Utunk, 1966 (21. évfolyam, 1-52. szám)

1966-01-07 / 1. szám

HOLLÓ ERNŐ A dévai múzeumban A morcos-mogorva kőbe ki­véste ezt a szelídke leányalakot, hogy díszítse egy régi villa kertjét, melyet idők árvize elmosott? Szakállas vad tekintetben izzott fel ez a kőbe merevített alak? E karcsúság? E finomság? A néma arc? A lehelet-könnyű vonalak? S a lány ki volt? Rabszolgalány? Vagy úrnő? Nyakát aranylánc koszorúzta? Vagy durva kötél? Kegyetlenül jelezve, hogy aki ilyen szép, az sem szabad? Ki volt a leányka? Ki a művésze? A kő hallgat, mint sziklarengeteg. — Élő művészt őriz a barna zord kő. S egy lányt, ki talán meg sem született... Régi és ú­j tanulságok VI­­icolae Filimon Régi és új urak című regénye a kedvenc könyveim közé tarto­zik. Persze, nem olyanformán szeretem, mint egy Móricz­­vagy egy Rebreanu-regényt. Nem tudom pontosan megma­gyarázni, miért: a Ciocoii vechi şi noi mindig Jókai Az arany ember­ével társul képzeletem­ben. Van talán benne íróilag valami a kezdés szűzi naivitá­sából, annak ellenére, hogy Filimon igazán nem naiv toll­forgató, s a humora se olyan gyermekien kedélyes, mint a Jókaié. Filimon ugyanis úgy írja meg a polgáriasulás haj­nalát, hogy kérlelhetetlenül elítéli már a kezdet kezdetén mindazokat a bűnöket, ame­lyeket később Caragiale állít pellengérre a világirodalmi színvonalon. A román regény indulásának feledhetetlen pil­lanatát szerettem meg eszerint ebben a könyvben, s mindig boldogan fedezem fel Filimon hagyományának az ilyen vagy olyan nyomát mai elbeszélők­nél. Személyesen pedig: sok évvel ezelőtt hetekig kínlódtam egy egész szerkesztőséggel együtt, amikor a közönség ke­zébe adtuk a Balla Ernő for­dítását. Páratlanul nehéz mun­ka a nyelv szellemébe jól il­leszkedő magyar megfelelőket találni Filimon havasalföldi meg moldvai, sőt görög és tö­rök kifejezéseire, pompásan fűszerezett szólásmondásaira. Szóval, semmivel se könnyebb Filimont magyarra fordítani, mint Jókai varázsát románul megeleveníteni... Mindezt pedig azért jegyez­tem ide, mert a kolozsvári Steaua novemberi számában megjelent a Filimon-regény négyfelvonásos színpadi válto­zata: a Dinu Păturică, Adrian Maniu és Ion Pillát 1924-ben írt színműve. Olvasói és mű­kedvelő-filológusi fantáziámat azonnal lázba hozta ez a cím. Elolvastam a játékot, aztán egybevetettem a regénnyel. Rendkívül érdekes munka (an­nak idején előadta a bukares­ti Nemzeti Színház, de sohasem jelent meg nyomtatásban), a Steaua igen nagy szolgálatot tett kiadásával. Nemcsak egy sokszínű darabra, hanem a já­tékrend gazdagításának az egyik módjára is felhívta a fi­gyelmet ezzel. Már az is érdekes, hogy Ni­­colae Filimon regényét éppen a modern román irodalom két érzékeny lírikusa vitte szín­padra negyvenkét évvel ez­előtt. Olyan ez, mintha Az arany ember-ből az ifjú Füst Milán irt volna színdarabot és nem maga az öreg Jókai. Más­felől a dramatizálás félreérthe­tetlen tendenciája is sokatmon­dó. Adrian Maniu és Ion Pillat kétségtelenül az első világhá­borút követő évek burzsoáziá­jának az ítéletét fogalmazza meg 1924-es játékában, amikor Dinu Păturică figurájában és történetében félelmetes szatí­ráját adja az „enrschissez vous!