Utunk, 1963 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1963-04-26 / 17. szám
EDUARDASZ MEZSELAJTISZ HOLNAPUNK HORIZONTJAI Elnézem a városok tiszta arcát, és a görbéket, ahogy szerte törnek, mint szalagokon a kardiogrammák, már számtalanadszor számolom őket. Milyen élesen simul a kontúr az elnyúló kék horizontra. Darult háztetők falóriások, ismét háztetők, mindegyre árkok, s miként Kaukázusból a gerincek — a kinőtt új gyárak az égre vinnek. És süvöltve kitört s magasabb lett a gyárkéménynél is az építő test. A mi szívünk szaggatott görbéit nem gyönge papírszalagra vési — de kilendül a földtől az égig eleven s hatalmas lüktetése. A mi zaklatott szívünk, hogy mint vér, nem a kardiogrammák mérik — felmérjük építményeinkkel. Árkok háztetők falak az égig. Vérünk magas gyárkéményt épít, az alaphoz megássa a gödröt, a föld búvárén fut végig, s magasra iramló háztetőt föd. A holnapunk horizontjai — kékek, melyekre konok hittel vonalazzuk a városokat görbéket. Mind. Ez a mi igaz kardiogrammánk. BÖLÖNI SÁNDOR fordítása UTUNK Egy kőművesmester különös munkacsapatot állított össze; maga köré gyűjtötte a csellengőket, s megfogadta, hogy nemcsak mesterségre tanítja őket, de megmutatja nekik, mi fán terem az emberi méltóság, mi a becsület, tisztesség, a tisztelet s a barátság, s azonfelül, ha kell, ellátja őket azokkal a kimondottan gyakorlati tudnivalókkal is, amelyektől billegő-boruló életükben mindeddig nem ismerkedtek meg. Hadd tanulják meg például, hogyan kell öltözködni, s pénzzel bánni, társaságban viselkedni, és így tovább. Emberünk, aki mindennek nekilátott, maga is csellengő fajta volt valamikor. Elhatározásának ez a nyitja .... .. . Dumitru Novitzki nem azért ment Onetti-re, hogy pedagógiával foglalkozzék. Hanem azért, hogy fölépítse a jövendő város házait. Kőműves. Egy brigádvezetőnek egyszer, amúgy futtában, odavetette: — Hallod-e, miért labdáztok azzal az emberrel? Ide-oda dobáljátok, ahogy éppen eszetekbe jut! — Miféle emberről beszélsz te?! — paprikázódott fel a másik. — Hát ember ez? Nem látod, hogy részeges és kurvás? Hogy tekergő?! Novitzki nem válaszolt. Nekibúsult, lekókadt, s mindjobban belesüppedt ebbe a nyomott hangulatba. „Nem elég türelmesek — töprengett magában. — Se türelmük, se gondjuk erre, nem elég okosak ehhez, nem elég higgadtak. Mind csak sietnek. Elvárnák, hogy maguktól változzanak meg az emberek, csak úgy egyik napról a másikra jók meg szépek legyenek, és fegyelmezettek, mindentudók. No de nem megy az olyan egyszerűen, drága látásaim ...“ S elhatározta, hogy a brigádjába fogadja azokat, akikre másutt nincsen szükség. Szakmára fogja őket, s ha egy mód van rá, embereket farag belőlük; leüt róluk minden béklyót, mindent, ami gátolja röptüket afelé, ami szépet, tartósat, nagyszerűt teremthetnének. De hát ki ez a Novitzki? Mindennapi ember. Termetre alacsony, barna szemében — szelídség és egyben szigor; teaszín haját mészfröcskölte sapka fogja össze. Nős — a feleségét Lidiának hívják —, s van egy szőke leánya. S mert életének harminc esztendejében nemegyszer ette a vándorok keserű kenyerét — volt már vasúti fuvaros, napszámos, kondás —, jól tudja, hogy milyen komoly dolog a munkaerkölcs. Így hát nemcsak házakat — lelkeket is épít Onești-en. 2. Mitru Dumitru húszesztendős. Lassú, csöndes fajta. Hat hónap alatt nyolc csapatot csavargott végig. Most a kilencedikben dolgozott. „Állvást alszik“, mondják róla az emberek. Fizetés nap volt. A fiú borítékjában 320 lej. Ennyi járt neki egyhavi munkájáért. Hiányzások, elvesztegetett idő, s károk, amiket ő okozott — mindenféle terhelte az elszámolását. — Gyere az én brigádomba — szólította meg Novitzki. A fiú unottan ráhagyta: — Nem szakad rám az ég, ha megint más fészekre