Utunk, 1965 (20. évfolyam, 1-53. szám)

1965-05-07 / 19. szám

A győzelemért­ ­_­úsz éve immár. 1 ■ Felnőttek, akik azután tanultak meg emlékezni. És az ő számukra mindez már csak történelem. Egy esemény az események tenge­réből. Talán más a súlya, talán ismertebb — de csak az egyik. Húsz éve, hogy megszólalt, ami harang még ép volt, s hogy a szirénák hangjára nem óvó­helyekre bukdácsoltunk, hanem a terekre men­tünk, hogy az estéli égboltot nem távoli és kö­zeli tűzvészek, hanem végre örömrakéták fes­tették bíborra. A második húszéves évforduló. Az elsőnek mindjárt éve, az a fordulaté volt, a politika fordulatáé, emberek életének bizakodóvá for­dulásáé. S ami a két évforduló között volt: az egy ország történelmének egyik legdicsőbb szakasza, mikor a legjobb ügyért küzdött, a leg­jobbakkal vállvetve, a legsötétebb erők el­len, a vérét ontotta, munkája gyümölcsét ál­dozta a győzelemért. A második húszéves évforduló. És, bár csak a véletlen játéka hozta így, egy napon ün­nepeljük egy másikkal, régebbivel, aminek ün­nepét mégis szigorú logika, a történelem logi­kája fűzi ehhez a közelebbihez, és a má­sikhoz, augusztuséhoz. Nyolcvannyolc éve ezen a napon hangzottak el az immár szállóigeként ismert szavak: „Függetlenek vagyunk, önálló nemzet vagyunk!“ 1877. május 9-én, a parla­mentben, Mihail Kogalniceanunak, az akkori külügyminiszternek a szavaival tetőződtek a román nép évszázados függetlenségi harcai — és e szavakra kellett újra fegyvert ragadnia, hogy a harc mezején védje meg hazája füg­getlenségét. Plevna és Rahova, Smirdan és Vi­­din jelezték ekkor a nemzeti szabadságát védő nép hősi elszántságát. A nép harcolt a füg­getlenségért , de az igazi függetlenséget csak a felszabadulás, 1944. Augusztus 23 hozta el számunkra; 1944-ben, azaz hatvanhét évvel ké­sőbb pedig Bukarest, Debrecen, Besztercebá­nya hirdették a nép szabadságáért küzdők in­ternacionalista fegyvertényeit. Történelem immár, akármennyire élő törté­nelem is, s ha történelem, beszéljenek a té­nyek, az adatok, még ha a számok sohasem is lesznek képesek hűen tükrözni az emberi lel­kesedést, az emberi odaadást, az emberi szen­vedést, amiből ezek a számok megszülettek. Kétszázhatvan napig harcoltak Románia se­regei — két hadsereg, egy légi hadtest, a du­nai flotilla és más alakulatok, összesen több mint háromszázhatvanezer katona —, a szov­jet csapatok oldalán két ország elnyomott, láb­bal tiport népének segítettek megszabadulni a náci őrület tombolásától. Kétszázhatvan na­pig harcolt háromszázhatvanezer ember, s ezer kilométeres útját százhatvanezer katona vére öntözte­­— ennyien estek el, sebesültek meg vagy tűntek el Románia, Magyarország és Csehszlovákia frontjain. Nem, mindez nem képes tükrözni a felszabadult és felszabadítani indult emberek nemes érzelmeit, hősiességét, önfeláldozását — de talán képes érzékeltetni. A közel négyezer felszabadított helység hosszú­hosszú listájával, az ellenségnek okozott közel másfélszázezer embernyi veszteséggel és a tör­ténelem többi adatával, tényével együtt. Mindjárt 21 éve, hogy elkezdődött a győzel­mi sorozat. Hogy hány nappal, hány héttel, hány hónap­pal rövidítette meg a háborút augusztus? És ezek a napok, hetek, hónapok hány százezer, hány millió ember életét váltották meg? Ki tudná megmondani... De május 9-ében ben­ne van augusztus is. Nemhiába írta akkor a New York Times, hogy „az egész háború egyik legdöntőbb eseménye“, vagy a Le Figaro, hogy „nagy jelentőségű esemény, mely az egyik leg­érzékenyebb csapást mérte a Harmadik Biro­dalomra“. Nemhiába, mert összeomlott a hit­leri front egyik hosszú szakasza, s az így ke­letkezett rést nem is tudta többé elzárni a náci hadvezetőség. Két hónap múlva felszaba­dult hazánk utolsó darabkája is, és megkez­dődhetett a háború utolsóelőtti csatája Ma­gyarországért, Csehszlovákiáért, Lengyelor­szágért, Ausztriáért. És augusztus elhozta a szabad, május 9. a békés fejlődés lehetőségét. Ország, világ a megmondhatója, jól gazdálkod­tunk-e ezzel a lehetőséggel. Jósok járták be akkortájt a világot. Húsz évekre jövendölték a helyreállítást. Rövidebb idő alatt sikerült. S a húsz év elég volt a dolgok igazi, helyes rend­jének megteremtéséhez is. MIRON SCOROBETE HETVENHÉT Csúcsok felé zarándokolva, még illetetlen kék egünk alatt, erős gyökereinkkel nehéz múltakba mélyedünk. Bogáncs közül, patkóik sárba veszve feltámadnak a harci csődörök, és szimatolnak régenvolt szelekbe: tatár dúl vagy török? Tövis közül, amely megkoronázta mint bús babér, a vér füzében égett, rozsdájából, mint hüvelyből kiszökve tört szablya éled. Míg aluszunk, az árnyak, tovatűntek, kik emlékmű, sánc, sír alatt feküsznek, kínnal vonaglanak meg hetvenhétszer általunkban minden éjjel. Békét kérnek az éjben ott alant a gyökerek közt, hisz új ég hajlik rájuk: nyílt, szabad. VERESS ZOLTÁN fordítása A. E. BACONSKY A LOVAK HALÁLA Lecsöndesedtek a harcok s a tűz villogva kialudt. Elvonultak a lármás hadak, távolodtak egyre a fronttól. Nem maradt más csak a megöltek árnya s bolyongó szavaik a levegőben, meg az alkonyatban haldokló lovak a falu szélén. Íme, a magas és hosszúlábú pej, éppencsak érintette futtában a földet, s a bátor és eszes fakó, mely órákig el tudott beszélgetni gazdájával, és a tarka, mely ezüstcsengőt rázott a nyakán valahol Moldovában, és fehér kancák táncoltak hallatára. Ó, a sörények, amint az erdő felé vonultak, az utak is mind fölrezzentek, melyeket vérző patával végig jártak. Lassan, nyihogva jön a szél, mint egy ló, mikor lovasa holtan zuhan le­ a szél, mely lelkük ikertestvére­s szólásra bírja nedves orruk előtt a füvet. És nagy szemükben mint egy aranyhal fordul le a megölt nap. KÁNYÁDI SÁNDOR fordítása BODOR PÁL ELALVÁS ELŐTT Elalvás előtt néha megijedek a csöndtől, olvastam egykor: valakit tollpihével­ teli, fehér kútba fojtottak elalvás előtt néha megijedek a csöndtől — fekete hóba dobott engem a csend­ az agyamban, mélyen odabent sárga robbanás képe remeg, felkiáltójel égette be magát sejtjeimbe, meggyújtotta az éjszakát — elalvás előtt néha félek az éjszakában * és néha félek a fénytől is amikor ballagok haza és egy útkanyarból rámcsap egy gépkocsi fénycsóvája megrettenek: fekszik előttem az utca, elterül, mint egy menekült s én sikító hangon kiabálnék . Néha azt hiszem, látjátok arcomon a félelmet nem gyávaság ez a félelem, nem­ ez a félelem a halál visszfénye arcomon. Elalvás előtt néha megijedek a csöndtől nehogy felszakadjon. Béke van, nem mondom ki gyakran, emlékeztet a háborúra. GÜNTER KUNÉRT (NDK)­ ­ VISSZAFORGATOTT FILM Egy láda élettelen-szuvas sötétjében ébredtem. Hallottam, a föld széttárult fejem fölött, s göröngyei inogva-perdülve szálltak a lapátra vissza A drága koporsó lelkesen emelte ocsúdó halottját a lényre. A