Utunk, 1965 (20. évfolyam, 1-53. szám)
1965-02-26 / 9. szám
.10. HEINRICH BÖLL KÉT KARCOLATA A nevek m r a foglalkozásom iránt érdeklődnek, meglehetősen zavarba jövök: elpirulok, hebegek-habogok, én, akit különben határozott embernek ismernek. Irigylem azokat, akik gátlástalanul elmondhatják: kőműves vagyok. Irigylem a borbélyokat, könyvkereskedőket és írókat e beismerés egyszerű voltáért, hiszen e mesterségek önmagukban is megmagyarázhatók, és így nem szorulnak hosszabb magyarázgatásra. Nekem az ilyenszerű kérdésekre azt kell felelnem: nevető vagyok. Ez a beismerés továbbiakat is maga után von, mert a második kérdésre: „És ebből él?“ — a valóságnak ■megfelelően „Igen“-nel kell válaszolnom. S én valóban a nevetésemből élek, és jól élek, mert a nevetésemnek — kommersznyelven kifejezve — keletje van. Jó, képzett nevető vagyok, senki sem, nevet úgy, mint én, senki sem ismeri jobban művészetem minden csínját-bínját. Hosszú ideig — hogy a magyarázkodást elkerüljem — színésznek mondtam magam, de a mimika- és beszédkészségem annyira korlátozott, hogy ez a megnevezés, úgy tűnt, nem felel meg a valóságnak: szeretem az igazságot, nevető vagyok. Nem vagyok csepűrágó, se komikus, nem derítem fel az embereket, csupán a derültséget reprodukálom: úgy nevetek, akár egy római imperátor vagy egy széplelkű végzős diák; a XVII. század nevetése pont annyira kezem ügyében van, mint a XIX. századé, s ha kell, átnevetek minden évszázadot, minden társadalmi és korosztályt, egyszerűen megtanultam, ahogy a cipőtalpalást is tanulják. Mellemben hordozom Amerika nevetését, Afrika nevetését, fehér, vörös és sárga nevetést, és megfelelő honorárium fejében kieresztem a rendezés minden előírása szerint. Nélkülözhetetlenné váltam, hanglemezeken, magnószalagon nevetek, s a rádiójátékok rendezői előzékenyen bánnak velem. Bánatosan, mérsékelten, őrülten nevetek, és nevetek úgy is, mint a villamos jegyszedője vagy az élelmiszer-cég inasa; nevetés reggel, nevetés este, éjszakai nevetés és nevetés az alkonyatban, szóval: ezeket mind-mind megcsinálom. Mivel a ragályos nevetésben is jártas vagyok, elhihetik, hogy egy ilyen szakma túl fárasztó. Sajnos, ebben is egyedül állok; nélkülözhetetlenné váltam harmad- és negyedrangú komikusok számára is, akik joggal rettegnek sovány poénjüktől, és majd minden este a varietékban ülök, a claqueur szubtilis módozataként, hogy az előadás gyengébb helyein ragályosan fölnevessek. Pontos munkának kell lennie: szívből jövő, vad röhögésemnek nem szabad se túl korán, se megkésve felharsannia, a legtalálóbb pillanatban kell jönnie — akkor tervszerűen kirobbanok, a hallgatóság velem bömböl, és a poén megmenekül De én kimerülten lopózom a ruhatárba, felveszem a kabátom, boldogan, hogy végre-valahára megpihenhetek. Otthon sürgönyök fogadnak: „Szükségünk van nevetésre. Felvétel kedden", s néhány órával később már gyorsvonaton kuksolok, és átkozom a sorsom. Bárki megértheti, hogy egy ilyen este után kevés hajlamot érzek a nevetésre: a feje boldog, ha tehenét, a kőműves boldog, ha habarcsát elfelejtheti, s az asztalosok ajtaja otthon többnyire nem működik, s a fiókokat is csak nagy üggyelbajjal lehet megmozdítani. Cukrászok a savanyú uborkát kedvelik, mészárosok a marcipánt, a pékek a kolbászt részesítik előnyben a kenyérrel szemben; a torreádorok galambokkal szeretnek bíbelődni, s az ökölvívók elsápadnak, mihelyt orrvérzés éri gyereküket: én ezt mind megértem, mert ilyen esték után nem nevetek soha. Halálosan komoly vagyok, s az emberek — talán joggal — pesszimistának tartanak. Házasságom első évében gyakran szólt a feleségem, nevessek már, de időközben ő is rájött, hogy