Utunk, 1962 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1962-12-21 / 51. szám

jönnek, jönnek a levelek. Van a­z olvasó, aki tízet küldött már, alig akad pályázó, aki két-három hzzászólásnál alább adná. Több mint negyven levél lerövidített szö­vegét tettük eddig közzé Az olvasó Véleménye rovatban, közel negyven le nem közölt levél szerzőjének igentünk már a szerkesztőség pos­tájában, most újra tallózni próbá­lunk a nyilvánosság elé nem került hozzászólások között, hogy semmi tanulság­ot ne vesszen belőlük. Olvasóink vélekedéseit változatla­nul az jellemzi, hogy a valóságos életanyagból megformált művészi képet — legtöbben és általában — a valóságos élet konkrét részének te­kintik, s úgy is szólnak hozzá. Mintha a szomszédukban ment vol­na végbe az elbeszélések cselekmé­nye, mintha a szomszédukban élné­nek az elbeszélések hősei. Így jött létre azután, főként a Nagy István S­zatírája (Leltár miatt zárva) és a Huszár Sándor karcolata (Lajos, a huligán) nyomán az olvasók kimon­dott pedagógiai vitája, amelynek egy része nyomtatásban is megjelent már, a lap második oldalán. De egész sor érdekes pedagógiai meg­állapítást tartalmaz Simon György marosvásárhelyi főiskolás szakmai hevülettől fűtött levele, a nagyvá­ra­di Bányai Erzsébet publicisztikai Hevülete hozzászólása és Láng László nagyváradi mozivállalati al­kalmazott érdekes — a filmszínhá­ziakból összegyűjtött — észrevétel­­sora is. És nemcsak a felnőtteket hozta lázba a pedagógiai probléma; viszonylag sok­­középiskolás szólt h­ozzá a novella­ beli Kis Lajos sor­sának alakulásához (például: Sólyom Gábor Csíkszentmártonból, Szabó Gyula Kolozsvárról és Zima Ibolya Nagyváradról).­­ Igen sok levél elemzi a novellákat továbbra is szakmai — a novella- 11­ősök szakmája — vagy az írói va­lóságismeret szempontjából. Cseke Péter­ Udvarhelyi középiskolás érde­kes adalékokkal járult hozzá a Kormos-novella fogatosai körül zaj­ló vitához. Balázsy Attila temesvári főiskolás azokat a tévedéseket sorol­ja elő Szabó Zoltán Kakasszó című elbeszéléséből, amelyek főként orvo­si szemmel fedezhetők fel. Aztán v­annak olvasók, mint például Bíró Erzsébet gyógyszerésztechnikus Le­véléről, akik az életük, környezetük kínálta anyagot és témát ajánlják fel az íróknak, s ezzel is kifejezik bizalmukat új írásművészetünk iránt. Az elbeszélések valósághűségével foglalkozó eszmecserének különben vannak sajátos apró mellékhajtásai is. Szabó Zoltán Férfilíra című no­vellájának sok olvasója támadja vagy védi — jobb szó helyett mond­juk: a „cukrászdázást“. És ne vegye elvtelenségnek senki, hogy ezt a „vi­tát“ a magunk részéről el se dönt­jük. Mert teljesen igaza van pél­dául Apáthy Géza kolozsvári egye­temi hallgatónak, aki dühösen bírál­ja a cukrászdás ingyenélőket, könyv­tárkerülőket, szóval a főiskolai társa­dalom salakját, de igazat kell ad­nunk Agyagási György, ugyancsak kolozsvári egyetemistának is, aki viszont nagyon helyesen mutat rá arra, hogy a cukrászdás feketekávé­fogyasztók hatalmas többsége be­csületes, kötelességteljesítő ifjú vagy érett ember, nevetséges tehát ezzel kapcsolatban a moralizátorok egyol­dalú általánosítása. Persze, a valósághűség kérdését sok olvasó — nagyon helyesen — ki­szélesíti az elbeszélések társadalmi mondanivalóinak és tanulságainak az elemzése felé. Papp Károly ko­lozsvári egyetemi hallgató a falun létrejött új osztály, a kollektivista parasztság kérdéseiről értekezik az elbeszélésekkel kapcsolatban. A legindulatosabb hozzászólások pedig mind azzal foglalkoznak, hogy