Utunk, 1962 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1962-12-21 / 51. szám
jönnek, jönnek a levelek. Van az olvasó, aki tízet küldött már, alig akad pályázó, aki két-három hzzászólásnál alább adná. Több mint negyven levél lerövidített szövegét tettük eddig közzé Az olvasó Véleménye rovatban, közel negyven le nem közölt levél szerzőjének igentünk már a szerkesztőség postájában, most újra tallózni próbálunk a nyilvánosság elé nem került hozzászólások között, hogy semmi tanulságot ne vesszen belőlük. Olvasóink vélekedéseit változatlanul az jellemzi, hogy a valóságos életanyagból megformált művészi képet — legtöbben és általában — a valóságos élet konkrét részének tekintik, s úgy is szólnak hozzá. Mintha a szomszédukban ment volna végbe az elbeszélések cselekménye, mintha a szomszédukban élnének az elbeszélések hősei. Így jött létre azután, főként a Nagy István Szatírája (Leltár miatt zárva) és a Huszár Sándor karcolata (Lajos, a huligán) nyomán az olvasók kimondott pedagógiai vitája, amelynek egy része nyomtatásban is megjelent már, a lap második oldalán. De egész sor érdekes pedagógiai megállapítást tartalmaz Simon György marosvásárhelyi főiskolás szakmai hevülettől fűtött levele, a nagyváradi Bányai Erzsébet publicisztikai Hevülete hozzászólása és Láng László nagyváradi mozivállalati alkalmazott érdekes — a filmszínháziakból összegyűjtött — észrevételsora is. És nemcsak a felnőtteket hozta lázba a pedagógiai probléma; viszonylag sokközépiskolás szólt hozzá a novella beli Kis Lajos sorsának alakulásához (például: Sólyom Gábor Csíkszentmártonból, Szabó Gyula Kolozsvárról és Zima Ibolya Nagyváradról). Igen sok levél elemzi a novellákat továbbra is szakmai — a novella- 11ősök szakmája — vagy az írói valóságismeret szempontjából. Cseke Péter Udvarhelyi középiskolás érdekes adalékokkal járult hozzá a Kormos-novella fogatosai körül zajló vitához. Balázsy Attila temesvári főiskolás azokat a tévedéseket sorolja elő Szabó Zoltán Kakasszó című elbeszéléséből, amelyek főként orvosi szemmel fedezhetők fel. Aztán vannak olvasók, mint például Bíró Erzsébet gyógyszerésztechnikus Levéléről, akik az életük, környezetük kínálta anyagot és témát ajánlják fel az íróknak, s ezzel is kifejezik bizalmukat új írásművészetünk iránt. Az elbeszélések valósághűségével foglalkozó eszmecserének különben vannak sajátos apró mellékhajtásai is. Szabó Zoltán Férfilíra című novellájának sok olvasója támadja vagy védi — jobb szó helyett mondjuk: a „cukrászdázást“. És ne vegye elvtelenségnek senki, hogy ezt a „vitát“ a magunk részéről el se döntjük. Mert teljesen igaza van például Apáthy Géza kolozsvári egyetemi hallgatónak, aki dühösen bírálja a cukrászdás ingyenélőket, könyvtárkerülőket, szóval a főiskolai társadalom salakját, de igazat kell adnunk Agyagási György, ugyancsak kolozsvári egyetemistának is, aki viszont nagyon helyesen mutat rá arra, hogy a cukrászdás feketekávéfogyasztók hatalmas többsége becsületes, kötelességteljesítő ifjú vagy érett ember, nevetséges tehát ezzel kapcsolatban a moralizátorok egyoldalú általánosítása. Persze, a valósághűség kérdését sok olvasó — nagyon helyesen — kiszélesíti az elbeszélések társadalmi mondanivalóinak és tanulságainak az elemzése felé. Papp Károly kolozsvári egyetemi hallgató a falun létrejött új osztály, a kollektivista parasztság kérdéseiről értekezik az elbeszélésekkel kapcsolatban. A legindulatosabb hozzászólások pedig mind azzal foglalkoznak, hogy