Utunk, 1964 (19. évfolyam, 1-52. szám)

1964-01-03 / 1. szám

an UTUNKO Faluról jött a városba, július elején, verőfényes reggel. Lassan kaptatott fel a lépcsőn, egyik kezében ba­tyut szorongatott, a másikkal a korlátot fogta, és megállt szomszédunk ajtaja előtt. Igénytelen, vékony lányka, agyonmosott kartonruhában. Sima haja hosszú, kemény varkocsba fonva himbálózott a hátán. Megint egy falusi rokon — gondoltam — a kifogyhatatlan tartalékból. Mert olyan a fa­lu, mint ama bibliai korsó, amiből sohasem fogyott ki az olaj. Nem irigylem Balázs­­nét, hetenként érkeznek a ro­konai, télen és tavasszal pá­rosával, ősszel pedig, mikor el­múlt a nagy dologidő, csalá­dosan. Jön a nagymama, a fiatalasszony és az unokák, és számos átalvető. Szerényen belépnek, háromszor bocsána­tot kérnek az alkalmatlanko­dásért, és az asztalra letesz­nek három ajándéktojást. Rögtön utána panaszkodni kezdenek. És mindig rosszkor érkeznek, a nagytakarítás kel­lős közepébe vagy mosás-va­saláskor, amikor a háziasz­­szony „gyomorideget“ kap a vendégektől. A sápadt arcú lány tétován állt a küszöbön. Elfelejtett bocsánatot kérni. Balázsné balsejtelmekkel tessékelte be­felé. Hirtelen átgondolta, kije, mije is neki ez a túl nagy szemű lány, no persze, a bol­dogult anyja féltestvérének az unokája, már emlékszik rá, szerencsétlen famíliából való, odahaza beszélni sem szeret­nek róla. — Mi baj, Erzsiké? — kér­dezte hűvösen, és azonnal el­határozta, hogy ő pedig effaj­ta ügyekbe nem avatkozik. A lány leereszkedett egy szék sarkára. — Gyalog jöt­tem — mondta. — Harmincnyolc kilométert? — Annyit. Balázsné hirtelen egy pohár tejet és kenyeret tolt eléje. Itt van, ez a vége — gon­dolta—, ha egy lányt ostobán nevelnek. Végigvizslatta a vendége arcát, alakját, és fel­­lélegzett. Mégsem, nincs a nézésében az a bizonyos vala­mi, amin mindjárt megismer­­­szik, nem tudja ez még — legyintett a lelki kezével —,­ amit sok asszony tud, s mégis mindenik azt hiszi, egyedül ő tudja. Csak konokság van en­nek a szelíd kék szemében. — S aztán mér gyalogoltál annyit? — Édesanyámék miatt, így kezdődött. Nyár elején. De valójában sokkal, sokkal előbb. Minden igazi történet a messzi múltban kezdődik, és sohasem ér véget... Délelőtt Balázsné átjött hozzám, kezét összekulcsolta a gyomra fölött, és elereszke­dett hangon azt kérdezte: — Mit tudjunk mi csinálni ezzel a lánnyal? A kérdés önmagában, to­vábbiaktól függetlenül, meg­tisztelő volt. A fejedelmi töb­bes, éreztem, ez esetben tar­talmat takar. És nincsen jobb érzés, mintha va­laki nemcsak bi­zalmába fogad, de számít is a se­gítségünkre. — Szegényke, megszökött ha­zulról, otthagy­ta az égész pe­reputtyát. Higgye meg, né­melyik gyermek nagyon sze­rencsétlen ... Ha elgondolom, milyen ügyes ember volt az apja. Első legény a faluban. Ne értsen félre, nem vagyoni helyzete, csak legényvirtus dolgában. Micsoda énekes, táncos, lakodalmakon úgy ver­selt, hogy dőltünk el a ka­cagástól, színházazni jobban tudott, mint a városi színé­szek. S mi lett belőle ... Mivé tette az a bolond, féltékeny felesége! Mély sóhaj következett, a féltékenység betegségében szenvedők közös sajnálata és elítélése. — Képzelje, hogy eltérítse a mulatságtól, s talán más nőktől is, ki tudja, telegyúrta a fejét bibliával. Éjjel-nap­pal a bűneivel traktálta, a próféták