ezt a kívánságát nem teljesíthetem. Boldog vagyok, ha megerőltetett arcizmaimat, megstrapált kedélyemet ábrándos komolysággal pihentethetem. Igen, még a mások nevetése is idegesít, mert túlságosan emlékeztet szakmámra, így csöndes, békés házaséletet élünk, mert a feleségem is elfelejtette a nevetést: néhanapján halvány mosolyon érem, és akkor én is mosolygok. Csak haltan beszélünk egymáshoz, mert gyűlölöm a varieték lármáját, a lármát, mely a felvevő termekben tombolja ki magát. Akik nem ismernek, zárkózott lénynek tartanak. Talán az is vagyok, mert túl sokszor kell nevetésre görbítenem a számat. Merev arcvonásokkal sietek át a saját életemen, s csak ritkán engedek meg magamnak egy sápatag mosolyt, és gyakran gondolkozom afelől, hogy nevettem-e valaha igazán. Úgy hiszem, nem. Testvéreim is igazolhatják, világéletemben komoly gyerek voltam, így hát sokféleképpen nevetek, de a magam nevetését még nem ismerem. APÁTHY GÉZA fordítása ^4- sinter Nem szívesen vallok hiva-ttásomról; megélhetésemet biztosítja ugyan, de olyan cselekedetekre kényszerít, amelyekhez nem mindig látok hozzá tiszta lelkiismerettel: egy kutyaadóztatási hivatal alkalmazottjaként be nem jelentett ebek felkutatására járom be városunk térségeit, gömbölydeden és kicsin, békés járókelőnek álcázva; közepes árú cigarettával a számban elegyedek beszélgetésbe a kutyát sétáltatókkal, eszembe vésem nevük-címük, barátságosan vakargatom a kutya nyakát, és tudom, 50 márkát hoz majd a konyhára. A bejelentett kutyákat felismerem, megszimatolom, megérzem azonnal, ha tiszta lelkiismeretű kutya könnyít magán a falnál. Különös érdeklődéssel viseltetem a vemhes szukák iránt, mert új adófizetők örvendetes születésének néznek elébe. Felismerem ezeket, eszemben tartom a kölykezés pontos napját, kikémlelem, hova rejtik a kutyusokat, addig nem veszek tudomást róluk, míg akkorára nem nőttek, hogy vízbe nyuvasztásuk már szóba sem jöhet, és aztán átadom őket a törvénynek. Talán más pályát kellett volna választanom, hisz kedvelem a kutyákat, és így állandó lelki kínok között élek: kötelesség és szeretet viaskodik bennem, és bevallom nyíltan, néha a szeretet győz. Némelyik kutyáról egyszerűen képtelen vagyok jelentést tenni, és — hogy úgy mondjam — szemet hunyok. Különös szelídség ömlik el rajtam ilyenkor, kivált mert az én kutyám, egy korcs, szintén nincs bejelentve: feleségem szeretettel eteti gyermekeim kedvenc játszótársát, a kutyát, nem is sejtik, milyen törvénytelen lényre pazarolják szeretetüket Valóban kockázatos az élet. Elővigyázatosabbnak kéne talán lennem, de az a tény, hogy bizonyos mértékig a törvény védelmezője vagyok, megerősít bizonyosságomban, hogy állandóan áthághatom. Szolgálatom kemény: órákig gubbasztok a külváros bozótjaiban, a házakból vagy gyanús barakkokból kiszűrődő vad csaholásra, morgásra fülelve. Esetleg a romok mögött lapulok egy foxit lesve, mert tudom róla, hogy nem kartotéklap-tulajdonos, és nem visel „centát“ sem. Fáradtan, összepiszkolódva térek haza, elszívom cigarettám a kályhánál, és Plútó bundáját simogatom; a kutya a farkát csóválja és létem paradox voltára emlékeztet. Érthető, hogy értékelni tudom a feleségemmel, a gyerekekkel és a Plútóval megtett kiadós vasárnapi sétákat, a kutyák iránt csak mintegy plútóian érdeklődöm ilyenkor, mert vasárnap maguk a be nem jelentett kutyák sem állanak megfigyelés alatt. Ám a jövőben más útirányt kell választanom a sétáimnak, mert két egymás utáni vasárnap a főnökömmel találkoztam, ő mindkét alkalommal megállott, üdvözölte feleségemet és gyermekeimet, és megvakargatta Plútó bundáját. A meggondolkoztató csak az, hogy Plútó mindannyiszor