Utunk, 1965 (20. évfolyam, 1-53. szám)
1965-05-07 / 19. szám
A győzelemért _úsz éve immár. 1 ■ Felnőttek, akik azután tanultak meg emlékezni. És az ő számukra mindez már csak történelem. Egy esemény az események tengeréből. Talán más a súlya, talán ismertebb — de csak az egyik. Húsz éve, hogy megszólalt, ami harang még ép volt, s hogy a szirénák hangjára nem óvóhelyekre bukdácsoltunk, hanem a terekre mentünk, hogy az estéli égboltot nem távoli és közeli tűzvészek, hanem végre örömrakéták festették bíborra. A második húszéves évforduló. Az elsőnek mindjárt éve, az a fordulaté volt, a politika fordulatáé, emberek életének bizakodóvá fordulásáé. S ami a két évforduló között volt: az egy ország történelmének egyik legdicsőbb szakasza, mikor a legjobb ügyért küzdött, a legjobbakkal vállvetve, a legsötétebb erők ellen, a vérét ontotta, munkája gyümölcsét áldozta a győzelemért. A második húszéves évforduló. És, bár csak a véletlen játéka hozta így, egy napon ünnepeljük egy másikkal, régebbivel, aminek ünnepét mégis szigorú logika, a történelem logikája fűzi ehhez a közelebbihez, és a másikhoz, augusztuséhoz. Nyolcvannyolc éve ezen a napon hangzottak el az immár szállóigeként ismert szavak: „Függetlenek vagyunk, önálló nemzet vagyunk!“ 1877. május 9-én, a parlamentben, Mihail Kogalniceanunak, az akkori külügyminiszternek a szavaival tetőződtek a román nép évszázados függetlenségi harcai — és e szavakra kellett újra fegyvert ragadnia, hogy a harc mezején védje meg hazája függetlenségét. Plevna és Rahova, Smirdan és Vidin jelezték ekkor a nemzeti szabadságát védő nép hősi elszántságát. A nép harcolt a függetlenségért , de az igazi függetlenséget csak a felszabadulás, 1944. Augusztus 23 hozta el számunkra; 1944-ben, azaz hatvanhét évvel később pedig Bukarest, Debrecen, Besztercebánya hirdették a nép szabadságáért küzdők internacionalista fegyvertényeit. Történelem immár, akármennyire élő történelem is, s ha történelem, beszéljenek a tények, az adatok, még ha a számok sohasem is lesznek képesek hűen tükrözni az emberi lelkesedést, az emberi odaadást, az emberi szenvedést, amiből ezek a számok megszülettek. Kétszázhatvan napig harcoltak Románia seregei — két hadsereg, egy légi hadtest, a dunai flotilla és más alakulatok, összesen több mint háromszázhatvanezer katona —, a szovjet csapatok oldalán két ország elnyomott, lábbal tiport népének segítettek megszabadulni a náci őrület tombolásától. Kétszázhatvan napig harcolt háromszázhatvanezer ember, s ezer kilométeres útját százhatvanezer katona vére öntözte— ennyien estek el, sebesültek meg vagy tűntek el Románia, Magyarország és Csehszlovákia frontjain. Nem, mindez nem képes tükrözni a felszabadult és felszabadítani indult emberek nemes érzelmeit, hősiességét, önfeláldozását — de talán képes érzékeltetni. A közel négyezer felszabadított helység hosszúhosszú listájával, az ellenségnek okozott közel másfélszázezer embernyi veszteséggel és a történelem többi adatával, tényével együtt. Mindjárt 21 éve, hogy elkezdődött a győzelmi sorozat. Hogy hány nappal, hány héttel, hány hónappal rövidítette meg a háborút augusztus? És ezek a napok, hetek, hónapok hány százezer, hány millió ember életét váltották meg? Ki tudná megmondani... De május 9-ében benne van augusztus is. Nemhiába írta akkor a New York Times, hogy „az