Utunk, 1963 (18. évfolyam, 1-52. szám)

1963-04-26 / 17. szám

EDUARDASZ MEZSELAJTISZ HOLNAPUNK HORIZONTJAI Elnézem a városok tiszta arcát, és a görbéket, ahogy szerte törnek, mint szalagokon a kardiogrammák, már számtalanadszor számolom őket. Milyen élesen simul a kontúr az elnyúló kék horizontra. Darult háztetők falóriások, ismét háztetők,­­ mindegyre árkok, s miként Kaukázusból a gerincek — a kinőtt új gyárak az égre vinnek. És süvöltve kitört s magasabb lett a gyárkéménynél is az építő test. A mi szívünk szaggatott görbéit nem gyönge papírszalagra vési — de kilendül a földtől az égig eleven s hatalmas lüktetése. A mi zaklatott szívünk, hogy mint vér, nem a kardiogrammák mérik — felmérjük építményeinkkel. Árkok háztetők falak az­ égig. Vérünk magas gyárkéményt épít, az alaphoz megássa a gödröt, a föld búvá­­rén fut végig, s magasra iramló háztetőt föd. A holnapunk horizontjai — kékek, melyekre konok hittel vonalazzuk a városokat görbéket. Mind. Ez a mi igaz kardiogrammánk. BÖLÖNI SÁNDOR fordítása UTUNK Egy kőművesmester különös munkacsapatot állított össze; maga köré gyűjtötte a csellengőket, s megfogadta, hogy nemcsak mes­terségre tanítja őket, de megmu­tatja nekik, mi fán terem az embe­ri méltóság, mi a becsület, tisztes­ség, a tisztelet s a barátság, s azon­felül, ha kell, ellátja őket azokkal a kimondottan gyakorlati tudniva­lókkal is, amelyektől billegő-boruló életükben mindeddig nem ismerked­tek meg. Hadd tanulják meg pél­dául, hogyan kell öltözködni, s pénzzel bánni, társaságban visel­kedni, és így tovább. Emberünk, aki mindennek neki­látott, maga is csellengő fajta volt valamikor. Elhatározásának ez a nyitja ...­­. .. . Dumitru Novitzki nem azért ment­ Onetti-re, hogy pedagógiá­val foglalkozzék. Hanem azért, hogy fölépítse a jövendő város há­zait. Kőműves. Egy brigádvezető­nek egyszer, amúgy futtában, oda­vetette: — Hallod-e, miért labdáztok az­zal az emberrel? Ide-oda dobáljá­tok, ahogy éppen eszetekbe jut! — Miféle emberről beszélsz te?! — paprikázódott fel a másik. — Hát ember ez? Nem látod, hogy részeges és kurvás? Hogy tekergő?! Novitzki nem válaszolt. Nekibú­sult, lekókadt, s mindjobban bele­süppedt ebbe a nyomott hangulat­ba. „Nem elég türelmesek — töp­rengett magában. — Se türelmük, se gondjuk erre, nem elég okosak ehhez, nem elég higgadtak. Mind csak sietnek. Elvárnák, hogy ma­guktól változzanak meg az embe­rek, csak úgy egyik napról a má­sikra jók meg szépek legyenek, és fegyelmezettek, mindentudók. No de nem megy az olyan egyszerűen, drága látásaim ...“ S elhatározta, hogy a brigádjába fogadja azokat, akikre másutt nin­csen szükség. Szakmára fogja őket, s ha egy mód van rá, embereket farag belőlük; leüt róluk minden béklyót, mindent, ami gátolja röp­tüket afelé, ami szépet, tartósat, nagyszerűt teremthetnének. De hát ki ez a Novitzki? Mindennapi ember. Termetre alacsony, barna szemében — sze­lídség és egyben szigor; teaszín haját mészfröcskölte sapka fogja össze. Nős — a feleségét Lidiának hívják —, s van egy szőke leá­nya. S mert