mozog, ugrásra készülődik a főnök láttán, nem állhatja őt, és ez a legteljesebb mértékben nyugtalanít engem, izgatott búcsúzkodásra sarkall, és nyilván kezdi a főnököm bizalmatlanságát is felkelteni, mert homlokráncolva figyeli a homlokomra kiülő izzadságcseppeket. Talán be kellett volna jelentenem Plútót, de csekély a jövedelmem — talán más pályára kellett volna lépnem, de ötven éves vagyok, és ebben a korban semmin se változtat szívesen az ember, akárhogy is, a kockázat tudata túlságosan állandósult bennem, mégis, ha még lehetne, bejelenteném Plútót. De már nem megy, feleségem könnyedén elcsevegte a főnöknek, hogy a kutya már három éve nálunk van, együtt növekedett a gyerekekkel és elválaszthatatlan tőlük — meg más, hasonlóképp tréfás dolgokat is mondott, és mindez lehetetlenné teszi Plútó bejelentését. Hiába kísérlek meg lelki kínjaimon úrrá lenni azzal, hogy megkettőzöm szolgálati buzgalmam, semmi semhasznál, olyan helyzetbe kerültem, amelyből nincs kiút. Mint mondani szokás — nyomtató lónak nem kötik be a száját, de én nem tudom, vajon a főnököm elég rugalmas-e ahhoz, hogy érvényt szerezzen e bibliai idézetnek. Elveszett ember vagyok — és egyesek még cinikusnak is tartanak, de hogyne lennék az, ha egyszer állandóan kutyákkal van dolgom. FERENCZ ZSUZSANNA fordítása (Folytatás az 1. oldalról) MERRE TART A NÖVÉNYÉLETTAN? Szinte észrevétlenül bonyolódunk megint szakkérdésekbe. Szó volt a fejlődési szakaszokat kiváltó tényezőkről, s most megtudom, hogy az egész növényélettan arra tendál, hogy a növények minden életműködésének elindítását a vegyi anyagokban keresse... Lassan a „biokémiai vonal“-ra tér át a tudományág. Mert azt a jelenséget például, hogy a búza csak úgy csírázik, ha bizonyos ideig fagypont körüli hőmérsékleten állt, régen ismerték — Erdélyben több helyütt is szokás volt az őszi búzát, ha tavasszal kellett újravetniük, egy időre a hóba kitenni —, azt viszont csak a modern biológia ismerte fel, hogy ezen a hőmérsékleten bizonyos hatóanyag képződik a búzamagvakban, mely aztán a csírázást megindítja. S ugyanilyen anyagok serkentik a növekedést is, amikor pedig a költő azt mondja, hogy „a napfény csókja kicsalta a bimbókat, a fa virágba borult“ — a biológus tudja, hogy az a hatóanyag működik a növény szervezetében, amelynek egyesek a „florigén“ nevet adták. „Növényi endokrinológia“ — mondhatjuk teljes joggal. Egy ideig az orvostudomány is az endokrinológia bűvöletében élt, kissé eltúlozta a hormonok szerepét az életműködésekben, —nkik tudom, hogy a növénytan áll-e napjainkban ezen a fejlődési fokon, vagy a növények esetében csakugyan rájöttek a dolgok végső nyitjára? Mindenesetre számtalan felfedezés született, s számtalan olyan új kérdés vetődött fel, amelyet még meg kell oldani. Hogy csak néhányat említsünk meg: a hatóanyagok tanulmányozása közben rájöttek arra, hogy nemcsak serkentő, de bizonyos funkciókat akadályozó, gátló anyagok is léteznek — ezek gátolják például a fölösleges növést —, hogy ugyanezek erősen felhígítva éppen az ellenkező hatást érik el, tehát amit tömény formában gátoltak, azt így serkentik... ésatöbbi. S mihelyt a felmerülő problémák dzsungelében sikerült valamit tisztázni — sikerült kimutatni, vegyelemezni, előállítani egy növényi hormont —, az elméleti eredményeket azonnal a gyakorlatban is hasznosítják. Gondolatban csodálatos képeket próbálok festeni a közeljövőről — például a méhészek hársfaligeteiről, amelyeket a „florigénnel“ vagy más hormonnal évente négyszer-ötször késztetnek virágzásra. De a növényi hatóanyagok gyakorlati használatának már manapság is van néhány szép eredménye — például az a fajta gyomirtás, mikor a