Utunk, 1964 (19. évfolyam, 1-52. szám)

1964-09-11 / 37. szám

PÉTERFFI LÁSZLÓ OLVASÓ LEÁNYKA é­s így látszik, nemcsak a középiskolától kerültem távol, hanem az egyetemi évektől is: jó ideje kimaradtak li­dérces álmaim, nem félek, hogy tanáraim felszólítanak, s én szégyenben maradok. Szóval álmomban már nem nyugtala­nít az iskola — annál többet kell gondolnom rá ébren. Azt hiszem, ez is éppen olyan közhely, mint a „feleltetési“ álmok: mindenki a maga bőrén érzi a mulasztásokat, leg­feljebb abban különbözünk egymástól, hogy az előbb vagy utóbb megjövő szánom-bánomot milyen ügyesen tudjuk ta­karni. Mert hiába vásárolom szorgalmasan a pénztárcaapasztó gyorsasággal megjelenő tudománynépszerűsítő könyveket — ez is a lelkiismereti adósságomat növeli; csak a könyvtárpolc ro­gyadozik még jobban a tudománytól. Mert a felnőtt nem maradhat le a heti jó filmekről, koncertekről, sportesemények­ről. A diák viszont akkor van „a zsúrban“, ha elkészült a holnapi órákra. Mégis, a két „azsúr“ valahol érintkezik, s ezért gondolko­zom rajta, nem kellene-e beiratkoznom a tizenkettedik osz­tályba, amelyet önhibámon kívül mulasztottam el. Csakhogy a család pedagógus-tagjainak mindennapos munkájából, a dolgozatjavításokból, az ebédnél mesélt rémtörténetekből („ré­mes, hogy még ezt sem tudta“) hovatovább megértem, hogy ez nem is olyan egyszerű. Először is: vannak tárgyak, amelyek a mi tanrendünkből kifelejtődtek. Például a latin. És még amögé sem bújhatok, hogy kérem, én reálos voltam. Mert a­­k­i még nem is létezett külön reál és humán — meg aztán diploma szerint filológus lennék. Isten őrizzen is, hogy reálos­­nak nézzenek; ha ugyanis egy kilencedikes matematika­­rögtönzése kerül kezembe, amelyet nővérem mindössze ötösre taksált, borsódzik a hátam — jóllehet egyik számtantanárom mindenképpen matematikust akart nevelni belőlem. Hol volt meg akkor tőlünk a differenciál és integrál! Ned nem is ez az egyetlen akadály. Hanem hogy tizen­kettedik osztály — még nincs is. Az idén szeptemberben kezdi A tizenkettedik... csak meg a készülődést rá az első korosztály, mégpedig a második cikluson, az új jellegű nyolcadikban — tehát városon­­falun egyaránt. (Nagyot kellene hát visszaugranom a diák­rangsorban, hogy négy év múlva eljuthassak a tizenkettedik osztály küszöbére.) Ez már a feleségem munkakörébe vág, hozzá kell beiratkoznom a határidő lejárta előtt, ha mégis kitartok elhatározásom mellett. A gyerekek, akiknek sem szüleik, de 1964 őszétől az állam sem bízza pillanatnyi hangulatokra, hogy beiratkoznak-e a nyolcadikba, persze többnyire türelmetlenek. Még legalább a téli s a tavaszi vakációban kénytelenek lesznek szigorú tanáraikkal álmodni (nagyobb részük azonban hozzászámít­hatja ezekhez a hónapokhoz a harmadik ciklus és az egyetem, vagy pedig valamelyik szakiskola, technikum osztályait.) S aki a nyolcadik után otthon marad a faluban? Első asszo­ciációm nem a lényegre utal, de jelzi a minőségi ugrást: nyár közepén külföldi autó (német, francia vagy angol) áll meg az országúton, köréje sereglenek a községbeliek, nem értik