Utunk, 1963 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1963-05-03 / 18. szám
6 Költészetünk kérdéseiről Ifjúság, május... Kicsit későre jött meg az idei tavasz. Vártuk, lestük, kutattuk régen, földön. Szívünkben már új lázak zsibongtak, szemünkben friss fények csillogtak. A levegő hozott néha különös illatokat, a magasság tiszta kék tükröket szikráztatott föl, de még hűvös borzongások járták át a lelkeket, testeket, utcákat, házakat. Künn, a mezőkön gépeltek hasították-hántották a télbe fogazó síkok és dombhátak bőrét, savanyú port kavart föl a rög, s a mélyben nemsokára lábot vetettek a csírák. Bimbók, rügyek azonban még nem merészkedtek a gyöngyházszín, bujdosó fényre, így lett hát ez a május az áhított, sürgetett virágfakadás szépszép hónapja, az erők, felgyűlt, kigyúlt vágyak szép-szép fölrajzása, játék és ámulat, biztonság és szárnyalás, induló akarások célhoz közeledése. Ifjúság, május... — ez a cím foglalta össze az Utunk múlt heti számában verseit a fiatal költőknek, akik ezt az indulást ünnepelték. Ünnepelték, ujjongták, soraik vonulásával tették teljessé az örömet, mely áthatotta, életessé melegítette a természet tünékeny és gyönyörű jelenéseit. A szakaszok, mint sugárzó csapatok, vitték el üzenetüket tájakra és égtájakra, zugokba és napszakokba. A Május, mely ihletük szülője volt, immár a versek ragyogásában is sütkérezik, a költők — igazi költő szándéka csak ilyen lehet! — tetézve kívánták visszaadni a jóságot, biztatást, tüzet, mit nekik ajándékozott, mint bölcs és előrelátó tanítómester. Bölcs és előrelátó tanítómester — a valóság. A mi valóságunk, társadalmunk, életünk, melynek a május is csak része: pompázó, természeti megfelelése az építésnek, szorgos kezek munkájának, terveknek, álmoknak. Hiszen azért is volt olyan türelmetlen-ficánkoló kedvünk, mert zsibongását ereinkben szerette volna tudni már, mert minden nő itt körülöttünk, falvak és városok, kertek és üzemek, ezért sürgette az ország a májust, a tavaszt. Kenyeret tápláló meleget, áldó esőt, társ erőfeszítést vártunk, követeltünk tőle mindennapjaink erőfeszítéseihez és reményeihez. Kicsit későn hozta, de meghozta, s ezért gondolunk most rá, a találkozás enyhületében, jólesőn, repesőn és jövőt bontó látomásokkal. Megérezték-e ezt a fiatal költők? Jelentsük jogos hittel és tanúzó meggyőződéssel, hogy sokat, meglepő-örvendeztetőt és újszerű-eredetit is láttak, sejtettek, éreztek meg. A versek — a kezdet kísérletei, próbálkozások, de a Májushoz intézett vallomások alkalomjellegű, mégsem véletlen együttesében olyan tartalmak keresnek helyet maguknak, melyek irodalmunkat gazdagíthatják, bővíthetnék élményei tárházát. S friss hang szólal meg itt, a fiatalság gáttalan ömlésével, másabb szépségek kapnak nyelvi köntöst, bár mondanivaló és kifejezés csillogása legtöbször csak percek, hangulatok sziporkáit ötvözi egybe. A legmegragadóbb ezekben a versekben kétségtelenül az élmények természetáramlása, akadályt nem ismerő sodrása. Valami sugallatos és megnyerő iram van ezekben a költeményekben, optimizmus, előretörés, melybe nem szólnak bele kételyek, csüggedések, hanyatlások. Figyeljük csak meg: E hónap az év dereka. A májust visszük ringó vállainkon, a kezünk formálta láthatár elénk siet. (Kádár János, Május) Lászlóffy Csaba Tavaszvárása is a kikelet varázslatát fedezi föl: Befagyott víz futott eléd, széttörve színtelen jegét. Vagy: Már itt-ott ígérgetnek a gyümölcsfák, S magukat pálcányi (Komán János, Kinyitom az ablakot) Utcahosszán így ring a kedvünk, ágyúszót nem hallott házak tövén, és ez az induló biztosság, ez az izzás, mely országok lecsapott redőnyein naponta végignyargal. (Király László: Jó reggelt!) Igen, „ágyúszót-nem-hallott“ költők szólaltak meg a mostani