Utunk, 1964 (19. évfolyam, 1-52. szám)
1964-01-03 / 1. szám
an UTUNKO Faluról jött a városba, július elején, verőfényes reggel. Lassan kaptatott fel a lépcsőn, egyik kezében batyut szorongatott, a másikkal a korlátot fogta, és megállt szomszédunk ajtaja előtt. Igénytelen, vékony lányka, agyonmosott kartonruhában. Sima haja hosszú, kemény varkocsba fonva himbálózott a hátán. Megint egy falusi rokon — gondoltam — a kifogyhatatlan tartalékból. Mert olyan a falu, mint ama bibliai korsó, amiből sohasem fogyott ki az olaj. Nem irigylem Balázsnét, hetenként érkeznek a rokonai, télen és tavasszal párosával, ősszel pedig, mikor elmúlt a nagy dologidő, családosan. Jön a nagymama, a fiatalasszony és az unokák, és számos átalvető. Szerényen belépnek, háromszor bocsánatot kérnek az alkalmatlankodásért, és az asztalra letesznek három ajándéktojást. Rögtön utána panaszkodni kezdenek. És mindig rosszkor érkeznek, a nagytakarítás kellős közepébe vagy mosás-vasaláskor, amikor a háziaszszony „gyomorideget“ kap a vendégektől. A sápadt arcú lány tétován állt a küszöbön. Elfelejtett bocsánatot kérni. Balázsné balsejtelmekkel tessékelte befelé. Hirtelen átgondolta, kije, mije is neki ez a túl nagy szemű lány, no persze, a boldogult anyja féltestvérének az unokája, már emlékszik rá, szerencsétlen famíliából való, odahaza beszélni sem szeretnek róla. — Mi baj, Erzsiké? — kérdezte hűvösen, és azonnal elhatározta, hogy ő pedig effajta ügyekbe nem avatkozik. A lány leereszkedett egy szék sarkára. — Gyalog jöttem — mondta. — Harmincnyolc kilométert? — Annyit. Balázsné hirtelen egy pohár tejet és kenyeret tolt eléje. Itt van, ez a vége — gondolta—, ha egy lányt ostobán nevelnek. Végigvizslatta a vendége arcát, alakját, és fellélegzett. Mégsem, nincs a nézésében az a bizonyos valami, amin mindjárt megismerszik, nem tudja ez még — legyintett a lelki kezével —, amit sok asszony tud, s mégis mindenik azt hiszi, egyedül ő tudja. Csak konokság van ennek a szelíd kék szemében. — S aztán mér gyalogoltál annyit? — Édesanyámék miatt, így kezdődött. Nyár elején. De valójában sokkal, sokkal előbb. Minden igazi történet a messzi múltban kezdődik, és sohasem ér véget... Délelőtt Balázsné átjött hozzám, kezét összekulcsolta a gyomra fölött, és elereszkedett hangon azt kérdezte: — Mit tudjunk mi csinálni ezzel a lánnyal? A kérdés önmagában, továbbiaktól függetlenül, megtisztelő volt. A fejedelmi többes, éreztem, ez esetben tartalmat takar. És nincsen jobb érzés, mintha valaki nemcsak bizalmába fogad, de számít is a segítségünkre. — Szegényke, megszökött hazulról, otthagyta az égész pereputtyát. Higgye meg, némelyik gyermek nagyon szerencsétlen ... Ha elgondolom, milyen ügyes ember volt az apja. Első legény a faluban. Ne értsen félre, nem vagyoni helyzete, csak legényvirtus dolgában. Micsoda énekes, táncos, lakodalmakon úgy verselt, hogy dőltünk el a kacagástól, színházazni jobban tudott, mint a városi színészek. S mi lett belőle ... Mivé tette az a bolond, féltékeny felesége! Mély sóhaj következett, a féltékenység betegségében szenvedők közös sajnálata és elítélése. — Képzelje, hogy eltérítse a mulatságtól, s talán más nőktől is, ki tudja, telegyúrta a fejét bibliával. Éjjel-nappal a bűneivel traktálta, a próféták