a társadalmi tartalmak hogyan érvé­nyesülnek a közölt szépírásokban. Kádár Ernő kolozsvári tisztviselő például nem hiszi el, hogy a mi üzemeinkben létrejöhetnek olyan helyzetek, és ifjúságunk soraiban akadnak olyanok, mint Szabó Zoltán Férfilírájának a helyzetei és hősei. Vagyis, szerinte nincs és nem is le­het semmi tipikus ebben az írásban. Még gyakrabban találkozunk ezzel az észrevétellel Huszár Sándor La­jos, a huligán című novellájával kap­csolatban. Román Dezső marosvá­sárhelyi egyetemi hallgató nem ért egyet annak a bizonyos kétarcú ta­nárnak a beállításával, és azt is szemére veti az írónak, hogy „nyit-A szerkesztő postája helyett va hagyja“ a novellát, hogy nem vi­szi el Lajoska sorsát egészen a ked­vező megoldásig. Mert, szerinte, az írás csak így lehetne tipikus. Ha­sonló álláspont jelentkezik Máté Gábor kolozsvári egyetemi tanárse­géd levelében, aki tipikusnak éppen az élet új elemeinek s az adott tár­sadalmi erők leglényegesebb voná­sainak ábrázolását tekinti csak. Ez a vélekedés teret kapott kü­lönben egy-két nyilvánosságra hozott levélben is; velük vitatkozik többek között Salló István Csíksze­redai nyugdíjas levele, aki a maga szívhezszóló módján magyarázza meg, hogy mit is képvisel az a ta­nár ebben a novellában és mit nem, azaz mi a tipikus a Huszár írásá­ban és mi nem. És anélkül, hogy el­méleti fejtegetésekbe bocsátkozna, tulajdonképpen Salló Istvánnal sza­vaz ebben a kérdésben Tóth Márton atyhai tanár, aki bejelenti levelében, hogy a novellát hamarosan feldol­gozza a községben működő szülők iskolájában. Vagyis, Tóth Márton nem érezte bántónak súlyosan el­ítélendő kollégájának a beállítását — a maga szempontjából. És még kevésbé érezhetett ilyesmit Majthé­­nyi Zoltán dicsőszentmártoni tanár, aki osztálynevelői órán olvasta fel és beszélte meg diákjaival Huszár novelláját, és az óravázlatot is el­küldte szerkesztőségünknek. Anélkül, hogy a novellapályázatot elbíráló bizottság döntését antici­­pálnánk, ki szeretnénk emelni mind­ezzel kapcsolatban Bardócz Emma nagykendi tanárnő rendkívül fontos megállapítását, aki Huszár Sándor novellájának drámaiságát éppen ab­ban látja, hogy tanár, vagyis hiva­tásos nevelő követi el benne a sú­lyos pedagógiai hibát. Olvasónk vé­leménye szerint szó sincs arról, mintha az író a tanárokról mondana valamit — általában —, hanem egy pedagógiai magatartást ítél­t-­ ke­gyetlen következetességgel, s éppen a kivételes eset, a rossz tanár sze­repeltetésével teszi keservesen em­lékezetessé ítéletét! A tipizálás kérdéseivel összefüg­gésben igen sok olvasónk elemzi egyes novellák főhőseinek jellemfej­lődését, és érzékenyen reagál a lé­lektani hitel helyenkénti elhalvá­­nyodására. Neumann Ottó kolozsvá­ri egyetemi hallgató Kormos Gyula kollektivistájának magatartásával foglalkozik; Fodor Klára bukaresti egyetemi hallgató és Kígyós­i Mar­git nagyváradi háziasszony Veress Zoltán írásának tanárnőjéről, Nagy Béla kolozsvári egyetemi hallgató a Férfilíra hőseiről, Király László­ ne­vű kollégája pedig Bálint Tibor no­vellájának alakjairól ír. Érdekes le­velet kaptunk Szabó Miklós bagosi szőlészeti és gyümölcstermesztési brigádostól, aki azt veszi szemügyre, hogy a pályázat során publikált no­vellák hősei közül kik a gyámolta­lan, többé-kevésbé tehetetlen figu­rák és kik a harcias, öntudatos em­berek. Ez a kérdés azonban tovább mu­tat a tipológiai és karakterológiai észrevételeken, és a közölt elbeszé­lések eszmei tartalmára utal. Az ol­vasók nagy többsége hálásan nyug­tázza, hogy