fordul): Üljenek le. Beszél­nek németül? ÉTY: Igen, volt alkalmunk megtanulni. BOCKMANNÉ (a lányra mutat): Magát ugyebár Máriának hívják. Szép név! Die Maria. No, üljön csak le nyugod­tan. Frau Weinert nem emberevő. MÁSODIK SZOMSZÉDASSZONY (a fiú­ra mutatva, súgva S Weinertnének): Ein Franzose. Francia. Jobb is, ha őt vá­lasztja, férfival mindig kevesebb a baj. ELSŐ SZOMSZÉDASSZONY: A fiú hoz­zám jön. Ez már eldöntött dolog. Ugye? FIÚ: Még meggondoljuk, Frau... ELSŐ SZOMSZÉDASSZONY: Frau Ric­h­­ter. Férjem, Oberleutnant Richter, az orosz fronton harcolt. Nem a francián. Aztán fogságba esett. Átment az oro­szokhoz. WEINERTNÉ: De hiszen az imént még azt mondta, hogy a férje a fronton van. Kapott tőle tábori lapot is. ELSŐ SZOMSZÉDASSZONY: Csak any­­nyit mondtam, hogy tábori lap, nem­de? De hogy milyen tábor? Fogoly­tábor! MÁSODIK SZOMSZÉDASSZONY: Na, akkor mi mennénk, örvendünk, hogy ilyen jó helyre hoztuk a gyermekeket. Weinertné jó asszony, neki is van gyermeke, három. A harmadik fiú vi­déken van egy nénikénél. Nem volt mit enni adnia nekik. Bizony, mi is sokat szenvedtünk. Lám, YY'emnertné is megvált a gyermekétől. V­olt bajunk elég. Nem jutott időnk a m­ás dolgá­val törődni. BOCKMANNÉ (éllel): Ügy is van. Az én házamat elkerülték a szomszédasz­­szonyok, amikor elvitték a férjemet. ELSŐ SZOMSZÉDASSZONY­ (a depor­táltakhoz): No, látják, mit szenved­tek a mieink is? A szomszédasszony férje odaveszett a táborokban. Pedig jó ember volt. MÁSODIK SZOMSZÉDASSZONY: Ó, mennyit szenvedtünk, mit tudják ma­guk? LÁNY (iróniával): Mi is átéltünk egyet s mást. YVEINERTNÉ: Mi semmit sem tudtunk. ELSŐ SZOMSZÉDASSZONY: Semmit, de semmit a világon! BOCKMANNÉ: A férjemet lelőtték. Ezt csak tudták a szomszédasszonyok? FIÚ: Ahol én jártam, naponta sok ezer embert vittek a gázba. Még csak le se lőtték őket. Azt mondták, kár a golyókért, a frontra kell. Cyklon-gáz­zal ölték őket, bizonyára hallottak róla. YVEINERTNÉ (szabadkozva): A gyere­kek... MÁSODIK SZOMSZÉDASSZONY: Az üzlet. . . ELSŐ SZOMSZÉDASSZONY: A gazda­ság . . . Nem tudtunk semmit. BOCKMANNÉ: Szégyen. Ezentúl úgy kell élni, hogy ez az egész többé elő ne fordulhasson. ELSŐ SZOMSZÉDASSZONY: Bízza csak ránk, szomszédasszony. Mi is tanul­tunk. Meggyőződésem, hogy az én fér­jem is, amint hazajön, azonnal beirat­kozik a Pártba. BOCKMANNÉ: Föltéve, ha felveszik. ELSŐ SZOMSZÉDASSZONY: Őt ne ven­nék fel? 32-ig szociáldemokrata volt. BOCKM­ANNÉ: És aztán? ELSŐ SZOMSZÉDASSZONY: Tulajdon­képpen mit akar tőlem, Frau Bock­­mann? Attól, hogy a férje odapusz­­tult . . . BOCKMANNÉ: Attól még hazajönnek a többi kommunisták a táborokból. (Vészt jóslóan): A Janók, azok, aki­ket elhurcoltak, (jelentősen), akiket a szomszédjaik jelentettek fel. ELSŐ SZOMSZÉDASSZONY (szabadkoz­va a deportáltak felé): Bockmanné szegény