szájával átkozta, úgy beültette a lelkét félelemmel, mint a kertet palántákkal, és naponta meglocsolta a pokol kínjaival. Csoda-e, ha szegény ura teljesen porrá ment. So­se volt valami híres erős em­ber, de az ilyen asszony még a sziklát is szétmállasztja. Nem mer az már se táncolni, se verset mondani, még ha egyedül marad se mer énekel­ni. Már itt, e világon drágán megfizetett a bűneiért. — Nincs veszélyesebb — eregettem én is közbe valami kis bölcsességet —, mint a női önérzetében megsértett asszony. Mert vagy­ összeom­lik, és akkor a szótlan szen­vedésével, a mártíriumával öl, vagy akkora erőt merít a fáj­dalmából, hogy nem egy gyön­ge férfit, de a földet kifor­dítja a sarkaiból. A két le­hetőség közül nehéz választa­ni, különösen utólag, ajánla­tosabb előre meggondolni. — Megszületett Erzsiké, már kicsi korában ügyes, okos leányka volt, csak nem elég engedelmes. Istenem, mennyi verést kapott, hogy buzgóbban imádkozzék! Nem számított, hogy jól tanul, hogy az esze, különösen a számtant, kitű­nően fogta, a hetedik után az anyja nem engedte tovább tanulni. A kollektívbe nem mehetett dolgozni, mert azok „szeplősök“, a városiak még „szeplősebbek“, s a fiatalok a „legszeplősebbek“. A lábát nem tehette ki a házból, köny­veket nem olvashatott, mert a biblián kívül „szennyes“ minden betű. Gondoljon csak végig egy ilyen életet, és te­gye hozzá, hogy most férjhez akarta adni egy fonnyadt pré­dikátorhoz. Ezt a tizenhét éves lányt egy mégegyszer olyan idős emberhez. És mond­ja meg, hogy ki az igazi bű­nös? Balázsné fuldokolt az indu­lattól. Különben is hajlamos a tikkadozásra, most a mér­hetetlen szülői önkény egé­szen elvette a szavát. Jó idő­be telt, amíg magához tért, és folytatni tudta. — De Erzsike nem hagyta magát. Fellázadt­ így, ahogy mondom: fellázadt! Ez a véz­na gyermek, mert még az, szembe mert szállni a szülei­vel. És milyen okosan. Vasár­nap este felvette az ünnep­lőjét, és kiszökött a házból, egyenesen a kultúrba, szín­előadásra. Nagy csuda volt, a fiatalok körülvették, a kol­lektivisták biztatták, többé haza se ment, a rokonaihoz menekült, s másnap, mikor a kis holmijáért indult, a fél falu kísérte. Megálltak a ház előtt és vártak. Most mi lesz? Egy ujjal sem mertek hozzá­nyúlni. Az anyja sápítozott, „inkább holtan lássalak“, ki­hányta a pár darab fehérne­műjét a szekrényből, „menj világgá, takarodj, te álnok!“ é­s Erzsike szépen megfogad­ta az anyja szavát, gyalog nekivágott az országútnak. — Balázsné fújt egyet. — Most itt van. Mit csináljunk vele? Nem mi ővele, ő önmagá­val mit csináljon? Így helyes a kérdés, mert Erzsébet nem olyan lány, akinek a sorsá­ról nélküle dönteni lehet. Alakja törékeny, mozdulatai szögletesek, már a köszöné­sén, a bizonytalan kéznyújtá­sán meglátszik, hogy nem szo­kott hozzá az emberek társa­ságához. És restell­i is az ügyetlenségét, zavartan mor­­zsolgatja vékony ujjait, s né­ha öregasszonyos mozdulattal megtörüli a szája sarkát. De a szemében nincsen félelem, így nézhetett, ilyen konok pil­lantással az anyja annak ide­jén a mulatós apjára, lehet, hogy az ő szeme közepén ugyanilyen fekete fények vil­lóztak. Hiába vallattuk, nem akart beszélni. A szüleiről semmi­képpen sem. Idegen előtt hogy is teregethetné ki a fájdalmát, hogy is szégyeníthetné meg a hozzá közel állókat. Ült a szék