a társadalmi tartalmak hogyan érvényesülnek a közölt szépírásokban. Kádár Ernő kolozsvári tisztviselő például nem hiszi el, hogy a mi üzemeinkben létrejöhetnek olyan helyzetek, és ifjúságunk soraiban akadnak olyanok, mint Szabó Zoltán Férfilírájának a helyzetei és hősei. Vagyis, szerinte nincs és nem is lehet semmi tipikus ebben az írásban. Még gyakrabban találkozunk ezzel az észrevétellel Huszár Sándor Lajos, a huligán című novellájával kapcsolatban. Román Dezső marosvásárhelyi egyetemi hallgató nem ért egyet annak a bizonyos kétarcú tanárnak a beállításával, és azt is szemére veti az írónak, hogy „nyit-A szerkesztő postája helyett va hagyja“ a novellát, hogy nem viszi el Lajoska sorsát egészen a kedvező megoldásig. Mert, szerinte, az írás csak így lehetne tipikus. Hasonló álláspont jelentkezik Máté Gábor kolozsvári egyetemi tanársegéd levelében, aki tipikusnak éppen az élet új elemeinek s az adott társadalmi erők leglényegesebb vonásainak ábrázolását tekinti csak. Ez a vélekedés teret kapott különben egy-két nyilvánosságra hozott levélben is; velük vitatkozik többek között Salló István Csíkszeredai nyugdíjas levele, aki a maga szívhezszóló módján magyarázza meg, hogy mit is képvisel az a tanár ebben a novellában és mit nem, azaz mi a tipikus a Huszár írásában és mi nem. És anélkül, hogy elméleti fejtegetésekbe bocsátkozna, tulajdonképpen Salló Istvánnal szavaz ebben a kérdésben Tóth Márton atyhai tanár, aki bejelenti levelében, hogy a novellát hamarosan feldolgozza a községben működő szülők iskolájában. Vagyis, Tóth Márton nem érezte bántónak súlyosan elítélendő kollégájának a beállítását — a maga szempontjából. És még kevésbé érezhetett ilyesmit Majthényi Zoltán dicsőszentmártoni tanár, aki osztálynevelői órán olvasta fel és beszélte meg diákjaival Huszár novelláját, és az óravázlatot is elküldte szerkesztőségünknek. Anélkül, hogy a novellapályázatot elbíráló bizottság döntését anticipálnánk, ki szeretnénk emelni mindezzel kapcsolatban Bardócz Emma nagykendi tanárnő rendkívül fontos megállapítását, aki Huszár Sándor novellájának drámaiságát éppen abban látja, hogy tanár, vagyis hivatásos nevelő követi el benne a súlyos pedagógiai hibát. Olvasónk véleménye szerint szó sincs arról, mintha az író a tanárokról mondana valamit — általában —, hanem egy pedagógiai magatartást ítélt- kegyetlen következetességgel, s éppen a kivételes eset, a rossz tanár szerepeltetésével teszi keservesen emlékezetessé ítéletét! A tipizálás kérdéseivel összefüggésben igen sok olvasónk elemzi egyes novellák főhőseinek jellemfejlődését, és érzékenyen reagál a lélektani hitel helyenkénti elhalványodására. Neumann Ottó kolozsvári egyetemi hallgató Kormos Gyula kollektivistájának magatartásával foglalkozik; Fodor Klára bukaresti egyetemi hallgató és Kígyósi Margit nagyváradi háziasszony Veress Zoltán írásának tanárnőjéről, Nagy Béla kolozsvári egyetemi hallgató a Férfilíra hőseiről, Király László nevű kollégája pedig Bálint Tibor novellájának alakjairól ír. Érdekes levelet kaptunk Szabó Miklós bagosi szőlészeti és gyümölcstermesztési brigádostól, aki azt veszi szemügyre, hogy a pályázat során publikált novellák hősei közül kik a gyámoltalan, többé-kevésbé tehetetlen figurák és kik a harcias, öntudatos emberek. Ez a kérdés azonban tovább mutat a tipológiai és karakterológiai észrevételeken, és a közölt elbeszélések eszmei tartalmára utal. Az olvasók nagy többsége hálásan nyugtázza, hogy a pályázaton résztvevő írók mind időszerű erkölcsi problémákat vetnek fel, és többé-kevésbé korszerűen válaszolnak a problematikára. Szász Lőrinc kolozsvári egyetemi hallgató, Szabó Dénes nyujtódi tanár, Gálfalvi György kolozsvári egyetemi hallgató és Ilyés Márta udvarhelyi postai alkalmazott lelkes, okos szavakkal méltatja az egyes novellákban megnyilvánuló szocialista humanista szemléletet, a kommunisták emberségének szép hatását írásművészetünkre. És ha a nem közölt leveleket gondosan végigolvassuk, rájövünk, hogy a hozzászólók egyre több figyelmet fordítanak arra is, hogyan jelentkeznek ezek a tartalmak novelláinkban. Orbán Károly marosvásárhelyi színinövendék rendkívül találóan utal arra, hogy az író humora és az írás befejezetlensége, sok belső és külső formaelem, hogyan szolgálja a Lajos, a huligán eszmei tartalmát. Kovács Árpád nagyváradi asztalossegéd egy elbeszélés stíluselemeit elemzi — néha purista türelmetlenséggel, legtöbbször azonban — ízléssel és következetesen. Kacsó Mihály erdőszentgyörgyi nyugdíjas levelében többek között azt írani Nagy Istvánnak: „Tőle én csak annyit kérek, hogy gondoljon a Minden jog a szerzőé című kisregényére. Hogyha abban a nehéz időben tudott egy kis humort csepegtetni írásaiba, akkor most töltse tele vederrel! Mert bár hajunk ha ősz is és arcunk sápadt a régi rendszernek nyomorától, de már mi is kezdünk megtanulni nevetni." Valóban, sok mindent megtanult már a felszabadult ember, de egyre többet akar tudni. Nem egy olvasó kér bennünket, hogy fordítsunk nagyobb figyelmet a dolgozók irodalomelméleti felvilágosítására, bizonyos alapfogalmak tisztázására. (Például: Tischler Zoltán Zalánpatakról és Borsos Béla gyergyócsomafalvi tisztviselő.) Akik viszont megtanultak már egyet s mást, azok a legváltozatosabb formákban, irodalmi formákban is bírálják a közölt novellákat. Ágoston Hugó kolozsvári egyetemi hallgató és Láposi Géza décsei tanító szellemes szatírákban polemizál egyes hozzászólókkal, Fülöp Géza marosvásárhelyi vegyész pedig színvonalasan parodizálja bizonyos novellák eszmeszegénységét. Végül, idézzünk Nagy Erzsébet kolozsvári tisztviselőnő leveléből, annak bizonyságaképpen, hogymilyen határozottan fogalmazza már meg nem egy olvasó azt az esztétikai igényt, hogy az irodalmi műnek érzelmi gazdagságával kell hatnia. Nagy Erzsébet így ír egy novelláról: „Az igényes erkölcsi mondanivaló vonzza a szép formát. A gyöngéd líra fölizzik a döntő pillanatban az olvasóban is. Boldog, hogy ez a tiszta ember „megmenekül" saját méltatlannak bizonyult érzéseitől. Nagy erkölcsi és művészi igényesség eredménye ez a novella. Amit igazán tanulunk egy irodalmi műből, azt az élmény közvetíti, ami bonyolultabb folyamat, mint csak ésszel felmérni egy írást és levonni a tanulságokat." Igen, az olvasók egyre igényesebben közelednek az írásművészetnek és az írásművészet hatásának a bonyolult folyamatához. MAROSI PÉTER BONYOLULT FOLYAMAT... UTUNK Janek Zoltán Diagnózis című ,* novelláját olvastam, és mindenekelőtt a szokatlan forma ragadta meg figyelmemet. Panek nem írja le az eseményeket, hanem egy mérnök leveleit teszi elénk, amelyeket egy orvosnőnek írt, akibe valamikor szerelmes volt talán, s akit tíz éve nem látott már. Az áttételes forma helyenként bonyolulttá teszi az írást, és meg is kell küzdeni a megértéséért, azonban szívesen vesszük ezt az erőfeszítést, mert újdonságot kapunk cserébe érte. A bonyolultság tehát a Panek Zoltán elbeszélése