Utunk, 1962 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1962-01-05 / 1. szám

­ NYUGTALAN EMLÉK (Folytatás a 3. oldalról) — Németek s két tábori csendőr. — De hát miért? Ingerülten legyintett. — Azt hiszed, én tudom. Tegnap annyit mondott, hogy ma vagy hol­nap szükség lesz a lakásra ... Beszaladt a túlsó szobába, kiho­zott egy nyitott bőröndöt, belegyö­möszölt egy-két ruhadarabot. — A többiek elléptek már. Azon-­­nal megyek én is. Jó lesz, ha te is elhordod magad. Majd rövid habozás után hozzá­tette: — Itt az egyik kulcs. Te az utób­bi időben nem sokat mutatkoztál erre. Néhány nap múlva körülnéz­hetnél. Ha nem lesz semmi baj, ké­sőbb visszaszivárgunk ... Na, szer­vusz, öreg fiú, minden jót. Igyekezett valami mosolyfélét erőltetni az arcára: — De most szedd a lábad, ne men­jünk egyszerre! Kihátráltam az ajtón, s aztán gyors léptekkel siettem a lakásom felé. Csak csukhassam már be ott­hon magam mögött az ajtót, s az­tán számba veszek még egyszer mindent. Még mielőtt késő lenne. Ültem az ágyam szélén, s mélye­ket szippantottam a cigarettámból. Ki volt ez a Ferkó, s mi történik vele?... Tehát most már senki sincs, akire számíthatok. Még azt sem kérdeztem meg Gusztitól, ők hová mentek ... Milyen távolinak tűntek a nyár verőfényes napjai! Mintha hirtelen hideg, késő őszi nyirkos ködben ta­lálnám magam, s már néhány lépés­nyire sem láthatnék magam körül. Még nem késő, még nem tettem meg a lépést, ami után már, ki tud­ja, mi történik. De egyáltalán sza­­bad-e megtennem? Kinek, minek nevében, milyen jogon akarom koc­kára tenni mindkettőnk életét? S ha Szonyának megmondanám, hogy a helyzet megváltozott? Gyötrődve hánykolódtak bennem a gondolatok, s valahol mélyen már akkor szégyelltem magam miattuk. Nem, nem mondom! Erre nem volnék képes, a kockát már elvetet­tem! De hiába hangzott ez kemény el­határozásként, a nyomasztó szoron­gás sehogy sem akart feloldódni. Szonya este kilenc körül érkezett. Szokás szerint, ha őt vártam, az aj­tót nem zártam be. Mikor halkan belépett, észre sem vettem, hogy a táskája helyett újságpapírba gön­gyölt csomagot tett az asztalra. Hozzám jött, csendesen leült mel­lém az ágyra. Bizonyára leolvasta arcomról, történt valami. Halkan kérdezte: — Valami baj van? Néhány szóval elmondtam min­dent. — Barátod volt az az ember? — Néhányszor találkoztam csak vele. A többiekről tudsz, beszéltem neked róluk ... Hosszú csend következett. Mintha nem akarta volna zavarni a gondo­lataimat. Nagy későre aztán haboz­va kérdezte: — Ugye, ez a dolog... ez most nagyon nyugtalanít? Ingerült volt a hangom: — Nyugtalanít! Mi az, hogy nyug­talanít? Azt hiszem, semmi csodál­kozni való sincs azon, hogy foglal­koztat a barátaim sorsa. Arról nem is beszélve, hogy számomra is kö­vetkezményei lehetnek az egésznek. Épp most, mikor ilyen komoly lé­pésre készülünk... Majd valamelyest higgadtabban folytattam: — Egyébként tegnap nem kaptam szobát. Helyesebben egyet kaptam, de oda nem vihettek ... Holnap új­ra megpróbálom. Valahol csak talá­lok egyet. Éreztem, mintha még a levegő is megdermedt volna közöttünk e né­hány mondat után. Szonya hangja halk volt és szín­telen, mintha valami hivatalos szö­veget olvasna: — Értem . .