Utunk, 1964 (19. évfolyam, 1-52. szám)
1964-09-11 / 37. szám
PÉTERFFI LÁSZLÓ OLVASÓ LEÁNYKA és így látszik, nemcsak a középiskolától kerültem távol, hanem az egyetemi évektől is: jó ideje kimaradtak lidérces álmaim, nem félek, hogy tanáraim felszólítanak, s én szégyenben maradok. Szóval álmomban már nem nyugtalanít az iskola — annál többet kell gondolnom rá ébren. Azt hiszem, ez is éppen olyan közhely, mint a „feleltetési“ álmok: mindenki a maga bőrén érzi a mulasztásokat, legfeljebb abban különbözünk egymástól, hogy az előbb vagy utóbb megjövő szánom-bánomot milyen ügyesen tudjuk takarni. Mert hiába vásárolom szorgalmasan a pénztárcaapasztó gyorsasággal megjelenő tudománynépszerűsítő könyveket — ez is a lelkiismereti adósságomat növeli; csak a könyvtárpolc rogyadozik még jobban a tudománytól. Mert a felnőtt nem maradhat le a heti jó filmekről, koncertekről, sporteseményekről. A diák viszont akkor van „a zsúrban“, ha elkészült a holnapi órákra. Mégis, a két „azsúr“ valahol érintkezik, s ezért gondolkozom rajta, nem kellene-e beiratkoznom a tizenkettedik osztályba, amelyet önhibámon kívül mulasztottam el. Csakhogy a család pedagógus-tagjainak mindennapos munkájából, a dolgozatjavításokból, az ebédnél mesélt rémtörténetekből („rémes, hogy még ezt sem tudta“) hovatovább megértem, hogy ez nem is olyan egyszerű. Először is: vannak tárgyak, amelyek a mi tanrendünkből kifelejtődtek. Például a latin. És még amögé sem bújhatok, hogy kérem, én reálos voltam. Mert aki még nem is létezett külön reál és humán — meg aztán diploma szerint filológus lennék. Isten őrizzen is, hogy reálosnak nézzenek; ha ugyanis egy kilencedikes matematikarögtönzése kerül kezembe, amelyet nővérem mindössze ötösre taksált, borsódzik a hátam — jóllehet egyik számtantanárom mindenképpen matematikust akart nevelni belőlem. Hol volt meg akkor tőlünk a differenciál és integrál! Ned nem is ez az egyetlen akadály. Hanem hogy tizenkettedik osztály — még nincs is. Az idén szeptemberben kezdi A tizenkettedik... csak meg a készülődést rá az első korosztály, mégpedig a második cikluson, az új jellegű nyolcadikban — tehát városonfalun egyaránt. (Nagyot kellene hát visszaugranom a diákrangsorban, hogy négy év múlva eljuthassak a tizenkettedik osztály küszöbére.) Ez már a feleségem munkakörébe vág, hozzá kell beiratkoznom a határidő lejárta előtt, ha mégis kitartok elhatározásom mellett. A gyerekek, akiknek sem szüleik, de 1964 őszétől az állam sem bízza pillanatnyi hangulatokra, hogy beiratkoznak-e a nyolcadikba, persze többnyire türelmetlenek. Még legalább a téli s a tavaszi vakációban kénytelenek lesznek szigorú tanáraikkal álmodni (nagyobb részük azonban hozzászámíthatja ezekhez a hónapokhoz a harmadik ciklus és az egyetem, vagy pedig valamelyik szakiskola, technikum osztályait.) S aki a nyolcadik után otthon marad a faluban? Első asszociációm nem a lényegre utal, de jelzi a minőségi ugrást: nyár közepén külföldi autó (német, francia vagy angol) áll meg az országúton, köréje sereglenek a községbeliek, nem értik azonban, mit akarnak az autó utasai, kihez forduljanak?; utánaszalasztanak valamelyik nyolcadikat végzett fiúnak-lénynak — már nemcsak a pap lehet a tolmács —, s az idegek nem akarnak hinni szemüknek-fülüknek. E jövőből mába vetített kép realitását nyilvánvalóan a fiatal szaktanárok hada hivatott biztosítani. Vagyis az a III. kongresszuson elhangzott, egyszerűnek tűnő mondat, amey az idei kötelező nyolcadikba iratkozást megelőzte, nemcsak sok ezer újabb ingyenes tankönyvet jelent, nemcsak sok ezer gyermek sorsába szól bele (jobban felkészítve őket mindenféle helytállásra), hanem sok-sok felnőtt munkafeltételeit is meghatározza. Minden falusi nyolcosztályos iskolában 1964 szeptemberétől legalább eggyel több tanárra van szükség. Hogy