sarkán, lehajtott fejjel, szótlanul. Dél felé, mintha megunta volna a sok kérde­­zősködést, durcás hangon eny­­nyit mondott: — Az én szüleim, ha tet­szik, ha nem. Azt hittem, ezzel vége is a beszélgetésnek, de Erzsébet­ből hirtelen szaggatott sóhaj tört fel, és sírva ráborult az asztalra. — Szeretem is őket hüppögte, mint egy gyer­mek —, csak nem akarok ... én nem akarok hívő lenni... úgy akarok élni, mint más fiatal. Bámulatos biztonsággal tud­ta, hogyan él manapság „más fiatal“. Pedig három éve, mióta az iskolát elhagyta, még az utcára is alig járt ki, haj­szálereken, léggyökereken át szívta magába a külvilág ese­ményeit. Házuk előtt elsétáló egy-egy barátnő titkos pillan­tása, kerítés fölött váltott né­hány szó elég volt ahhoz, hogy ő a magány óráiban ösz­­szerakosgassa belőlük a falu életének eseményeit. Először akkor nézett nyíl­tan a szemembe, mikor beje­lentette, hogy iskolába megy. Mindegy volt, hova, melyik is­kolába, még nem pályát vá­lasztott, egyelőre a tanulást választotta jövőjének. Világtól elzárt életében úgy felgyűlt benne a tudásvágy, mint egy belülről örökké táplált, de le­folyás nélküli medencében a víz. Izgatta minden ismeret, nyugtalanul keresgélt a köny­veink között, bámulta a ké­peslapokat, és néha olyan áb­rándos vággyal beszélt a ta­nulásról, mint az elmulasztott első szerelemről, amit meg kell újra találnia. Egy reggel nekivágott a vá­rosnak. Duzzadó reményekkel, naiv bizalommal. Szentül hit­te, hogy mindenütt, minden­ki, akinek elmondja a törté­netét, azonnal megérti, hogy neki tanulnia kell. Akadályok nem álltak az útjában, tö­retlenül hitt az emberekben és önmagában. Az első szakmai iskolában kiderült, hogy „öreg“, sajnos, három hónappal túllépte a felvételhez megkívánt korha­tárt. Megkésett a lázadással, ő három hónapot, a szülei három évet késtek. Egy másik iskolában nem volt hely a bennlakásban, s akadt még jó néhány olyan akadály, ami Erzsébet szája körül elhalvá­nyította a bizakodó mosolyt. Utcánkban többen észrevet­ték, hogy a leánykával vala­mi nincs rendjén. Mintha so­­ványodott volna — mondták a szomszédok, és ez roppant rosszul esett Balázsnénak, mert az ő kosztján még senki sem fogyott le. Nemcsak a kilós, annál sokkal több, az ön­bizalma forgott veszélyben. Ki mondta ki először: „ezzel a lánnyal kicsit törődni kelle­ne“? — nem tu­dom, valahogy úgy történt, hogy spontán és egy­­időben több helyt is törődni kezd­tek vele. Minden szervezés vagy előzetes megegye­zés nélkül, kollektíven örök­be fogadtuk. Mire észrevettük, közös felelősségünk lett Erzsé­bet jövője. Hogy hányan egyengették az útját? Is­kolák után kik érdeklődtek, levelet, üzenetet, telefonhívást kik továbbítottak? Ügyünk szerény természete tiltja el­beszélnem. A főszerep azon­ban, kétségtelenül, Erzsébeté maradt: a munka, a tanulás, a kitartás az ő feladata volt... Iskolát még nem találtunk a számára, de ő lázas buzga­lommal tanult. Egész nyá­ron át. Otthon a falujában, mert ott is akadtak segítőtár­sak, az emberek mindenütt örülnek, ha önzetlenül szeret­hetnek. Egy kedves, régi ta­nárnője készítette elő a felvé­telire, ő lett táguló horizon­tú utcánk első, önkéntes és tiszteletbeli kültagja. Azután növekedett a tábor, ajánlóle­velet adott a falusi néptanács, „beszállt“ a kollektív gazda­ság, egy egész falu figyelte, képes-e