szájával átkozta, úgy beültette a lelkét félelemmel, mint a kertet palántákkal, és naponta meglocsolta a pokol kínjaival. Csoda-e, ha szegény ura teljesen porrá ment. Sose volt valami híres erős ember, de az ilyen asszony még a sziklát is szétmállasztja. Nem mer az már se táncolni, se verset mondani, még ha egyedül marad se mer énekelni. Már itt, e világon drágán megfizetett a bűneiért. — Nincs veszélyesebb — eregettem én is közbe valami kis bölcsességet —, mint a női önérzetében megsértett asszony. Mert vagy összeomlik, és akkor a szótlan szenvedésével, a mártíriumával öl, vagy akkora erőt merít a fájdalmából, hogy nem egy gyönge férfit, de a földet kifordítja a sarkaiból. A két lehetőség közül nehéz választani, különösen utólag, ajánlatosabb előre meggondolni. — Megszületett Erzsiké, már kicsi korában ügyes, okos leányka volt, csak nem elég engedelmes. Istenem, mennyi verést kapott, hogy buzgóbban imádkozzék! Nem számított, hogy jól tanul, hogy az esze, különösen a számtant, kitűnően fogta, a hetedik után az anyja nem engedte tovább tanulni. A kollektívbe nem mehetett dolgozni, mert azok „szeplősök“, a városiak még „szeplősebbek“, s a fiatalok a „legszeplősebbek“. A lábát nem tehette ki a házból, könyveket nem olvashatott, mert a biblián kívül „szennyes“ minden betű. Gondoljon csak végig egy ilyen életet, és tegye hozzá, hogy most férjhez akarta adni egy fonnyadt prédikátorhoz. Ezt a tizenhét éves lányt egy mégegyszer olyan idős emberhez. És mondja meg, hogy ki az igazi bűnös? Balázsné fuldokolt az indulattól. Különben is hajlamos a tikkadozásra, most a mérhetetlen szülői önkény egészen elvette a szavát. Jó időbe telt, amíg magához tért, és folytatni tudta. — De Erzsike nem hagyta magát. Fellázadt így, ahogy mondom: fellázadt! Ez a vézna gyermek, mert még az, szembe mert szállni a szüleivel. És milyen okosan. Vasárnap este felvette az ünneplőjét, és kiszökött a házból, egyenesen a kultúrba, színelőadásra. Nagy csuda volt, a fiatalok körülvették, a kollektivisták biztatták, többé haza se ment, a rokonaihoz menekült, s másnap, mikor a kis holmijáért indult, a fél falu kísérte. Megálltak a ház előtt és vártak. Most mi lesz? Egy ujjal sem mertek hozzányúlni. Az anyja sápítozott, „inkább holtan lássalak“, kihányta a pár darab fehérneműjét a szekrényből, „menj világgá, takarodj, te álnok!“ és Erzsike szépen megfogadta az anyja szavát, gyalog nekivágott az országútnak. — Balázsné fújt egyet. — Most itt van. Mit csináljunk vele? Nem mi ővele, ő önmagával mit csináljon? Így helyes a kérdés, mert Erzsébet nem olyan lány, akinek a sorsáról nélküle dönteni lehet. Alakja törékeny, mozdulatai szögletesek, már a köszönésén, a bizonytalan kéznyújtásán meglátszik, hogy nem szokott hozzá az emberek társaságához. És restelli is az ügyetlenségét, zavartan morzsolgatja vékony ujjait, s néha öregasszonyos mozdulattal megtörüli a szája sarkát. De a szemében nincsen félelem, így nézhetett, ilyen konok pillantással az anyja annak idején a mulatós apjára, lehet, hogy az ő szeme közepén ugyanilyen fekete fények villóztak. Hiába vallattuk, nem akart beszélni. A szüleiről semmiképpen sem. Idegen előtt hogy is teregethetné ki a fájdalmát, hogy is szégyeníthetné meg a hozzá közel állókat. Ült a szék