“ légkörének és moráljá­nak. Az alaposabb elemzés és szövegegyeztetés aztán érdekes megállapításokat eredményez­het. A Régi és új urak színpa­di változata addig tekinthető sajátosan drámai alkotásnak, amíg — akár a regény — Tuz­­luc posztelnik és Dinu Pături­că, a régi és az új csokor hely­cseréjének a drámáját sűríti sajátos képekbe. Ahogy azon­ban ezen túllép, csak életképe­ket kínál a színpadon a két szerző. Történelmi és lírai tar­talmában igen gazdag életké­peket, amelyek mégsem válnak ízig-vérig színpadi jelenetekké, hanem jellegzetesen színpadra átültetett lírai-epikai elemek. Az epikai részletek felbuk­kanása ellenére is, a Dinu Pă­turică egészében, mint az el­beszélő irodalom által ihletett színiirodalmi alkotás, komoly figyelmeztetés színházi moz­galmunk és főként az irodal­mi titkárságok számára: mun­kájukat nem szabad csak a színpadi szerzők egyenesen színpadra írt műveinek lekto­­rizálására és elemzésére korlá­­tozniok. Természetesen az ere­deti repertoár gerincét minden időben a közvetlenül a szín­pad számára írt művek alkot­ják, de száz év színjátszásának minden szakaszában, minden nemzetnél nagy szerepet ját­szottak a regények vagy no­vellák dramatizálásából kelet­kezett színművek is. Ezeknek eluralkodása a játékrenden mindig a színpad sajátos funk­cióinak a háttérbe szorításával járt együtt a múltban, s a drámaírást időnként az epika másodtermékévé degradálta (most filmesek panaszkodnak ilyesmi miatt). Az epikai mű­vek színpadi értékesítésének a feltűnő hiánya viszont jelzi, hogy a színházaknak nincs al­kotó kapcsolatuk az élő iroda­lom legjobbjaival. A jó irodal­mi titkár (és az irodalmilag műveit rendező) ugyanis — jó szerkesztő is. Azonnal észreve­szi a regényben vagy a novel­lában megbúvó drámai magot, tudatosítja felfedezését az író­ban, és nem társszerzőként, hanem folytonos szövegelem­zésekkel, a színpadi szövegvál­tozatok bírálatával segíti elő a novellistát, hogy mai élet­anyagát és mondanivalóját a színpadon is megszólaltassa. Amikor napisajtónkban a színházak és a színpadi szer­zők nyilvános eszmecseréje bontakozik ki, ne feledkezzünk meg az irodalmi titkárok fen­tebbi feladatáról sem. Mert minden irodalmi titkár végső soron annyit ér egy színház­nál, ahány új dráma születésé­nél, sikerénél bábáskodik. MAROSI PÉTER A Fekete kolostor Dabits, Kosztolányi, Bóka László s annyi más ragyogó toll után merjünk-e a Fekete kolostorhoz nyúlni? Mondha­­tunk-e újat e remekműről? — Mondhatunk, hiszen itt és most olvassuk újra, és éppen azért remekmű, mivel minden kor újat fedezhet fel, minden nézőpont újat láttat meg benne. A mai olvasó mindenekelőtt úgy kerül más nézőszögbe, hogy közé és az első világháború szörnyű élményét elevenítő mű közé beékelődött a második világháború. Vajon ez a tor­lasz nem takarja el a művet? Vagy legalábbis nem borítja homályba sötét árnyékával? Nem, a legkevésbé sem. Ez egé­szen bizonyos. De kétségtelen az is, hogy azért módosító té­nyező e második világháborús élményünk, nóvum, ami bele­játszik a mű hatásába. ... 1914 nyarán Franciaországban internálják az ott tar­tózkodó német és osztrák—magyar állampolgárokat, s rövid perigueux-i karantén után Noirmoutier-ben, majd az Ile d’Yeu-i kazamatákban fogva tartják őket egészen a háború végéig. E fogság szenvedéseit írja le a Fekete kolostor. A regény elején, Kuncz Aladár szabadságvesztése és a nyo­morúságos lágerviszonyok feletti kesergésének olvasása köz­ben valami lekicsinylő mosolyféle bujkál bennünk. Ez a mo­soly nem volt ott a kortárs olvasó arcán. A második világhá­borús élmények kaparászása ez tudatunk mélyén. „Gyenge elesettség az, ami a Kosztolányi kiemelte borsóleves-jelenet­­ből árad. Ez is pokol — e noirmoutier-i szanatórium?..." — ilyen ostoba gondolatok kísértenek. De fokról fokra, ahogy beljebb hatolunk a regény sűrűjébe, „fölényérzetünk“ meg­­szégyenülten elmarad. Hovatovább a második világháború olyan gyűrűként övezi a Fekete kolostort, ami még jobban ki­emeli tömbjét, még visszhangzóbbá erősíti a belőle feltörő kiáltást. Mint versben a rímek, úgy csendülnek össze a könyv­ben megírt első és az azóta átélt második világháborús él­mények. Sőt, lassan a mi háborús élményünk lesz a hívórím: erre felelnek Noirmoutier árnyai... Esztétikailag a mű lényegét