Májusban, ez magyarázza lendületeik elsöprő áramát, megszakítatlanságát, mozgalmasságát. Ez a nemzedék nem küszködik idegtépő emlékekkel, fájásokkal, szívfajdító szomorúságokkal! A sötét múltról közvetlen tapasztalataik nincsenek is, a derű és világosság ege tágult fölébük, mióta , önmagukra eszméltek. A pálya, életük és költészetük térségei megnyíltak előttük, bátran léptek az útra, mely az időbe hozta őket. S az idő, a kor, nyilván többet követel azonban tőlük, mint amennyit eddig fölmutattak nekünk. Ezzel tisztában is vannak. Hogyan jutnak azonban a megálmodott „végtelenséghez“, melyhez közük van (Mózes Huba), hogy a fények „összevillanva egymást boldogítsák .. (Apáthy Géza)? Egyelőre egy tanácsot adhatnék: kerüljenek közelebb a valósághoz. Május ünnnepében ismerjék föl a mindennapok folytonosságát, lírai hitelt nyújtó lüktetését, szívdobogását. Verseik rohanásában csak föl-föltünedezik a társadalom egy-egy vidéke, összképük nemegyszer töredezett, önkényesen kivágott. Sűríteniök kell, tömöríteniök, hogy még több szépségében ragyogjon föl verseikben az ember és ténykedése. Úgy érzem, jelenleg éppen az ember és a dolgok változásai elnagyolásának veszélye kísért futó soraikban. Ez pedig a mondanivaló eljelentéktelenedéséhez vezet: valami különös éneket dúdolnak a zsibongó ébredésnek — mondja Molnos a szusszanó mezőkről, melyeket az előző sorokban oly képzeltetően és hatásosan fölvázolt. Az élmények impersszionisztikus-egyedi visszadása kifogásolható Mózes Hubánál is. Nem gondolok semmire voltaképp, s csak hallgatom ezt az örök zenét... — pedig a költemény finoman árnyalt és kifejlethez irányított gondolata ennek épp ellenkezője, s megértem, hogy hiába vagyok véges, közöm van mégis a végtelenséghez. Ezek a veszélyek — a fejlődés „tartozékai“ voltak — eddig. A fiatal költők nagy nekibuzdulása, tapasztalatlansága hozta magával, mint áradás, forrás, izzás az oda-nem-valót, kivetendőt, akadályozót. Küzdeniük kell tehát ellenük. S tegyük ehhez hozzá, hogy költeményeiknek ez a zuhatagossága és folyamossága törvényszerűleg alakította ki a verselés szabad s már-már szabados formáit. Nehogy azt higgyék, ez az egyetlen keret, melyben mondanivalóikat tolmácsolhatják. A számukra nyűgnek tetsző hagyományok merevségét szaggassák szét csak, de ne mondjanak le a századok alatt kiformált eredmények folytatásának lehetőségéről. Itt csak megjegyezem — erről s másról máskor többet —, hogy verseikből több zeneiséget szeretnénk kihallani, képeikben több színt szeretnénk fölfedezni. Tehetségük kétségtelen jelei, bizonyságai is számon kérik ezt tőlük. Azt kell képzelnünk róluk, olyanok, mint a katonák, s most képezik magukat a harcra. Májusba érő társadalmunkban jobban kell tehát megfigyelniük a jövőért vívott harc mozzanatait, az újat, mely lelkekben, történésekben nap mint nap kibontakozik. Költészetünk arcvonalához való fölcsatlakozásukban a lényeges az, hogy általános vonásaikban látják már, ábrázolják is a valóságot; de látniuk kell az összetevőket is , hogy műveik egésze újabb, nagyobb összképét nyújthassa annak, aminek nagyszerűségében élnek, lélegzenek, dolgoznak: a szocialista építés csatákban győzelmes maiságának és igazának. MÁRKI ZOLTÁN nagysággal megtoldják. És: S a föld alá zárt friss füvek fölhorzsolták a fejüket... S a tiszta ég rágörbíti boltját ígérő társadalmunkra. yfy&oCiWS ejtés. Mi közöm Odüsszeuszhoz? V o „ ~Z ^s.» “fiye, melyet sona. J*'m 'udtam felháborodás nélkül olvasni. Amiezzel kezd,ZeU?iZ elTSel‘a ka!a,ndjait Alkinoosznak, kezdi .»Ilion aljáról a kkon nép Iszmaroszához vitt el a szel. Azt feldúltam, leölettem a népét- on^ a,Z uSSZ°nyokat' sok kincset kézre kerítve’ osztoztunk, hogy senki jogán csúf csorba ne essék Majd rifheimet,ntetten? h°gy fürge inakkal fussunk, csakhogy a valgatagok nem ügyeltek a szóra.