sarkán, lehajtott fejjel, szótlanul. Dél felé, mintha megunta volna a sok kérdezősködést, durcás hangon enynyit mondott: — Az én szüleim, ha tetszik, ha nem. Azt hittem, ezzel vége is a beszélgetésnek, de Erzsébetből hirtelen szaggatott sóhaj tört fel, és sírva ráborult az asztalra. — Szeretem is őket hüppögte, mint egy gyermek —, csak nem akarok ... én nem akarok hívő lenni... úgy akarok élni, mint más fiatal. Bámulatos biztonsággal tudta, hogyan él manapság „más fiatal“. Pedig három éve, mióta az iskolát elhagyta, még az utcára is alig járt ki, hajszálereken, léggyökereken át szívta magába a külvilág eseményeit. Házuk előtt elsétáló egy-egy barátnő titkos pillantása, kerítés fölött váltott néhány szó elég volt ahhoz, hogy ő a magány óráiban öszszerakosgassa belőlük a falu életének eseményeit. Először akkor nézett nyíltan a szemembe, mikor bejelentette, hogy iskolába megy. Mindegy volt, hova, melyik iskolába, még nem pályát választott, egyelőre a tanulást választotta jövőjének. Világtól elzárt életében úgy felgyűlt benne a tudásvágy, mint egy belülről örökké táplált, de lefolyás nélküli medencében a víz. Izgatta minden ismeret, nyugtalanul keresgélt a könyveink között, bámulta a képeslapokat, és néha olyan ábrándos vággyal beszélt a tanulásról, mint az elmulasztott első szerelemről, amit meg kell újra találnia. Egy reggel nekivágott a városnak. Duzzadó reményekkel, naiv bizalommal. Szentül hitte, hogy mindenütt, mindenki, akinek elmondja a történetét, azonnal megérti, hogy neki tanulnia kell. Akadályok nem álltak az útjában, töretlenül hitt az emberekben és önmagában. Az első szakmai iskolában kiderült, hogy „öreg“, sajnos, három hónappal túllépte a felvételhez megkívánt korhatárt. Megkésett a lázadással, ő három hónapot, a szülei három évet késtek. Egy másik iskolában nem volt hely a bennlakásban, s akadt még jó néhány olyan akadály, ami Erzsébet szája körül elhalványította a bizakodó mosolyt. Utcánkban többen észrevették, hogy a leánykával valami nincs rendjén. Mintha soványodott volna — mondták a szomszédok, és ez roppant rosszul esett Balázsnénak, mert az ő kosztján még senki sem fogyott le. Nemcsak a kilós, annál sokkal több, az önbizalma forgott veszélyben. Ki mondta ki először: „ezzel a lánnyal kicsit törődni kellene“? — nem tudom, valahogy úgy történt, hogy spontán és egyidőben több helyt is törődni kezdtek vele. Minden szervezés vagy előzetes megegyezés nélkül, kollektíven örökbe fogadtuk. Mire észrevettük, közös felelősségünk lett Erzsébet jövője. Hogy hányan egyengették az útját? Iskolák után kik érdeklődtek, levelet, üzenetet, telefonhívást kik továbbítottak? Ügyünk szerény természete tiltja elbeszélnem. A főszerep azonban, kétségtelenül, Erzsébeté maradt: a munka, a tanulás, a kitartás az ő feladata volt... Iskolát még nem találtunk a számára, de ő lázas buzgalommal tanult. Egész nyáron át. Otthon a falujában, mert ott is akadtak segítőtársak, az emberek mindenütt örülnek, ha önzetlenül szerethetnek. Egy kedves, régi tanárnője készítette elő a felvételire, ő lett táguló horizontú utcánk első, önkéntes és tiszteletbeli kültagja. Azután növekedett a tábor, ajánlólevelet adott a falusi néptanács, „beszállt“ a kollektív gazdaság, egy egész falu figyelte, képes-e