életének harminc esz­tendejében nemegyszer ette a ván­dorok keserű kenyerét — volt már vasúti fuvaros, napszámos, kondás —, jól tudja, hogy milyen komoly dolog a munkaerkölcs. Így hát nemcsak házakat — lelkeket is épít Onești-en. 2. Mitru Dumitru húszesztendős. Lassú, csöndes fajta. Hat hónap alatt nyolc csapatot csavargott vé­gig. Most a kilencedikben dolgo­zott. „Állvást alszik“, mondják ró­­la az emberek. Fizetés­ nap volt. A fiú boríték­jában­­ 320 lej. Ennyi járt neki egyhavi munkájáért. Hiányzások, elvesztegetett idő, s károk, amiket ő okozott — mindenféle terhelte az elszámolását. — Gyere az én brigádomba — szólította meg Novitzki. A fiú unottan ráhagyta: — Nem szakad rám az ég, ha megint más fészekre szállok... — Hát mi vagy te? Madár? — faggatta Novitzki. — Az. Ritka madár. — Na, majd meglátjuk. A tol­laidról nem találnám ki. — Csak azt ne higgye, hogy sas­madarat csinál belőlem, afféle ki­terjesztett szárnyú sasmadarat — figyelmeztette a fiú. — Nekem nem kell, hogy szár­nyad legyen, csak éppen mozogj egy kicsit — jegyezte meg nagy nyugodtan Novitzki, s magával vit­te a jómadarat. Az első napokat kőművesünk arra szánta, hogy „kiolvassa“ az újoncot. Hadd lám, milyen anyag­ból gyúrtál­. Úgy tűnt, nem rossz fiú, s nem is buta. Ha rászóltak, „tedd ide“, odatette. Tehát nem a fegyelem körül volt a hiba. Segí­teni kellett előbb, hogy összeszed­je magát; az élet nehézségeihez hozzá nem szokott ember kusza hebehurgyasága uralkodott el raj­ta; afféle magatehetetlen ember volt; nem volt kurázsija. Novitzki hozzáfogott tehát, hogy kurázsit öntsön belé. Maga mellé vette, hogy a fiúnak a vérébe men­jen a szakma, a munka ritmusa. Ha csak tehette, dicsérte, buzdí­totta: igyekezett életre kelteni eb­ben a gyenge lélekben a föl nem használt erőket. Mitru Dumitru rendszerint el­puskázta a lóvét. Hónapról hónap­ra elúszott az ezres. Novitzki el­határozta, hogy legelőbb megtanít­ja a pénzzel bánni. Bejárták együtt az üzleteket. Öltönyt, cipőt, inget vásároltak. S elérkezett annak az ideje is, hogy Mitru Dumitru hozzászokjon a pizsamához, fogkefé­hez. S mielőtt bevonult volna ka­tonának, egy pajtására bízta a holmiját. Ruhatára ekkor már két új öltönyből, négy pár cipőből, három puplin ingből, esőköpeny­ből, karórából és sok más apró­ságból állt. S miképpen végződött mindez? Mitru Dumitru kőműves beletalált a kerékvágásba ... Házakat épít Onești-en. 3. Barbieruról azt mondják, akár „fejes gyerek“ is lehetett volna be­lőle. Jó iparos, fegyelmezett, ko­moly fiú. Csak hát van neki egy betegsége. Kupicás. Minden hó­napban két-három napon át iszik, de annyit, hogy a füle is szétáll tőle. Ott ül a központban, a „Don­­ná“-ban, s addig váltogatja a fü­­tyülőt, amíg azt­­ hiszi, hogy „le­nyeli keresztbe az oroszlánt is“. Aztán másnapra megbánja. Mi haszna? Fáj a feje, szédül el az építőállványon, reszket kezében a függőónos zsinór. Egy szép napon tűz alá vette a brigád. Amúgy lassacskán, szer­vezetten — mindenki el akarta mondani, hogy mi az álláspontja. — Mi az ördögöt