“ Ami itt ugyanis el van mesélve, az a legközönségesebb gyilkosság és rablás. Odüsszeusz semmi szégyenérzetet nem érez miatta, s a tettet szerencsétlen kimenetelűnek is csak amiatt, látja, hogy a rablók nem voltak elég óvatosak. Hiába tudja az olvasó hogy hat az ókori társadalom, a rabszolga társadalom „szervezési alapelve“ az erőszak és az ilyen rablógyilkosság, és hogy nem szabad egy kort csak a saját erkölcsén belül megítélni: ez az egész így, akárhogy is, felháborító. És ha a mű nem oszt olyan igazságot, amely az én erkölcsi érzékemet is kielégíti, lehet mégoly klasszikus értékű és kultúrtörténeti fontosságú, csak undorral tudom olvasni. A további olvasás során az ember tehát azon izgul, hogyan viszonyul a szerző hősének e tettéhez. Úgy látszik, nem sokkal később már fejére is idézi az istenek haragját. Alighogy eltávoznak a kirablott városból, „ . . . küldte ránk Boreászt felhőket torlaszoló Zeusz vészes szörnyű viharral.“ Kilenc napig hányódik Odüsszeusz és társasága a viharban. Kimutatták a filológusok, hogy az eposznak van egy olyan rétege, amely a vendégjogot védő Zeusz bosszúja miatt ítéli Odüsszeuszt bujdosásra. Ám ez engem nem elégített ki: Homérosz megbüntetteti ugyan Odüszszeuszt az istenekkel, de ha nem bünteti meg ő maga, semmi közöm nem lehet hozzá! Izgatottan lapozok előre-hátra; egyszer csak rátalálok arra a helyre, amelyik pedzi már a költő boszszúját. Ugyanezen a lakomán, ahol Odüsszeusz eldicsekszik tetteivel, megismerkedünk Démodokosszal, a „kedves“ vak dalnokkal, „kit a nép tisztel“. Odüszszeusz is biztosítja elismeréséről, és az oszlop töviben ülő énekesnek küldet egy darab húst. És itt az a sor, amelyik ezt az egész nagyúri galantériát nevetségessé teszi. „Háthúsból kanyarítva — maradt még több a gerincen“. Egy régebbi fordítás még világosabban beszél: Odüsszeusz leszel egy darab disznóhúst, de „nagyobbrészt magának tartván“. Az istenek kedvencét, a ragyogó hőst, a hatalmas uralkodót úgy mutatja be itt a költő, mint aki közönségesen, reflexszerűen fukar, sőt falánk, mert hiszen a disznóhús gyengébb részét küldi a költőnek. Azt, hogy a költő ezt a gesztust megrögzíti, egy régebbi úri olvasó talán realisztikusan visszaadott „cselédtempónak“ tartaná. Lehetséges úgy is fogalmazni, hogy ez a korabeli értelmiség „neuraszténiás érzékenysége“. F. sor azonban döntő kulcs számomra. Belőle kiindulva értettem meg, hogy Homérosz nem azonosítja magát hősével, sőt éppen egy ilyen rettenetesen kicsinyes, megalázó aprósággal leplezi le. S nehogy azt higgyük, ez véletlen; Odüsszeusz fösvénységére máshol is találunk célzást. Például amikor a phalákok hazaviszik hajón, és álmában kiteszik a partra, a felébredt Odüsszeusz első dolga, hogy ellenőrizze az ajándékokat. ..Rajta, azonban, a kincseket is hadd számolom össze, hogy valamit nem vittek-e vissza a mélyölű bárkán.“ S amikor látja, hogy mindene megvan, akkor aztán egyszerre „elkezdte keservesen siratni a hazáját“. Nevetségesen kicsinyes vonások ezek, de szívderítően hordozzák a költő diadalát a kor szörnyű eszményei fölött. És ha figyelmesebben olvas az ember, észreveszi, hogy Homérosz mélyebben, nemesebben is bosszút áll: elítéli Odüsszeuszt. A szóban forgó lakomán Odüsszeusz saját tetteinek dicséretét hallani vágyva, odaszól Démodokosznak: mesélje el most Trója elfoglalását, és a költő „zengte, hogyan dúlták fel a várat a harcos akhájok“, és kellő dicsfényt von az ostromlók, a győztesek alakja köré. Odüsszeusz elmélázva, könnyezve hallgatja. S most a költő megint hőse fölé emelkedve, elzengi nekünk, hogy miről van is szó! Hogy nemcsak a diadalnak, a dicsőségnek az órája volt az! És mintegy Odüsszeusz lelkiismeretét helyettesítve, a saját dicsőségén elérzékenyedett bajnok sírását így írja le: „Mint ahogy asszony sír szeretett férjére borulva, mert elesett ez a város népe előtt viadalban, szörnyűségek napja elől, védvén az övéit, látja a nő, hogy haldoklik vonagolva a porban, ráomol éles nagy zokogással, s közben a síró hátát és vállát derelyekkel ütik s viszik is már rút rabságba, ahol robot és siralom csak a része, és orcája a legnyomorultabb kínban enyészik.