kitörni a családi maradiság, a sötétség gyűrűjéből. A felvételi vizsgák ideje közeledett, de még mindig nem tudtuk, melyik iskolában találjuk meg a helyét. Gyorsan összeadtunk ötven lejt, utazzék a kislány más városba, ha itt nem sikerült, majd sikerül máshol, tág az ország, elég iskolája van, és ne hagyja magát, ne engedje, hogy elküldjék, beszéljen a tanárokkal, az igazgatóval, kérje udvariasan, ha kell dühösen, hogy hallgassák végig, az utolsó szóig, tartson ki, csökönyösen, ne tágítson, ha ég-föld összedől, akkor sem. Ilyen instrukciók után, Erzsébet nem merte bevallani, még sohasem ült vonaton. Nagyon szégyellte a tudatlanságát. Kiment az állomásra, ide-oda botorkált a sínek között, óriás mozdonyok árnyékában, s ha egy vasutas galléron nem tagadja, ki tudja, mi történt volna vele. így csak annyi történt, hogy lekéste a vonatot. De nem fordult vissza. Nem babonából —eget ostromló, haragos elszántságból. Déltől estig a peronon sétálgatott, várta a következő szerelvényt. Éjfél lett, mire rendeltetési helyére megérkezett. Idegen városba. Találomra elindult egy ismeretlen utcán, a fények irányába, mindig a fény után, és nagy sokára elérkezett az iskolához. De a kapuja zárva volt, sehol egy teremtett lélek. Messziről hozott, öröklött bátyúját vékony ujjai közé szorította, és felnézett a templom égbe nyúló tornyára. Lassan körüljárta a komor, fekete tömböt. Egyszer... még egyszer ... harmadszor. Figyelte a harang kongását, számolta ércesen és bársonyosan zengő ütéseit és a saját szívverését. Mintha a két hang, az éjszaka csöndjében, feleselt volna egymással. Azután megfordult, és visszatapogatott az állomásra. A zsúfolt váróteremben hátát a falnak vetette, zsebéből szilvát majszolt, és várta a hajnali Utolsó percben érkezett Másnap kezdődtek a felvételi vizsgák. Az igazgatónak öntötte ki a szívét, és másnap levizsgázott. Kitűnően. Ilyen lány a mi Erzsikénk. Száz viszontagság után, sok, szomorú teherrel a vállán — ember lesz belőle. Nem féltjük, utcánk bízik benne, s ebben a bizalomban szépen növekedünk, ő is, mi is. Másodszor nem egyedül ment az állomásra. Váratlanul megérkezett az apja, és kikísérte a vonathoz. Az úton tréfálkozott, már régen, nagyon régen nem látta ilyen jókedvűnek a lánya. De az utolsó pillanatban, búcsúzkodás közben, elhomályosult a pillantása, mondott is valamit, dadogó félszavakat, olyan halkan, hogy Erzsébet meg sem értette. És nem is kérdezett semmit. Megcsókolta a hajlott hátú embert, és a vonatablakból hosszan integetett fehér zsebkendőjével. El ne felejtsem: a haját rövidre, divatosra vágattuk, a szoknyájából felhajtottunk három centit, s mióta a nagy szeme nem szikrázik, hanem szépen, egyenletesen fényes, olyan lány lett belőle, hogy aki ránéz, bizonyosan nem egy fonnyadt prédikátort gondol melléje. Mert igazi bűnt senki sem szeret a lelkére venni. LÁTÓ ANNA Történetek egy tetkóból SURÁNY ERZSÉBET rajzai Vasco — Maciste — Metello I három olasz férfinév, Pratolini három ■ ’ hősének a neve. Az első, kivel a Beszélgetés öcsémmel sima lapjain ismerkedhetünk meg, maga az író. A másodikat már bonyolultabb írásmű, a Szegény szerelmesek krónikája mutatja be. A harmadik pedig, kiben az író életérzése egybeforr osztálya életével, regényeimnek lépett