ez mi mindennel jár együtt? Csak röptében néhány tétel: gondoskodni az ősszel először katedrára (talán először falura) kerülő végzős elszállásolásáról, téli tüzelőszükségletéről, melléje állni a nehéz első hónapokban, megkönnyíteni az életforma-váltást és mindent megtenni azért, hogy az önművelés szempontjából a helyváltoztatás minél kevesebb lemondást követeljen. A feladatokat nem lehet szigorúan kiosztani, országos gondjaink ezek, kinek-kinek vállalnia kell a maga részét, néptanácsnak, iskolának, idősebb kollégáknak , sőt még a faluhoz legközelebbi városok kulturális-művészeti intézményeinek is. Természetesen a falusi iskolák pluszkatedrája eggyel több helytállást is jelent, lehetőséget annak igazolására, hogy az egyetemen, főiskolán tanultak nem csupán a vizsgajegyekben gyümölcsöztek. Előbb a magam tizenkettedikjéről beszéltem, s most mégis egészen belemerültem a kötelező nyolcadik osztálynak a pedagógia körein túlivelő, országos távlatú, de személyes sorsokban kifejeződő problematikájába. Nem készültem időszerű elbeszélések, regények, drámák szüzséjét elmondani — ha mégis így történt, a rakoncátlan asszociációkat kell hibáztatni érte, mivek a modern költészetben is annyi kellemetlenséget okoznak. Térjek hát vissza az álmokhoz. Amikor elérem majd azt a kort, hogy a gyermek- és iskolásévek emlékei ismét előtérbe nyomulnak, fárasztó munka utáni éjszakákon biztosan felelnem kell egykori tanáraimnak az akkorra talán már kötelező tizenkettedik osztály anyagából is. De hiába fogok a nyomasztó álomból felébredni — hisz én a tizenkettedik osztályt elmulasztottam. Van azért egy reményem: felelni fog helyettem a fiam vagy a lányom — talán mind a ketten.. KÁNTOR LAJOS SZEPTEMBER Az autó után nem száll fel a por, földönfutóvá teszi a lomha, alig ébredező hajnali levegő. Visáig, a falumig, ahol tanítok, félóra gyalogút, át a dombon. Az oldal, ahol kapaszkodom, legelő. Mióta nem jártam erre, a torrensek kinőtték magukat, régi barátom, egy pulykakakas, mintha még büszkébben dürrögne, és süldővé serdültek a kipányvázott malacok. A patak fattyúforrása kiszáradt, csak a sóvirág virít körülötte s tárolabb egy egri elereszkedő, száraz ördögszekér. Fejem fölött a magasfeszültség kábelei zúgnak, s a harmatos tartóoszlopok égre vetődő pi betűi. Hatalmas fényfunikulái. A száraz füvön pattannak a szöcskék, mint húron a pizzicato. Ahogy a tetőre érek, elém fekszik a falu, egész vidéke, akár egy puha bolyhú szőttes, amin az év tizenkét lánya sorra munkálkodik, ötven hektár szőlő, harminc termés alatt, spanyol lándzsások vidám négyszögei, szőlőfürt-szakállal. Lesütött fejű napraforgók, őszi kender sötétzöldje, száradó pansájú tengericsövek, s az ereszek alatt körbe-körbe több soros dohánylapifüzér. Beereszkedőben utolér a kollektív szekerese, s utána, a megakasztott kerék fényes nyomában, apró fénycsermely csurran le a völgybe. Reggelenként a tejet viszi át Kötelendre, s visszajövet a városról hazajövő menyecskék degeszre tömött átalvetőit, na meg elitmagot, szőlőoltványt, naposcsibét, tankönyveket hoz, mikor mit, az évszaknak megfelelően. Most könyveket. Szép, nagybetűs tankönyveket, kicsiknek, nagyoknak. E könyvekkel együtt beköltözik a táskába vagy a színes tarisznyába az elmúlt nyár minden öröme: a rigó az erdőszéli fáról, a bújócska, sok-sok virág, a traktor durrogása és még mi minden!... A jókedvű szamárfülek, hasas pacák, néha könynyek. Megjelenik a sok kis ráncos orr, s az igyekezet kicsalogatja a nyelvet, és az értelem a tudással parolázik. Új tanév kezdődik a megújult iskolában. Elkészült a tanári, a szertár és az új tanterem, önkéntesen és a kollektív gazdaság segítségével. Színek. Fekete, fehér. Nem láttam még két ilyen gazdag színt, mint a tábla feketéje s a felnőtt ujjnyi kréta hófehérje, s olyan