Utunk, 1962 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1962-01-05 / 1. szám
NYUGTALAN EMLÉK (Folytatás a 3. oldalról) — Németek s két tábori csendőr. — De hát miért? Ingerülten legyintett. — Azt hiszed, én tudom. Tegnap annyit mondott, hogy ma vagy holnap szükség lesz a lakásra ... Beszaladt a túlsó szobába, kihozott egy nyitott bőröndöt, belegyömöszölt egy-két ruhadarabot. — A többiek elléptek már. Azon-nal megyek én is. Jó lesz, ha te is elhordod magad. Majd rövid habozás után hozzátette: — Itt az egyik kulcs. Te az utóbbi időben nem sokat mutatkoztál erre. Néhány nap múlva körülnézhetnél. Ha nem lesz semmi baj, később visszaszivárgunk ... Na, szervusz, öreg fiú, minden jót. Igyekezett valami mosolyfélét erőltetni az arcára: — De most szedd a lábad, ne menjünk egyszerre! Kihátráltam az ajtón, s aztán gyors léptekkel siettem a lakásom felé. Csak csukhassam már be otthon magam mögött az ajtót, s aztán számba veszek még egyszer mindent. Még mielőtt késő lenne. Ültem az ágyam szélén, s mélyeket szippantottam a cigarettámból. Ki volt ez a Ferkó, s mi történik vele?... Tehát most már senki sincs, akire számíthatok. Még azt sem kérdeztem meg Gusztitól, ők hová mentek ... Milyen távolinak tűntek a nyár verőfényes napjai! Mintha hirtelen hideg, késő őszi nyirkos ködben találnám magam, s már néhány lépésnyire sem láthatnék magam körül. Még nem késő, még nem tettem meg a lépést, ami után már, ki tudja, mi történik. De egyáltalán szabad-e megtennem? Kinek, minek nevében, milyen jogon akarom kockára tenni mindkettőnk életét? S ha Szonyának megmondanám, hogy a helyzet megváltozott? Gyötrődve hánykolódtak bennem a gondolatok, s valahol mélyen már akkor szégyelltem magam miattuk. Nem, nem mondom! Erre nem volnék képes, a kockát már elvetettem! De hiába hangzott ez kemény elhatározásként, a nyomasztó szorongás sehogy sem akart feloldódni. Szonya este kilenc körül érkezett. Szokás szerint, ha őt vártam, az ajtót nem zártam be. Mikor halkan belépett, észre sem vettem, hogy a táskája helyett újságpapírba göngyölt csomagot tett az asztalra. Hozzám jött, csendesen leült mellém az ágyra. Bizonyára leolvasta arcomról, történt valami. Halkan kérdezte: — Valami baj van? Néhány szóval elmondtam mindent. — Barátod volt az az ember? — Néhányszor találkoztam csak vele. A többiekről tudsz, beszéltem neked róluk ... Hosszú csend következett. Mintha nem akarta volna zavarni a gondolataimat. Nagy későre aztán habozva kérdezte: — Ugye, ez a dolog... ez most nagyon nyugtalanít? Ingerült volt a hangom: — Nyugtalanít! Mi az, hogy nyugtalanít? Azt hiszem, semmi csodálkozni való sincs azon, hogy foglalkoztat a barátaim sorsa. Arról nem is beszélve, hogy számomra is következményei lehetnek az egésznek. Épp most, mikor ilyen komoly lépésre készülünk... Majd valamelyest higgadtabban folytattam: — Egyébként tegnap nem kaptam szobát. Helyesebben egyet kaptam, de oda nem vihettek ... Holnap újra megpróbálom. Valahol csak találok egyet. Éreztem, mintha még a levegő is megdermedt volna közöttünk e néhány mondat után. Szonya hangja halk volt és színtelen, mintha valami hivatalos szöveget olvasna: — Értem . .. S most, véleményed szerint, mi a teendő? — Mi a teendő? Semmi! Várunk egy-két napot. Addig kiderül, nem szaglásznak-e utánam is. Hosszasan forgattam a rádiókészülék keresőjét. Aztán újra hátradőltem, szótlanul bámultam tovább magam elé. Arcomon éreztem tekintetét, de azokban a percekben nem gondoltam arra, vajon mit olvasnak ki újra azok a sötét szemek. Úgy hittem, jogom van arra, hogy sértően ingerült legyek, s csak saját gondolataimmal törődjem. Mennyi idő telt el? Félóra, egy óra? Aztán egyik karjával átölelte a vállamat, s kedves, szelíd hangja mintha tudomást sem vett volna arról, ami történt. — Tudod, most jut eszembe ... már rég meg szerettem volna mondani ... Meglepetten fordultam feléje, s hálás voltam neki, amiért egy csapásra így fel tudja oldani a jeges hangulatot, amit én okoztam. — Szóval, azt hiszem, itt az ideje, hogy megmondjam neked az igazi nevemet. Ha egyszer, később, Szonya Gorsakova néven keresnél, meg sem találnál... — Hát nem ez az igazi neved? Meleg, simogató tekintettel nézett most reám. Hosszasan, mintha soksok nap után most találkoznánk újra. Aztán nemet intett a fejével. — Hát akkor hogy hívnak? — Megmondom holnap. — Miért csak holnap? Zavartan kapta el a tekintetét. — Jobb, ha csak holnap ... Bosszúsan, leplezetlen ingerültséggel vontam fel a vállam. — Kérlek ... ahogy akarod. Csakhamar felállt. — Nekem most el kell mennem. — Most? Hiszen fél tizenegy van... Ilyenkor akarsz az utcán mászkálni? Gyámoltalanul állt az asztal mellett, feszült arccal, kicsit riadt szemmel. — Kell... Nem tartóztattam tovább. Fortyogott bennem az ingerültség. Örökösen ezek az értelmetlen félmondatok. Már igazán itt volna az ideje, hogy abbahagyja. Én is felálltam. Az ajtóban felém fordult: — Nagyon kérlek, ezekben a napokban ne járkálj az utcán, légy óvatos... Igyekeztem úrrá lenni rossz kedvemen . — De hát mondtam neked, holnap szobát kell keresnem ... — Ne menj sehová... Jó lesz az is, amit kaptál. Hirtelen átölelt, de csak egy pillanatra. Aztán fölkapta az asztalról a csomagot, s gyorsan behúzta maga mögött az ajtót. Másnap este fél nyolc körülig vártam Szonyát. Olvasni próbáltam, de nem volt türelmem hozzá. Aztán kikönyököltem az ablakba, néztem a kihalt utcát, és megállapítottam, hogy a sarkon a „Wittmann és Tsa“ textilüzlet már második napja nem nyitott. A kirakatában arany betűkkel írt fekete tábla lóg: „őskeresztény üzlet, Baross szövetségi tag“. Elhatalmasodott rajtam a nyugtalanság. Magamra kaptam a kabátomat, s megindultam Szonya lakása felé. Azon az útvonalon, amelyen tudtam, hogy ha jönne, szembe találnám. Egy ideig álldogáltam a ház előtt, de hiába figyeltem a manzárd szoba pirinyó ablakát. Már szürkülni kezdett. Bementem a kapun, lábujjhegyen fölosontam a keskeny, sötét lépcsőkön. Fönn habozva megálltam. Tömény ételszag keveredett egy klozet orrfacsaró bűzével. Két ajtó volt előttem. Egyik a padlás bejárata. Lenyomtam a másik kilincset, zárva volt. Kopogtattam. Egy emelettel lejjebb kócos, riadt nő jelent meg, aztán gyorsan visszahúzódott, hallottam, amint az ajtót magára zárja. Újra kopogtattam, erősebben, egyre erősebben. Semmi válasz. Leszaladtam a lépcsőkön, szinte futva mentem végig a szürkületbe burkolózó utcákon, tereken. Tudtam, Szonya hol dolgozik, bár sohasem engedte, hogy a közelben várakozzam. Nagy, villaszerű épület, elvadult diszkert közepén, a város déli dombjaira kapaszkodó villanegyedben. Zihálva tettem meg az utolsó száz métereket, de amint a közelbe értem, lelassultak a lépteim. A kovácsolt vasból készült hatalmas kapu szárnyai szélesre tárva, a ház körül néhány szétdobált láda, krumplihéj, rothadt káposztalevelek, a félhomályban megvillan egy-egy papírdarab, amint lomhán tovalibben a szélben ... Most már nem volt semmi kétség. Szonya nem jön többet. Se ma, se holnap, se holnapután ... Jó ideig álldogáltam ott, szemben a széttárt vasrácsos kapuval. Aztán lassú mozdulatokkal, ráérősen cigarettára gyújtottam. Lent, alattam a város már sötétbe burkolózott, s utcáiról, fekete papírral leragasztott ablakaiból egyetlen kis fény sem pislákolt felém ... Hiába, a felismerés nem áll egyetlen mozzanatból... Vannak esetek, amikor különösen furcsa, szinte ellentmondásos utat kell bejárnia. Velem is így történt akkor. Az első órákban, s talán még a következő első nap sem éreztem keserűséget. Csak a megdöbbenés süket csendje kísértett, a váratlan, nem sejtett fordulattól. Aztán a belenyugvó szomorúság, amelytől, ha nem szégyellné az ember, férfi létére, még jól, igaz szívből el is tudná bőgni magát. Akkor még úgy éreztem, jogom van elérzékenyülten sajnálni önmagamat. Hát miért ment el, miért hagyott itt? Hiszen szerettem, magam mellett akartam tartani! Mély, kábult, álmok nélküli álommal aludtam át azt az éjszakát. Reggel, a klinika felé menet, szótlan embercsoportot láttam álldogálni egy frissen ragasztott hirdetmény előtt. Megálltam. A fiatalabb korosztályokra vonatkozó általános behívó. „Egyetemi hallgatók, azok is, akik eddig felmentésben részesültek, kötelesek...“ Utazzam haza szüleimhez? Most már megtehetném... Nem, nem volnék képes elmenni innen. Semmi áron! Amint a klinikára értem, félrevontam Szántai doktort. — Ha lehetségesnek tartanád, szeretnék beköltözni... Dolgoznék délután is. Most te vagy a főnök... — Hogy érted azt, hogy beköltözni? — Úgy tudom, két orvosi szoba is üres. — Értem... A ma reggeli behívó, igaz-e? Rábólintottam. Néhány másodpercig habozott. — Nem rossz ötlet. Itt békében hagynak. Meg kell kapaszkodnunk, fiú, igaz? Meg kell kapaszkodnunk! Na, most lódulj a kórterembe, este behozod a holmidat. Baktattam végig a folyosón a kórterem felé. Mit tehetek, ha ennek így kellett történnie, ha ez a kedves, furcsa lány nem akart velem maradni? Igaz, azt mondta, máshol számára kevésbé kockázatos. Hát tudhatja az ember, ha így tett, nem neki volt-e igaza? Fejest ugrom a munkába, telnek a napok, s a bánat majd feloldódik, elül. Várnak rám az új világ születésének nagy napjai... Szép emlék marad minden, amire mindig felmelegedő szívvel gondolok majd vissza. Akkor azt hittem, így lesz. De lassan, fokozatosan oszladozni kezdett a zsongító mélázás köde. Egymás után értek el s martak belém a zaklató gondolatok. A csomag, amit utolsó este magával hozott... Igen, abban lehetett minden kis holmija, amivel megindult felém, a szabadság felé. Aztán másfél óra múlva újra a hóna alá kapta a csomagot, s vitte magával, tovább a bizonytalanságba, ahol senki sincs már, akit maga mellett érezhetne... Abban már nem kételkedhettem, hogy ott, akkor változtatta meg az elhatározását. De hát miért? Egy ideig még megbújtam a gondolat mögé, hogy miután Ferkóról s a Fészekben történtekről beszéltem, túl kockázatosnak vélte, hogy velem maradjon. De ezzel nem sokáig áltattam magam. Ő pontosan felmérhette, hogy valójában engem különösebb veszély nem fenyeget. Semmit se tettem, semmit se tudtam, Ferkó a lakcímemet sem ismerte. Tehát nem is ragaszkodott hozzám annyira, s egyszerűen azt az utat választotta, amelyet könnyebbnek vélt?... Lassan pergő filmkockákként láttam magam előtt, amint új ruhájában a tükör előtt forgolódik; a sötét szobában a rádió mellett ülünk, zúgnak a Kreml harangjai, karjait nyakam köré kulcsolja, s csak hoszszú, fekete szempillájával int, hogy igen, együtt maradunk ... Egy-egy képnél elakad ez a furcsa vetítőgép, pedig már forgatnám tovább, mert minden másodperccel jobban sajog. Nem igaz, ez sem igaz! S a tudat, hogy csak menekülök a derengő igazság elől — ez még keserűbb, mintha meg tudtam volna győzni magam arról, hogy nem ragaszkodott hozzám. Lassan, fokról fokra változott meg az órák, napok hangulata. Mint ahogy zivatar után leszivárog a víz a föld mélyebb rétegeibe. Egy reggel fojtott, meg-megszakadó dübörgést hozott a déli szél. A harc már itt folyt, a várostól alig harminc kilométernyire. És számomra elérkezett a pillanat, amikor már nem volt több menedék a könyörtelen felismerés elől: nem Szonya hőkölt vissza a vélt vagy valóságos kockázatok elől. Bizonyára vállalt ő addig nagyobbakat is ezeknél. Rajtam fedezte fel a nyugtalanság áruló jeleit, amikor meglegyintett a közvetlen veszély első hideg szele! Nem ő volt az, akinek nem jelentett sokat, hogy egymás mellett talál-e bennünket a felszabadulás napja. Elment, mert nem volt már biztos abban, hogy a jelent s a jövőt, a bajtársat s a szerelmet egyértelműen, teljes odaadással vállalom-e... Megérezte rajtam, hogy alkudozom magammal, de ő nem alkudott! Másfél óra alatt, amíg a rádió keresőjét forgattam, s komoran bámultam magam elé, ingerülten fortyogó gondolatok között, addig voltam a mérlegen. Szonya érzékeny, más mértékrendszerre beállított mérlegén. És könnyűnek találtattam! Még lázadozott bennem a sértődött férfiönérzet: gyáva nem voltam és nem is vagyok. De hiába! Mindegy, minek keresztelem őket: a tudatba fészkelődő tények elől nincsen menekvés. Aztán pergetem visszafelé magamban, tizedszer, századszor az elmúlt három hónap képeit, esetlenül botorkálok közöttük, s egyre riadtabban kérdezem magamtól: ki volt ő? Csak egy igénytelen, halkszavú, elhurcolt szép orosz leány? Hiszen egyszerű, kedves kis alakja akkorára nő már bennem, hogy árnyékában szánalmasan kicsinek érzem magam. Hogy ki volt, mit tett, mit élt át az elmúlt három esztendő alatt, azt most már soha megtudni nem fogom. E gondolatnál újra megtorpanok. Elment, s egy aprócska tárgyat, két sor írást, egy fényképet, ittlétének egyetlen tárgyi bizonyítékát sem hagyta maga után. Még az igazi nevét sem tudom. Egy ember sincs, akivel egyszer hármasban lettünk volna, s akihez, ha elszaladnék, bizonyíthatná, hogy nem képzelődöm, hogy Szonya valóban élt. Ha agytekervényeimből kilúgozhatnám valamiként, amit csak én, én tudok egyedül, akkor tényleg semmi, semmi sem maradna utána ... S az egymásba átcsapó ellentétek furcsa játékaként, e pillanatban nyilall belém kérlelhetetlen tisztasággal a felismerés: szeretem! Most szeretem, amikor már mindent értek. Most, amikor másként csinálni már semmit sem lehet! Visszarettenek attól, ami előttem feldereng. Nemcsak szétzilált önbecsülésemet cipelem majd magammal beláthatatlan időkön át, hanem ezt is. Ezt a megnevezhetetlent, amit e pillanatban csak mázsás súlyú, szorongató keserűségnek érzek. Két héten át dörögtek délről az ágyúk. Ha nem kellett a klinikán maradnom, délután s az egyre korábban érkező esti szürkületben az utcákon csatangoltam. Rögtönzött szemétdombokat teregetett az aszfalton a szél. Összegöngyölödött újságpapírok folytatták szertelen, megmegszakadó táncukat az úttest közepén. Száz és száz métereken át gördültek, röppentek, lebbentek, mint szennyből és zűrzavarból fogant puhatestű állatok. A belváros üzleteinek lehúzott redőnyei előtt csak nagy ritkán ment végig egy-egy sietős járókelő. Csak járőrök, sáros teherautóoszlopok, elcsigázott arcú, közömbös tekintetű katonák. Álldogáltam a sarkon, ameddig ismeretségünk első heteiben Szonyát kísértem, néztem a házat, mintha még valami újat akarnék felfedezni homlokzatának ormótlan, suta díszítésein. Elmentem a régi lakásomra. A ház üres, a főbérlő nyilván nyugatra szökött. A szobában mindent úgy találtam, ahogy ott hagytam azon a napon. Még a hamutartó is ott állt a kisasztalon, kiürítetlenül. Néhány percnél nem maradtam tovább. Fölsétáltam a kilátóhoz, s késő estig figyeltem a nyomjelzős lövedékek sárga íveit a déli égbolton. Egy napon elmentem a Fészekbe, s vagy fél órát üldögéltem a szellőzetlen, áporodott levegőjű szobában. Az, hogy igazoltathatnak, letartóztathatnak, alig jutott eszembe. Veszély, kockázat? Távoli, nevetséges dolgoknak tűntek. Mint ahogy az anyaméhben a magzat kilenc hónap alatt teszi meg az emberi faj keletkezésének évmilliós fejlődéstörténetét, valahogy úgy éltem én át hetek alatt a férfivé érés késve bepótolt éveit. Egy éjszaka néhány földet rengető robbanás, s reggel, a csendesen szitáló őszi esőben, a város utcáin szovjet katonák vonultak. (Vége) , TOMPA ISTVÁN IULIAN SURUGIU rajzai TÓTH ISTVÁN Léted másokban leli boldog vesztét Szüntelenül a teljességre vágytál, és részed lett az igaz szerelem : elfeledtetni önmagad velem, mert a boldogság több a csonka vágynál. Két kezemmel kitapintom a testét, amint itt pihen ágyaink között; elfeledtet, s örökre egybekötő testet öltött megelégedettség. Minden részecskéd ennek hordozója, így nőttél ismeretlen hűségedben, s edzett világunk tűzjeles kohója. Téted másokban leli boldog vesztét. Mindenem benned csillog, és töretlen, mint harmatcseppben ébredő mindenség.