elfogult, ugyebár. Mindenütt feljelentőket lát. Nem érti, ugyebár, hogy akkor olyan világ volt, senki sem tarthatta a hátát a bolsevikokért. BOCKMANNÉ (keményen): Most pedig olyan világ jön (ironikusan) — ugye­bár — hogy senki se akarja tartani a hátát a volt nácikért. (Kínos szü­net.) WILHELM (16 éves kisfiú, kijön a szo­bából): Jó reggelt. YVENNERTNÉ: Wilhelm, mutatkozz be szépen. WILHELM: A néni ugye fogoly? LÁNY: A néni, kisfiam, szabad ember. Y­­IL11ELM: Láttam a néniéket minden reggel, amikor a gyárba mentek. Egy­szer oda is dobtam az uzsonnámat. WEINERTNÉ (zavartan): Menj be szé­pen a szobádba. h­ans Jorgen sír. Nézd meg, miért sír a gyermek? SZOMSZÉDASSZONYOK: Na, akkor mi megyünk, a viszontlátásra! ELSŐ SZOMSZÉDASSZONY (a fiúhoz): Kedves, maga velem jön. FIÚ: Természetesen. S ha meg tetszik engedni, elhozom egyik barátomat is, nagyon beteg. MÁSODIK SZOMSZÉDASSZONY: Mi baja szegénykének? FIÚ: Jó táplálékra volna szüksége, ön­nek, ugye, ott a gazdasága. Végel­gyengülése van. MÁSODIK SZOMSZÉDASSZONY: Végel­gyengülés? Hány éves a barátja? FIÚ: Húszéves, madame. ELSŐ SZOMSZÉDASSZONY: Iszonyú. YVEINERTNÉ: S mi itt mit sem tud­tunk az egészről. A háború . . . MÁSODIK SZOMSZÉDASSZONY: Tönk­retette az üzletet. ELSŐ SZOMSZÉDASSZONY: Tönkretette a gazdaságot. YVEINERTNÉ: Tönkretette a gyerekeket. (Szünet.) BOCKMANNÉ: És eljátszotta becsüle­tünket a világ előtt. (Merengve, me­legen, egyszerűen): Pedig tehetséges nép a miénk . . . Talán csak jóvátesz­­szük egyszer . . . ELSŐ SZOMSZÉDASSZONY: Bescheid! Biztosan. Garantiért! Amint hazajön a férjem . . . BOCKMANNÉ (közbevág keményen): Nem a férjéről beszéltem. A német népről . . . (A szomszédasszonyok és a deportált fiú él.) YVEINERTNÉ (Máriához): Tessék befá­radni ide, ha nem haragszik, együtt fog lakni a gyermekekkel. A belső szobám tudniillik le van pecsételve. V­olt egy lakóm, elutazott. Ittmaradt­­ minden holmija. Egy Reinert nevű százados lakott nálam. LÁNY: Reinert? Itt lakott? De hiszen ez a mi táborunk parancsnoka volt. YVEINERTNÉ (idegesen): Katonaember volt. Beszállásolták hozzám. Mit tu­dom én, hol dolgozott? Titok volt az, kérem. LÁNY: De hiszen ez a Reinert embert ölt! WEINERTNÉ: Idehaza jámbor embernek látszott. Én kérem, nem tudom, be­szállásolták, a gyermekek szerették. LÁNY: De hiszen ez az­ ember gyerme­keket ölt! YWEINERTNÉ: Én kérem nem tudom. Árva fiú volt. LÁNY­: Ahol ez az ember elhaladt, csu­pa árvák maradtak utána. WEINERTNÉ: Talán össze tetszik té­veszteni. LÁNY­: Alig hinném. No de mindegy. Önök ugyebár „nem tudtak semmiről". YWEINERTNÉ: Nem kérem, mi semmit sem tudtunk. Főzzek valamit? Bizo­nyára éhes. LÁNY: Köszönöm, elfogadom. (Megáll a küszöbön, benéz a szobába, nézi a gyermekeket.) Hans Jürgen mennyi idős? WEINERTNÉ (főz): Kilenc hónapos. LÁNY: Szép