Utunk, 1963 (18. évfolyam, 1-52. szám)

1963-05-03 / 18. szám

6 Kö­ltészetü­n­k kérdéseiről Ifjúság, május... K­­icsit későre jött meg az idei tavasz. Vártuk, lestük, kutattuk r­égen, földön. Szívünkben már új lázak zsibongtak, sze­münkben friss fények csillogtak. A levegő hozott néha különös illatokat, a magasság tiszta­ kék tükröket szikráztatott föl, de még hűvös borzongások járták át a lelkeket, testeket, utcákat, háza­kat. Künn, a mezőkön gépeltek hasították-hántották a télbe fo­gazó síkok és dombhátak bőrét, savanyú port kavart föl a rög, s a mélyben nemsokára lábot vetettek a csírák. Bimbók, rügyek azonban még nem merészkedtek a gyöngyházszín, bujdosó fényre, így lett hát ez a május az áhított, sürgetett virágfakadás szép­szép hónapja, az erők, felgyűlt, kigyúlt vágyak szép-szép fölraj­zása, játék és ámulat, biztonság és szárnyalás, induló akarások célhoz­ közeledése. Ifjúság, május... — ez a cím foglalta össze az Utunk múlt heti számában verseit a fiatal költőknek, akik ezt az indulást ünnepelték. Ünnepelték, ujjongták, soraik vonulásával tették tel­­jessé az örömet, mely áthatotta, életessé melegítette a természet tünékeny és gyönyörű jelenéseit. A szakaszok, mint sugárzó csa­patok, vitték el üzenetüket tájakra és égtájakra, zugokba és nap­szakokba. A Május, mely ihletük szülője volt, immár a versek ragyogásában is sütkérezik, a költők — igazi költő szándéka csak ilyen lehet! — tetézve kívánták visszaadni a jóságot, bizta­tást, tüzet, mit nekik ajándékozott, mint bölcs és előrelátó tanító­­mester. Bölcs és előrelátó tanítómester — a valóság. A mi valóságunk, társadalmunk, életünk, melynek a május is csak része: pompázó, természeti megfelelése az építésnek, szorgos kezek munkájának, terveknek, álmoknak. Hiszen azért is volt olyan türelmetlen-fi­cánkoló kedvünk, mert zsibongását ereinkben szerette volna tud­ni már, mert minden nő itt körülöttünk, falvak és városok, ker­tek és üzemek, ezért sürgette az ország a májust, a tavaszt. Ke­nyeret tápláló meleget, áldó esőt, társ erőfeszítést vártunk, köve­teltünk tőle mindennapjaink erőfeszítéseihez és reményeihez. Ki­csit későn hozta, de meghozta, s ezért gondolunk most rá, a talál­kozás enyhületében, jólesőn, repesőn és jövőt bontó látomások­kal. Megérezték-e ezt a fiatal költők? Jelentsük jogos hittel és tanúzó meggyőződéssel, hogy sokat, meglepő-örvendeztetőt és újszerű-eredetit is láttak, sejtettek, éreztek meg. A versek — a kezdet kísérletei, próbálkozások, de a Májushoz intézett vallomások alkalomjellegű, mégsem véletlen együttesében olyan tartalmak keresnek helyet maguknak, melyek irodalmunkat gazdagíthatják, bővíthetnék élményei tárházát. S friss hang szólal meg itt, a fiatalság gáttalan ömlésével, másabb szépségek kapnak nyelvi köntöst, bár mondanivaló és kifejezés csillogása legtöbször csak percek, hangulatok sziporkáit ötvözi egybe. A legmegragadóbb ezekben a versekben kétségtelenül az élmények természet­áramlása, akadályt nem ismerő sodrása. Va­lami sugallatos és megnyerő iram van ezekben a költeményekben, optimizmus, előretörés, melybe nem szólnak bele kételyek, csüg­­gedések, hanyatlások. Figyeljük csak­ meg: E hónap az év dereka. A májust visszük ringó vállainkon, a kezünk formálta láthatár elénk siet. (Kádár János, Május) Lászlóffy Csaba Tavaszvárás­a is a kikelet varázslatát fedezi föl: Befagyott víz futott eléd, széttörve színtelen jegét. Vagy: Már itt-ott ígérgetnek a gyümölcsfák, S magukat pálcányi (Komán János, Kinyitom az ablakot) Utcahosszán így ring a kedvünk, ágyúszót­ nem­ hallott házak tövén, é­s ez az induló biztosság, ez az izzás, mely országok lecsapott redőnyein naponta végignyargal. (Király László: Jó reggelt!) Igen, „ágyúszót-nem-hallott“ költők szólaltak meg a mostani Májusban, ez magyarázza lendületeik elsöprő áramát, meg­szakítatlanságát, mozgalmasságát. Ez a nemzedék nem küszködik idegtépő emlékekkel, fájásokkal, szívfajdító szomorúságokkal! A sötét múltról közvetlen tapasztalataik nincsenek is, a derű és világosság ege tágult fölébük, mióta , önmagukra eszméltek. A pálya, életük és költészetük térségei megnyíltak előttük, bátran léptek az útra, mely az időbe hozta őket. S az idő, a kor, nyilván többet követel azonban tőlük, mint amennyit eddig fölmutattak nekünk. Ezzel tisztában is vannak. Hogyan jutnak azonban a megálmodott „végtelenséghez“, mely­hez közük van (Mózes Huba), hogy a fények „összevillanva egy­mást boldogítsák .. (Apáthy Géza)? Egyelőre egy tanácsot adhatnék: kerüljenek közelebb a való­sághoz. Május ünnnepében ismerjék föl a mindennapok folytonos­ságát, lírai­ hitelt nyújtó lüktetését, szívdobogását. Verseik rohaná­sában csak föl-föltünedezik a társadalom egy-egy vidéke, össz­képük nemegyszer töredezett, önkényesen kivágott. Sűríteniök kell, tömöríteniök, hogy még több szépségében ragyogjon föl ver­seikben az ember és ténykedése. Úgy érzem, jelenleg éppen az em­ber és a dolgok változásai elnagyolásának veszélye kísért futó soraikban. Ez pedig a mondanivaló eljelentéktelenedéséhez vezet: va­lami különös éneket dúdolnak a zsibongó ébredésnek — mond­ja Molnos a szusszanó mezőkről, melyeket az előző sorokban oly képzeltetően és hatásosan fölvázolt. Az élmények impersszionisztikus-egyedi visszadása kifogá­solható Mózes Hubánál is. Nem gondolok semmire volta­képp, s csak hallgatom ezt az örök zenét... — pedig a költe­mény finoman árnyalt és kifejlethez irányított gondolata ennek épp ellenkezője, s megértem, hogy hiába vagyok véges,­­ közöm van mégis a végtelenséghez. Ezek a veszélyek — a fejlődés „tartozékai“ voltak — eddig. A fiatal költők nagy nekibuzdulása, tapasztalatlansága hozta magá­val, mint áradás, forrás, izzás az oda-nem-valót, kivetendőt, aka­dályozót. Küzdeniük kell tehát ellenük. S tegyük ehhez hozzá, hogy költeményeiknek ez a zuhatagossága és folyamossága tör­­vényszerűleg alakította ki a verselés szabad s már-már szabados formáit. Nehogy azt higgyék, ez az egyetlen keret, melyben mon­danivalóikat tolmácsolhatják. A számukra nyűgnek tetsző ha­gyományok merevségét szaggassák szét csak, de ne mondjanak le a századok alatt kiformált eredmények folytatásának lehető­ségéről. Itt csak megjegyezem — erről s másról máskor többet —, hogy verseikből több zeneiséget szeretnénk kihallani, képeik­ben több színt szeretnénk fölfedezni. Tehetségük