csináljuk? — fortyant fel. — Hát ne igyál többé. — Fene mód nehéz! — De ha iszol, még nehezebb. Oda az egészség, oda a munkana­pok, meg a brigád tekintélye. Tudd meg hogy nem hagyjuk any­­nyiban. Ezt vésd jól a fejedbe. — Jól van. — S Barbierának meg kellett ígérnie. — Nem te­szem be többé a lábam a kocsmá­ba. Be is tartotta a szavát. A brigád egyetlen tagja sem látta többé lokálban. Világos. A lecke hatott. Korai hiedelem volt, s hamar szertefoszlott. Egyikük sejtett va­lamit, s elhatározták, hogy leel­­lenőrzik feltételezését. Az alka­lom az egyik fizetés­napon adódott, estefelé. A kupicás éppen átüljött a Tatros vizén, Buciumi község­ből jövet, demizsonnal a kezében. — Mi az, te? Fölcsaptál keres­kedőnek? — szólította meg No­­vitzki. . — Ne csúfolkodj velem, Mitica bátyám! — S legalább jófajta? — Mint a tűz! — kiáltotta lel­kesen a demizsonos ember. — Hadd kóstoljam­ — enyhült meg Novitzki, s előszedte a ge­béből a poharat, amelyet otthon eleve ebből a célból vett magához; megtöltötte, s lehajtotta a pálin­kát. — Jóvá van hagyva — jelentette f­i a mester, s füttyentett egyet. S a megbeszélt füttyszóra mintha a téldből bújtak volna elő, egysze­riben ott termettek a brigád tag­jai. A közelben rejtőzködtek. — Ide süssetek, fiúk — szólott a főnök —, a barátunk áldomást fizet... — s elkezdte kimérni az italt a­ kispohárral, rendre. Kéz­ről kézre járt a pohár. Nem volt könnyű­ italmérés, harminc torokra öblögetőt... Egy-két koccintásra való fejenként. Az érettebbeknek négy-öt is jutott. S a demizson — kiszikkadt. . . — Hálás köszönet — bókolt No­vitzki. — Holnap rajtam a sor. A demizsonos férfiú nagyot nyelt, s hazaindult az üres üveg­gel. Másnap Novitzki betartotta a szavát. Munka után, olyan vélet­lenformán, odavetette: — Ki tart velem egy cujkára? Megmosdottak, felöltöztek, s el­indultak együtt, csoportosan. Bar­­bierut inkább a kíváncsiság so­dorta velük. A pincér kihozott egy „túr“ fütyülőt. Az egyik fiú már sietett volna felhajtani. — Megállás, testvér — lépett közbe a mester. — Előbb dobjunk be egy kis maszlinát, meg egy fa­lat túrót. „Dugó“ kell az italnak. Így is tettek. Eltréfálkoztak egy ideig, aztán Novitzki fizetett. — Fizetek én is egy kört — ajánlkozott Barbiera. — Elég lesz — szólott a kőmű­vesmester. — Felvonjuk a vitorlát. Van még nap elég. Barbieru Novitzkivel együtt in­dult haza. Hallgattak. Mielőtt el­váltak volna, Barbieru belekarolt, s köntörfalazás nélkül kimondta: — ördögöd van, főnök! POP SfMION — Hogyhogy? — Úgy eligazítod, hogy a végén mintha még a fütyülő is befütyül­­tze az embernek. Jó éjszakát. — Jó éjszakát. 4. D. M. (a nevét nem árulom el) olyan szerelmes lett, mint egy ágyú. Egyik napról a másikra. Úgy gon­dolta, hogy ehhez a brigádnak semmi köze, tehát hallgatott. A csapatbeliek — finom gyerekek — értettek hallgatásából, s a vélemé­nyüket megtartották maguknak. Mert ugyebár „az ember nem gya­logol bele a más ember szívügyei­be.