örömet, amit a szó gyűjt. A szó: a végtelen felismert öszszetevője és a bizalomé. KÁDÁR JÁNOS Világ proletárjai, egyesüljetek! UTUNK A ROMÁN NÉPKÖZTÁRSASÁG ÍRÓSZÖVETSÉGÉNEK NAPJA XIX. ÉVFOLYAM, 37. (828.) SZÁM —ÁRA 50 BÁNI — KOLOZSVÁR, 1964. SZEPTEMBER 11. BECSENGETÉS T hidegek a számok? Nem*■*' igaz. Az élet melege áramlik bennük, csak érteni kell az olvasásukhoz. Most, amikor három és fél millió tanuló kezdi újra az iskolai munkát, nem elegendő tudomásul vennünk ezt a valóban óriási számot, hanem — bár egyetlen pillanatra — magunk elé képzeljük ezt a tengernyi fiatalt: a bizakodás és tehetség tengerét, a szemek ragyogását, a nevetést és az erőt — igen, a lebírhatatlan erőt. A szocializmus és majd a kommunizmus építői seregének derékhada lesz ez a közel négymillió fiatal, az ország lakosságának majd egynegyede. És ez az ifjúság most mennyiségileg és minőségileg is megváltozott, új, jobb feltételek között kezdheti munkáját. Húsz esztendő alatt nálunk alapjában megváltozott az élet. A párt vezette tömegek alkotó munkája, azország erőforrásainak hatalmas méretű mozgósítása nyomán állandóan emelkedik az életszínvonal és a művelődési szint. A dolgozó tömegek erőfeszítéseinek egyik legnagyszerűbb eredménye éppen az új iskola, a szocializmus kiteljesítésére hivatott fiatalok iskolájának megteremtése. Az idén ismét nagyot lépünk előre, mert az új iskolai év fontos változásokat hoz az iskoláztatási rendszerben. Ezek közül az első és legfontosabb a nyolcosztályos általános és ingyenes oktatás bevezetése. Ennek a jelentőségét nem nehéz felmérni. Az immár nyolcosztályos általános iskolából és a tizenkét osztályosra kiegészült középiskolából műveltebb, a nagy feladatok megvalósítására alkalmasabb emberek kerülnek ki. Iskoláink ezentúl jobb szakembereket, egyetemesebb műveltségű és érdeklődésű fiatalokat bocsátanak majd útra. Az új, most életbe lépő tanterv is gondoskodik erről. A gyakorlati élet legfontosabb tantárgyai, a matematika, fizika, vegytan átfogóbb tanulmányozása és elsajátítása válik lehetővé, mivel ezeket a tantárgyakat ezentúl nagyobb óraszámban lehet előadni, és ami nem kevésbé fontos , gyakorolni. Ugyanakkor azonban az új, most életbe lépő tantervek értelmében a humán tárgyak, elsősorban a nyelv és irodalom oktatása is nagyobb hangsúlyt kap az eddigieknél. A most kezdődő tanévben életbe lép az új iskolai szabályzat is. Ez lehetővé teszi az iskola életének jobb, átfogóbb, korszerűbb megszervezését. A statisztikák eddig is azt mutatták, hogy évről évre több a jó tanuló, mind kevesebb az ismétlő, és kiveszőben van az a fajtája a tanulóknak, akik a bukás határán egyensúlyoznak. Az új iskolai szervezeti szabályzat lehetővé teszi, hogy az IMSZ és a pionírszervezet az eddigieknél jobb munkát végezzen az iskola vezetőinek irányításával. Meg kell teremteniük azt a légkört, azt az iskolai közvéleményt, amelyben a szocialista erkölcsbe ütköző magatartás, hanyagság, nemtörődömség, fegyelmezetlenség lehetetlenné válik. Az új iskolai szabályzat új lehetőséget nyújt a dicséretre és büntetésre. Természetesen, elsősorban tudatos fegyelem kialakításáról van szó és nem adminisztrációs intézkedésekről. Nagy segítséget jelent a tanítók és tanárok munkája(Folytatása a 4. oldalon) — A lányom nincs itthon — tette félre a szemüvegét az idős hölgy, s invitáló szívélyes mozdulattal máris hellyel kínált a kispadon. — Miért keresi? — A tanítói életről szerettem volna egyet-mást... — Hát akkor üljön le! És ettől kezdve nem győztem jegyezni. Mint felvont zsilip alól, egyetlen kérdésre minden forró élmény kiáramlott ennek a kilencedik évtizedét is vidáman taposó nyugdíjas tanítónőnek a lelkéből. Dehogy is zavartam volna meg. „Épp kapóra jött“ — örvendeztem a harmincöt éves tanítóskodás temérdek színfoltjának, s noha