­. S most, véleményed szerint, mi a teendő? — Mi a teendő? Semmi! Várunk egy-két napot. Addig kiderül, nem szaglásznak-e utánam is. Hosszasan forgattam a rádióké­szülék keresőjét. Aztán újra hátra­dőltem, szótlanul bámultam tovább magam elé. Arcomon éreztem te­kintetét, de azokban a percekben nem gondoltam arra, vajon mit ol­vasnak ki újra azok a sötét szemek. Úgy hittem, jogom van arra, hogy sértően ingerült legyek, s csak sa­ját gondolataimmal törődjem. Mennyi idő telt el? Félóra, egy óra? Aztán egyik karjával átölelte a vállamat, s kedves, szelíd hangja mintha tudomást sem vett volna ar­ról, ami történt. — Tudod, most jut eszembe ... már rég meg szerettem volna mon­dani ... Meglepetten fordultam feléje, s hálás voltam neki, amiért egy csa­pásra így fel tudja oldani a jeges hangulatot, amit én okoztam. — Szóval, azt hiszem, itt az ideje, hogy megmondjam neked az igazi nevemet. Ha egyszer, később, Szo­nya Gorsakova néven keresnél, meg sem találnál... — Hát nem ez az igazi neved? Meleg, simogató tekintettel nézett most reám. Hosszasan, mintha sok­sok nap után most találkoznánk új­ra. Aztán nemet intett a fejével. — Hát akkor hogy hívnak? — Megmondom holnap. — Miért csak holnap? Zavartan kapta el a tekintetét. — Jobb, ha csak holnap ... Bosszúsan, leplezetlen ingerült­séggel vontam fel a vállam. — Kérlek ... ahogy akarod. Csakhamar felállt. — Nekem most el kell mennem. — Most? Hiszen fél tizenegy van... Ilyenkor akarsz az utcán mászkálni? Gyámoltalanul állt az asztal mel­lett, feszült arccal, kicsit riadt szem­mel. — Kell... Nem tartóztattam tovább. Fortyo­gott bennem az ingerültség. Örö­kösen ezek az értelmetlen félmon­datok. Már igazán itt volna az ideje, hogy abbahagyja. Én is felálltam. Az ajtóban felém fordult: — Nagyon kérlek, ezekben a na­pokban ne járkálj az utcán, légy óvatos... Igyekeztem úrrá lenni rossz ked­vemen . — De hát mondtam neked, holnap szobát kell keresnem ... — Ne menj sehová... Jó lesz az is, amit kaptál. Hirtelen átölelt, de csak egy pil­lanatra. Aztán fölkapta az asztalról a csomagot, s gyorsan behúzta ma­ga mögött az ajtót. Másnap este fél nyolc körülig vártam Szonyát. Olvasni próbáltam, de nem volt türelmem hozzá. Az­tán kikönyököltem az ablakba, néz­tem a kihalt utcát, és megállapítot­tam, hogy a sarkon a „Wittmann és Tsa“ textilüzlet már második napja nem nyitott. A kirakatában arany betűkkel írt fekete tábla lóg: „ős­­keresztény üzlet, Baross szövetségi tag“. Elhatalmasodott rajtam a nyug­talanság. Magamra kaptam a kabá­tomat, s megindultam Szonya laká­sa felé. Azon az útvonalon, ame­lyen tudtam, hogy ha jönne, szem­be találnám. Egy ideig álldogáltam a ház előtt, de hiába figyeltem a manzárd szo­ba pirinyó ablakát. Már szürkülni kezdett. Bementem a kapun, lábujj­hegyen fölosontam a keskeny, sötét lépcsőkön. Fönn habozva megáll­tam. Tömény ételszag keveredett egy klozet orrfacsaró bűzével. Két ajtó volt előttem. Egyik a padlás be­járata. Lenyomtam a másik kilin­cset, zárva volt. Kopogtattam. Egy emelettel lejjebb kócos, riadt nő je­lent meg, aztán gyorsan visszahú­zódott, hallottam, amint az ajtót magára zárja. Újra kopogtattam, erősebben, egy­re