azonban, mit akarnak az autó utasai, kihez fordulja­nak?; utánaszalasztanak valamelyik nyolcadikat végzett fiú­nak-l­énynak — már nemcsak a pap lehet a tolmács —, s az idege­­k nem akarnak hinni szemüknek-fülüknek. E jövőből mába vetített kép realitását nyilvánvalóan a fiatal szaktanárok hada hivatott biztosítani. Vagyis az a III. kongresszuson elhangzott, egyszerűnek tűnő mondat, amey az idei kötelező nyolc­adikba­ iratkozást megelőzte, nem­csak sok ezer újabb ingyenes tankönyvet jelent, nemcsak sok ezer gyermek sorsába szól bele (jobban felkészítve őket min­denféle helytállásra), hanem sok-sok felnőtt munkafeltételeit is meghatározza. Minden falusi nyolcosztályos iskolában 1964 szeptemberétől legalább eggyel több tanárra van szükség. Hogy ez mi mindennel jár együtt? Csak röptében néhány té­tel: gondoskodni az ősszel először katedrára (talán először falura) kerülő végzős elszállásolásáról, téli tüzelőszükségleté­­ről, melléje állni a nehéz első hónapokban, megkönnyíteni az életforma-váltást é­s mindent megtenni azért, hogy az önművelés szempontjából a helyváltoztatás minél kevesebb le­mondást követeljen. A feladatokat nem lehet szigorúan ki­osztani, országos gondjaink ezek, kinek-kinek vállalnia kell a maga részét, néptanácsnak, iskolának, idősebb kollégáknak , sőt még a faluhoz legközelebbi városok kulturális-művészeti intézményeinek is. Természetesen a falusi iskolák plusz­katedrája eggyel több helytállást is jelent, lehetőséget annak igazolására, hogy az egyetemen, főiskolán tanultak nem csupán a vizsgajegyekben gyümölcsöztek. Előbb a magam tizenkettedikjéről beszéltem, s most mégis egészen belemerültem a kötelező nyolcadik osztálynak a pedagógia körein túlivelő, országos távlatú, de személyes sorsokban kifejeződő problematikájába. Nem készültem idő­szerű elbeszélések, regények, drámák szüzséjét elmondani — ha mégis így történt, a rakoncátlan asszociációkat kell hibáztatni érte, m­ivek a modern költészetben is annyi kelle­metlenséget okoznak. Térjek hát vissza az álmokhoz. Amikor elérem majd azt a kort, hogy a gyermek- és iskolásévek emlékei ismét elő­térbe nyomulnak, fárasztó munka utáni éjszakákon biztosan felelnem kell egykori tanáraimnak az akkorra talán már kötelező tizenkettedik osztály anyagából is. De hiába fogok a nyomasztó álomból felébredni — hisz én a tizenkettedik osztályt elmulasztottam. Van azért egy reményem: felelni fog helyettem a fiam vagy a lányom — talán mind a ketten.. KÁNTOR LAJOS SZEPTEMBER A­z autó után nem száll fel a por, földönfutóvá teszi a lom­ha, alig ébredező hajnali levegő. Visáig, a falumig, ahol tanítok, félóra gya­logút, át a dombon. Az oldal, ahol kapaszkodom, legelő. Mióta nem jár­tam erre, a torrensek ki­nőtték magukat, régi ba­rátom, egy pulykakakas, mintha még büszkébben dürrögne, és süldővé ser­dültek a kipányvázott malacok. A patak fattyú­­forrása kiszáradt, csak a sóvirág virít körülötte s tár­olabb egy­ egri eleresz­­kedő, száraz ördögszekér. Fejem fölött a magas­feszültség kábelei zúg­nak, s a harmatos tartó­oszlopok égre vetődő pi betűi. Hatalmas