elő. Vasco, Maciste, Metello... Vajon mit mond ez a három dallamos név — különkülön és közösen — Vasco Pratoliniról és az olasz népről? ti»»»«#»— ezt könnyű kitalálni! — elbe- abe szélésben kitárulkozó poéta, lírikus. Halott öccsével beszélget, s hangja megőrzi az alkalomhoz illő szordinót, még a Nagyfejűt (azaz Mussolinit) megcélzó gúnyolódása sem lépi át a szelíd irónia határát. De mialatt öccsét szólítgatja, ez a költő önmagát vallatja. Vallomása, ha úgy tetszik, dátum- és adatszerűen pontos: megtudjuk belőle, hogy Dante városában született, korán elárvult, Gorkij ,,egyetemeit“ végezte, majd újságírással kezdte, ma ötvenesztendős. De jobban járunk, ha Vasco szavaiból életrajz helyett korrajzot betűzünk ki: megszólal akkor a bárói villa néma csöndje, ahol csenevész emberpalántává serdült-satnyult a felidézett öcskös; bírálóvá sűrűsödik a római kórház fülledt levegője, ahol pontos diagnózis meg ésszerű kezelés nélkül múlik ki egy életet sóvárgó fiatal élet. A legtudnivalóbb tudnivalókat azonban Vasco gondolatai árulják el: azok a homályos sejtések és finom megfigyelések, melyek eleinte alig válnak ki a meghökkentő külső hatások káoszából, de lassan egy életre szóló szilárd meggyőződéssé, egy életműre jellemző alapeszmékké rendeződnek. Ilyen, egyebek közt, az árvaság és korai nyomor élménye. A szüntelen összehasonlítás, szembeállítás meg állásfoglalás parancsoló szükségessége. Vagy a külvárosban megízlelt szerelem keserű édessége. Hogy is mondja Vasco? „A szegényeké az igazi szerelem. Egy férfinak és egy nőnek, ha szegények és összeházasodnak, tudniuk kell lelkükben eggyé válni, hogy ellenálljanak és bátorítsák egymást... De a szegények szerelme a legtörékenyebb. A lelkek mozaikdarabkái vagy tökéletesen egymáshoz illeszkednek, vagy minden összetörik és széthullik, és a szerelem durvasággá, kétségbeeséssé, gyűlöletté, sőt tragédiává keseredik. A szegény ember, mindent elkövethet, amire szegénysége ösztönzi, mégis mindig megtalálja az erőt, hogy újra felküzdje magát. De nem tévedhet párja megválasztásában ...“ Az ehhez hasonló elmélkedések különösen akkor hatnak revelációként, ha a másik két könyv után vesszük elő újból a Beszélgetést. Rájövünk ugyanis, hogy Pratolini egész ars poeticája benne van Vascónak az becséhez intézett szavaiban; a regényíró Vasco jóformán csak kibővítette, jellemekbe-helyzetekbe öntötte, epikusan ábrázolta mindazt, amit lírai vallomásában Ferrucciónak mint útjelző életélményt már nagyon szépen és nagyon egyszerűen elmondott. S Ferruccio? Túl az életrajzi hitelességen, a halott testvér arca — úgy hiszszük — Pratolini másik arca, afféle alterego, mely magában foglalja a gazdagok világáról közvetve szerzett döntő tapasztalatokat. Ferrucciót üvegbúra, melegágy sorvasztotta életképtelenné; egészséges, sportoló fiúnak látszott, de mihelyt megszűnt a jólét, a lét is megszűnt számára. Vascót, ellenkezőleg, nyomor és nélkülözés edzette valóban egészséges, életerős emberré; sokat szenvedett, még többet küszködött világéletében, de mihelyt tollat vehetett a kezébe, megsokszorozódott az ereje: nagyon hamar, szinte az első ujjgyakorlatoktól kezdődően a „szegény szerelmesek“ pártjára állt művészetével ... Műtcio arcát, alakulat bonyolultabb, ne- Mdulo IC hezen