erősebben. Semmi válasz. Leszaladtam a lépcsőkön, szinte futva mentem végig a szürkületbe burkolózó utcákon, tereken. Tud­tam, Szonya hol dolgozik, bár so­hasem engedte, hogy a közelben várakozzam. Nagy, villaszerű épü­let, elvadult diszkert közepén, a vá­ros déli dombjaira kapaszkodó vil­lanegyedben. Zihálva tettem meg az utolsó száz métereket, de amint a közelbe értem, lelassultak a lépte­im. A kovácsolt vasból készült ha­talmas kapu szárnyai szélesre tár­va, a ház körül néhány szétdobált láda, krumplihéj, rothadt káposzta­levelek, a félhomályban megvillan egy-egy papírdarab, amint lomhán tovalibben a szélben ... Most már nem volt semmi kétség. Szonya nem jön többet. Se ma, se holnap, se holnapután ... Jó ideig álldogáltam ott, szemben a széttárt vasrácsos kapuval. Aztán lassú mozdulatokkal, ráérősen ciga­rettára gyújtottam. Lent, alattam a város már sötétbe burkolózott, s utcáiról, fekete papírral leragasztott ablakaiból egyetlen kis fény sem pislákolt felém ... Hiába, a felismerés nem áll egyetlen mozzanatból... Van­nak esetek, amikor különösen fur­csa, szinte ellentmondásos utat kell bejárnia. Velem is így történt ak­kor. Az első órákban, s talán még a következő első nap sem éreztem ke­serűséget. Csak a megdöbbenés sü­ket csendje kísértett, a váratlan, nem sejtett fordulattól. Aztán a bele­­nyugvó szomorúság, amelytől, ha nem szégyellné az ember, férfi lété­re, még jól, igaz szívből el is tudná bőgni magát. Akkor még úgy éreztem, jogom van elérzékenyülten sajnálni önma­gamat. Hát miért ment el, miért hagyott itt? Hiszen szerettem, magam mel­lett akartam tartani! Mély, kábult, álmok nélküli álom­mal aludtam át azt az éjszakát. Reggel, a klinika felé menet, szót­­lan embercsoportot láttam álldogál­ni egy frissen ragasztott hirdetmény előtt. Megálltam. A fiatalabb kor­osztályokra vonatkozó általános be­hívó. „Egyetemi hallgatók, azok is, akik eddig felmentésben részesültek, kötelesek...“ Utazzam haza szüleimhez? Most már megtehetném... Nem, nem volnék képes elmenni innen. Sem­mi áron! Amint a klinikára értem, félre­vontam Szántai doktort. — Ha lehetségesnek tartanád, sze­retnék beköltözni... Dolgoznék dél­után is. Most te vagy a főnök... — Hogy érted azt, hogy beköltözni? — Úgy tudom, két orvosi szoba is üres. — Értem... A ma reggeli behívó, igaz-e? Rábólintottam. Néhány másodper­cig habozott. — Nem rossz ötlet. Itt békében hagynak. Meg kell kapaszkodnunk, fiú, igaz? Meg kell kapaszkodnunk! Na, most lódulj a kórterembe, este behozod a holmidat. Baktattam végig a folyosón a kórterem felé. Mit tehetek, ha ennek így kellett történnie, ha ez a kedves, furcsa lány nem akart velem maradni? Igaz, azt mondta, máshol számára kevésbé kockázatos. Hát tudhatja az ember, ha így tett, nem neki volt-e igaza? Fejest ugrom a munkába, telnek a napok, s a bánat majd feloldódik, elül. Várnak rám az új világ szüle­tésének nagy napjai... Szép emlék marad minden, amire mindig fel­­melegedő szívvel gondolok majd vissza. Akkor azt hittem, így lesz. De lassan, fokozatosan oszladozni kezdett a zsongító mélázás köde. Egymás után értek el s martak be­lém a zaklató gondolatok. A csomag, amit utolsó este