kétségtelen jelei, bizonyságai is számon kérik ezt tőlük. Azt kell képzelnünk ró­luk, olyanok, mint a katonák, s most képezik magukat a harcra. Májusba érő társadalmunkban jobban kell tehát megfigyelniük a jövőért vívott harc mozzanatait, az újat, mely lelkekben, tör­ténésekben nap mint nap kibontakozik. Költészetünk arcvonalá­hoz való fölcsatlakozásukban a lényeges­ az, hogy általános voná­saikban látják már, ábrázolják is a valóságot; de látniuk kell az összetevőket is , hogy műveik egésze újabb, nagyobb összképét nyújthassa annak, aminek nagyszerűségében élnek, lélegze­­nek, dolgoznak: a szocialista építés csatákban győzelmes maisá­gának és igazának. MÁRKI ZOLTÁN nagysággal megtoldják. És: S a föld alá zárt friss füvek fölhorzsolták a fejüket... S a tiszta ég rágörbíti boltját ígérő társadalmunkra. yfy&oCiWS ejt­és. Mi közöm Odüsszeuszhoz? V o „ ~Z ^s.» “fiye, melyet sona­. J*'m 'udtam felháborodás nélkül olvasni. Ami­ezzel kezd,ZeU?iZ elTSel‘a ka!a,ndjait Alkinoosznak, kezdi­ .»Ilion aljáról a k­kon nép Iszmaroszához vitt el a szel. Azt feldúltam, leölettem a népét- on­^ a,Z uSSZ°nyokat' sok kincset kézre kerítve’ osz­toztunk, hogy senki jogán csúf csorba ne essék Majd r­ifheimet­­,ntetten?­ h°gy fürge inakkal fussunk, csakhogy a valgatagok nem ügyeltek a szóra.“ Ami itt ugyanis el van mesélve, az a legközönsé­gesebb gyilkosság és rablás. Odüsszeusz semmi szé­gyenérzetet nem érez miatta, s a tettet szerencsétlen kimenetelűnek is csak amiatt, látja, hogy a rablók nem voltak elég óvatosak. Hiába tudja az olvasó hogy hat az ókori társadalom, a rabszolga társada­lom „szervezési alapelve“ az erőszak és az ilyen rablógyilkossá­g, és hogy nem szabad egy kort csak a saját erkölcsén belül megítélni: ez az egész így, akárhogy is, felháborító. És ha a mű nem oszt olyan igazságot, amely az én erkölcsi érzékemet is ki­elégíti, lehet mégoly klasszikus értékű és kultúrtör­téneti fon­tosságú, csak undorral tudom olvasni. A további olvasás során az ember tehát azon iz­gul, hogyan viszonyul a szerző hősének e tettéhez. Úgy látszik, nem sokkal később már fejére is idézi az istenek haragját. Alighogy eltávoznak a kirab­­lott városból, „ . . . küldte ránk Boreászt felhőket­ tor­­laszoló Zeusz vészes szörnyű viharral.“ Kilenc napig hányódik Odüsszeusz és társasága a viharban. Kimu­tatták a filológusok, hogy az eposznak van egy olyan rétege, amely a vendégjogot védő Zeusz bosszúja miatt ítéli Odüsszeuszt bujdosásra. Ám ez engem nem elégített ki: Homérosz megbüntetteti ugyan Odüsz­­szeuszt az istenekkel, de ha nem bünteti meg ő ma­ga, semmi közöm nem lehet hozzá! Izgatottan lapozok előre-hátra; egyszer csak ráta­lálok arra a helyre, amelyik pedzi már a költő bosz­­szúját. Ugyanezen a lakomán, ahol Odüsszeusz eldi­csekszik tetteivel, megismerkedünk Démodokosszal, a „kedves“ vak dalnokkal, „kit a nép tisztel“. Odüsz­­szeusz is biztosítja elismeréséről, és az oszlop tövi­­ben ülő énekesnek küldet egy darab húst. És itt az a sor, amelyik ezt az egész nagyúri galantériát nevet­ségessé teszi. „Háthúsból kanyarítva — maradt még több a gerincen“. Egy régebbi fordítás még világo­sabban