“ Már amilyen ember D. M., tejfelesszájú, még húszéves sin­csen. Naiv kölyök, az élet még nem dörzsölte meg. S a lány? Hát egy kis barnácska a firmája, ahogy a fiúk mondják, tisztára „csá-csá­­csá“. Nem telt bele sok idő, s hab­­­szik, hogy D. M megnősül. — Az jó — jegyezte meg in­kább maga­ magának a mester —, csak éppen ne ugorjon fejest a slamasztikába. Megtudta, hogy D. M., az isme­retlen szépség kívánsága szerint, aki egy nagynénjéhez jött láto­gatóba Onetti-re, mindenféle női csecsebecsére költi a pénzét. Aznap későre fejezték be a mun­kát. Beesteledett, mire összeszed­ték szerszámaikat. — Hallom, meghívsz a lakodal­madra — kezdte meg a beszélgetést Novitzki. D. M. elejét akarta venni min­denféle vitának. — Azt teszek, amit akarok. Ma­ga nem a dadám. — Jó, jó. De hát a lányt lega­lább ismered-e? Tudod-e róla, hogy kicsoda­ micsoda, miből él, kinek a fején nőtt fel, mi szél hozta ide, mert ide, barátocskám, mindenfé­le.. . — De kérem! — Kérlelj csak, azt is akarom. Csak ne állj itt, mint a kuka. A házasság komoly dolog, békás! Azt ésszel kell nyélbe ütni. Nem avat­kozom bele, nem vagyok én min­den lében kanál. Csak gondoltam, a baráti vélemény nem árt. No, is­ten veled. S Novitzki hazament. A főnök hevessége azonban meggondolkoz­­tatta a fiút. Elhatározta, hogy sem­miről sem mond le, de minden­ben óvatosabb lesz. S mi több, fölébredt a kíváncsisága is. Más­nap varrógépet s mindenféle firs­­­francot kellett volna vásárolnia vá­lasztottjának. Azt fogja majd mon­dani neki, hogy mire való ez a nagy sietség, a fontosabb bevásárlások­ra ezután, a házasságkötés után is lesz még idő ... A szépséges ismeretlen, amikor észrevette, hogy elvetette a suly­kot, eltűnt Onetti-ről. A szerelme gyorsabban elmúlt, mint a tava­szi zápor. — Ostoba tökfilkó vagyok, Mi­­tica bátyám — restelkedett D. M. — Hallgass, te, s csapd a maltert — szólt a mester. — Szép falat raktunk ma. 5. Andrei Bot, — egy falat kenyér. Valaki így festette le nekem: — Jó tulajdonsága van szekér­­deréknyi. Szorgalmas, tisztelettu­dó, szófogadó, lelkes, és olyan fé­lénk, mint egy kislány. És — hej, elvtársam, csak ez az és ne lenne — olyan jószívű, hogy ez már­ a bu­tasággal határos... Szerettem volna részleteket, szí­neket megismerni. A hét egyik munkanapján tör­tént. Novitzki: Hallod-e, nem vagy valami nagyon felöltözve. Andrei Bot: A luxus nem érde­kel. Fütyülök rá. Novitzki: Nincs itt szó luxusról. Arról van szó, hogy legyen egy rendesebb, szebb, elegánsabb dara­bod. Utóvégre a munkás nem ma­rad meg a kezeslábasnál, pufajká­­nál, munkabakancsnál. A pénz, amit keres, a munkás kenyerében meg a ruhában, amit magára vesz, abban fénylik. A. B.: Én nem panaszkodom. N.: Látom, nem értjük meg egy­mást. A te jogodról, a te kerese­tedről van szó. Azt a legjobban kell felhasználni. Ne haragudj, de aki rád néz, azt hiszi, 300 lejt keresel havonta. A. B.: Megkeresek én három­­négyszer annyit. N. (tréfára veszi): Hát akkor biz­tosan nagy a családod, vagy ki tudja, házat rakatsz magadnak. A. B.: Semmiféle házat... N.: Megvan! kitaláltam­ egy Izsét, vagy egy Jávát akarsz ven­ni magadnak. A. B. (komolyan): Az