magá­val hozott... Igen, abban lehetett minden kis holmija, amivel megin­dult felém, a szabadság felé. Aztán másfél óra múlva újra a hóna alá kapta a csomagot, s vitte magával, tovább a bizonytalanságba, ahol senki sincs már, akit maga mellett érezhetne... Abban már nem kételkedhettem, hogy ott, akkor változtatta meg az elhatározását. De hát miért? Egy ideig még megbújtam a gon­dolat mögé, hogy miután Ferkóról s a Fészekben történtekről beszél­tem, túl kockázatosnak vélte, hogy velem maradjon. De ezzel nem sokáig áltattam ma­gam. Ő pontosan felmérhette, hogy valójában engem különösebb ve­szély nem fenyeget. Semmit se tet­tem, semmit se tudtam, Ferkó a lakcímemet sem ismerte. Tehát nem is ragaszkodott hoz­zám annyira, s egyszerűen azt az utat választotta, amelyet könnyebb­nek vélt?... Lassan pergő filmkockákként lát­tam magam előtt, amint új ruhájá­ban a tükör előtt forgolódik; a sö­tét szobában a rádió mellett ülünk, zúgnak a Kreml harangjai, karjait nyakam köré kulcsolja, s csak hosz­­szú, fekete szempillájával int, hogy igen, együtt maradunk ... Egy-egy képnél elakad ez a fur­csa vetítőgép, pedig már forgatnám tovább, mert minden másodperccel jobban sajog. Nem igaz, ez sem igaz! S a tudat, hogy csak menekülök a derengő igazság elől — ez még keserűbb, mintha meg tudtam volna győzni magam arról, hogy nem ragaszko­dott hozzám. Lassan, fokról fokra változott meg az órák, napok hangulata. Mint ahogy zivatar után leszivárog a víz a föld mélyebb rétegeibe. Egy reggel fojtott, meg-megszaka­­dó dübörgést hozott a déli szél. A harc már itt folyt, a várostól alig harminc kilométernyire. És számomra elérkezett a pilla­nat, amikor már nem volt több me­nedék a könyörtelen felismerés elől: nem Szonya hőkölt vissza a vélt vagy valóságos kockázatok elől. Bizonyára vállalt ő addig nagyob­bakat is ezeknél. Rajtam fedezte fel a nyugtalanság áruló jeleit, amikor meglegyintett a közvetlen veszély első hideg szele! Nem ő volt az, akinek nem jelentett sokat, hogy egymás mellett talál-e bennünket a felszabadulás napja. Elment, mert nem volt már biztos abban, hogy a jelent s a jövőt, a bajtársat s a szerelmet egyértelműen, teljes oda­adással vállalom-e... Megérezte rajtam, hogy alkudo­zom magammal, de ő nem alkudott! Másfél óra alatt, amíg a rádió keresőjét forgattam, s komoran bá­multam magam elé, ingerülten for­tyogó gondolatok között,­­ addig voltam a mérlegen. Szonya érzé­keny, más mértékrendszerre beál­lított mérlegén. És könnyűnek talál­tattam! Még lázadozott bennem a sértődött férfiönérzet: gyáva nem­ voltam és nem is vagyok. De hiába! Mindegy, minek keresztelem őket: a tudatba fészkelődő tények elől nincsen me­nekvés. Aztán pergetem visszafelé magam­ban, tizedszer, századszor az elmúlt három hónap képeit, esetlenül bo­torkálok közöttük, s egyre riadtab­­ban kérdezem magamtól: ki volt ő? Csak egy igénytelen, halkszavú, el­hurcolt szép orosz leány? Hiszen egyszerű, kedves kis alakja akkorára nő már bennem, hogy árnyékában szánalmasan kicsinek érzem magam. Hogy ki volt, mit tett, mit élt át az elmúlt három esztendő alatt, azt most már soha megtudni nem fo­gom. E gondolatnál újra megtorpa­nok. Elment, s egy