áttekinthető regénykompozícióból kell kihámoznunk; második, nagy sikerű könyvében Pratolini nemcsak egy-két központi hőst, hanem egy egész társadalmat, s nem egy szimpla élettörténetet, hanem egy izgalmas történelmi pillanatot akart bemutatni. Via del Corno — a fasizmus uralomra jutása idején: ez, lényegében, a Szegény szerelmesek krónikája. A firenzei utca? — Első látszatra tipikusan neorealista képződmény: megtalálni benne a piszkos kocsmát, olcsó örömházat, a foltozóvargát, patkolókovácsot, a mérésnél csaló szenest, az ágyhoz kötött gazdag Nagyságát, a fülsiketítő lármát nappal és a neszező csöndet éjjel — mikor carabiniere füttyenti ablakhoz a megfigyelés alatt álló gyanús „egyéneket“. És a neorealista miliőhöz — neorealista események: durva szavak, pletykák röpködnek a nyitott ajtajú nyomortanyák között; szegény leányt ejt meg a kéjsóvár szenes, de tulajdon fia szarvazza fel nemsokára; haraggal megy férjhez a Signora ápolónője (akár hajdan Szapphó egyik tanítványa), s Gesuinát, aki helyébe kerül, furcsa-gyöngéden kezdi „betanítani“ a beteg boszorka: „ismeretlen tettesek“ verik félholtra a sarki fűszerest, lámpionos ünnepségre vonul ki az utca aprajanagyja. Aztán, egyszerre, fegyverropogás veri fel az éjszakai csöndet: Firenze utcáin feketeingesek rendeznek hajtóvadászatot a „vörösek" ellen, mintha trecentói guelfek rontanának ghibellin polgártársaikra. Maciste motorkerékpáron száguld az éjszakában, értesíti a kiszemelt áldozatokat. És az atlétatermetű patkolókovács percek alatt kirántja Pratolini könyvét a neorealista eszmekörből: nem kiúttalan többé a nyomorexponálás, kommunisták néznek szembe a Nagyfejű bandáival. Maciste!... Pratolini hangja rapszodoszivá forrósodik, mikor a hőséről beszél. A fizikai erő már a nevében ott lüktet — Firenze népe Herkulest hívja Macisténak. Ez a Maciste azonban — pörölyével egy ütemben — az eszét is jól forgatja: Mariónak egyszerű számtani művelettel bizonyítja be, hogy a fasiszta álforradalmi handabanda népszerűtlen a munkások között; Ugót különösebb agitálás nélkül, néhány keresetlen szóval tettel nyeri meg az igaz ügynek. Harcos embersége olyan megejtő, hogy arc- és jellemvonásait rögzítve önként csap át megint lírába az írói ragaszkodás: „Te, Maciste, bosszúálló Sámson vagy, életmentő őrangyal vagy, kommunista vagy, akire felelősségteljes feladatot bízott a párt. De azért te is csakember vagy, Maciste! Húsból és vérből gyúrt ember két szemmel, orral, harminckét foggal, a karodra tetovált balerinával. Széles melledet bozontos szőr borítja, erdeje alatt hatalmas szív dobog. És a párt megdorgál majd, Maciste, amiért a szívedre hallgattál...!“ Maciste ugyanis egy szabadkőműves képviselőért viszi vásárra a bőrét, vállalja a halált elvbarátoknak hitt ellenségekért, akik Rómában rég lepaktáltak már az újnak álcázott régi renddel. Kétélű dicséret, elmarasztaló heroizálás eredménye tehát Maciste alakja, hű fia osztályának, de jellemtükre korának is. A húszas évek eleje bonyolult fejezete az olasz munkásmozgalom történetének. A proletariátus még alig alakította meg Kommunista Pártját, a burzsoázia offenzívája sok munkást talált készületlenül vagy félig felkészülve. Az úgynevezett arditi del popolo (a nép vakmerő fiai), kikből a párt legjobb