lehet. Na és? N.: Ki akadályoz meg benne? A. B. (kitérően): Ami pénzt az ember kölcsönad, az nem tér meg egyszerre, csak rendre. A talány megfejtődött. Andrei Bot, a falat kenyér, minden szív­szorongás nélkül az első jöttment­­nek kölcsönadogatta a pénzét. Nagylelkűségének híre ment a te­lepen. Olyanok is fölkeresték, aki­ket sohase látott. A megszorultak álarcával állítottak be hozzá. S Andrei Bot már húzta is elő a szá­zast. Novitzki kitépett egy lapot mes­ternoteszéből, s Bot kezébe nyom­ta. — Ne­ írjad fel őket ábécé sor­rendben. — Kiket? — A klienseidet... . Voltak közöttük csirkefogók is. Hogy így meg úgy.. . Novitzki megkérte az adminisztrációt: fog­ja le a tartozásokat a fizetésükből. — S most aztán gyere velem — fogta kézen Novitzki Andreit. — Hova? — Az az én dolgom. Csekkfüzetet nyittatott neki, kez­detnek 400 lejjel. A példa ragadós volt. A brigád hatvan tagjából több mint harmincnak van már csekkönyve. Mindezek ellenére Andrei Bot továbbra is kikölcsönözte a pénzét. Aggodalomra azonban semmi, ok. A pénzt a barátjának, a brigád egyik tagjának adta, a brigád jó­váhagyásával. Egy Stassfurt rádiót vett magának az illető. Ez már másfajta kölcsön. Elvtársi segít­ség. Holnap talán Andrei Bot is fordulhat hozzá, ha egy Izsét vagy egy Jávát akarna venni. 6. Popa és Savin ötödik fizetési osztályba sorolt kőművesek. Egyen­­lőek, versenyezhetnek. S versenyez­nek is. S van valami mulatságos az ő vetélkedésükben. Popa ma­gas, vékony, mint egy karó, Savin meg alacsony, kerekded dinnye­forma ... A brigád iskolát épít. ők ket­­ten egy-egy osztályt vakolnak. Százhuszonnyolc négyzetmétert. Po­pa öt nap alatt elvégzi. Savin — négy és fél nap alatt. — Olyan nincs — tiltakozott a hosszú. — Látod, hogy van — így a má­sik. — Csirke tanítja a tyúkot? — haragudott meg a nyakigláb. Úgy tűnt, hogy a vitának ezzel vége. Novitzki azonban megkér­dezte a kicsi embert — amikor az a legkevésbé volt felkészülve rá: — Hol ebédelsz ma, barátocs­kám? — Mi köze egyik dolognak a másikhoz?! — csodálkozott a zö­mök. — Riza van köze, van. Novitzki egy titok birtokosa... A fűtőtest rácsán fölfedezett egy papírdarabot, s rajta kenyeret, fel­vágottat és maszlinát. Ezek szerint az alacsony férfiú nem jár haza ebédelni. Kutyafuttában fal a pa­pírból, s dolgozik tovább. Spórol az idővel. S a mester egyelőre hall­gat az esetről. Másnap vasárnap. A hosszú em­ber nem hagyja magát, bejön dol­gozni, hogy utolérje a kicsit. Ma­gával hozza feleségét is, maltert készíteni. Novitzki füléhez jut a dolog, de hallgat. Hétfőn a mester ebédkartellát nyom a zömök ember kezébe: — Ma disznócsorba és túrós­csusza lesz ebédre. Savin hallgat egy nagyot. Elő­szedi a pénztárcáját és fizet. A magast, Popát, mintegy vélet­lenül megkérdezi: — Hallod-e, hogy is hívják a fe­leségedet? — Elisabetának, miért? — Hogy írjuk be a fizetési lis­tára. Tán csak nem dolgozott po­tyára. Szépen hangzik a férfi­ nevetés egy alig bevakolt teremben. BODOR PÁL fordítása A KÜLÖNÖS KŐMŰVES LUCACI BAIAS ETHEL KŐMŰVESLÁNY

Next