beszél: Odüsszeusz leszel egy darab disznó­húst, de „nagyobbrészt magának tartván“. Az iste­nek kedvencét, a ragyogó hőst, a hatalmas uralko­dót úgy mutatja be itt a költő, mint aki közönsé­gesen, reflexszerűen fukar, sőt falánk, mert hiszen a disznóhús gyengébb részét küldi a költőnek. Azt, hogy a költő ezt a gesztust megrögzíti, egy régebbi úri olvasó talán realisztikusan visszaadott „cselédtempó­nak“ tartaná. Lehetséges úgy is fogalmazni, hogy ez a korabeli értelmiség „neuraszténiás érzékenysége“. F. sor azonban döntő kulcs számomra. Belőle ki­indulva értettem meg, hogy Homérosz nem azono­sítja magát hősével, sőt éppen egy ilyen rettenetesen kicsinyes, megalázó aprósággal leplezi le. S nehogy azt higgyük, ez véletlen; Odüsszeusz fösvénységére máshol is találunk célzást. Például amikor a phalákok hazaviszik hajón, és álmában kiteszik a partra, a felébredt Odüsszeusz első dolga, hogy ellenőrizze az ajándékokat. ..Rajta, azonban, a kincseket is hadd számolom össze, hogy valamit nem vittek-e vissza a mélyölű bárkán.“ S amikor látja, hogy mindene meg­van, akkor aztán egyszerre „elkezdte keservesen si­ratni a hazáját“. Nevetségesen kicsinyes vonások ezek, de szívderí­tően hordozzák a költő diadalát a kor szörnyű esz­ményei fölött. És ha figyelmesebben olvas az em­ber, észreveszi, hogy Homérosz mélyebben, nemeseb­ben is bosszút áll: elítéli Odüsszeuszt. A szóban for­gó lakomán Odüsszeusz saját tetteinek dicséretét hallani vágyva, odaszól Démodokosznak: mesélje el mos­t Trója elfoglalását, és a költő „zengte, hogyan dúlták fel a várat a harcos akh­ájok“, és kellő dics­fényt von az ostromlók, a győztesek alakja köré. Odüsszeusz elmélázva, könnyezve hallgatja. S most a költő megint hőse fölé emelkedve, elzengi nekünk, hogy miről van is szó! Hogy nemcsak a diadalnak, a dicsőségnek az órája volt az! És mintegy Odüsszeusz lelkiismeretét helyettesítve, a saját dicsőségén elérzé­­kenyedett bajnok sírását így írja le: „Mint ahogy asszony sír szeretett férjére borulva, mert elesett ez a város népe előtt viadalban, szörnyűségek napja elől, védvén az övéit, látja a nő, hogy haldoklik vo­­nagolva a porban, ráomol éles nagy zokogással, s köz­ben a síró hátát és vállát derelyekkel ütik s viszik is már rút rabságba, ahol robot és siralom csak a része, és orcája a legnyomorultabb kínban enyészik.“ Tehát Homérosz soha egy pillanatra sem feledkezik meg dicsőséges hősei tettének objektív hatásáról, számtalan lehetőséget kap arra, hogy figyelmeztessen: ami e fényes fejedelmi személyeknek dicsőség, az másoknak „a szörnyűségek napja“. Az ilyen tragikus, megrendítő ellenpontok néha olyan kis rosszmájú­ságokkal váltakoznak, mint amikor megjegyzi magá­nak a disznósült elspórolt jobbik részét, vagy ami­kor a phaiák fejedelem csodálatos ajándékokat ad Odüsszeusznak, s fölszólítja az előkelőségeket, hogy adjanak még neki, hiszen adhatnak, mert „azután majd újra begyűjtjük a néptől“. Azt hiszem, ezek a mozzanatok eléggé élesen szemléltetik, hogy Homé­rosz erkölcsi téren messze hősei fölött áll. Egy má­sik helyen, a kérők legyilkolása után, amikor megint egy dalnokot, Terpiadészt írja meg, világosan szájá­ba