fény­­funikulái. A száraz fü­­­vön pattannak a szöcs­kék, mint húron a pizzi­cato. Ahogy a tetőre érek, elém fekszik a falu, egész vidéke, akár egy puha bolyhú szőttes, amin az év tizenkét lánya sorra munkálkodik, ötven hek­tár szőlő, harminc ter­més alatt, spanyol lánd­­zsások vidám négyszö­gei, szőlőfürt-szakállal. Lesütött fejű naprafor­gók, őszi kender sötét­zöldje, száradó pan­sájú tengericsövek, s az ere­szek alatt körbe-körbe több soros dohánylapi­­füzér. Beereszkedőben utolér a kollektív szekerese, s utána, a megakasztott kerék fényes nyomában, apró fénycsermely csur­­ran le a völgybe. Regge­lenként a tejet viszi át Kötelendre, s visszajövet a városról hazajövő me­nyecskék degeszre tömött átalvetőit, na meg elit­magot, szőlőoltványt, na­poscsibét, tankönyveket hoz, mikor mit, az év­szaknak megfelelően. Most könyveket. Szép, nagybetűs tankönyveket, kicsiknek, nagyoknak. E könyvekkel együtt beköl­tözik a táskába vagy a színes tarisznyába az el­múlt nyár minden örö­me: a rigó az erdőszéli fáról, a bújócska, sok-sok virág, a traktor durrogá­­sa és még mi minden!... A jókedvű szamárfülek, hasas pacák, néha köny­­nyek. Megjelenik a sok kis ráncos orr, s az igye­kezet kicsalogatja a nyel­vet, és az értelem a tu­dással parolázik. Új tanév kezdődik a megújult iskolában. El­készült a tanári, a szer­tár és az új tanterem, önkéntesen és a kollek­tív gazdaság segítségé­vel. Színek. Fekete, fehér. Nem láttam még két ilyen gazdag színt, mint a tábla feketéje s a fel­nőtt­ ujjnyi kréta hófe­hérje, s olyan örömet, amit a szó gyűjt. A szó: a végtelen felismert ösz­­szetevője és a bizalomé. KÁDÁR JÁNOS Világ proletárjai, egyesüljetek! UTUNK A ROMÁN NÉPKÖZTÁRSASÁG ÍRÓSZÖVETSÉGÉNEK NAPJA XIX. ÉVFOLYAM, 37. (828.) SZÁM —­ÁRA 50 BÁNI — KOLOZSVÁR, 1964. SZEPTEMBER 11. BECSENGETÉS T hidegek a számok? Nem­­*■*' igaz. Az élet melege áramlik bennük, csak érte­ni kell az olvasásukhoz. Most, amikor három és fél millió tanuló kezdi újra az iskolai munkát, nem ele­gendő tudomásul vennünk ezt a valóban óriási számot, hanem — bár egyetlen pil­lanatra — magunk elé kép­zeljük ezt a tengernyi fia­talt: a bizakodás és tehet­ség tengerét, a szemek ra­gyogását, a nevetést és az erőt — igen, a lebírhatatlan erőt. A szocializmus és majd a kommunizmus építői sere­gének derékhada lesz ez a közel négymillió fiatal, az ország lakosságának majd egynegyede. És ez az ifjú­ság most mennyiségileg és minőségileg is megváltozott, új, jobb feltételek között kezdheti munkáját. Húsz esztendő alatt ná­lunk alapjában megválto­zott az élet. A párt vezette tömegek alkotó munkája, az­­ország erőforrásainak hatal­mas méretű mozgósítása nyomán állandóan emelke­dik az életszínvonal és a művelődési szint. A dolgozó tömegek erőfeszítéseinek egyik legnagyszerűbb ered­­­­ménye éppen az új iskola, a szocializmus kiteljesíté­sére hivatott fiatalok isko­lájának megteremtése. Az idén ismét nagyot lé­pünk előre, mert az új is­kolai év fontos változásokat hoz az iskoláztatási rend­szerben. Ezek közül az első és legfontosabb a nyolcosz­tályos általános és ingyenes