kitörni a családi ma­radiság, a sötétség gyűrűjéből. A felvételi vizsgák ideje kö­zeledett, de még mindig nem tudtuk, melyik iskolában ta­láljuk meg a helyét. Gyorsan összeadtunk ötven lejt, utazzék a kislány más városba, ha itt nem sikerült, majd sikerül máshol, tág az ország, elég iskolája van, és ne hagyja magát, ne enged­je, hogy elküldjék, beszéljen a tanárokkal, az igazgatóval, kérje udvariasan, ha kell dü­hösen, hogy hallgassák végig, az utolsó szóig, tartson ki, csökönyösen, ne tágítson, ha ég-föld összedől, akkor sem. Ilyen instrukciók után, Er­zsébet nem merte bevallani, még sohasem ült vonaton. Nagyon szégyellte a tudatlan­ságát. Kiment az állomásra, ide-oda botorkált a sínek kö­zött, óriás mozdonyok árnyé­kában, s ha egy vasutas gal­léron nem tagadja, ki tudja, mi történt volna vele. így csak annyi történt, hogy le­késte a vonatot. De nem for­dult vissza. Nem babonából —­eget ostromló, haragos el­szántságból. Déltől estig a pe­ronon sétálgatott, várta a kö­vetkező szerelvényt. Éjfél lett, mire rendeltetési helyére meg­érkezett. Idegen városba. Ta­lálomra elindult egy ismeret­len utcán, a fények irányába, mindig a fény után, és nagy sokára elérkezett az iskolához. De a kapuja zárva volt, se­hol egy teremtett lélek. Mes­­­sziről hozott, öröklött bátyú­ját vékony ujjai közé szorí­totta, és felnézett a templom égbe nyúló tornyára. Lassan körüljárta a komor, fekete tömböt. Egyszer... még egy­szer ... harmadszor. Figyelte a harang kongását, számolta ércesen és bársonyosan zengő ütéseit és a saját szívverését. Mintha a két hang, az éj­szaka csöndjében, feleselt vol­na egymással. Azután meg­fordult, és visszatapogatott az állomásra. A zsúfolt váróte­remben hátát a falnak vetette, zsebéből szilvát majszolt, és várta a hajnali Utolsó percben érkezett Másnap kezdődtek a felvételi vizsgák. Az igazgatónak ön­tötte ki a szívét, és másnap levizsgázott. Kitűnően. Ilyen lány a mi Erzsi­kénk. Száz viszontagság után, sok, szomorú teherrel a vállán — ember lesz belőle. Nem félt­jük, utcánk bízik benne, s eb­ben a bizalomban szépen nö­vekedünk, ő is, mi is. Másodszor nem egyedül ment az állomásra. Váratlanul megérkezett az apja, és ki­­kísérte a vonathoz. Az úton tréfálkozott, már régen, na­gyon régen nem látta ilyen jókedvűnek a lánya. De az utolsó pillanatban, búcsúzko­dás közben, elhomályosult a pillantása, mondott is valamit, dadogó félszavakat, olyan halkan, hogy Erzsébet meg sem értette. És nem is kérde­zett semmit. Megcsókolta a hajlott hátú embert, és a vo­natablakból hosszan intege­tett fehér zsebkendőjével. El ne felejtsem: a haját rö­vidre, divatosra vágattuk, a szoknyájából felhajtottunk há­rom centit, s mióta a nagy sze­me nem szikrázik, hanem szé­pen, egyenletesen fényes, olyan lány lett belőle, hogy aki ránéz, bizonyosan nem egy fonnyadt prédikátort gon­dol melléje. Mert igazi bűnt senki sem szeret a lelkére venni. LÁTÓ ANNA Történetek egy te­tkóból SURÁNY ERZSÉBET rajzai Vasco — Maciste — Metello I h­­árom olasz férfinév, Pratolini három ■ ’ hősének a neve. Az első, kivel a Be­szélgetés öcsémmel sima lapjain ismerked­hetünk meg, maga az író. A másodikat már bonyolultabb írásmű, a Szegény szerelme­sek krónikája mutatja be. A harmadik pe­dig, kiben az író életérzése egybeforr osztá­lya életével, regényeimnek lépett