egész háború egyik legdöntőbb eseménye“, vagy a Le Figaro, hogy „nagy jelentőségű esemény, mely az egyik legérzékenyebb csapást mérte a Harmadik Birodalomra“. Nemhiába, mert összeomlott a hitleri front egyik hosszú szakasza, s az így keletkezett rést nem is tudta többé elzárni a náci hadvezetőség. Két hónap múlva felszabadult hazánk utolsó darabkája is, és megkezdődhetett a háború utolsóelőtti csatája Magyarországért, Csehszlovákiáért, Lengyelországért, Ausztriáért. És augusztus elhozta a szabad, május 9. a békés fejlődés lehetőségét. Ország, világ a megmondhatója, jól gazdálkodtunk-e ezzel a lehetőséggel. Jósok járták be akkortájt a világot. Húsz évekre jövendölték a helyreállítást. Rövidebb idő alatt sikerült. S a húsz év elég volt a dolgok igazi, helyes rendjének megteremtéséhez is. MIRON SCOROBETE HETVENHÉT Csúcsok felé zarándokolva, még illetetlen kék egünk alatt, erős gyökereinkkel nehéz múltakba mélyedünk. Bogáncs közül, patkóik sárba veszve feltámadnak a harci csődörök, és szimatolnak régenvolt szelekbe: tatár dúl vagy török? Tövis közül, amely megkoronázta mint bús babér, a vér füzében égett, rozsdájából, mint hüvelyből kiszökve tört szablya éled. Míg aluszunk, az árnyak, tovatűntek, kik emlékmű, sánc, sír alatt feküsznek, kínnal vonaglanak meg hetvenhétszer általunkban minden éjjel. Békét kérnek az éjben ott alant a gyökerek közt, hisz új ég hajlik rájuk: nyílt, szabad. VERESS ZOLTÁN fordítása A. E. BACONSKY A LOVAK HALÁLA Lecsöndesedtek a harcok s a tűz villogva kialudt. Elvonultak a lármás hadak, távolodtak egyre a fronttól. Nem maradt más csak a megöltek árnya s bolyongó szavaik a levegőben, meg az alkonyatban haldokló lovak a falu szélén. Íme, a magas és hosszúlábú pej, éppencsak érintette futtában a földet, s a bátor és eszes fakó, mely órákig el tudott beszélgetni gazdájával, és a tarka, mely ezüstcsengőt rázott a nyakán valahol Moldovában, és fehér kancák táncoltak hallatára. Ó, a sörények, amint az erdő felé vonultak, az utak is mind fölrezzentek, melyeket vérző patával végig jártak. Lassan, nyihogva jön a szél, mint egy ló, mikor lovasa holtan zuhan le a szél, mely lelkük ikertestvéres szólásra bírja nedves orruk előtt a füvet. És nagy szemükben mint egy aranyhal fordul le a megölt nap. KÁNYÁDI SÁNDOR fordítása BODOR PÁL ELALVÁS ELŐTT Elalvás előtt néha megijedek a csöndtől, olvastam egykor: valakit tollpihével teli, fehér kútba fojtottak elalvás előtt néha megijedek a csöndtől — fekete hóba dobott engem a csend az agyamban, mélyen odabent sárga robbanás képe remeg, felkiáltójel égette be magát sejtjeimbe, meggyújtotta az éjszakát — elalvás előtt néha félek az éjszakában * és néha félek a fénytől is amikor ballagok haza és egy útkanyarból rámcsap egy gépkocsi fénycsóvája megrettenek: fekszik előttem az utca, elterül, mint egy menekült s én sikító hangon kiabálnék . Néha azt hiszem, látjátok arcomon a félelmet nem gyávaság ez a félelem, nem ez a félelem a halál visszfénye arcomon. Elalvás előtt néha megijedek a csöndtől nehogy felszakadjon. Béke van, nem mondom ki gyakran, emlékeztet a háborúra. GÜNTER KUNÉRT (NDK) VISSZAFORGATOTT FILM Egy láda élettelen-szuvas sötétjében ébredtem. Hallottam, a föld széttárult fejem fölött, s göröngyei inogva-perdülve szálltak a lapátra vissza A drága koporsó lelkesen emelte ocsúdó halottját