oktatás bevezetése. Ennek a jelentőségét nem nehéz felmérni. Az im­már nyolcosztályos általános iskolából és a tizenkét osz­tályosra kiegészült középis­kolából műveltebb, a nagy feladatok megvalósítására alkalmasabb emberek ke­rülnek ki. Iskoláink ezentúl jobb szakembereket, egyete­mesebb műveltségű és ér­deklődésű fiatalokat bocsá­tanak majd útra. Az új, most életbe lépő tanterv is gondoskodik erről. A gya­korlati élet legfontosabb tantárgyai, a matematika, fizika, vegytan átfogóbb ta­nulmányozása és elsajátí­tása válik lehetővé, mivel ezeket a tantárgyakat ezen­túl nagyobb óraszámban le­het előadni, és ami nem ke­vésbé fontos , gyakorolni. Ugyanakkor azonban az új, most életbe lépő tantervek értelmében a humán tár­gyak, elsősorban a nyelv és irodalom oktatása is na­gyobb hangsúlyt kap az ed­digieknél. A most kezdődő tanévben életbe lép az új iskolai sza­bályzat is. Ez lehetővé teszi az iskola életének jobb, át­fogóbb, korszerűbb megszer­vezését.­­ A statisztikák eddig is azt mutatták, hogy évről évre több a jó tanuló, mind ke­vesebb az ismétlő, és kive­szőben van az a fajtája a tanulóknak, akik a bukás határán egyensúlyoznak. Az új iskolai szervezeti sza­bályzat lehetővé teszi, hogy az IMSZ és a pionírszerve­zet az eddigieknél jobb munkát végezzen az isko­la vezetőinek irányításával. Meg kell teremteniük azt a légkört, azt az iskolai köz­véleményt, amelyben a szo­cialista erkölcsbe ütköző ma­gatartás, hanyagság, nemtö­rődömség, fegyelmezetlenség lehetetlenné válik. Az új is­kolai szabályzat új lehető­séget nyújt a dicséretre és büntetésre. Természetesen, elsősorban tudatos fegyelem kialakításáról van szó és nem adminisztrációs intéz­kedésekről. Nagy segítséget jelent a tanítók és tanárok munkája­(Folytatása a 4. oldalon) — A lányom nincs itthon — tette félre a szemüvegét az idős hölgy, s invitáló szívélyes moz­dulattal máris hellyel kínált a kispadon. — Miért keresi? — A tanítói életről szerettem volna egyet-mást... — Hát akkor üljön le! És ettől kezdve nem győztem jegyezni. Mint felvont zsilip alól, egyetlen kérdésre minden forró élmény ki­áramlott ennek a kilencedik évtizedét is vidáman taposó nyugdíjas tanítónőnek a lelkéből. Dehogy is zavartam volna meg. „Épp kapóra jött“ — örvendeztem a harmincöt éves tanítóskodás temérdek színfoltjának, s noha húsz-hu­szonöt évvel ezelőtt a mi nemzedékünk is átélte-élvez­­hette a kisiskolás-sors régmúlt örömeit és buktatóit, most mégis úgy éreztem: ennél hűbb, hitelesebb és ere­detibb adatokat senki sem adhatott volna a falusi ta­nító erkölcsi arculatának megrajzolásához. Pedig döbbenetesen sok a hasonlóság. Régi jó igaz­gató-tanítómmal épp a napokban idéztük fel a hajdani iskolaévek közös emlékeit: az eróziós domboldalakon vég­zett fásítást meg a tanterembővítés szilaj kaláka-han­gulatát, színjátszó csoportunk és kórusunk egykori si­kereit, de az én szememben mindez csak most, a ho­­moródalmási tanító-dinasztia, a Péterffyek páratlanul lelkes és odaadó népművelő munkájának a fényében vált igazán magasztossá, már-már hazafias jellegűvé. — Kérdezze csak