húsz-huszonöt évvel ezelőtt a mi nemzedékünk is átélte-élvezhette a kisiskolás-sors régmúlt örömeit és buktatóit, most mégis úgy éreztem: ennél hűbb, hitelesebb és eredetibb adatokat senki sem adhatott volna a falusi tanító erkölcsi arculatának megrajzolásához. Pedig döbbenetesen sok a hasonlóság. Régi jó igazgató-tanítómmal épp a napokban idéztük fel a hajdani iskolaévek közös emlékeit: az eróziós domboldalakon végzett fásítást meg a tanterembővítés szilaj kaláka-hangulatát, színjátszó csoportunk és kórusunk egykori sikereit, de az én szememben mindez csak most, a homoródalmási tanító-dinasztia, a Péterffyek páratlanul lelkes és odaadó népművelő munkájának a fényében vált igazán magasztossá, már-már hazafias jellegűvé. — Kérdezze csak meg, ha arra jár — mondta belebelepirulva Péterffy néni —, ki szervezte meg az almásiak legelső színjátszó csoportját, ki vitte el őket Vargyasra, Barótra meg a Békáson túli tavakba vendégszerepelni, ki adott szárnyakat az almási fiatalok első országos sikerű népművészeti kiállításának, ki honosította meg a méhészkedést a faluban? Fellapoztam a szakadozott fényképalbumot, amely — mint egy családi lexikon — vizuálisan is képet adott a tanítócsalád életéről. Az egyik felvételen madártávlatból látni a falut, fölötte a „süveges csúcsával őrködő fenyő-sötét Szármányt“, melynek szépségeit a Szülőföld szimfóniájában rajzolta meg a falu fia, Szabó Gyula, s amelyről noha „betéve tudom“-mal vallott, talán mégsem tudja, hogy a nagyapjáék éppenséggel a Péterffy „rektor úr“ kezdeményezésére telepítették be fenyőcsemetével, s ebből kifolyólag tulajdonképpen az is a rektor úr érdeme, hogy a fenyőkucsmás domb „tűlevél-síkos lejtőjén nyáron is jól lehet szánkázni...“ Nos, ha ez ki is maradt a lírai krónikából, azt már — úgy gondolom — mégiscsak tudja, hogy a rokonai ma is leveleznek Péterffy nénivel, s hogy mi több: ha csak erre járnak, személyesen is felkeresik a náluknál is fehérebb hajú „tanító nénit“. Átböngésztem a kapanyél edzette ujjak darabos betűit, most már egyenesen meghatott az a meleg ragaszkodás, az a kölcsönös vonzalom, ami még most is öszszetartja a falut és tanítóját. A levelek egy része, köztük néhány vers, számos beszámoló és vallomás, még egészen új keletű, mintha vakáció lenne csupán a hosszú távollét , s a hangnem is valamiféle diákos kötelességtudásról tanúskodik. Idestova három évtizede, hogy a rektor úrék elköltöztek a faluból, de az idősebb nemzedék még most is tanító néninek szólítja Péterffy nénit, s hozzá fordul tanácsért. „Kedves tanító néni, tudassa mielőbb, hogyan lehetne valamiféle gazdasági vagy más mesteriskolába beíratni a fiunkat?“ — ilyeneket kérdezgetnek Péterffy nénitől, s ha egyéb tudatnivaló nem akad, hát neve napja alkalmából köszöntik fel egy-egy rigmusos levéllel. S most hadd idézzünk egy elbírálás végett hozzá juttatott verset is. Szerzője Bodorné Rigó Lídia, a falu közkedvelt versfaragó asszonya, aki így köszönti fel az újszülött unokát: Elnézem, kertünkben friss virág nyílik öreg almafán ... Ilyen az élet is, kis unokám, öreg törzs hajlik a sír felé, De ifjú ágam virág tör elé.“ Íme, egy szakasz a sok közül, amely meg-megújuló népköltészetünkről tanúskodik. S hogy ez így van, abban már Péterffy néni nemrégiben érdemes tanítói címmel kitüntetett Emília lányának is része van. Igen, ők, a tanítók azok, akik felrajzolják az első betűket, akik sokszor láthatatlanul is felügyelnek a meg-megbotló kezekre, akik, mint Péterffy Emília is, már az első elemi osztályokban költészetet, alkotóerőt plántálhatnak a gyermekek lelkébe. Az öreg törzs, az almásiak szeretett rektora még csak csemeteültetéssel, méhésztanfolyammal toborozta közös munkára tanítványait; a termékeny ág, a lánya már tanítókat nevel a győztes jelennek. BALÁZS PÉTER Tanító élet