a pályázaton résztvevő írók mind időszerű erkölcsi problé­mákat vetnek fel, és többé-kevésbé korszerűen válaszolnak a problema­tikára. Szász Lőrinc kolozsvári egyetemi hallgató, Szabó Dénes nyujtódi tanár, Gálfalvi György ko­lozsvári egyetemi hallgató és Ilyés Márta udvarhelyi postai alkalma­zott lelkes, okos szavakkal méltat­ja az egyes novellákban megnyilvá­nuló szocialista humanista szemlé­letet, a kommunisták emberségének szép hatását írásművészetünkre. És ha a nem közölt leveleket gondosan végigolvassuk, rájövünk, hogy a hozzászólók egyre több fi­gyelmet fordítanak arra is, hogyan jelentkeznek ezek a tartalmak no­velláinkban. Orbán Károly maros­vásárhelyi színinövendék rendkívül találóan utal arra, hogy az író hu­mora és az írás befejezetlensége, sok belső és külső formaelem, hogyan szolgálja a Lajos, a huligán eszmei tartalmát. Kovács Árpád nagyváradi asztalossegéd egy elbeszélés­ stílus­elemeit elemzi — néha purista tü­relmetlenséggel, legtöbbször azon­ban — ízléssel és következetesen. Kacsó Mihály erdőszentgyörgyi nyugdíjas levelében többek között azt írani Nagy Istvánnak: „Tőle én csak annyit kérek, hogy gondoljon a Minden jog a szerzőé című kisre­gényére. Hogyha abban a nehéz idő­ben tudott egy kis humort csepeg­tetni írásaiba, akkor most töltse tele­ vederrel! Mert bár hajunk ha ősz is és arcunk sápadt a régi rendszernek nyomorától, de már mi is kezdünk megtanulni nevetni." Valóban, sok mindent megtanult már a felszabadult ember, de egyre többet akar tudni. Nem egy olvasó kér bennünket, hogy fordítsunk na­gyobb figyelmet a dolgozók iroda­lomelméleti felvilágosítására, bizo­nyos alapfogalmak tisztázására. (Pél­dául: Tischler Zoltán Zalánpatakról és Borsos Béla gyergyócsomafalvi tisztviselő.) Akik viszont megtanul­tak már egyet s mást, azok a leg­változatosabb formákban, irodalmi formákban is bírálják a közölt no­vellákat. Ágoston Hugó kolozsvári egyetemi hallgató és Láposi Géza décsei tanító szellemes szatírákban polemizál egyes hozzászólókkal, Fü­­löp Géza marosvásárhelyi vegyész pedig színvonalasan parodizálja bi­zonyos novellák eszmeszegénységét. Végül, idézzünk Nagy Erzsébet ko­lozsvári tisztviselőnő leveléből, an­nak bizonyságaképpen, hogy­­mi­lyen határozottan fogalmazza már meg nem egy olvasó azt az eszté­tikai igényt, hogy az irodalmi mű­nek érzelmi gazdagságával kell hatnia. Nagy Erzsébet így ír egy no­velláról: „Az igényes erkölcsi mon­danivaló vonzza a szép formát. A gyöngéd líra fölizzik a döntő pil­lanatban az olvasóban is. Boldog, hogy ez a tiszta ember „megmene­kül" saját méltatlannak bizonyult érzéseitől. Nagy erkölcsi és művészi igényesség eredménye ez a novella. Amit igazán tanulunk egy iro­dalmi műből, azt az élmény közve­títi, ami bonyolultabb folyamat, mint csak ésszel felmérni egy írást és levonni a tanulságokat." Igen, az olvasók egyre igénye­sebben közelednek az írásművészet­nek és az írásművészet hatásának a bonyolult folyamatához. MAROSI PÉTER BONYOLULT FOLYAMAT... UTUNK J­anek Zoltán Diagnózis című ,­­* novelláját olvastam, és min­denekelőtt a szokatlan forma ra­gadta meg figyelmemet. Panek nem írja le az eseményeket, hanem egy mérnök leveleit teszi elénk, ame­lyeket egy orvosnőnek írt, akibe valamikor szerelmes volt talán, s akit tíz éve nem látott már. Az át­tételes forma helyenként bonyolulttá teszi az írást, és meg is kell küz­deni a megértéséért, azonban szíve­sen vesszük ezt az erőfeszítést, mert újdonságot kapunk cserébe érte. A bonyolultság tehát a Panek Zoltán elbeszélése