a lényre. A fedél magasra lendült, s én föltápászkodtam; három golyó csattant ki mellemből a katonák puskájába, akik egy énekért tátogtak-kapkodtak a levegőbe, és halk, feszes léptekkel meneteltek hátrafelé... APÁTHY GÉZA fordítása A mOMGIMN Az ember legszívesebben arra felé néz, ahol a Nap áll. És hányszor kiszúrták a Nap szemét! S amikor egyszer nagyon mélyre lebukott, megdermedtünk: mi történne, ha sohasem emelkedne fel újból a Föld válla fölé?! És akkor elindultunk a Nap-szállta ívén, elindultak a népek és a városok, a Kárpátok meg a Visztula volt az országút alattuk. A népek, mint a katonák, összefogózkodtak a széles úton, és késsel, lapáttal, tankágyúval hozzáláttak, hogy kiemeljék szakadékából az összeszennyezett Napot. A népeknek akkor vállon hordozható magnetofonokkal kellett volna járniuk, hogy sohase felejtsék el az akkori szavakat és dallamokat. Néhány ma is közszájon forog belőlük, s a lányok a kendőiken vagy a táskájukon viselik a Világifjúsági Találkozó jelszóiba fűzve. A Tudor Vladimirescu nevét viselő katonák is ott haladtak az országúton, a városok, hegyvonulatok és vizek útján. A csapat elején meneteltünk, tőlünk is messzebb volt akkor még a Nap. S az európai szobrok lehajtották a fejüket, amikor a szögesdrót-kerítések mögül kiözönlöttek a lenyírt hajú nők és férfiak. És az országút mentén, amelyet a fasizmus csizmái tapostak, világtalanok voltak az ablakok Európában Összetörtek Európa összes üvegablakai, és a vak rámák rácsai úgy vetődtek az égre, mint egy be nem ültetett faiskola gödrei. És hajtottuk magunk előtt az emberiség árnyékát Azt az emberalakú árnyékot, amelyben e májusi napokban ott feketéllett Európa valamennyi árnyéka, sok ezer évre visszamenőleg, és karjait rázta, hátrált előlünk, s egyszer csak letöppent mint egy abroszról a földről, akár a tintafolt. Kiléptek medrükből az országok, s Debrecenhez ért Caracal, Drezdához Vajdahunyad. Jó volt belemeríteni kezünket ebbe az árba, mert tisztább volt, mint a kiserkent Hideg-Számos és öblösebb, mint a Mississippi torka. S amikor ráömlött a Napra, már kések, lapátok, tankágyúk se voltak a kezében, csak trombita, cimbalom, vagy nádsíp. A Nap így lett újra tiszta. S beszőtte hidakkal az utakat, üveggel az ablakokat, s a Föld válla fölött benéz a szemünkbe, hogy sohase vakuljunk el mástól mint az ő lobogásától. BANNER ZOLTÁN Főképp nézzétek... róla ránézek egy fiatal emberre, *• néha, kínos varázslatképpen’ hirtelen magam előtt látom a majdani vént, áll szemben velem a fiú, mosolyog, ragyog a szeme, villognak fehér fogai, égnek áll csupa villamosság üstöke — és én látom a majdani öreget, a szem tiszta vizében a fáradtság szürke homokját, az ajkak elvékonyulását, fehérülését, látom a hajat erőtlenedni, elfáradni és elszíntelenedni — mintha az idő valamilyen bűvös játékkal másodperc alatt megöregítette volna az ifjú arcot, látom azt is, ami most alig látható, a kesernyés-bölcs vonást a finom vonalú száj szögletében, melynek most ritka előhírnöke egy-egy ajkbiggyesztés, látom a sokat mélyült pillantásban azt a gunyorosságot, mely most még kedves hetykeség... Kegyetlen játék ez? Nem, nem. Aki a haladás ábrándképeivel játszik, s előrefut gondolatban az időben, meg annyiszor hátra is, emlékezni vagy emlékeztetni — az a jövőben nemcsak a frissebb, újabb holnapi tárgyakat meg a