fedél magasra lendült, s én föltápászkodtam; három golyó csattant ki mellemből a katonák puskájába, akik egy énekért tátogtak-kapkodtak a levegőbe, és halk, feszes léptekkel meneteltek hátrafelé... APÁTHY GÉZA fordítása A m­OMGIMN A­z ember legszívesebben arra felé néz, ahol a Nap­­ áll. És hányszor kiszúrták a Nap szemét! S amikor egyszer nagyon mélyre lebukott, megder­medtünk: mi történne, ha sohasem emelkedne fel új­ból a Föld válla fölé?! És akkor elindultunk a Nap-szállta ívén, elindul­tak a népek és a városok, a Kárpátok meg a Visztula volt az országút alattuk. A népek, mint a katonák, összefogózkodtak a széles úton, és késsel, lapáttal, tankágyúval hozzáláttak, hogy kiemeljék szakadékából az összeszennyezett Napot. A népeknek akkor vállon hordozható magnetofo­nokkal kellett volna járniuk, hogy sohase felejtsék el az akkori szavakat és dallamokat. Néhány ma is köz­szájon forog belőlük, s a lányok a kendőiken vagy a táskájukon viselik a Világifjúsági Találkozó jelszói­ba fűzve. A Tudor Vladimirescu nevét viselő katonák is ott haladtak az országúton, a városok, hegyvonulatok és vizek útján. A csapat elején meneteltünk, tőlünk is messzebb volt akkor még a Nap. S az európai szobrok lehajtották a fejüket, amikor a szögesdrót-kerítések mögül kiözönlöttek a lenyírt hajú nők és férfiak. És az országút mentén, amelyet a fasizmus csizmái tapostak, világtalanok voltak az ablakok Európában Összetörtek Európa összes üvegablakai, és a vak rá­mák rácsai úgy vetődtek az égre, mint egy be nem ültetett faiskola gödrei. És hajtottuk magunk előtt az emberiség árnyékát Azt az emberalakú árnyékot, amelyben e májusi na­pokban ott feketéllett Európa valamennyi árnyéka, sok ezer évre visszamenőleg, és karjait rázta, hátrált előlünk, s egyszer csak letöppent mint egy abroszról a földről, akár a tintafolt. Kiléptek medrükből az országok, s Debrecenhez ért Caracal, Drezdához Vajdahunyad. Jó volt belemeríteni kezünket ebbe az árba, mert tisztább volt, mint a kiserkent Hideg-Számos és öb­lösebb, mint a Mississippi torka. S amikor ráömlött a Napra, már kések, lapátok, tankágyúk se voltak a kezében, csak trombita, cim­balom, vagy nádsíp. A Nap így lett újra tiszta. S beszőtte hidakkal az utakat, üveggel az ablakokat, s a Föld válla fölött be­néz a szemünkbe, hogy sohase vakuljunk el mástól mint az ő lobogásától. BANNER ZOLTÁN Főképp nézzétek... róla ránézek egy fiatal emberre, *• néha, kínos varázslatképpen’ hirtelen magam előtt látom a maj­dani vént, áll szemben velem a fiú, mosolyog, ragyog a szeme, villognak fehér fogai, égnek áll csupa­ villamos­­ság üstöke — és én látom a majdani öreget, a szem tiszta vizében a fá­radtság szürke homokját, az ajkak elvékonyulását, fehérülését, látom a hajat erőtlenedni, elfáradni és elszín­­telenedni — mintha az idő valami­lyen bűvös játékkal másodperc alatt megöregítette volna az ifjú arcot, lá­tom azt is, ami most alig látható, a kesernyés-bölcs vonást a finom vo­nalú száj szögletében, melynek most ritka előhírnöke egy-egy ajkbiggyesz­­tés, látom a sokat­ mélyült pillantás­ban azt a gunyorosságot, mely most még kedves hetykeség... Kegyetlen játék ez? Nem, nem. Aki a haladás ábrándképeivel játszik, s előrefut gondolatban az időben, meg annyiszor hátra is, emlékezni vagy emlékeztetni — az a jövőben nem­csak a frissebb, újabb holnapi tár­gyakat meg a száz év múlva születő embereket látja meg, hanem közben az idő morzsoló múlását is­, azokat, akik az előrehaladás közben a ter­mészet parancsára megfáradnak, majd megállnak és lefekszenek a földre, a föld alá. Fájdalmasabb az, hogy voltak, van­nak és lesznek, akiknek nem adatik meg a lassú elfáradás, a megállás a természet parancsára. Mentek, talán vidáman, talán szomjasan, talán de­rűsen, talán haragosan — és egy lé­pés közben, amíg testük súlypontja a föld egyik kövéről a másikra tevő­dött át, amíg háromnegyed métert tettek meg előre a történelemben és a földön — megállította őket a ter­mészetellenes erő, a golyó parancsa. Hány embert veszített el csak ez az ország a fasizmus elleni harcban? Hány embernek nem adatott meg élete és arca továbbalakulása? néha ülök az autóbuszon, és hirtelen arra gondolok, ha most láthatóvá lenne körülöttem az a három, vagy az a tíz, húsz ember, aki ha nem lett volna háború, ma az élet természetes rend­je szerint élne, és felszállt volna­­ép­­pen erre az autóbuszra ... Mennyi érdekes arc, mennyi értékes ember, mennyi szép ember, mennyi ember — uramisten, mennyi élet! Mennyi éle­tet áldozott ez az ország! És nemcsak arcokkal vagyok így. Megyek az utcán, és hirtelen nem a jövő ábrándképei, hanem a múlt idézete vesz körül. Békés, csöndes a kolozsvári utca, kanyarodom be a Sé­tatér felé , s mintha ködgomolyt do­bott volna arcomba valaki, homályos lesz a pillanat, amiben élek, és eltű­nik a mosoly rólam, mint valami fri­vol dísz — tankok ropognak át az úttesten, valahogy rajtam is, a teste­men, mely számukra, húsz évvel ezelőttiek számára láthatatlan —, és szemem előtt halnak meg a mai, tisz­tára söpört úttesten a katonák, és ott a járdaszegélyen, ahová épp teg­nap dugdostak árvácskapalántákat a városi kertészek, vörösesszőke hajú fiú haldoklik, torkát ütötte át a go­lyó... És tegnap és ma és holnap így ját­szik át egymásba, halálosan és élete­­sen; a toronyblokkok, ezek az új he­raldikai jelképek így mosódnak össze, mint egy filmmontázsban, a Tudor Vladimirescusok pajzsjelvényével, a tankok ropogó mozgása így­ zúg át acélhengermű sikongó-dörgő lármá­jába — és akárhol járok az utcán, ar­cokat látok, amelyek létezhetnének, arcokat, amelyek örökre fiatalok ma­radtak, mert fiatalon szűntek meg lé­tezni, és arcokat, amelyek most fia­talok, de én látom már rajtuk a hol­napi, a majdani vonásokat, az örege­dés lassú balzsamcseppjeinek mun­káját — ha béke lesz, barátaim, és enged a világ megöregedni. No de ragasszam most ide, mint a régi gyógyszerész az üvegcsére a használati utasítást: szépen akarunk megöregedni? — mi vagyunk a világ, mi is a világ vagyunk, amelytől min­den függ: a szép öregedés lehetősége és szabadsága éppúgy, mint a szép if­júságé ... így hát nem gépiesen ide­másolt jelszó, hogy érdemes jól dol­gozni, érdemes „mindent beleadni , azaz érdemes és csakis így érdemes élni, építő erőben, ifjan haladni az öregség felé, szépen megöregedni és sosem megöregedni... Látom néha a húsz évvel ezelőtti fájdalmat és ha­lált — de főképp azt nézzétek, mi lett a helyén itt húsz év alatt!­ zalani János SZERKESZTŐBIZOTTS­ÁG BODOR PÁL (szerkesztőségi főtitkár), HORNYÁK JÓZSEF, LÉTAY LAJOS (főszerkesztő), MAROSI PÉTER, MIKÓ ER­VIN, NAGY ISTVÁN, OROSZ IRÉN (főszerkesztőhelyettes), SZABÓ GYULA, SZŐCS ISTVÁN Kéziratokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza.

Next