szállok... — Hát mi vagy te? Madár? — faggatta Novitzki. — Az. Ritka madár. — Na, majd meglátjuk. A tollaidról nem találnám ki. — Csak azt ne higgye, hogy sasmadarat csinál belőlem, afféle kiterjesztett szárnyú sasmadarat — figyelmeztette a fiú. — Nekem nem kell, hogy szárnyad legyen, csak éppen mozogj egy kicsit — jegyezte meg nagy nyugodtan Novitzki, s magával vitte a jómadarat. Az első napokat kőművesünk arra szánta, hogy „kiolvassa“ az újoncot. Hadd lám, milyen anyagból gyúrtál. Úgy tűnt, nem rossz fiú, s nem is buta. Ha rászóltak, „tedd ide“, odatette. Tehát nem a fegyelem körül volt a hiba. Segíteni kellett előbb, hogy összeszedje magát; az élet nehézségeihez hozzá nem szokott ember kusza hebehurgyasága uralkodott el rajta; afféle magatehetetlen ember volt; nem volt kurázsija. Novitzki hozzáfogott tehát, hogy kurázsit öntsön belé. Maga mellé vette, hogy a fiúnak a vérébe menjen a szakma, a munka ritmusa. Ha csak tehette, dicsérte, buzdította: igyekezett életre kelteni ebben a gyenge lélekben a föl nem használt erőket. Mitru Dumitru rendszerint elpuskázta a lóvét. Hónapról hónapra elúszott az ezres. Novitzki elhatározta, hogy legelőbb megtanítja a pénzzel bánni. Bejárták együtt az üzleteket. Öltönyt, cipőt, inget vásároltak. S elérkezett annak az ideje is, hogy Mitru Dumitru hozzászokjon a pizsamához, fogkeféhez. S mielőtt bevonult volna katonának, egy pajtására bízta a holmiját. Ruhatára ekkor már két új öltönyből, négy pár cipőből, három puplin ingből, esőköpenyből, karórából és sok más apróságból állt. S miképpen végződött mindez? Mitru Dumitru kőműves beletalált a kerékvágásba ... Házakat épít Onești-en. 3. Barbieruról azt mondják, akár „fejes gyerek“ is lehetett volna belőle. Jó iparos, fegyelmezett, komoly fiú. Csak hát van neki egy betegsége. Kupicás. Minden hónapban két-három napon át iszik, de annyit, hogy a füle is szétáll tőle. Ott ül a központban, a „Donná“-ban, s addig váltogatja a fütyülőt, amíg azt hiszi, hogy „lenyeli keresztbe az oroszlánt is“. Aztán másnapra megbánja. Mi haszna? Fáj a feje, szédül el az építőállványon, reszket kezében a függőónos zsinór. Egy szép napon tűz alá vette a brigád. Amúgy lassacskán, szervezetten — mindenki el akarta mondani, hogy mi az álláspontja. — Mi az ördögöt csináljuk? — fortyant fel. — Hát ne igyál többé. — Fene mód nehéz! — De ha iszol, még nehezebb. Oda az egészség, oda a munkanapok, meg a brigád tekintélye. Tudd meg hogy nem hagyjuk anynyiban. Ezt vésd jól a fejedbe. — Jól van. — S Barbierának meg kellett ígérnie. — Nem teszem be többé a lábam a kocsmába. Be is tartotta a szavát. A brigád egyetlen tagja sem látta többé lokálban. Világos. A lecke hatott. Korai hiedelem volt, s hamar szertefoszlott. Egyikük sejtett valamit, s elhatározták, hogy leellenőrzik feltételezését. Az alkalom az egyik fizetésnapon adódott, estefelé. A kupicás éppen átüljött a Tatros vizén, Buciumi községből jövet, demizsonnal a kezében. — Mi az, te? Fölcsaptál kereskedőnek? — szólította meg Novitzki. . — Ne csúfolkodj velem, Mitica bátyám! — S legalább jófajta? — Mint a tűz! — kiáltotta lelkesen a demizsonos ember. — Hadd kóstoljam — enyhült meg Novitzki, s előszedte a gebéből a poharat, amelyet otthon eleve ebből a célból vett magához; megtöltötte, s lehajtotta a pálinkát. — Jóvá van hagyva — jelentette fi a mester, s füttyentett egyet. S a megbeszélt füttyszóra mintha a téldből bújtak volna elő, egyszeriben ott termettek a brigád tagjai. A közelben rejtőzködtek. — Ide süssetek, fiúk — szólott a főnök —, a barátunk áldomást fizet... — s elkezdte kimérni az italt a kispohárral, rendre. Kézről kézre járt a pohár. Nem volt könnyű italmérés, harminc torokra öblögetőt... Egy-két koccintásra való fejenként. Az érettebbeknek