meg, ha arra jár — mondta bele­belepirulva Péterffy néni —, ki szervezte meg az almásiak legelső színjátszó csoportját, ki vitte el őket Vargyasra, Barótra meg a Békáson túli tavakba ven­dégszerepelni, ki adott szárnyakat az almási fiatalok első országos sikerű népművészeti kiállításának, ki ho­nosította meg a méhészkedést a faluban? Fellapoztam a szakadozott fényképalbumot, amely — mint egy családi lexikon — vizuálisan is képet adott a tanítócsalád életéről. Az egyik felvételen madártáv­latból látni a falut, fölötte a „süveges csúcsával őr­ködő fenyő-sötét Szármányt“, melynek szépségeit a Szü­lőföld szimfóniájában rajzolta meg a falu fia, Szabó Gyula, s amelyről noha „betéve tudom“-mal vallott, ta­lán mégsem tudja, hogy a nagyapjáék éppenséggel a Péterffy „rektor úr“ kezdeményezésére telepítették be fenyőcsemetével, s ebből kifolyólag tulajdonképpen az is a rektor úr érdeme, hogy a fenyőkucsmás domb „tű­­levél-síkos lejtőjén nyáron is jól lehet szánkázni...“ Nos, ha ez ki is maradt a lírai krónikából, azt már — úgy gondolom — mégiscsak tudja, hogy a rokonai ma is le­veleznek Péterffy nénivel, s hogy mi több: ha csak erre járnak, sze­mélyesen is felkeresik a náluknál is fehérebb hajú „tanító nénit“. Átböngésztem a kapanyél edzette ujjak darabos betű­it, most már egyenesen meghatott az a meleg ragasz­kodás, az a kölcsönös vonzalom, ami még most is ösz­­szetartja a falut és tanítóját. A levelek egy része, köztük néhány vers, számos be­számoló és vallomás, még egészen új keletű, mintha vakáció lenne csupán a hosszú távollét , s a hangnem is valamiféle diákos kötelességtudásról tanúskodik. Idestova három évtizede, hogy a rektor úrék elköltöz­tek a faluból, de az idősebb nemzedék még most is ta­nító néninek szólítja Péterffy nénit, s hozzá fordul ta­nácsért. „Kedves tanító néni, tudassa mielőbb, hogyan lehetne valamiféle gazdasági vagy más mesteriskolába beíratni a fiunkat?“ — ilyeneket kérdezgetnek Péterffy nénitől, s ha egyéb tudatnivaló nem akad, hát neve napja alkal­mából köszöntik fel egy-egy rigmusos levéllel. S most hadd idézzünk egy elbírálás végett hozzá jut­tatott verset is. Szerzője Bodorné Rigó Lídia, a falu köz­kedvelt versfaragó asszonya, aki így köszönti fel az új­szülött unokát: Elnézem, kertünkben friss virág nyílik öreg almafán ... Ilyen az élet is, kis unokám, öreg törzs hajlik a sír felé, De ifjú ágam­ virág tör elé.“ Íme, egy szakasz a sok közül, amely meg-megújuló népköltészetünkről tanúskodik. S hogy ez így van, ab­ban már Péterffy néni nemrégiben érdemes tanítói cím­mel kitüntetett Emília lányának is része van. Igen, ők, a tanítók azok, akik felrajzolják az első betűket, akik sokszor láthatatlanul is felügyelnek a meg-megbot­­ló kezekre, akik, mint Péterffy Emília is, már az első elemi osztályokban költészetet, alkotóerőt plántálhat­nak a gyermekek lelkébe. Az öreg törzs, az almásiak szeretett rektora még csak csemeteültetéssel, méhésztanfolyammal toborozta közös munkára tanítványait; a termékeny ág, a lánya már ta­nítókat nevel a győztes jelennek. BALÁZS PÉTER Tanító­ élet

Next