szántóföldet csak a gyomokra ható „növesztő“-anyaggal permetezik be; a gyomok tüneményes gyorsasággal megnőnek, gyökérzetük képtelen táplálni őket, elpusztulnak, s közben nem nőnek, gyökérzetük képtelen táplálni őket, elpusztulnak, s közben nem értek be és nem hullatták el magvaikat, úgyhogy a művelt földet sokáig nem lepi el a gaz később sem. „KÖZÉLETTAN“ * 1 A tudósról akarunk beszélgetni, azonban minduntalan összecseréljük személyét, személyiségét a tudományéval. Ami talán azért van, mert ő maga is annyira eggyéforrt vele. — Ne felejtse el — jegyzi meg Nagy Tóth Ferenc —, hogy Péterfi akadémikus mindemellett még tanár is. Biológusokat nevel. Tankönyveket ír nekik. Munkaközösségünk az ő részvételével „térképezte fel“ tartományunk, különösen pedig a nyugati Szigethegység gyümölcsflóráját, azokat a tájfajtákat kutatva, melyeknek nemesítése, termesztése az illető helyeken ígéretesnek mutatkozik ... S mindezen kívül Péterfi akadémikus szerepet vállal a nemzetközi és a hazai közéletben. Gondolatomban felbukkan a közélet s az élettan szavak játékos összevonása, a „közélettan“.— Tavaly például Edinburghban, a nemzetközi botanikai kongresszuson képviselte hazánkat, Emil Pop akadémikussal együtt, akivel ugyancsak beszélnie kellene ... — Szeretnék. Legközelebb. Már ha sikerül találkoznom vele, hiszen annyira elfoglaltak, most is ugye, Péterfi elvtárs ... egyébként hadd kérdezzem meg, hova ment? Megint valami kongresszusra? — Igen, de ezúttal nem tudományosra. — Hanem? — Enyed vajonban találkozik a választóival. Ugyanis nagy nemzetgyűlési képviselőnek jelölték. Eljövet, miközben a friss hóban megkerülöm a kolozsvári egyetem Kogalniceanu utcai épületét, Péterfi akadémikus munkásságán töprengek. Hallatlan energia, rendkívüli sokoldalúság, folytonos tevékenység... Ha alkalmam lett volna találkozni is vele, egy dolgot bizonyára megkérdek: hogyan képes ennyi mindenre, hogyan van fizikai ideje maradéktalanul ellátni azokat a biológusi, nevelői, képviselői feladatokat, amelyek rá hárulnak és amelyeket elvállalt? Nem lehet másként, úgy kell lennie, mint ahogy egy hasonlóképp elfoglalt marosvásárhelyi orvosprofesszor mondotta nemrégen az Utunk egyik munkatársának: „aki dolgozni akar, annak mindenre van ideje. Csak azok panaszkodnak túlságos elfoglaltságról és időhiányról, akik nem lelik örömüket a munkájukban.“ Hadd kockáztassam meg a feltevést, hogy ez a szó szoros értelmében vett „közélettan“ — a társadalom javára, a szocialista haza építésére fordított lelkes és szenvedélyes alkotómunka elmélete; és ilyen, értelemben a „közélettan" immár korántsem egyszerű szójáték, de — életigazság. VERESS ZOLTÁN J 40 440 | UTUNK VON COBRA Lta én azt a szót hallom, hogy „nemzeti csemege“, mind* járt bizalmatlan leszek. S ha még valaki azt is hozzáfűzi, hogy „egészen különleges specialitás", akkor lopva körülnézek, merre menekülhetnék. Szófiában például bolgár barátaim egy külön erre a célra kiszemelt specialitással vendégeltek meg; a cudarul lehűtött leves egyharmada savanyú tejfel, másik harmada fokhagyma s a harmadik harmada apróra vagdalt zöld uborka volt. Sajnos az udvariasság tiltja, hogy a vendég az első kóstolási kísérlet után hangosan az ördögbe kívánja az egészet. Esetleg megbántaná vele a vendéglátót. Ezért kénytelen voltam magamba önteni a leves csemegét, aminek következtében aztán oly gyakran kerestem fel a sajtóklub mellékhelyiségének őrét, hogy az végül is gavallérosan fizetési kedvezményt ajánlott fel. De én mindig pórul járok. Budapesten egy paprikás gulyás szaggatta ronggyá gyomorfal-mirigyeimet. Prágában borzalmas galuskákat voltam kénytelen nyelni, amelyek végleg