elő. Vasco, Maciste, Metello... Vajon mit mond ez a három dallamos név — külön­­külön és közösen — Vasco Pratoliniról és az olasz népről? ti»»»«#»— ezt könnyű kitalálni! — elbe-­­ a­be szélésben kitárulkozó poéta, líri­kus. Halott öccsével beszélget, s hangja megőrzi az alkalomhoz illő szordinót, még a Nagyfejűt (azaz Mussolinit) megcélzó gú­nyolódása sem lépi át a szelíd irónia hatá­rát. De mialatt öccsét szólítgatja, ez a költő önmagát vallatja. Vallomása, ha úgy tetszik, dátum- és adatszerűen pontos: megtudjuk belőle, hogy Dante városában született, ko­rán elárvult, Gorkij ,,egyetemeit“ végezte, majd újságírással kezdte, ma ötveneszten­­dős. De jobban járunk, ha Vasco szavaiból életrajz helyett korrajzot betűzünk ki: meg­szólal akkor a bárói villa néma csöndje, ahol csenevész emberpalántává serdült-sat­­nyult a felidézett öcskös; bírálóvá sűrűsö­dik a római kórház fülledt levegője, ahol pontos diagnózis meg ésszerű kezelés nél­kül múlik ki egy életet sóvárgó fiatal élet. A legtudnivalóbb tudnivalókat azonban Vasco gondolatai árulják el: azok a ho­mályos sejtések és finom megfigyelések, melyek eleinte alig válnak ki a meghök­kentő külső hatások káoszából, de lassan egy életre szóló szilárd meggyőződéssé, egy életműre jellemző alapeszmékké rendeződ­nek. Ilyen, egyebek közt, az árvaság és ko­rai nyomor élménye. A szüntelen összeha­sonlítás, szembeállítás meg állásfoglalás pa­rancsoló szükségessége. Vagy a külvárosban megízlelt szerelem keserű édessége. Hogy is mondja Vasco? „A szegényeké az igazi szerelem. Egy férfinak és egy nőnek, ha szegények és összeházasodnak, tudniuk kell lelkükben eggyé válni, hogy ellenálljanak és bátorítsák egymást... De a szegények szerelme a legtörékenyebb. A lelkek mozaik­darabkái vagy tökéletesen egymáshoz il­leszkednek, vagy minden összetörik és szét­hullik, és a szerelem durvasággá, kétségbe­eséssé, gyűlöletté, sőt tragédiává keseredik. A szegény ember, mindent elkövethet, amire szegénysége ösztönzi, mégis mindig meg­találja az erőt, hogy újra felküzdje ma­gát. De nem tévedhet párja megválasztásá­ban ...“ Az ehhez hasonló elmélkedések különösen akkor hatnak revelációként, ha a másik két könyv után vesszük elő új­ból a Beszélgetést. Rájövünk ugyanis, hogy Pratolini egész ars poeticája benne van Vas­­cónak az becséhez intézett szavaiban; a re­gényíró Vasco jóformán csak kibővítette, jel­­lemekbe-helyzetekbe öntötte, epikusan áb­rázolta mindazt, amit lírai vallomásában Ferrucciónak mint útjelző életélményt már nagyon szépen és nagyon egyszerűen el­mondott. S Ferruccio? Túl az életrajzi hitelessé­gen, a halott testvér arca — úgy hisz­­szük — Pratolini másik arca, afféle altere­­go, mely magában foglalja a gazdagok vi­lágáról közvetve szerzett döntő tapasztala­tokat. Ferrucciót üvegbúra, melegágy sor­vasztotta életképtelenné; egészséges, sportoló fiúnak látszott, de mihelyt megszűnt a jólét, a lét is megszűnt számára. Vascót, ellen­kezőleg, nyomor és nélkülözés edzette va­lóban egészséges, életerős emberré; sokat szenvedett, még többet küszködött világéleté­ben, de mihelyt tollat vehetett a kezébe, megsokszorozódott az ereje: nagyon hamar, szinte az első ujjgyakorlatoktól kezdődően a „szegény szerelmesek“ pártjára állt mű­vészetével ... Mű­tcio arcát, alakulat bonyolultabb, ne- M­­dulo IC