húzzák alá a mi még sötétebb emlékeink. Megjelenésekor a Fekete kolostor éppen halk ak­kordjaival tűnt ki az iszonyúságokat halmozó háborús regé­nyek sorában. Most még halkabb a halkszavúsága. Emlé­keink rábólintása a műben megírt appel général-okra (mégis, mi ez a Lagerappelek­hez képest!) — ez a duplán­ látás még jobban kidomborítja a halkszavúsággal is sejtetett lényeget: nem az első vagy második világháborúról van itten szó, ha­nem a condition humaine-ről általában. Az ismétlés, az, hogy a regényben leírt bűnök sokkal sú­lyosabb formában újra bekövetkezhettek, a törvényszerűsé­gekre figyelmeztet, s így még tisztábban látható: nem va­lami egyszerinek egyszerű dokumentuma a Fekete kolostor, hanem az emberi szenvedés és önmagunk fölé emelkedés al­gebrája. Nézzük, hogyan lesz azzá. C­supa leírás ez a könyv: emberek leírása. Rengeteg név, rengeteg statiszta és egyetlen főszereplő sem. Az író elmond mindent alakjairól, amit fogság előtti és fogságbeli életükről tud, pontosan leírja külsejüket, ruházatukat és egyéb holmijaikat, és nem sokat törődik azzal, hogy mindez eléggé plasztikus-e vagy sem, hogy mindebből mit tudunk megje­gyezni magunknak. A fazekasok módszerével dolgozik, csak forgatja a korongot, és így formálja ki anyagát... Az éppen előkerülő alakokat megérinti vésőjével, elmélyít arcukon egy-egy vonást, hogy aztán a következőre térjen. Ily módon számos név sima felület vagy identifikálhatatlan pont marad csupán az összképben, mások alakja élesen kirajzolódik, de az egész a tömeg jelenetet ábrázoló domborművek sűrítettsé­­gét és egybeolvadását idézi. Mintha az egész egy nagy emberi herbárium volna, amely­nek egyedeit szemünk láttára préseli és hervasztja önmaguk szimbólumává a rabság. A képi (dombormű) és fogalmi összepréselés és egymásba dolgozás (herbárium) az általánosítás első fokozata a műben. Hogyan éri el ezt a hatást? Az összefüggő, egységes, regény értelemben vett cselekmény teljes kikapcsolásával. Babits ragyogóan elemezte napló-érték és regény-érték összefüggését a Fekete kolostorban. Szerinte a regény doku­mentum­értéke, a puszta tényközlés, az internáltság valóban megtörtént eseményeinek és mozzanatainak feljegyzése olyan valóságírt kölcsönöz e műnek, amit más írók a legnagyobb raffinement-okkal sem érnek el. S ez teljes mértékben helytálló megállapítás. De ma — talán a modern francia re­gény, a nouveau román hatására — más funkciót is tulajdo­nítunk e dokumentum-értéknek. A tényekhez és valóban meg­történt eseményekhez való tapadás nemcsak azt jelenti, hogy e regénynek nincs regény értelemben vett cselekménye, ha­nem azt is, hogy nove-cselekménye van. E non-cselekmény éppolyan konstruktív és kifejező eleme lehet a szerkezetnek, mint a szokványos értelemben felépített cselekmény. Egyrészt kitűnően illik a témához, mert szüntelenül a rablétet, a sza­bad mozgás és cselekvés elvesztését idézi, másrészt éppen annak az általánosításnak mű­vészi eszköze, amiről szóltunk. Kidomborítja az alakokat, de valahogy sűrűbbé, esszenciáli­­sabbá válik minden. Az egysé­ges cselekmény helyébe a cso­portosítás és ismétlődés lép, az alakok sorra előjönnek, új egyéni vonásokkal gazdagod­nak, miközben azonosságuk is hangsúlyozódik. Már nem is a szobrász vésője, hanem a közös sors mélyíti el egyéni vonásai­kat, olyanannyira, hogy azonos­ságuk villan elő mögülük. Ravel Boleró­jára emlékeztet szerkezeti felépítésében a Fe­kete kolostor. Változás alig tör­ténik, legfennebb annyi, hogy egyik adminisztrátor helyébe a másik lép, egy táborváltás Noirmoutier-ből Ile d’Yeu-be, a foglyok egyik csoportjának leválasztása, hogy később új­ra találkozzanak ... Egyébként körforgás, ismétlődés, más-más csoportosítása ugyanazon ele­meknek, szüntelen