eltorlaszolták anyagcserémet. Moszkvában Igor barátom hívott meg hallevesre. Ez mind szép és jó, de én sohasem voltam nagy kedvelője a hallevesnek. Az ember soha nem tudhatja pontosan, mi van benne. Amikor a merítőkanálból egy teljes pompájában viruló halfej nézett szemrehányóan ar szemembe, örültem, hogy szilárdan ülök a széken. — A halnak legjobb a feje. Természetesen nem kell szőröstül-bőröstül elfogyasztani! — fűzte hozzá könnyedén Igor. Fél liter vodkát voltam kénytelen a halleves után küldeni, hogy a helyén maradjon, mert Igor előzőleg szigorúan rám szólt: — Csak nem akarod megsérteni vendéglátódat? Istennek hála, bosszúálló természetűnek születtem, s külföldi barátaim rettegnek hagyományos berlini csemegékből összeállított díszlakomára szóló meghívásaimtól. Csak Igor nem tapasztalta még ki őket, s így mikor Berlinbe érkezett, egyenesen a karjaimba futott. Vidáman tereltem a tanácspince felé, ahol egy csendes sarokban telepedtünk le. Hanyagul adtam fel a rendelést az első berlini specialitásra: ragadós sajt (berliniesen: büdös), valamint egy karaj kenyér libazsírral. Hamarosan csodálatos szag terjengett a teremben, s Igor nyugtalanul tekintgetett maga köré. Joggal, mert a sajt speciális aromája ama bizonyos történelmi kínai bűzös fazék és egy leégő kéngyár illatának keverékére emlékeztetett. Igor heves csuklásba fogott. — Csak nem akarod megsérteni vendéglátódat? — kérdeztem szigorúan. Igornak kereken negyvenhét percre és nyolc pohár sörre volt szüksége a takaros kis zsíros-sajtos kenyér elfogyasztásához. De bosszúm műve még csak most kezdett igazán kibontakozni. Vidám hangulatban rendeltem meg a második berlini ínyencfalatot: a beefsteak-tartárt! Ez friss, csont nélküli, véres marhahúsból készül, a húsdarálón annyiszor megy keresztül, mígnem csinos, gusztusos, vörös péppé válik. Akkor aztán összekeverik jó sok sóval, borssal, paprikával, hagymával, s végül hozzáütnek egy tojássárgát, hogy a pép étvágygerjesztő, szép sárgás színt kapjon. Ez a pompás fogás állítólag kedvezően befolyásolja a fizikai és szellemi fejlődést, amit én még sohasem tapasztaltam. — Ez aztán az igazi ínyencfalat, igazi berlini specialitás — jegyeztem meg nem minden él nélkül. Igor úgy meredt a tányérjára, mintha roston sült keresztespókot tálaltak volna elé. Ádámcsutkája fel s alá futkározott, homlokát hideg verejték borította el, s kezeigy reszketett, mint a nyárfalevél. — Irgalom — hörögte rekedten. — Soha — hangzott vérfagyasztó kacajom. — Fogyaszd el! Gondolj a döglött hal fejére! Nogy örömömre szolgált, hogy Igor állkapcsa újra működésbe lépett. Mikor már-már alámerülni készült, a gallérjánál fogva ráncigáltam vissza. Végül az utolsó morzsát is elfogyasztotta, s ekkor udvariasan a szállodáig kísértem. Észrevettem, hogy halkan sírdogál magában. De sajnos Igort is bosszúálló természettel áldotta meg az ég. Mihelyt hazaérkezett Moszkvába, egy üveg mustárt küldött nekem nagy alattomosan. Szokás szerint 180 fokos fordulattal mártottam bele a kolbászomat (berlini specialitás), s mikor legalább 50 gramm mustár rakódott rá, befaltam. Ebben a pillanatban öröklött basszusom magas szopránba csapott át. Most mandulaoperáció előtt álok, mert a moszkvai mustár kedvezően befolyásolta torkomban a terepet erre a műveletre. Barátaim széles ívben kikerülnek, mert tüzes leheletem a bőrüket perzseli. A barátnőm is elhagyott — túlságosan erős vagyok neki. Gondolom, most már érthető, miért kezdek gyanakodni, ha különleges ínyencfalatokról beszélnek. MÁRTON MÁRIA fordítása Az Utunk előfizetési díja egy évre 52 lej. A szerkesztőség címe: Cluj, Str. 6 Martie nr. 3. Telefon: 24—20. I. P. Cluj 1027/1965