hezen áttekinthető regénykom­pozícióból kell kihámoznunk; második, nagy sikerű könyvében Pratolini nemcsak egy-két központi hőst, hanem egy egész társadalmat, s nem egy szimpla élettörténetet, hanem egy izgalmas történelmi pillanatot akart bemu­tatni. Via del Corno — a fasizmus uralomra jutása idején: ez, lényegében, a Szegény sze­relmesek krónikája. A firenzei utca? — Első látszatra tipikusan neorealista képződmény: megtalálni benne a piszkos kocsmát, olcsó örömházat, a foltozóvargát, patkolókovácsot, a mérésnél csaló szenest, az ágyhoz kötött gazdag Nagyságát, a fülsiketítő lármát nap­pal és a neszező csöndet éjjel — mikor ca­rabiniere füttyenti ablakhoz a megfigyelés alatt álló gyanús „egyéneket“. És a neorea­lista miliőhöz — neorealista események: durva szavak, pletykák röpködnek a nyitott ajtajú nyomortanyák között; szegény leányt ejt meg a kéjsóvár szenes, de tulajdon fia szarvazza fel nemsokára; haraggal megy férjhez a Signora ápolónője (akár hajdan Szapphó egyik tanítványa), s Gesuinát, aki helyébe kerül, furcsa-gyöngéden kezdi „be­tanítani“ a beteg boszorka: „ismeretlen tet­tesek“ verik félholtra a sarki fűszerest, lám­­pionos ünnepségre vonul ki az utca apraja­­nagyja. Aztán, egyszerre, fegyverropogás veri fel az éjszakai csöndet: Firenze utcáin feketein­­gesek rendeznek hajtóvadászatot a „vö­rösek" ellen, mintha trecentói guelfek ron­tanának ghibellin polgártársaikra. Maciste motorkerékpáron száguld az éjszakában, értesíti a kiszemelt áldozatokat. És az at­létatermetű patkolókovács percek alatt ki­rántja Pratolini könyvét a neorealista esz­mekörből: nem kiúttalan többé a nyomor­exponálás, kommunisták néznek szembe a Nagyfejű bandáival. Maciste!... Pratolini hangja rapszodoszivá forrósodik, mikor a hőséről beszél. A fizikai erő már a nevében ott lüktet — Firenze népe Herkulest hívja Macisténak. Ez a Ma­ciste azonban — pörölyével egy ütemben — az eszét is jól forgatja: Mariónak egy­szerű számtani művelettel bizonyítja be, hogy a fasiszta álforradalmi handabanda népszerűtlen a munkások között; Ugót kü­lönösebb agitálás nélkül, néhány keresetlen szóval­ tettel nyeri meg az igaz ügynek. Har­cos embersége olyan megejtő, hogy arc- és jellemvonásait rögzítve önként csap át me­gint lírába az írói ragaszkodás: „Te, Ma­ciste, bosszúálló Sámson vagy, életmentő őrangyal vagy, kommunista vagy, akire fe­lelősségteljes feladatot bízott a párt. De azért te is csak­­ember vagy, Maciste! Hús­ból és vérből gyúrt ember két szemmel, orral, harminckét foggal, a karodra tetovált balerinával. Széles melledet bozontos szőr borítja, erdeje alatt hatalmas szív dobog. És a párt megdorgál majd, Maciste, amiért a szívedre hallgattál...!“ Maciste ugyanis egy szabadkőműves képviselőért viszi vá­sárra a bőrét, vállalja a halált elvbarátok­nak hitt ellenségekért, akik Rómában rég lepaktáltak már az újnak álcázott régi rend­del. Kétélű dicséret, elmarasztaló heroizálás eredménye tehát Maciste alakja, hű fia osz­tályának, de jellemtükre korának is. A hú­szas évek eleje bonyolult fejezete az olasz munkásmozgalom történetének. A proletari­átus még alig alakította meg Kommunista Pártját, a burzsoázia offenzívája sok mun­kást talált készületlenül vagy félig felké­szülve. Az úgynevezett arditi del popolo (a nép vakmerő fiai), kikből a párt legjobb

Next