esetében nem akadálya a megértésnek, ahogy ez Szabó Zol­tán Kakasszó című elbeszélésének UTUNK MEGMOZGATJA AZ OLVASÓT második részénél történik. Nekem tetszett Panek Zoltán írásmódjának ez az olvasót megmozgató módja. Amikor különben elolvasok egy írást, mindig felteszek magamnak két kérdést. Az első, hogy vajon le­hetséges-e ilyesmi a valóságban? A másik, hogy mindegyik szereplőt élő embernek érzem-e? És mint ol­vasó mindkét kérdéssel egész a szőrszálhasogatásig megyek el, és magamban sokat vitatkozom az író elvtársakkal egyik vagy másik rész­leten. A Diagnózis esetében az az érzé­sem, hogy nem eléggé megokolt a mérnök idegenkedése a munkások iránt. Nincs eléggé megindokolva, hogy miért nem fogadják szívesen az újítását, miért nem tudta béké­sen elintézni velük a kérdést. Hon­nan a mérnöknek ez az elszigetelt­­sége? Hogy eddig nem dolgozott közvetlenül a munkások között és elvált a feleségétől, ez a két indok így, önmagában, nem magyarázna a helyzetet. A doktornő alakját sem tartom elég reálisnak. Valamikor szerette a mérnököt, aztán szétváltak. Hogy miért, azt nem tudjuk meg, ped­g jó lenne tudni, mert úgy érezzük, hogy tíz év után is eleven a von­zalmuk. És miért nem ment férj­hez tíz évig ez az asszony? Talán a mérnökre várt újra? Nem való­színű, hiszen akkor megkereste vol­na a férfit, mikor az elvált. Szóval ez a vonzalom egész sereg megoldatlan kérdést ébresztett bennem, ame­lyek ugyan nem rontják le az egész novella hatását, de bizonyos elége­detlenséget ébresztettek bennem. Várom Panek Zoltán új novelláit. FEKETE GÉZA egyetemi hallgató Bukarest ­ NOVELLÁK ÉS PROBLÉMÁK A­zért olvasom különös érdeklő­­déssel az Utunk novellapályá­zatának kiírása után megjelentetett novellákat, mert mindegyik egy-egy problémát vet fel mindennapos éle­tünkből. Szépikéket ismerünk, akik nem akarnak falura menni tanítani, Lajosokat, akik a művészi alkotó­munkát a társadalmi élettől függet­lenül képzelik el, elvarázsolt lányo­dat, akik nem veszik észre jele­nünkben a szépet és romantikát, és ismerünk rossz nevelőt és elhanya­golt gyerekeket is — szóval ezek­kel a kérdésekkel mind találkoztunk már, és nagyon örvendünk, hogy az iodalom ilyen határozottan veti fel azokat a kisebb-nagyobb problémá­kat, amelyekkel megküzdve alakul közöttünk, bennünk a kommunista ember.­­ És vártam az írók válaszait ezek­ben a novellákban ezekre a kérdé­sekre, de egyáltalán nem elégített ki minden felelet. Látjuk, hogy mi a hibája Gyöngyinek vagy Évának, de az író mintha azt mondaná nekik: „Nem vagytok még mai emberek. Csalódtam bennetek, nem érdemel­tek jobb sorsot, elmehettek!“ Csak­hogy a mi társadalmunkban nem le­het így elejteni az aggastyánokat sem, vagy az olyan emberekről se szoktunk lemondani, akikbe otthon­ról belerögződött egy ellenséges kör­nyezet más erkölcse. És Gyöngyi meg Éva nem is ilyen emberek. Kö­zülünk valók, nem elég mutogatni a hibáikat, hanem meg is kell küz­deni érettük. Természetesen, nem gondolok arra, hogy az irodalomnak nincs más feladata, mint mindent jóra fordítani, és a szóban forgó fi­gurák megjavulását bemutatni. De az írónak jeleznie, érzékeltetnie kell a harcot ezekért a figurákért.­­ Ebből a szempontból jobban tet­szett a Lajos, a huligán és a Leltár m­iatt zárva című novella. Semmi kétségünk sincs aziránt, hogy ki győz majd a Kis Lajosért és a Szé­­fikéért vívott harcban. Mintha ezek a novellák arra utalnának, amit a­ kommunista építés menetében tár­­­­adalmi ellenőrzésnek nevezünk m­ajd.