variálása ugyanannak. Csak a hangszín lesz egyre sötétebb, az árny­alakok szublimálódó léte válik mind súlyosabbá... Müller bácsi, a fehér női ci­pők mestere, az őrült Bistrán Demeter és Sarkadi, az elegáns Zádory, a nőies dr. Herz, ma­ga az elbeszélő és a regény többi alakja a létezés külön­böző fokozataira emelkedik és süllyed a regény folyamán. Előbb maguk is dokumentu­mok, a valóság egyszeri és eset­leges megnyilvánulási formái, de mint ilyenek is rendkívül érdekesek. Íme, az internáltak egy csoportjának puszta fel­sorolása egyetlen mondatba, amihez nem társul semmi képi elem, de benne van egy egész letűnt, soha vissza nem térő világ: „A magyar fiúk: Stein Móric, Schnitta, Koródy, Jakuts, mindnyájan csendes foglalkozást űztek“. Nem, ilyen felsoro­lás nem lesz több a magyar irodalomban!... ! C­szrevétlenül regény-értékké válik a dokumentum-érték:­­ most már sorsok e figurák: Bistrán a grádjaival, Mül­­ler a hiúságával, az elbeszélő eszmélésével s születő közösségi élményével. Már teljesen tiszták az arcélek, ki-ki az egyéni lét zenitjéhez érkezett. Ám a korong forog tovább, és a már kialakult kezd újra összemosódni, a variáció lassan permutá­cióvá lesz. Semmi sem rögzített többé, mindenki minden attri­bútumot felvehet. És adott ponton azt látjuk, hogy az őrült Bistrán Demeter a bölcsesség megtestesítője, Dudás, az elő­kelő, a legutolsó párjával lesz azonos, Horváth cigány a Zalán futását olvassa, és azt mondja róla, hogy szebb muzsikát éle­tében nem hallott! Testi és szellemi különösségek szétmáll­­nak, senkié és mindenkié lesznek, valóságos apokalipszis ez. Itt nemcsak arról van szó, hogy a korábban tömegektől elkülönülő individualista értelmiségi eljutott a közösségig; nemcsak a válaszfalak leomlásának és az összetartás felébre­désének vagyunk a tanúi, és nem is csupán a „fekete barát“ szellemét, az internáltak emberré válását látjuk magunk előtt. Ennél többről van szó, ennél többet rejt magában a Fekete kolostor. Ez az eggyé vált emberi massza úgy vajúdik, mint a szülő anya; úgy háborog, mintha ki akarna kelni a medréből. A regény fináléja hatalmas crescendo, ami eddig külön­­külön az egyes embert gyötörte, most pusztító tornádóként se­per végig az egész közösségen. Eddig Bistrán és Sarkadi bácsi volt őrült. Most az egész tábort őrültté teszi a rabság. Új és új őrültek tűnnek fel, és mindegy, hogy hívják őket: Herr Klopfer, vagy Clemen­­ceau ... maga az elbeszélő is szinte beleszédül e szakadékba, mintha a lét túl akarna lépni az értelem határán. Eddig csak dr. Herz és a csinos cseh fiú barátsága volt különös színezetű. Most feltűnik a homoszexuális báró, napi­rendre kerül férfiak női színészi alakítása, és az egész tábor belebódul dr. Herz nőiségébe. Eddig csak az öreg Jungblut halt meg. Most arat a halál. Egész kazamaták néptelenednek el, és a szabadulás után is hullnak az emberek, mint a legyek, a hazatérő vonatokból is halottakat tesznek le a határnál... És nem is félnek már a haláltól, mintha élet és halál különállása is feloldódott volna bennük. De ezzel sem érik be: a természettel, az elemekkel, a „mo­solygó végtelenséggel“ szeretnének eggyé válni. Valóság és álom egybeolvad, szenvedés és öröm, rabság és szabadság különállása megszűnik, és szállnak, röpülnek a foglyok, mint Radnóti Hetedik Eclogájában ... Kiforog végül is magából valamit a műben megtestesült idő? Van-e e nagyszerű zenei fúgának valami emberi értel­me? Igen, a végtelen variációkra ha visszatekinthetünk, rá­döbbenünk logikájukra is. Az például, hogy Noirmoutier-ban az internáltak egy részét elszakítják a többitől, s más táborba viszik őket: epizód, mely minden börtönben előfordul. De eszköz is ez az elszakadás, majd He d’Yeu-beli