adja annak a saját viszonyát kora úgynevezett nagyságaihoz, így szól a költő: „Én a magam taní­tója vagyok, lelkembe az isten mindenféle dal ös­vényét ültette“, és hogy mégis miért dicsőíti a „hő­seit“, azonnal megmagyarázza: „Hiszem, hogy téged mint istent zenglek, ne akarj lenyakazni“, s pár sor­ral alább hangsúlyozza: „erősebbek voltak s idehoz­tak erővel“. Ez egészen világos beszéd. A továbbiakban az is kimutatható, hogy Homérosz nemcsak ezekkel a fajta hőstettekkel nem azonosította magát, hanem nem tudta elfogadni a rabszolgarendszert sem, noha az akkor még „felfelé ívelő szakaszában“ volt. Elég, ha a fentieken kívül csak arra gondolunk, hogy mi­lyen emberinek és nemesnek festi a kondás, Eu­­maiosz alakját (a legemberibb, legszebb figura az egész eposzban). Ennek a rabszolgának nem azért mutatja be királyi származását, hogy erkölcsi szép­ségét megmagyarázza, hanem hogy éreztesse: abszolút értelmetlen, esetleges, igazságtalan és bűnös dolog, hogy az egyik ember rabszolga lesz, a másik nem. Sőt van itt egy történet, amikor Odüsszeusz egy hamis önéletrajzot mesél el (egyébként minden való­színűség szerint ez az igazi életrajza), melyben ker­­telés­ nélkül bevallja, hogy már a trójai háború előtt kilencszer vezetett rablóhadjáratot, „s nőtt gyorsan a birtokom így, és sokra becsültek“, s hogy Trója után egy külön magánakcióra indult Egyiptomba, ott azonban rajtavesztett, s bár hízelgéssel és alattomos­sággal egy darabig még jó sorsot tudott kipanamázni magának, később mégis eladták rabszolgának. Ho­mérosz ezek által az anekdoták által a legteljesebb határozottsággal kijelenti, hogy rabszolga és fejedelmi személy között — emberi mivoltát tekintve *— nincs különbség! Már Sámuel Butlerben felvetődött a gondolat, va­jon az egész Iliász nem a görög világ paródiája, földi dicsőségüknek és vallási hitüknek a karikatú­rája? Az Odüsszeiával kapcsolatban is sok szerző fi­gyelmeztet, hogy Odüsszeusz tulajdonképpen mindig az istenek segítségével válik hőssé, egyébként az egész eposzban többet sír, keservesen, mint „az árva gyermek“, és többet sóhajtozik, mint a Kaméliás hölgy. Bölcsességét, hatalmát, dicsőségét, mindig az istenek adják­­ ajándékba. Engem azonban ez az elégtétel nem elégített ki: én akkor nevettem csak felszzabadultan, és akkor zártam szívembe Ho­mérosz eposzát, amikor háromezer év távlatából meg­hallottam azt a kis csattanást, amellyel a költő az elspórolt disznópecsenyét Odüsszeusz képébe vissza­­leccsenti: Nesze, te „hős“! * SZŰCS ISTVÁN K­­ormos Gyula azok kö­­zé az írók közé tar­tozik, akik meglehetősen sokat írnak falvaink életé­ről. Az Utunk hasábjain is nem egy falusi tárgyú írását olvashattuk. Leg­utóbb Határvillongás Pilis­kén című novellájával ta­lálkozott az olvasó. Az ér­dekes történés keretében aktuális problémát tárgyal az író. Megkapóan tudja érzékeltetni a közösség ér­dekeit féltő Balogh Farkas lelki vívódásait, aki egysze­rűsége mellett is, már nem a régi egyéni gazdálkodó gondolatjegyeit hordozza, hanem a közös gazdaságért tudatosan tenni igyekvő kollektivistáét. Jogosnak érezzük Balog Farkas őszinte felháborodá­sát a kárörvendő kőváriak iránt, amikor