aprócska tárgyat, két sor írást, egy fényképet, ittlété­nek egyetlen tárgyi bizonyítékát sem hagyta maga után. Még az igazi ne­vét sem tudom. Egy ember sincs, akivel egyszer hármasban lettünk volna, s akihez, ha elszaladnék, bi­zonyíthatná, hogy nem képzelődöm, hogy Szonya valóban élt. Ha agyte­­kervényeimből kilúgozhatnám vala­miként, amit csak én, én tudok egyedül, akkor tényleg semmi, sem­mi sem maradna utána ... S az egymásba átcsapó ellentétek furcsa játékaként, e pillanatban nyilall belém kérlelhetetlen tisztaság­gal a felismerés: szeretem! Most szeretem, amikor már mindent ér­tek. Most, amikor másként csinálni már semmit sem lehet! Visszarettenek attól, ami előttem feldereng. Nemcsak szétzilált önbe­csülésemet cipelem majd magam­mal beláthatatlan időkön át, hanem ezt is. Ezt a megnevezhetetlent, amit e pillanatban csak mázsás súlyú, szorongató keserűségnek érzek. Két héten át dörögtek délről az ágyúk. Ha nem kellett a klinikán ma­radnom, délután s az egyre koráb­ban érkező esti szürkületben az ut­cákon csatangoltam. Rögtönzött sze­métdombokat teregetett az aszfal­ton a szél. Összegöngyölödött új­ságpapírok folytatták szertelen, meg­megszakadó táncukat az úttest kö­zepén. Száz és száz métereken át gördültek, röppentek, lebbentek, mint szennyből és zűrzavarból fo­gant puhatestű állatok. A belváros üzleteinek lehúzott re­dőnyei előtt csak nagy ritkán ment végig egy-egy sietős járókelő. Csak járőrök, sáros teherautóoszlopok, el­csigázott arcú, közömbös tekintetű katonák. Álldogáltam a sarkon, ameddig ismeretségünk első heteiben Szonyát kísértem, néztem a házat, mintha még valami újat akarnék felfedez­ni homlokzatának ormótlan, suta díszítésein. Elmentem a régi lakásomra. A ház üres, a főbérlő nyilván nyu­gatra szökött. A szobában mindent úgy találtam, ahogy ott hagytam azon a napon. Még a hamutartó is ott állt a kisasztalon, kiürítetlenül. Néhány percnél nem maradtam to­vább. Fölsétáltam a kilátóhoz, s késő estig figyeltem a nyomjelzős lövedé­kek sárga íveit a déli égbolton. Egy napon elmentem a Fészekbe, s vagy fél órát üldögéltem a szellőzetlen, áporodott levegőjű szobában. Az, hogy igazoltathatnak, letar­tóztathatnak, alig jutott eszembe. Veszély, kockázat? Távoli, nevetsé­ges dolgoknak tűntek. Mint ahogy az anyaméhben a magzat kilenc hónap alatt teszi meg az emberi faj keletkezésének évmil­liós fejlődéstörténetét, valahogy úgy éltem én át hetek alatt a férfivé érés késve bepótolt éveit. Egy éjszaka néhány földet rengető robbanás, s reggel, a csendesen szi­táló őszi esőben, a város utcáin szov­jet katonák vonultak. (Vége) , TOMPA ISTVÁN IULIAN SURUGIU rajzai TÓTH ISTVÁN Léted másokban leli boldog vesztét Szüntelenül a teljességre vágytál, és részed lett az igaz szerelem : elfeledtetni önmagad velem, mert a boldogság több a csonka vágynál. Két kezemmel kitapintom a testét, amint itt pihen ágyaink között; elfeledtet, s örökre egybeköt­ő testet öltött megelégedettség. Minden részecskéd ennek hordozója, így nőttél ismeretlen hűségedben, s edzett világunk tűz­jeles kohója. Téted másokban leli boldog vesztét. Mindenem benned csillog, és töretlen, mint harmatcseppben ébredő mindenség.

Next