­­ • • A pályázat során két novella fog­lalkozott a kollektivista parasztok életével. (Nagyon kevés ez; volt idő, amikor lapjainkban hemzsegtek a falusi tárgyú írások.) A Két füst kö­zött című " Kormos-novella nekem tetszett. Úgy éreztem, hogy kimond valamit, amit én is gyakran meg­­éreztem falun. Nyári vakációkon mindig sokat dolgozom a kollektív gazdaságban, és mindig az hatott rám legjobban, hogy a falusi ember mennyire összenőtt a földdel és a terméssel. Fáj neki minden ottha­gyott kalász vagy szalmaszál, fáj ha a boglyát elkapja az eső. És azok a kollektivisták is, akik nagy töme­gükben még nem szólalnak meg a gyűlésen, amikor a termésről, mun­kájuk eredményéről van szó, nem bírják a hallgatást, s megbírálják azokat, akiknek hanyagságából ká­rosodott a közösség. Úgy érzem, hogy a kollektivista parasztság új erkölcsének kialakulásához a régi, de a közös gazdálkodás során új tartalmakat nyerő vonások felől vezet az út. Az Ajándék kenyért viszont gyen­gének tartottam, két okból is. Vala­hogy mesterkélt a házaspár nagy nyomorának a leírása, és nem értet­tem, miért kellett olyan nagy titok­nak tartani és olyan nehezen beval­lani a házaspár huzakodásának az okát. Szóval azokat az írásokat szere­tem legjobban, amelyek mai prob­lémát vetnek fel, és az olvasót meg is mozdítják a régi erkölcs marad­ványai ellen. De nem egy novellánál azt éreztem, hogy az írók felülete­sen közelítik meg alakjaikat és mondanivalójukat. A Férfilíránál, a Kakasszónál és a Diagnózisnál is megértettem, hogy mit akar mon­dani az író, de sok zavaros részen kellett átvágnom magamat, és sok szükségtelen elmélkedésen, meg az­tán a figurák magatartása se volt mindig indokolt ezekben az írások­ban. És még valami: nem egy novellá­nál észrevettem, hogy az író ellensé­gesen emlegette a cukrászdákat, a lányok hegyesorrú vagy magassarkú cipőjét, mintha ez a hely és a mai viselet feltétlenül felületes, komoly­talan életmód jele volna. Ezt nem tudom megérteni. Nagy István „tűnődő emberét“ ag­gasztja, hogy a fiatalok hegyes orrú cipőben járnak táncolni. Szabó Zoltán Tikince szintén a magas­sarkú cipőket vi­selő lányokat gú­nyolja. Nem tudok egyetérteni velük. Hiszen én éppen azt tartom örvende­tesnek, hogy nálunk nemcsak né­hány kiválasztott embernek, hanem mindenkinek joga és lehetősége van sokkal elegánsabban és szebben öl­tözködni, mint bármikor a múltban. Én egész sor olyan ismerősömet tudnám felsorolni, aki túlteljesíti a normáját, vagy mindennapos a könyvtárban, vagy első az IMSz munkában is és megfelel a „vidám utasok“ verseny mind a kilenc kér­désére, de azért ott látjuk a cuk­rászdákban, a szórakozóhelyeken és a színházakban is — és méghozzá hegyesorrú cipőben. Olyan emberekről is többet sze­retnénk tehát olvasni, akik egészsé­ges szellemű, aktív harcosai társa­dalmunknak, és örvendeni tudnak életünk örömeinek. FODOR KLÁRA egyetemi hallgató Bukarest B­álint Tibor Az elvarázsolt­­ leány című novellája különös érdeklődést keltett bennem. Az író bátran és szépítés nélkül mutat rá a férfi és a nő visz­onyában a régi világból magukkal hozott emlékek következtében megnyilvánuló torzu­lásra. Elvi egyetértésünk ellenére azonban sok fenntartásom van Bá­lint Tibor novellájával szemben. Különösen az nem tetszik nekem, hogy az író egyértelműen férfi hő­sével, Sándorral tart, akit számom­ra indokolatlanul, erkölcsi mérceként magasan fölébe helyez Évának — az asszonyt pedig mindenben elítéli, holott nem mindenben és nem is ilyen mértékben bűnös ez az asz­­szony. Nézzük meg ezt a két embert. Sándort