azok egymás után hajtják be a „tilosba tévedt“ állatokat. Nem a­­zért vigyázzák úgy szom­szédaikat, mert az állatok kárt okozhatnak gazdasá­guknak, hanem mert a be­hajtott állatok után be akarják zsebelni a „kár­térítést“. A közösség érde­keit szem előtt tartó öreg pásztor azt is helyteleníti, hogy elnök unokaöccse a gazdaság pénztárából szó nélkül kifizeti a bírságot. Ilyenformán Balog Farkas személyében a kollektivista földműves érdekes és egy­ben vonzó típusát ismerjük meg. Jóllehet a konfliktus meg­oldásmódját előre látja az olvasó, ez mégsem vezet a felkeltett érdeklődés lany­hulására. Ennek oka pe­dig nem más, mint a Ba­log Farkas iránti rokon­­szenv, az író jó emberábrá­zoló készsége. Kormos Gyu­la ismeri a falu új ember­típusát és meg tudja sze­rettetni olvasóival. Igen, így gondolkozik a közös gazdaságban magára talált kollektivista — mondja magában az olvasó. Mind­végig rokonszenves az öreg pásztor még együgyűségé­­ben is, hiszen feltehetőleg kevesen lehetnek olyanok, akik nem tudják, hogy nemsokára egyesíteni fog­ják a két gazdaságot. Lám csak, mire jó a kol­lektív gazdaságok egyesíté­se! — kívánkozik ki a vég­ső következtetés az olva­sóból. Megoldja a szom­szédok nézeteltéréseit, nincs már táptalaja a határvil­longásnak Piliskén. De vajon helytálló-e ez a következtetés? A múltban csakugyan gyakran adódott alkalom a szomszédos falvak közötti nézeteltérésekre, s ha ma is előfordul még ilyen „határvillongás“, ezt nem a k­ollektív gazdaságok egyesítésével lehet csak és kell megoldani, hiszen az egyesített nagygazdaságok­nak is mindig lesznek szomszédai és határai. Az író által ábrázolt érdekel­lentét megoldása ilyen formán hamisnak tűnik. A megoldás szerintem jelen esetben a kollektivisták tudatában végbemenő vál­tozások függvénye, amihez a gazdaság egyesítése csak formailag járulhat hozzá. Az író nem szándékozott különösebben foglalkozni ebben a novellában a kol­lektív gazdaságok egyesí­tésével; ezt a kérdést csak mint a konfliktus megol­dásmódját kívánta felhasz­nálni, de ez az anekdotikus megoldás itt formális, és egy fontos ügyet baga­tellizál. Nem tartom elfogadha­tónak a novellának azt a beállítását sem, hogy nem mindenki tudott a gazda­ságok tagjai közül a kü­szöbön álló egyesítésről. Hihetetlennek tűnik ez így. Tapasztalatból tudom, hogy az ilyen nagy horderejű esemény megmozgatja az egész falut, s még a gyer­mekek sem képeznek ez alól kivételt. Tudnivaló az is, hogy a gazdaságok egye­sítését maguk a kollekti­visták javasolják, és ma­guk fogadják el közgyű­léseiken. Hogy jót nevetett az öreg pásztor, amikor az egyesítés hírét meghallot­ta? Lehetséges. De mit te­gyen az olvasó?... így az író — habár bi­zonyos kérdés felvetésével jó munkát végez — nem érheti el a kívánt haté­konyságot. Sikerültnek tar­tom az írást abból a szem­pontból, hogy felveszi a harcot a száros, visszahúzó tudatmaradványok ellen, kipellengérezi az önzést, a kupeckedést és a mások kárát előidéző haszonle­sést. Kár viszont, hogy a konfliktus megoldásmódját hamisnak és hatását te­kintve szegénynek érezheti az olvasó. NÉMETH FERENC gt oCxtSD Végén se csattant — az adoma UTUNK

Next