száz év múlva születő embereket látja meg, hanem közben az idő morzsoló múlását is, azokat, akik az előrehaladás közben a természet parancsára megfáradnak, majd megállnak és lefekszenek a földre, a föld alá. Fájdalmasabb az, hogy voltak, vannak és lesznek, akiknek nem adatik meg a lassú elfáradás, a megállás a természet parancsára. Mentek, talán vidáman, talán szomjasan, talán derűsen, talán haragosan — és egy lépés közben, amíg testük súlypontja a föld egyik kövéről a másikra tevődött át, amíg háromnegyed métert tettek meg előre a történelemben és a földön — megállította őket a természetellenes erő, a golyó parancsa. Hány embert veszített el csak ez az ország a fasizmus elleni harcban? Hány embernek nem adatott meg élete és arca továbbalakulása? néha ülök az autóbuszon, és hirtelen arra gondolok, ha most láthatóvá lenne körülöttem az a három, vagy az a tíz, húsz ember, aki ha nem lett volna háború, ma az élet természetes rendje szerint élne, és felszállt volnaéppen erre az autóbuszra ... Mennyi érdekes arc, mennyi értékes ember, mennyi szép ember, mennyi ember — uramisten, mennyi élet! Mennyi életet áldozott ez az ország! És nemcsak arcokkal vagyok így. Megyek az utcán, és hirtelen nem a jövő ábrándképei, hanem a múlt idézete vesz körül. Békés, csöndes a kolozsvári utca, kanyarodom be a Sétatér felé , s mintha ködgomolyt dobott volna arcomba valaki, homályos lesz a pillanat, amiben élek, és eltűnik a mosoly rólam, mint valami frivol dísz — tankok ropognak át az úttesten, valahogy rajtam is, a testemen, mely számukra, húsz évvel ezelőttiek számára láthatatlan —, és szemem előtt halnak meg a mai, tisztára söpört úttesten a katonák, és ott a járdaszegélyen, ahová épp tegnap dugdostak árvácskapalántákat a városi kertészek, vörösesszőke hajú fiú haldoklik, torkát ütötte át a golyó... És tegnap és ma és holnap így játszik át egymásba, halálosan és életesen; a toronyblokkok, ezek az új heraldikai jelképek így mosódnak össze, mint egy filmmontázsban, a Tudor Vladimirescusok pajzsjelvényével, a tankok ropogó mozgása így zúg át acélhengermű sikongó-dörgő lármájába — és akárhol járok az utcán, arcokat látok, amelyek létezhetnének, arcokat, amelyek örökre fiatalok maradtak, mert fiatalon szűntek meg létezni, és arcokat, amelyek most fiatalok, de én látom már rajtuk a holnapi, a majdani vonásokat, az öregedés lassú balzsamcseppjeinek munkáját — ha béke lesz, barátaim, és enged a világ megöregedni. No de ragasszam most ide, mint a régi gyógyszerész az üvegcsére a használati utasítást: szépen akarunk megöregedni? — mi vagyunk a világ, mi is a világ vagyunk, amelytől minden függ: a szép öregedés lehetősége és szabadsága éppúgy, mint a szép ifjúságé ... így hát nem gépiesen idemásolt jelszó, hogy érdemes jól dolgozni, érdemes „mindent beleadni , azaz érdemes és csakis így érdemes élni, építő erőben, ifjan haladni az öregség felé, szépen megöregedni és sosem megöregedni... Látom néha a húsz évvel ezelőtti fájdalmat és halált — de főképp azt nézzétek, mi lett a helyén itt húsz év alatt! zalani János SZERKESZTŐBIZOTTSÁG BODOR PÁL (szerkesztőségi főtitkár), HORNYÁK JÓZSEF, LÉTAY LAJOS (főszerkesztő), MAROSI PÉTER, MIKÓ ERVIN, NAGY ISTVÁN, OROSZ IRÉN (főszerkesztőhelyettes), SZABÓ GYULA, SZŐCS ISTVÁN Kéziratokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza.