Utunk, 1965 (20. évfolyam, 1-53. szám)

1965-02-26 / 9. szám

.10. HEINRICH BÖLL KÉT KARCOL­AT­A A nevek m­ r­ a foglalkozásom iránt ér­­deklődnek, meglehetősen zavarba jövök: elpirulok, he­­begek-habogok, én, akit külön­ben határozott embernek is­mernek. Irigylem azokat, akik gátlástalanul elmondhatják: kőműves vagyok. Irigylem a borbélyokat, könyvkereskedő­ket és írókat e beismerés egy­szerű voltáért, hiszen e mes­terségek önmagukban is meg­­­magyarázhatók, és így nem szo­rulnak hosszabb magyarázga­­tásra. Nekem az ilyenszerű kér­désekre azt kell felelnem: ne­vető vagyok. Ez a beismerés továbbiakat is maga után von, mert a második kérdésre: „És ebből él?“ — a valóságnak ■megfelelően „Igen“-nel kell vá­laszolnom. S én valóban a nevetésem­ből élek, és jól élek, mert a nevetésemnek — kommersz­­nyelven kifejezve — keletje van. Jó, képzett nevető va­gyok, senki sem, nevet úgy, mint én, senki sem ismeri job­ban művészetem minden csín­­ját-bínját. Hosszú ideig — hogy a magyarázkodást elke­rüljem — színésznek mondtam magam, de a mimika- és be­szédkészségem annyira korlá­tozott, hogy ez a megnevezés, úgy tűnt, nem felel meg a va­lóságnak: szeretem az igazsá­got, nevető vagyok. Nem vagyok csepűrágó, se komikus, nem derítem fel az embereket, csupán a derültsé­get reprodukálom: úgy neve­tek, akár egy római imperátor vagy egy széplelkű végzős diák; a XVII. század nevetése pont annyira kezem ügyében van, mint a XIX. századé, s ha kell, átnevetek minden évszázadot, minden társadalmi és korosz­tályt, egyszerűen megtanultam, ahogy a cipőtalpalást is tanul­ják. Mellemben hordozom Amerika nevetését, Afrika ne­vetését, fehér, vörös és sárga nevetést, és megfelelő honorá­rium fejében kieresztem a ren­dezés minden előírása szerint. Nélkülözhetetlenné váltam, hanglemezeken, magnószala­gon nevetek, s a rádiójátékok rendezői előzékenyen bánnak velem. Bánatosan, mérsékelten, őrülten nevetek, és nevetek úgy is, mint a villamos jegy­­szedője vagy az élelmiszer-cég inasa; nevetés reggel, nevetés este, éjszakai nevetés és neve­tés az alkonyatban, szóval: ezeket mind-mind megcsiná­lom. Mivel a ragályos nevetésben is jártas vagyok, elhihetik, hogy egy ilyen szakma túl fá­rasztó. Sajnos, ebben is egye­dül állok; nélkülözhetetlenné váltam harmad- és negyedran­gú komikusok számára is, akik joggal rettegnek sovány poén­jüktől, és majd minden este a varietékban ülök, a claqueur szubtilis módozataként, hogy az előadás gyengébb helyein ragályosan fölnevessek. Pon­tos munkának kell lennie: szív­ből jövő, vad röhögésemnek nem szabad se túl korán, se megkésve felharsannia, a leg­találóbb pillanatban kell jön­nie — akkor tervszerűen ki­robbanok, a hallgatóság velem bömböl, és a poén megmene­kül De én kimerülten lopózom a ruhatárba, felveszem a kabá­tom, boldogan, hogy végre-va­­lahára megpihenhetek. Otthon sürgönyök fogadnak: „Szüksé­günk van nevetésre. Felvé­tel kedden", s néhány órával később már gyorsvonaton kuk­solok, és átkozom a sorsom. Bárki megértheti, hogy egy ilyen este után kevés hajla­mot érzek a nevetésre: a feje boldog, ha tehenét, a kőműves boldog, ha habarcsát elfelejt­heti, s az asztalosok ajtaja ott­hon többnyire nem működik, s a fiókokat is csak nagy üggyel­­bajjal lehet megmozdítani. Cukrászok a savanyú uborkát kedvelik, mészárosok a marci­pánt, a pékek a kolbászt része­sítik előnyben a kenyérrel szemben; a torreádorok galam­bokkal szeretnek bíbelődni, s az ökölvívók elsápadnak, mi­helyt orrvérzés éri gyereküket: én ezt mind megértem, mert ilyen esték után nem nevetek soha. Halálosan komoly va­gyok, s az emberek — talán joggal — pesszimistának tar­tanak. Házasságom első évében gyakran szólt a feleségem, nevessek már, de időközben ő is rá­jött, hogy ezt a kí­vánságát nem tel­jesíthetem. Boldog vagyok, ha meg­erőltetett arciz­maimat, megstra­­pált kedélyemet ábrándos komoly­sággal pihentethe­tem. Igen, még a mások nevetése is idegesít, mert túl­ságosan emlékeztet szakmámra, így csöndes, békés há­zaséletet élünk, mert a feleségem is elfelejtette a ne­vetést: néhanap­ján halvány mo­solyon érem, és akkor én is mo­solygok. Csak hal­­tan beszélünk egy­máshoz, mert gyű­lölöm a varieték lármáját, a lármát, mely a felvevő­ termek­ben tombolja ki magát. Akik nem ismernek, zárkózott lény­nek tartanak. Talán az is va­gyok, mert túl sokszor kell ne­vetésre görbítenem a számat. Merev arcvonásokkal sietek át a saját életemen, s csak rit­kán engedek meg magamnak egy sápatag mosolyt, és gyak­ran gondolkozom afelől, hogy nevettem-e valaha igazán. Úgy hiszem, nem. Testvéreim is igazolhatják, világéletemben komoly gyerek voltam, így hát sokféleképpen neve­tek, de a magam nevetését még nem ismerem. APÁTHY GÉZA fordítása ^4- sinter Nem szívesen vallok hiva-t­­­tásomról; megélhetése­met biztosítja ugyan, de olyan cselekedetekre kényszerít, ame­lyekhez nem mindig látok hozzá tiszta lelkiismerettel: egy kutyaadóztatási hivatal al­kalmazottjaként be nem je­lentett ebek felkutatására já­rom be városunk térségeit, gömbölydeden és kicsin, békés járókelőnek álcázva; közepes árú cigarettával a számban elegyedek beszélgetésbe a ku­tyát sétáltatókkal, eszembe vé­sem nevük-címük, barátságo­san vakargatom a kutya nya­kát, és tudom, 50 márkát hoz majd a konyhára. A bejelentett kutyákat fel­ismerem, megszimatolom, meg­érzem azonnal, ha tiszta lelki­ismeretű kutya könnyít magán a falnál. Különös érdeklődés­sel viseltetem a vemhes szu­kák iránt, mert új adófizetők örvendetes születésének néz­nek elébe. Felismerem ezeket, eszemben tartom a kölykezés pontos napját, kikémlelem, hova rejtik a kutyusokat, ad­dig nem veszek tudomást ró­luk, míg akkorára nem nőttek, hogy vízbe nyuvasztásuk már szóba sem jöhet,­­ és aztán átadom őket a törvénynek. Talán más pályát kellett volna választanom, hisz kedvelem a kutyákat, és így állandó lelki kínok között élek: kötelesség és szeretet viaskodik bennem, és bevallom nyíltan, néha a szeretet győz. Némelyik kutyá­ról egyszerűen képtelen va­gyok jelentést tenni, és — hogy úgy mondjam — szemet hu­nyok. Különös szelídség ömlik el rajtam ilyenkor, kivált mert az én kutyám, egy korcs, szin­tén nincs bejelentve: feleségem szeretettel eteti gyermekeim kedvenc játszótársát, a kutyát, nem is sejtik, milyen törvény­telen lényre pazarolják szere­­tetüket Valóban kockázatos az élet. Elővigyázatosabbnak kéne ta­lán lennem, de az a tény, hogy bizonyos mértékig a törvény védelmezője vagyok, megerősít bizonyosságomban, hogy állan­dóan áthághatom. Szolgálatom kemény: órákig gubbasztok a külváros bozótjaiban, a házak­ból vagy gyanús barakkokból kiszűrődő vad csaholásra, mor­gásra fülelve. Esetleg a romok mögött lapulok egy foxit les­ve, mert tudom róla, hogy nem kartotéklap-tulajdonos, és nem visel „centát“ sem. Fárad­tan, összepiszkolódva térek ha­za, elszívom cigarettám a kályhánál, és Plútó bundáját simogatom; a kutya a farkát csóválja és létem paradox voltára emlékeztet. Érthető, hogy értékelni tu­dom a feleségemmel, a gyere­kekkel és a Plútóval megtett kiadós vasárnapi sétákat, a ku­tyák iránt csak mintegy plú­­tóian érdeklődöm ilyenkor, mert vasárnap maguk a be nem jelentett kutyák sem ál­lanak megfigyelés alatt. Ám a jövőben más útirányt kell választanom a sétáimnak, mert két egymás utáni vasár­nap a főnökömmel találkoztam, ő mindkét alkalommal megál­­lott, üdvözölte feleségemet és gyermekeimet, és megvakar­­gatta Plútó bundáját. A meg­­gondolkoztató csak az, hogy Plútó mindannyiszor mo­zog, ugrásra készülődik a fő­nök láttán, nem állhatja őt, és ez a legteljesebb mértékben nyugtalanít engem, izgatott bú­csúzkodásra sarkall, és nyilván kezdi a főnököm bizalmatlan­ságát is felkelteni, mert hom­lokráncolva figyeli a homlo­komra kiülő izzadságcseppeket. Talán be kellett volna je­lentenem Plútót, de csekély a jövedelmem — talán más pá­lyára kellett volna lépnem, de ötven éves vagyok, és ebben a korban semmin se változtat szívesen az ember, akárhogy is, a kockázat tudata túlságo­san állandósult bennem, még­is, ha még lehetne, bejelente­ném Plútót. De már nem megy, feleségem könnyedén elcseveg­te a főnöknek, hogy a kutya már három éve nálunk van, együtt növekedett a gyerekek­kel és elválaszthatatlan tőlük — meg más, hasonlóképp tré­fás dolgokat is mondott, és mindez lehetetlenné teszi Plú­tó bejelentését. Hiába kísérlek meg lelki kín­jaimon úrrá lenni azzal, hogy megkettőzöm szolgálati buz­galmam, semmi sem­­használ, olyan helyzetbe kerültem, amelyből nincs kiút. Mint mon­dani szokás — nyomtató ló­nak nem kötik be a száját, de én nem tudom, vajon a főnö­köm elég rugalmas-e ahhoz, hogy érvényt szerezzen e bib­liai idézetnek. Elveszett ember vagyok — és egyesek még ci­nikusnak is tartanak, de hogy­ne lennék az, ha egyszer állan­dóan kutyákkal van dolgom. FERENCZ ZSUZSANNA fordítása (Folytatás az 1. oldalról) MERRE TART A NÖVÉNYÉLETTAN? Szinte észrevétlenül bonyolódunk megint szakkérdésekbe. Szó volt a fejlődési szakaszokat kiváltó tényezőkről, s most megtudom, hogy az egész növényélettan arra tendál, hogy a növények minden életműködésének elindítását a vegyi anya­gokban keresse... Lassan a „biokémiai vonal“-ra tér át a tudományág. Mert azt a jelenséget például, hogy a búza csak úgy csírázik, ha bizonyos ideig fagypont körüli hőmérsékle­ten állt, régen ismerték — Erdélyben több helyütt is szokás volt az őszi búzát, ha tavasszal kellett újravetniük, egy időre a hóba kitenni —, azt viszont csak a modern biológia ismerte fel, hogy ezen a hőmérsékleten bizonyos hatóanyag képződik a búzamagvakban, mely aztán a csírázást megindítja. S ugyan­ilyen anyagok serkentik a növekedést is, amikor pedig a költő azt mondja, hogy „a napfény csókja kicsalta a bim­bókat, a fa virágba borult“ — a biológus tudja, hogy az a hatóanyag működik a növény szervezetében, amelynek egye­sek a „florigén“ nevet adták. „Növényi endokrinológia“ — mondhatjuk teljes joggal. Egy ideig az orvostudomány is az endokrinológia bűvöleté­ben élt, kissé eltúlozta a hormonok szerepét az életműködé­sekben, —­nkik tudom, hogy a növénytan áll-e napjaink­ban ezen a fejlődési fokon, vagy a növények esetében csak­ugyan rájöttek a dolgok végső nyitjára? Mindenesetre szám­talan felfedezés született, s számtalan olyan új kérdés ve­tődött fel, amelyet még meg kell oldani. Hogy csak néhányat említsünk meg: a hatóanyagok tanulmányozása közben rá­jöttek arra, hogy nemcsak serkentő, de bizonyos funkciókat akadályozó, gátló anyagok is léteznek — ezek gátolják pél­dául a fölösleges növést —, hogy ugyanezek erősen felhígítva éppen az ellenkező hatást érik el, tehát amit tömény formá­ban gátoltak, azt így serkentik... ésatöbbi. S mihelyt a fel­merülő problémák dzsungelében sikerült valamit tisztázni — sikerült kimutatni, vegyelemezni, előállítani egy növényi hormont —, az elméleti eredményeket azonnal a gyakorlat­ban is hasznosítják. Gondolatban csodálatos képeket próbálok festeni a közeljö­vőről — például a méhészek hársfaligeteiről, amelyeket a „flo­­rigénnel“ vagy más hormonnal évente négyszer-ötször késztet­nek virágzásra. De a növényi hatóanyagok gyakorlati használa­tának már manapság is van néhány szép eredménye — pél­dául az a fajta gyomirtás, mikor a szántóföldet csak a gyo­mokra ható „növesztő“-anyaggal permetezik be; a gyomok tüneményes gyorsasággal megnőnek, gyökérzetük képtelen táplálni őket, elpusztulnak, s közben nem nőnek, gyökérze­tük képtelen táplálni őket, elpusztulnak, s közben nem értek be és nem hullatták el magvaikat, úgyhogy a művelt földet sokáig nem lepi el a gaz később sem. „KÖZÉLETT­A­N“ * 1 A tudósról akarunk beszélgetni, azonban minduntalan összecseréljük személyét, személyiségét a tudományéval. Ami talán azért van, mert ő maga is annyira eggyéforrt vele. — Ne felejtse el — jegyzi meg Nagy Tóth Ferenc —, hogy Péterfi akadémikus mindemellett még tanár is. Bioló­gusokat nevel. Tankönyveket ír nekik. Munkaközösségünk az ő részvételével „térképezte fel“ tartományunk, különösen pe­dig a nyugati Szigethegység gyümölcsflóráját, azokat a táj­fajtákat kutatva, melyeknek nemesítése, termesztése az illető helyeken ígéretesnek mutatkozik ... S mindezen kívül Péterfi akadémikus szerepet vállal a nemzetközi és a hazai közélet­ben. Gondolatomban felbukkan a közélet s az élettan szavak játékos összevonása, a „közélettan“.­­— Tavaly például Edinburghban, a nemzetközi botanikai kongresszuson képviselte hazánkat, Emil Pop akadémikussal együtt, akivel ugyancsak beszélnie kellene ... — Szeretnék. Legközelebb. Már ha sikerül találkoznom vele, hiszen annyira elfoglaltak, most is ugye, Péterfi elv­társ ... egyébként hadd kérdezzem meg, hova ment? Megint valami kongresszusra? — Igen, de ezúttal nem tudományosra. — Hanem? — Enyed vajonban találkozik a választóival. Ugyanis nagy nemzetgyűlési képviselőnek jelölték. Eljövet, miközben a friss hóban megkerülöm a kolozsvári egyetem Kogalniceanu utcai épületét, Péterfi akadémi­kus munkásságán töprengek. Hallatlan energia, rendkívüli sokoldalúság, folytonos tevékenység... Ha alkalmam lett volna találkozni is vele, egy dolgot bizonyára megkérdek: hogyan képes ennyi mindenre, hogyan van fizikai ideje ma­radéktalanul ellátni azokat a biológusi, nevelői, képviselői feladatokat, amelyek rá hárulnak és amelyeket elvállalt? Nem lehet másként, úgy kell lennie, mint ahogy egy ha­sonlóképp elfoglalt marosvásárhelyi orvosprofesszor mon­dotta nemrégen az Utunk egyik munkatársának: „aki dol­gozni akar, annak mindenre van ideje. Csak azok panasz­kodnak túlságos elfoglaltságról és időhiányról, akik nem le­lik örömüket a munkájukban.“ Hadd kockáztassam meg a feltevést, hogy ez a szó szoros értelmében vett „közélettan“ — a társadalom javára, a szocialista haza építésére fordí­tott lelkes és szenvedélyes alkotómunka elmélete; és ilyen, értelemben a „közélettan" immár korántsem egyszerű szójá­ték, de — életigazság. VERESS ZOLTÁN J 40 440 | UTUNK VON COBRA­ Lta én azt a szót hallom, hogy „nemzeti csemege“, mind­­­* járt bizalmatlan leszek. S ha még valaki azt is hozzá­fűzi, hogy „egészen különleges specialitás", akkor lopva körül­nézek, merre menekülhetnék. Szófiában például bolgár barátaim egy külön erre a célra kiszemelt specialitással vendégeltek meg; a cudarul lehűtött leves egyharmada savanyú tejfel, másik harmada fokhagyma s a harmadik harmada apróra vagdalt zöld uborka volt. Sajnos az udvariasság tiltja, hogy a vendég az első kósto­­lási kísérlet után hangosan az ördögbe kívánja az egészet. Esetleg megbántaná vele a vendéglátót. Ezért kénytelen vol­tam magamba önteni a leves­ csemegét, aminek következté­ben aztán oly gyakran kerestem fel a sajtóklub mellékhelyi­ségének őrét, hogy az végül is gavallérosan fizetési kedvez­ményt ajánlott fel. De én mindig pórul járok. Budapesten egy paprikás gu­lyás szaggatta ronggyá gyomorfal-mirigyeimet. Prágában bor­zalmas galuskákat voltam kénytelen nyelni, amelyek végleg eltorlaszolták anyagcserémet. Moszkvában Igor barátom hí­vott meg hallevesre. Ez mind szép és jó, de én sohasem voltam nagy kedvelője a hallevesnek. Az ember soha nem tudhatja pontosan, mi van benne. Amikor a merítőkanálból egy teljes pompájában viruló halfej nézett szemrehányóan ar szemembe, örültem, hogy szilárdan ülök a széken. — A halnak legjobb a feje. Természetesen nem kell sző­­röstül-bőröstül elfogyasztani! — fűzte hozzá könnyedén Igor. Fél liter vodkát voltam kénytelen a halleves után küldeni, hogy a helyén maradjon, mert Igor előzőleg szigorúan rám szólt: — Csak nem akarod megsérteni vendéglátódat? Istennek hála, bosszúálló természetűnek születtem, s kül­földi barátaim rettegnek hagyományos berlini csemegékből összeállított díszlakomára szóló meghívásaimtól. Csak Igor nem tapasztalta még ki őket, s így mikor Berlinbe érkezett, egyenesen a karjaimba futott. Vidáman tereltem a tanácspince felé, ahol egy csendes sarokban telepedtünk le. Hanyagul adtam fel a rendelést az első berlini specialitásra: ragadós sajt (berliniesen: büdös), valamint egy karaj kenyér libazsírral. Hamarosan csodálatos szag terjengett a teremben, s Igor nyugtalanul tekintgetett maga köré. Joggal, mert a sajt spe­ciális aromája ama bizonyos történelmi kínai bűzös fazék és egy leégő kéngyár illatának keverékére emlékeztetett. Igor heves csuklásba fogott. — Csak nem akarod megsér­teni vendéglátódat? — kérdeztem szigorúan. Igornak kereken negyvenhét percre és nyolc pohár sörre volt szüksége a taka­ros kis zsíros-sajtos kenyér elfogyasztásához. De bosszúm műve még csak most kezdett igazán kibonta­kozni. Vidám hangulatban rendeltem meg a második berlini ínyencfalatot: a beefsteak-tartárt! Ez friss, csont nélküli, vé­res marhahúsból készül, a húsdarálón annyiszor megy ke­resztül, mígnem csinos, gusztusos, vörös péppé válik. Akkor aztán összekeverik jó sok sóval, borssal, paprikával, hagymá­val, s végül hozzáütnek egy tojássárgát, hogy a pép étvágy­­gerjesztő, szép sárgás színt kapjon. Ez a pompás fogás állí­tólag kedvezően befolyásolja a fizikai és szellemi fejlődést, amit én még sohasem tapasztaltam. — Ez aztán az igazi ínyencfalat, igazi berlini specialitás — jegyeztem meg nem minden él nélkül. Igor úgy meredt a tá­nyérjára, mintha roston sült keresztespókot tálaltak volna elé. Ádámcsutkája fel s alá futkározott, homlokát hideg verejték borította el, s keze­­igy reszketett, mint a nyárfalevél. — Ir­galom — hörögte rekedten. — Soha — hangzott vérfagyasztó kacajom. — Fogyaszd el! Gondolj a döglött hal fejére! Nogy örömömre szolgált, hogy Igor állkapcsa újra műkö­désbe lépett. Mikor már-már alámerülni készült, a gallér­jánál fogva ráncigáltam vissza. Végül az utolsó morzsát is elfogyasztotta, s ekkor udvariasan a szállodáig kísértem. Ész­revettem, hogy halkan sírdogál magában. De sajnos Igort is bosszúálló természettel áldotta meg az ég. Mihelyt hazaérkezett Moszkvába, egy üveg mustárt kül­dött nekem nagy alattomosan. Szokás szerint 180 fokos for­dulattal mártottam bele a kolbászomat (berlini specialitás), s mikor legalább 50 gramm mustár rakódott rá, befaltam. Ebben a pillanatban öröklött basszusom magas szopránba csapott át. Most mandulaoperáció előtt álok, mert a moszk­vai mustár kedvezően befolyásolta torkomban a terepet erre a műveletre. Barátaim széles ívben kikerülnek, mert tüzes leheletem a bőrüket perzseli. A barátnőm is elhagyott — túlságosan erős vagyok neki. Gondolom, most már érthető, miért kezdek gyanakodni, ha különleges ínyencfalatokról beszélnek. MÁRTON MÁRIA fordítása Az Utunk előfizetési díja egy évre 52 lej. A szerkesztőség címe: Cluj, Str. 6 Martie nr. 3. Telefon: 24—20. I. P. Cluj 1027/1965

Next