esetében nem akadálya a megértésnek, ahogy ez Szabó Zoltán Kakasszó című elbeszélésének UTUNK MEGMOZGATJA AZ OLVASÓT második részénél történik. Nekem tetszett Panek Zoltán írásmódjának ez az olvasót megmozgató módja. Amikor különben elolvasok egy írást, mindig felteszek magamnak két kérdést. Az első, hogy vajon lehetséges-e ilyesmi a valóságban? A másik, hogy mindegyik szereplőt élő embernek érzem-e? És mint olvasó mindkét kérdéssel egész a szőrszálhasogatásig megyek el, és magamban sokat vitatkozom az író elvtársakkal egyik vagy másik részleten. A Diagnózis esetében az az érzésem, hogy nem eléggé megokolt a mérnök idegenkedése a munkások iránt. Nincs eléggé megindokolva, hogy miért nem fogadják szívesen az újítását, miért nem tudta békésen elintézni velük a kérdést. Honnan a mérnöknek ez az elszigeteltsége? Hogy eddig nem dolgozott közvetlenül a munkások között és elvált a feleségétől, ez a két indok így, önmagában, nem magyarázna a helyzetet. A doktornő alakját sem tartom elég reálisnak. Valamikor szerette a mérnököt, aztán szétváltak. Hogy miért, azt nem tudjuk meg, pedg jó lenne tudni, mert úgy érezzük, hogy tíz év után is eleven a vonzalmuk. És miért nem ment férjhez tíz évig ez az asszony? Talán a mérnökre várt újra? Nem valószínű, hiszen akkor megkereste volna a férfit, mikor az elvált. Szóval ez a vonzalom egész sereg megoldatlan kérdést ébresztett bennem, amelyek ugyan nem rontják le az egész novella hatását, de bizonyos elégedetlenséget ébresztettek bennem. Várom Panek Zoltán új novelláit. FEKETE GÉZA egyetemi hallgató Bukarest NOVELLÁK ÉS PROBLÉMÁK Azért olvasom különös érdeklődéssel az Utunk novellapályázatának kiírása után megjelentetett novellákat, mert mindegyik egy-egy problémát vet fel mindennapos életünkből. Szépikéket ismerünk, akik nem akarnak falura menni tanítani, Lajosokat, akik a művészi alkotómunkát a társadalmi élettől függetlenül képzelik el, elvarázsolt lányodat, akik nem veszik észre jelenünkben a szépet és romantikát, és ismerünk rossz nevelőt és elhanyagolt gyerekeket is — szóval ezekkel a kérdésekkel mind találkoztunk már, és nagyon örvendünk, hogy az iodalom ilyen határozottan veti fel azokat a kisebb-nagyobb problémákat, amelyekkel megküzdve alakul közöttünk, bennünk a kommunista ember. És vártam az írók válaszait ezekben a novellákban ezekre a kérdésekre, de egyáltalán nem elégített ki minden felelet. Látjuk, hogy mi a hibája Gyöngyinek vagy Évának, de az író mintha azt mondaná nekik: „Nem vagytok még mai emberek. Csalódtam bennetek, nem érdemeltek jobb sorsot, elmehettek!“ Csakhogy a mi társadalmunkban nem lehet így elejteni az aggastyánokat sem, vagy az olyan emberekről se szoktunk lemondani, akikbe otthonról belerögződött egy ellenséges környezet más erkölcse. És Gyöngyi meg Éva nem is ilyen emberek. Közülünk valók, nem elég mutogatni a hibáikat, hanem meg is kell küzdeni érettük. Természetesen, nem gondolok arra, hogy az irodalomnak nincs más feladata, mint mindent jóra fordítani, és a szóban forgó figurák megjavulását bemutatni. De az írónak jeleznie, érzékeltetnie kell a harcot ezekért a figurákért. Ebből a szempontból jobban tetszett a Lajos, a huligán és a Leltár miatt zárva című novella. Semmi kétségünk sincs aziránt, hogy ki győz majd a Kis Lajosért és a Széfikéért vívott harcban. Mintha ezek a novellák arra utalnának, amit a kommunista építés menetében táradalmi ellenőrzésnek nevezünk majd. • • A pályázat során két novella foglalkozott a kollektivista parasztok életével. (Nagyon kevés ez; volt idő, amikor lapjainkban hemzsegtek a falusi tárgyú írások.) A Két füst között című " Kormos-novella nekem tetszett. Úgy éreztem, hogy kimond valamit, amit én is gyakran megéreztem falun. Nyári vakációkon mindig sokat dolgozom a kollektív gazdaságban, és mindig az hatott rám legjobban, hogy a falusi ember mennyire összenőtt a földdel és a terméssel. Fáj neki minden otthagyott kalász vagy szalmaszál, fáj ha a boglyát elkapja az eső. És azok a kollektivisták is, akik nagy tömegükben még nem szólalnak meg a gyűlésen, amikor a termésről, munkájuk eredményéről van szó, nem bírják a hallgatást, s megbírálják azokat, akiknek hanyagságából károsodott a közösség. Úgy érzem, hogy a kollektivista parasztság új erkölcsének kialakulásához a régi, de a közös gazdálkodás során új tartalmakat nyerő vonások felől vezet az út. Az Ajándék kenyért viszont gyengének tartottam, két okból is. Valahogy mesterkélt a házaspár nagy nyomorának a leírása, és nem értettem, miért kellett olyan nagy titoknak tartani és olyan nehezen bevallani a házaspár huzakodásának az okát. Szóval azokat az írásokat szeretem legjobban, amelyek mai problémát vetnek fel, és az olvasót meg is mozdítják a régi erkölcs maradványai ellen. De nem egy novellánál azt éreztem, hogy az írók felületesen közelítik meg alakjaikat és mondanivalójukat. A Férfilíránál, a Kakasszónál és a Diagnózisnál is megértettem, hogy mit akar mondani az író, de sok zavaros részen kellett átvágnom magamat, és sok szükségtelen elmélkedésen, meg aztán a figurák magatartása se volt mindig indokolt ezekben az írásokban. És még valami: nem egy novellánál észrevettem, hogy az író ellenségesen emlegette a cukrászdákat, a lányok hegyesorrú vagy magassarkú cipőjét, mintha ez a hely és a mai viselet feltétlenül felületes, komolytalan életmód jele volna. Ezt nem tudom megérteni. Nagy István „tűnődő emberét“ aggasztja, hogy a fiatalok hegyes orrú cipőben járnak táncolni. Szabó Zoltán Tikince szintén a magassarkú cipőket viselő lányokat gúnyolja. Nem tudok egyetérteni velük. Hiszen én éppen azt tartom örvendetesnek, hogy nálunk nemcsak néhány kiválasztott embernek, hanem mindenkinek joga és lehetősége van sokkal elegánsabban és szebben öltözködni, mint bármikor a múltban. Én egész sor olyan ismerősömet tudnám felsorolni, aki túlteljesíti a normáját, vagy mindennapos a könyvtárban, vagy első az IMSz munkában is és megfelel a „vidám utasok“ verseny mind a kilenc kérdésére, de azért ott látjuk a cukrászdákban, a szórakozóhelyeken és a színházakban is — és méghozzá hegyesorrú cipőben. Olyan emberekről is többet szeretnénk tehát olvasni, akik egészséges szellemű, aktív harcosai társadalmunknak, és örvendeni tudnak életünk örömeinek. FODOR KLÁRA egyetemi hallgató Bukarest Bálint Tibor Az elvarázsolt leány című novellája különös érdeklődést keltett bennem. Az író bátran és szépítés nélkül mutat rá a férfi és a nő viszonyában a régi világból magukkal hozott emlékek következtében megnyilvánuló torzulásra. Elvi egyetértésünk ellenére azonban sok fenntartásom van Bálint Tibor novellájával szemben. Különösen az nem tetszik nekem, hogy az író egyértelműen férfi hősével, Sándorral tart, akit számomra indokolatlanul, erkölcsi mérceként magasan fölébe helyez Évának — az asszonyt pedig mindenben elítéli, holott nem mindenben és nem is ilyen mértékben bűnös ez az aszszony. Nézzük meg ezt a két embert. Sándort nem elégíti már ki a legényélet üressége, otthon, feleség után vágyik. Mindezért azonban, úgy látszik, hogy nem akar megküzdeni, „a közepén“ akarja kezdeni a házaséletet, mindent készen szeret megkapni. És az író azt mondja, hogy Sándor megérdemli a szerencséjét, mert „jó fiú, még a hangyabolyon is átlép“. Tapasztalatom szerint, az élet ugyan nem érdem szerint méri a boldogságot, de hát ennek a Sándornak még külön szerencséje is van. Egyszerűen beül a távollévő sofőr otthonába, s átveszi annak asszonyát. Lám, a jó fiúnak nincsenek erkölcsi gátlásai. Erre vall különben az elbeszélés befejezése is: Sándor túl könnyen hagyja ott Évát, arról nem is beszélve, hogy voltaképpen megfeledkezik gyermeke sorsáról, holott, ha az írónak hitelt adunk, éppen Évának a gyermek iránti közönye indítja válásra. Ezt az indoklást nem tartom hihetőnek és logikusnak. Az elvált férj ugyanis semmiképpen sem viheti magával a néhány hónapos Jánoskát, akit nem tudna megfelelően gondozni. Ha pedig — ami természetes ilyen esetekben — a fiúcska az anyjánál marad, s az apa elmegy a háztól, ezzel még inkább kiszolgáltatja a gyermeket a szívtelen anya, , most már ellenőrzés-mentes közönyének. Az író se közvetlenül, se közvetve nem utal valamelyes megoldásra, mert a válás itt nem megoldás, sem a gyermek, sem az úgynevezett „romantika“ varázslatából ezáltal ki nem gyógyuló Éva számára. Ha tehát Sándor emberséges ember lenne, a mi értelmünkben, aki nem vizet prédikál és bort iszik, bizonyára másiként járna el. De hát éppen erről van szó. Sándor nemcsak hogy nem erkölcsi példakép — amit persze nem kérek számon az írótól, mert nem példaképek felsorolását várom tőle — de erkölcsi magatartása jóval a mai társadalmi átlagon alul marad, tehát semmiféle alapja nincs ahhoz, hogy Éva hibáit olyan súlyosan elítélje. Különben, ki ez az Éva, honnan került a történetbe? Éva maga is szerető szülői gondoskodás nélkül nőtt fel. Serdülő korában otthon nélkül maradt, könnyelmű nagybátyjával becsavarogta az országot. Az új szocialista társadalom építésének munkájából nem vette ki semmiképpen sem a részét. Ez az elmaradt asszony egyik férfitől a másikhoz menekül, a maga módján boldogulni szeretne, de nem talál olyan párra, aki valóban élettársnak, egyenrangú embernek tekintené, és segítené emberi, erkölcsi emelkedését. Sándorral összekerülve, Éva eleinte szorgalmasan dolgozik a családért, de mindez nem elégíti ki lelkileg. Miután az újság ingere elmúlik, az asszony ismét unni kezdi a lélektelen házimunka robotját, tartalmasabb, érdekesebb életre vágyik. Ekkor s ezért jönnek aztán a „mesék“. Éva, jobb híján, gondolatban visszakalandozik kislánykori „szabad" életébe, amelyet az évek ködfátyolán át romantikusnak lát. Évának ebben a vágyódásában, szerintem, olyan potenciális lelki energia rejlik, amit egy megértő, becsületes férj jó mederbe terelhetett volna. Elsősorban azáltal, hogy Évát bekapcsolja valamilyen munkaközösségbe, megtanítja dolgozni az emberek között, például egy gyárban, egy építkezésnél vagy bárhol az országban. Neves,e ellen az író ennek, hogy Éva dolgozó nő, mert bár egy helyen megemlíti, hogy nem akar a „munkahelyhez“ kötve lenni, mégis az elbeszélés egészéből az tűnik ki, hogy nem szeret dolgozni. Éva álmodozik, mert nem tanult meg dolgozni és nem talált élettársat. Sorsán és Sándor sorsán mit sem segít a válás — a novellát megoldatlannak találom. IZSÁK FERENC tisztviselő Temesvár EZEN NEM SEGÍT A VÁLÁS