fiúcska. Nekem is volt kis­testvérem­, nyolc hónapos. WEINERTNÉ (szórakozottan): S most hol van? LÁNY (egyszerűen): Megölték. YVEINERTNÉ (zavartan): Bocsánat, elfe­lejtettem. (Kitör): Végül is, én nem tehetek róla. A férjem a fronton volt, éjjel-nappal bombáztak, nem volt mit ennünk. Én kérem nem felelek azért, ami történt. Én éppen olyan áldozat vagyok. Legfennebb csak szégyenkez­­h­etem. LÁNY (zavartan): Ne tessék zsíros ételt főzni, nem tudom megenni. YVEINERTNÉ: Zsíros ételt? Hol van ne­kem zsírom, kedvesem. Pótkávéval csi­nálom a rántást. Elnézést egy pillana­tig, le kell mennem a pincébe a krump­liért. Tessék vigyázni, nehogy a gyer­mek az ablakhoz menjen, magas az emelet. (SVeinertné elmegy, lány bemegy a szo­bába. Rövid szünet. Majd első és má­sodik szomszédasszony lihegve beron­tanak.) MÁSODIK SZOMSZÉDASSZONY: Látta? ELSŐ SZOMSZÉDASSZONY: Láttam. Éppen lent voltam az udvaron, a csir­kéket etettem. MÁSODIK SZOMSZÉDASSZONY: Most mi lesz? ELSŐ SZOMSZÉDASSZONY: Még nem­ késő, én beszaladok és kiveszem a ke­zéből. MÁSODIK SZOMSZÉDASSZONY: De hátha csak játszik vele? ELSŐ SZOMSZÉDASSZONY: Ennek van kedve játszani? Fűti a bosszúvágy! WEINERTNÉ (be): Mi van, szomszédok, mi történt? ELSŐ SZOMSZÉDASSZONY: Semmi, csak . . . YVEINERTNÉ: Csak? MÁSODIK SZOMSZÉDASSZONY: Az udvarról láttuk, nyugtalanok lettünk. YV­EINERTNÉ (pattanásig feszült idegek­kel): Mit láttak? Kit láttak? Nem értem. MÁSODIK SZOMSZÉDASSZONY: Az ablakban, a belső szobában. WEINERTNÉ: Melyik ablakban, melyik szobában? ELSŐ SZOMSZÉDASSZONY: A gyereke­kében. YV­EINERTNÉ (megkönnyebbülten): Vagy úgy? A gyermekeknél? ELSŐ SZOMSZÉDASSZONY: A depor­tált lány... a gyerekekkel. . . Wilhelm­­mel. YVEINERTNÉ: No, és mi van abban? Neki is volt kistestvére. ELSŐ SZOMSZÉDASSZONY: De a mieink megölték. Sok mindenre képes az ilyen bosszúból. YWEINERTNÉ: Mire? ELSŐ SZOMSZÉDASSZONY: Kidobja az ablakon! WEINERTNÉ (sikolt): Wilhelm! Csilla­gom! (Berohan a szobába, visszatér a gyerekkel, szorosan öleli): Mit csi­náltál ott az ablakban? WY­LHELM: A néni fecskefészket muta­tott. LÁNY (kijön, megáll a küszöbön). SZOMSZÉDOK: Fecskefészket? VYTLHELM: Azt mondta, látod W­ilhelm, a fecskének is van otthona, ahova visszavágyik. LÁNY (ránéz a megdöbbent szomszéd­­asszonyokra): De mi van? Mi történt? Hiszen Önök lent voltak az udvaron, láttam az ablakból. Miért jöttek fel? ELSŐ SZOMSZÉDASSZONY: Semmi, csak tetszik tudni, megijedtünk. LÁNY: Megijedtek? MÁSODIK SZOMSZÉDASSZONY: A gyermek ... az ablakban . . . LÁNY: De hiszen én fogtam, erősen szorítottam, igaz Wilhelm? ELSŐ SZOMSZÉDASSZONY: Gondoltuk ugyebár, hogy ön egy kicsit sovány, gyenge még a fogása, kiejtheti. LÁNY (körülnéz, emelt hangon): S még maguk mondják azt, hogy nem tudtak semmit, semmit, de semmit a világon? (Függöny) FÖLDES MÁRIA UTUNK

Next