négy-öt is jutott. S a demizson — kiszikkadt. . . — Hálás köszönet — bókolt Novitzki. — Holnap rajtam a sor. A demizsonos férfiú nagyot nyelt, s hazaindult az üres üveggel. Másnap Novitzki betartotta a szavát. Munka után, olyan véletlenformán, odavetette: — Ki tart velem egy cujkára? Megmosdottak, felöltöztek, s elindultak együtt, csoportosan. Barbierut inkább a kíváncsiság sodorta velük. A pincér kihozott egy „túr“ fütyülőt. Az egyik fiú már sietett volna felhajtani. — Megállás, testvér — lépett közbe a mester. — Előbb dobjunk be egy kis maszlinát, meg egy falat túrót. „Dugó“ kell az italnak. Így is tettek. Eltréfálkoztak egy ideig, aztán Novitzki fizetett. — Fizetek én is egy kört — ajánlkozott Barbiera. — Elég lesz — szólott a kőművesmester. — Felvonjuk a vitorlát. Van még nap elég. Barbieru Novitzkivel együtt indult haza. Hallgattak. Mielőtt elváltak volna, Barbieru belekarolt, s köntörfalazás nélkül kimondta: — ördögöd van, főnök! POP SfMION — Hogyhogy? — Úgy eligazítod, hogy a végén mintha még a fütyülő is befütyültze az embernek. Jó éjszakát. — Jó éjszakát. 4. D. M. (a nevét nem árulom el) olyan szerelmes lett, mint egy ágyú. Egyik napról a másikra. Úgy gondolta, hogy ehhez a brigádnak semmi köze, tehát hallgatott. A csapatbeliek — finom gyerekek — értettek hallgatásából, s a véleményüket megtartották maguknak. Mert ugyebár „az ember nem gyalogol bele a más ember szívügyeibe.“ Már amilyen ember D. M., tejfelesszájú, még húszéves sincsen. Naiv kölyök, az élet még nem dörzsölte meg. S a lány? Hát egy kis barnácska a firmája, ahogy a fiúk mondják, tisztára „csá-csácsá“. Nem telt bele sok idő, s habszik, hogy D. M megnősül. — Az jó — jegyezte meg inkább maga magának a mester —, csak éppen ne ugorjon fejest a slamasztikába. Megtudta, hogy D. M., az ismeretlen szépség kívánsága szerint, aki egy nagynénjéhez jött látogatóba Onetti-re, mindenféle női csecsebecsére költi a pénzét. Aznap későre fejezték be a munkát. Beesteledett, mire összeszedték szerszámaikat. — Hallom, meghívsz a lakodalmadra — kezdte meg a beszélgetést Novitzki. D. M. elejét akarta venni mindenféle vitának. — Azt teszek, amit akarok. Maga nem a dadám. — Jó, jó. De hát a lányt legalább ismered-e? Tudod-e róla, hogy kicsoda micsoda, miből él, kinek a fején nőtt fel, mi szél hozta ide, mert ide, barátocskám, mindenféle.. . — De kérem! — Kérlelj csak, azt is akarom. Csak ne állj itt, mint a kuka. A házasság komoly dolog, békás! Azt ésszel kell nyélbe ütni. Nem avatkozom bele, nem vagyok én minden lében kanál. Csak gondoltam, a baráti vélemény nem árt. No, isten veled. S Novitzki hazament. A főnök hevessége azonban meggondolkoztatta a fiút. Elhatározta, hogy semmiről sem mond le, de mindenben óvatosabb lesz. S mi több, fölébredt a kíváncsisága is. Másnap varrógépet s mindenféle firsfrancot kellett volna vásárolnia választottjának. Azt fogja majd mondani neki, hogy mire való ez a nagy sietség, a fontosabb bevásárlásokra ezután, a házasságkötés után is lesz még idő ... A szépséges ismeretlen, amikor észrevette, hogy elvetette a sulykot, eltűnt Onetti-ről. A szerelme gyorsabban elmúlt, mint a tavaszi zápor. — Ostoba tökfilkó vagyok, Mitica bátyám — restelkedett D. M. — Hallgass, te, s csapd a maltert — szólt a mester. — Szép falat raktunk ma. 5. Andrei Bot, — egy falat kenyér. Valaki így festette le nekem: — Jó tulajdonsága van szekérderéknyi. Szorgalmas, tisztelettudó, szófogadó, lelkes, és olyan félénk, mint egy kislány. És — hej, elvtársam, csak ez az és ne lenne — olyan jószívű, hogy ez már a butasággal határos... Szerettem volna részleteket, színeket megismerni. A hét egyik munkanapján történt. Novitzki: Hallod-e, nem vagy valami nagyon felöltözve. Andrei Bot: A luxus nem érdekel. Fütyülök rá. Novitzki: Nincs itt szó luxusról. Arról van szó, hogy legyen egy rendesebb, szebb, elegánsabb darabod. Utóvégre a munkás nem marad meg a kezeslábasnál, pufajkánál, munkabakancsnál. A pénz, amit keres, a munkás kenyerében meg a ruhában, amit magára vesz, abban fénylik. A. B.: Én nem panaszkodom. N.: Látom, nem értjük meg egymást. A te jogodról, a te keresetedről van szó. Azt a legjobban kell felhasználni. Ne haragudj, de aki rád néz, azt hiszi, 300 lejt keresel havonta. A. B.: Megkeresek én háromnégyszer annyit. N. (tréfára veszi): Hát akkor biztosan nagy a családod, vagy ki tudja, házat rakatsz magadnak. A. B.: Semmiféle házat... N.: Megvan! kitaláltam egy Izsét, vagy egy Jávát akarsz venni magadnak. A. B. (komolyan): Az lehet. Na és? N.: Ki akadályoz meg benne? A. B. (kitérően): Ami pénzt az ember kölcsönad, az nem tér meg egyszerre, csak rendre. A talány megfejtődött. Andrei Bot, a falat kenyér, minden szívszorongás nélkül az első jöttmentnek kölcsönadogatta a pénzét. Nagylelkűségének híre ment a telepen. Olyanok is fölkeresték, akiket sohase látott. A megszorultak álarcával állítottak be hozzá. S Andrei Bot már húzta is elő a százast. Novitzki kitépett egy lapot mesternoteszéből, s Bot kezébe nyomta. — Ne írjad fel őket ábécé sorrendben. — Kiket? — A klienseidet... . Voltak közöttük csirkefogók is. Hogy így meg úgy.. . Novitzki megkérte az adminisztrációt: fogja le a tartozásokat a fizetésükből. — S most aztán gyere velem — fogta kézen Novitzki Andreit. — Hova? — Az az én dolgom. Csekkfüzetet nyittatott neki, kezdetnek 400 lejjel. A példa ragadós volt. A brigád hatvan tagjából több mint harmincnak van már csekkönyve. Mindezek ellenére Andrei Bot továbbra is kikölcsönözte a pénzét. Aggodalomra azonban semmi, ok. A pénzt a barátjának, a brigád egyik tagjának adta, a brigád jóváhagyásával. Egy Stassfurt rádiót vett magának az illető. Ez már másfajta kölcsön. Elvtársi segítség. Holnap talán Andrei Bot is fordulhat hozzá, ha egy Izsét vagy egy Jávát akarna venni. 6. Popa és Savin ötödik fizetési osztályba sorolt kőművesek. Egyenlőek, versenyezhetnek. S versenyeznek is. S van valami mulatságos az ő vetélkedésükben. Popa magas, vékony, mint egy karó, Savin meg alacsony, kerekded dinnyeforma ... A brigád iskolát épít. ők ketten egy-egy osztályt vakolnak. Százhuszonnyolc négyzetmétert. Popa öt nap alatt elvégzi. Savin — négy és fél nap alatt. — Olyan nincs — tiltakozott a hosszú. — Látod, hogy van — így a másik. — Csirke tanítja a tyúkot? — haragudott meg a nyakigláb. Úgy tűnt, hogy a vitának ezzel vége. Novitzki azonban megkérdezte a kicsi embert — amikor az a legkevésbé volt felkészülve rá: — Hol ebédelsz ma, barátocskám? — Mi köze egyik dolognak a másikhoz?! — csodálkozott a zömök. — Riza van köze, van. Novitzki egy titok birtokosa... A fűtőtest rácsán fölfedezett egy papírdarabot, s rajta kenyeret, felvágottat és maszlinát. Ezek szerint az alacsony férfiú nem jár haza ebédelni. Kutyafuttában fal a papírból, s dolgozik tovább. Spórol az idővel. S a mester egyelőre hallgat az esetről. Másnap vasárnap. A hosszú ember nem hagyja magát, bejön dolgozni, hogy utolérje a kicsit. Magával hozza feleségét is, maltert készíteni. Novitzki füléhez jut a dolog, de hallgat. Hétfőn a mester ebédkartellát nyom a zömök ember kezébe: — Ma disznócsorba és túróscsusza lesz ebédre. Savin hallgat egy nagyot. Előszedi a pénztárcáját és fizet. A magast, Popát, mintegy véletlenül megkérdezi: — Hallod-e, hogy is hívják a feleségedet? — Elisabetának, miért? — Hogy írjuk be a fizetési listára. Tán csak nem dolgozott potyára. Szépen hangzik a férfi nevetés egy alig bevakolt teremben. BODOR PÁL fordítása A KÜLÖNÖS KŐMŰVES LUCACI BAIAS ETHEL KŐMŰVESLÁNY