újratalálkozás, a „fekete barát“-szolidaritás bemutatására. A figurák és prob­lémák feltűnési sorrendje is kifejez valamit. Nem véletlen például, hogy a portrék már-már végtelennek tűnő sorát a szocialista Jankovits zárja, ő akkor lép a színre szigorú el­veivel — melyekkel egyébként az elbeszélő nem azonosítja magát —, amikor a végső akkordok nagyszerű unisonójában már a megoldás dereng. És alig bukkan fel, máris lekaszálja a halál. Mégis, igazságával és jellemének tisztaságával úgy ragyog a horizonton, mint hajnalpirkadás. Sok mindent kimond maga az elbeszélő, máshol egy-egy figura elejtett szavában villan fel az egész mű értelme, dr. Herz utolsó vallomásában például: „...Annyi börtön van a világon, amiről az emberek nem tudnak, talán még azok sem, akik magukban hordozzák. Én a börtönömből ott szaba­dultam ki, ahol rátok a legkeservesebb rabsorsot mérték. Ha­zudnék, s most nem akarok hazudni, ha nem mondanám meg neked, bármilyen szörnyűnek is tartod, soha olyan bol­dog nem voltam, mint a fogságban ...“ Ám a legteljesebben és töretlenül a mű hangulatában jut kifejezésre az emberi mondanivaló. Ez a hangulat komor, sőt gyászos végedes-végig. A fekete szín végigvonul az első lap­tól az utolsóig és nemcsak hangulatilag, hanem szimbólumok­ban is: a breton falu mozgósítási falragaszt hozó szolgájának fekete táskája, a foglyok mellé szegődő fekete kutya, a fog­lyok közé behatoló fekete ruhás Madame Germain, a „fekete barát“, a fekete kolostor... És mégis... bármennyire is a fekete szín koncentrációja a mű, ez a gyémánt­­ fehéren ragyog. Nem gyászzene, sokkal inkább az öröm szimfóniája e sö­tét tónusú mű. Nem az örömöké, hanem egyetlen nagy örömé, ami szóban talán ki sem mondható: a vadság, kicsinyesség és elfogultság feletti győzelem, az emberi felszabadulás és fel­ismerés öröme. E fehér fény lakozik a Fekete kolostorban — ez az értelme és legfőbb szépsége. Jancsó Elemér átfogó bevezető tanulmánya filológus ala­­possággal és kortársi beavatottsággal idézi Kuncz Ala­dár alakját és művét. A tanulmány az egész Kuncz-irodalom összesítése, de tovább is jut az eddigi elemzéseken, főként irodalomtörténeti vonatkozásban. „E mű egykori és későbbi elemzői — írja Jancsó Elemér — nem vették észre, hogy a Fekete kolostor műfajilag a napló- és emlékirat-irodalom ha­gyományainak a folytatója és művészi továbbfejlesztője.“ Ezt a visszavezetést és az emlékirat erdélyi hagyományaiba való beleágyazást végzi el a bevezető tanulmány, a többi között Kuncz Aladárnak Kazinczy Fogságom naplóid-ra vonatkozó megjegyzéseire is építve. E visszapillantás eredményeként ál­lapíthatja meg aztán mintegy végkövetkeztetésként: „a Fekete kolostor tehát folytatója és betetőzője az erdélyi napló- és emlékirat-irodalomnak, de abban a művészi formában, amely­re a kollektív és az én-regény példái ihlették Kunczot.“ A kiadó nagy szolgálatot tett irodalmunknak azzal, hogy visszaadta nekünk a Fekete kolostort. Ezt a példát folytatja majd a készülő Dsida-kötet, de folytatni kell a húszas-har­mincas évek romániai magyar irodalma olyan értékeinek új­­ramegjelentetésével is, mint Áprily Lajos versei vagy Tamási Áron novellái. És hogy csak a háborús regényeknél marad­junk, Markovits Rodion Szibériai garnizonja és Kuncz Aladár Fekete kolostora utáni gondolni lehetne Nagy Dániel Cirkuszá­nak újrakiadására is. Igaz, e regény sokkal vitathatóbb, de szintén kordokumentum, és különösen a modern stílusirány­zatok szempontjából igen érdekes. Szentimrei Jenő annak idején nem indokolatlan lelkesedéssel írta a Cirk­uszról: „A világháború vérözönének monumentuma ez, mely gyé­mántból és üvegből, rongyokból és törmelékekből keményedik gránitoszloppá.“ SONI PÁL T. VÁRHELYI IMOLA NAPRAFORGÓK

Next