“ Tehát Homérosz soha egy pillanatra sem feledkezik meg dicsőséges hősei tettének objektív hatásáról, számtalan lehetőséget kap arra, hogy figyelmeztessen: ami e fényes fejedelmi személyeknek dicsőség, az másoknak „a szörnyűségek napja“. Az ilyen tragikus, megrendítő ellenpontok néha olyan kis rosszmájúságokkal váltakoznak, mint amikor megjegyzi magának a disznósült elspórolt jobbik részét, vagy amikor a phaiák fejedelem csodálatos ajándékokat ad Odüsszeusznak, s fölszólítja az előkelőségeket, hogy adjanak még neki, hiszen adhatnak, mert „azután majd újra begyűjtjük a néptől“. Azt hiszem, ezek a mozzanatok eléggé élesen szemléltetik, hogy Homérosz erkölcsi téren messze hősei fölött áll. Egy másik helyen, a kérők legyilkolása után, amikor megint egy dalnokot, Terpiadészt írja meg, világosan szájába adja annak a saját viszonyát kora úgynevezett nagyságaihoz, így szól a költő: „Én a magam tanítója vagyok, lelkembe az isten mindenféle dal ösvényét ültette“, és hogy mégis miért dicsőíti a „hőseit“, azonnal megmagyarázza: „Hiszem, hogy téged mint istent zenglek, ne akarj lenyakazni“, s pár sorral alább hangsúlyozza: „erősebbek voltak s idehoztak erővel“. Ez egészen világos beszéd. A továbbiakban az is kimutatható, hogy Homérosz nemcsak ezekkel a fajta hőstettekkel nem azonosította magát, hanem nem tudta elfogadni a rabszolgarendszert sem, noha az akkor még „felfelé ívelő szakaszában“ volt. Elég, ha a fentieken kívül csak arra gondolunk, hogy milyen emberinek és nemesnek festi a kondás, Eumaiosz alakját (a legemberibb, legszebb figura az egész eposzban). Ennek a rabszolgának nem azért mutatja be királyi származását, hogy erkölcsi szépségét megmagyarázza, hanem hogy éreztesse: abszolút értelmetlen, esetleges, igazságtalan és bűnös dolog, hogy az egyik ember rabszolga lesz, a másik nem. Sőt van itt egy történet, amikor Odüsszeusz egy hamis önéletrajzot mesél el (egyébként minden valószínűség szerint ez az igazi életrajza), melyben kertelés nélkül bevallja, hogy már a trójai háború előtt kilencszer vezetett rablóhadjáratot, „s nőtt gyorsan a birtokom így, és sokra becsültek“, s hogy Trója után egy külön magánakcióra indult Egyiptomba, ott azonban rajtavesztett, s bár hízelgéssel és alattomossággal egy darabig még jó sorsot tudott kipanamázni magának, később mégis eladták rabszolgának. Homérosz ezek által az anekdoták által a legteljesebb határozottsággal kijelenti, hogy rabszolga és fejedelmi személy között — emberi mivoltát tekintve *— nincs különbség! Már Sámuel Butlerben felvetődött a gondolat, vajon az egész Iliász nem a görög világ paródiája, földi dicsőségüknek és vallási hitüknek a karikatúrája? Az Odüsszeiával kapcsolatban is sok szerző figyelmeztet, hogy Odüsszeusz tulajdonképpen mindig az istenek segítségével válik hőssé, egyébként az egész eposzban többet sír, keservesen, mint „az árva gyermek“, és többet sóhajtozik, mint a Kaméliás hölgy. Bölcsességét, hatalmát, dicsőségét, mindig az istenek adják ajándékba. Engem azonban ez az elégtétel nem elégített ki: én akkor nevettem csak felszzabadultan, és akkor zártam szívembe Homérosz eposzát, amikor háromezer év távlatából meghallottam azt a kis csattanást, amellyel a költő az elspórolt disznópecsenyét Odüsszeusz képébe visszaleccsenti: Nesze, te „hős“! * SZŰCS ISTVÁN Kormos Gyula azok közé az írók közé tartozik, akik meglehetősen sokat írnak falvaink életéről. Az Utunk hasábjain is nem egy falusi tárgyú írását olvashattuk. Legutóbb Határvillongás Piliskén című novellájával találkozott az olvasó. Az érdekes történés keretében aktuális problémát tárgyal az író. Megkapóan tudja érzékeltetni a közösség érdekeit féltő Balogh Farkas lelki vívódásait, aki egyszerűsége mellett is, már nem a régi egyéni gazdálkodó gondolatjegyeit hordozza, hanem a közös gazdaságért tudatosan tenni igyekvő kollektivistáét. Jogosnak érezzük Balog Farkas őszinte felháborodását a kárörvendő kőváriak iránt, amikor azok egymás után hajtják be a „tilosba tévedt“ állatokat. Nem azért vigyázzák úgy szomszédaikat, mert az állatok kárt okozhatnak gazdaságuknak, hanem mert a behajtott állatok után be akarják zsebelni a „kártérítést“. A közösség érdekeit szem előtt tartó öreg pásztor azt is helyteleníti, hogy elnök unokaöccse a gazdaság pénztárából szó nélkül kifizeti a bírságot. Ilyenformán Balog Farkas személyében a kollektivista földműves érdekes és egyben vonzó típusát ismerjük meg. Jóllehet a konfliktus megoldásmódját előre látja az olvasó, ez mégsem vezet a felkeltett érdeklődés lanyhulására. Ennek oka pedig nem más, mint a Balog Farkas iránti rokonszenv, az író jó emberábrázoló készsége. Kormos Gyula ismeri a falu új embertípusát és meg tudja szerettetni olvasóival. Igen, így gondolkozik a közös gazdaságban magára talált kollektivista — mondja magában az olvasó. Mindvégig rokonszenves az öreg pásztor még együgyűségében is, hiszen feltehetőleg kevesen lehetnek olyanok, akik nem tudják, hogy nemsokára egyesíteni fogják a két gazdaságot. Lám csak, mire jó a kollektív gazdaságok egyesítése! — kívánkozik ki a végső következtetés az olvasóból. Megoldja a szomszédok nézeteltéréseit, nincs már táptalaja a határvillongásnak Piliskén. De vajon helytálló-e ez a következtetés? A múltban csakugyan gyakran adódott alkalom a szomszédos falvak közötti nézeteltérésekre, s ha ma is előfordul még ilyen „határvillongás“, ezt nem a kollektív gazdaságok egyesítésével lehet csak és kell megoldani, hiszen az egyesített nagygazdaságoknak is mindig lesznek szomszédai és határai. Az író által ábrázolt érdekellentét megoldása ilyen formán hamisnak tűnik. A megoldás szerintem jelen esetben a kollektivisták tudatában végbemenő változások függvénye, amihez a gazdaság egyesítése csak formailag járulhat hozzá. Az író nem szándékozott különösebben foglalkozni ebben a novellában a kollektív gazdaságok egyesítésével; ezt a kérdést csak mint a konfliktus megoldásmódját kívánta felhasználni, de ez az anekdotikus megoldás itt formális, és egy fontos ügyet bagatellizál. Nem tartom elfogadhatónak a novellának azt a beállítását sem, hogy nem mindenki tudott a gazdaságok tagjai közül a küszöbön álló egyesítésről. Hihetetlennek tűnik ez így. Tapasztalatból tudom, hogy az ilyen nagy horderejű esemény megmozgatja az egész falut, s még a gyermekek sem képeznek ez alól kivételt. Tudnivaló az is, hogy a gazdaságok egyesítését maguk a kollektivisták javasolják, és maguk fogadják el közgyűléseiken. Hogy jót nevetett az öreg pásztor, amikor az egyesítés hírét meghallotta? Lehetséges. De mit tegyen az olvasó?... így az író — habár bizonyos kérdés felvetésével jó munkát végez — nem érheti el a kívánt hatékonyságot. Sikerültnek tartom az írást abból a szempontból, hogy felveszi a harcot a száros, visszahúzó tudatmaradványok ellen, kipellengérezi az önzést, a kupeckedést és a mások kárát előidéző haszonlesést. Kár viszont, hogy a konfliktus megoldásmódját hamisnak és hatását tekintve szegénynek érezheti az olvasó. NÉMETH FERENC gt oCxtSD Végén se csattant — az adoma UTUNK