nem elégíti már ki a le­gényélet üressége, otthon, feleség után vágyik. Mindezért azonban, úgy látszik, hogy nem akar megküz­deni, „a közepén“ akarja kezdeni a házaséletet, mindent készen sze­ret megkapni. És az író azt mondja, hogy Sándor megérdemli a szeren­cséjét, mert „jó fiú, még a hangya­bolyon is átlép“. Tapasztalatom szerint, az élet ugyan nem érdem szerint méri a boldogságot, de hát ennek a Sándornak még külön sze­rencséje is van. Egyszerűen beül a távollévő sofőr otthonába, s átve­szi annak asszonyát. Lám, a jó fiú­nak nincsenek erkölcsi gátlásai. Er­re vall különben az elbeszélés befe­jezése is: Sándor túl könnyen hagyja ott Évát, arról nem is beszélve, hogy voltaképpen megfeledkezik gyerme­ke sorsáról, holott, ha az írónak hitelt adunk, éppen Évának a gyer­mek iránti közönye indítja válásra. Ezt az indoklást nem tartom hi­hetőnek és logikusnak. Az elvált férj ugyanis semmi­képpen sem vi­heti magával a néhány hónapos Jánoskát, akit nem tudna megfele­lően gondozni. Ha pedig — ami ter­mészetes ilyen esetekben — a fiúcska az anyjánál marad, s az apa elmegy a háztól, ezzel még inkább kiszolgáltatja a gyermeket a szívtelen anya, , most már ellenőr­­­zés-mentes közö­nyének. Az író se köz­vetlenül, se köz­vetve nem utal valamelyes megoldás­ra, mert a válás itt nem megoldás, sem a gyermek, sem az úgynevezett „romantika“ varázslatából ezáltal ki nem gyógyuló Éva számára. Ha tehát Sándor emberséges em­ber lenne, a mi értelmünkben, aki nem vizet prédikál és bort iszik, bizonyára másiként járna el. De hát éppen erről van szó. Sándor nem­csak hogy nem erkölcsi példakép — amit persze nem kérek számon az írótól, mert nem példaképek felso­rolását várom tőle — de erkölcsi magatartása jóval a mai társadal­mi átlagon alul marad, tehát sem­miféle alapja nincs ahhoz, hogy Éva hibáit olyan súlyosan elítélje. Különben, ki ez az Éva, honnan került a történetbe? Éva maga is szerető szülői gon­doskodás nélkül nőtt fel. Serdülő korában otthon nélkül maradt, könnyelmű nagybátyjával becsava­rogta az országot. Az új szocialista társadalom építésének munkájából nem vette ki semmiképpen sem a részét. Ez az elmaradt asszony egyik férfitől a másikhoz menekül, a maga módján boldogulni szeret­ne, de nem talál olyan párra, aki valóban élettársnak, egyenrangú embernek tekintené, és segítené em­beri, erkölcsi emelkedését. Sándorral összekerülve, Éva elein­te szorgalmasan dolgozik a csa­ládért, de mindez nem elégíti ki lelkileg. Miután az újság ingere elmúlik, az asszony ismét unni kez­di a lélektelen házimunka robotját, tartalmasabb, érdekesebb életre vágyik. Ekkor s ezért jönnek aztán a „mesék“. Éva, jobb híján, gondo­latban visszakalandozik kislánykori „szabad" életébe, amelyet az évek ködfátyolán át romantikusnak lát. Évának ebben a vágyódásában, sze­rintem, olyan potenciális lelki energia rejlik, amit egy megértő, becsületes férj jó mederbe terelhe­tett volna. Elsősorban azáltal, hogy Évát bekapcsolja valamilyen mun­kaközösségbe, megtanítja dolgozni az emberek között, például egy gyárban, egy építkezésnél vagy bárhol az országban. Ne­ves­,e el­len az író ennek, hogy Éva dolgo­zó nő, mert bár egy helyen megem­líti, hogy nem akar a „munkahely­hez“ kötve lenni, mégis az elbeszé­lés egészéből az tűnik ki, hogy nem szeret dolgozni. Éva álmodozik, mert nem tanult meg dolgozni és nem talált élettár­sat. Sorsán és Sándor sorsán mit sem segít a válás — a novellát meg­oldatlannak találom. IZSÁK FERENC tisztviselő Temesvár EZEN NEM SEGÍT A VÁLÁS

Next