Utunk, 1966 (21. évfolyam, 1-52. szám)
1966-01-07 / 1. szám
HOLLÓ ERNŐ A dévai múzeumban A morcos-mogorva kőbe kivéste ezt a szelídke leányalakot, hogy díszítse egy régi villa kertjét, melyet idők árvize elmosott? Szakállas vad tekintetben izzott fel ez a kőbe merevített alak? E karcsúság? E finomság? A néma arc? A lehelet-könnyű vonalak? S a lány ki volt? Rabszolgalány? Vagy úrnő? Nyakát aranylánc koszorúzta? Vagy durva kötél? Kegyetlenül jelezve, hogy aki ilyen szép, az sem szabad? Ki volt a leányka? Ki a művésze? A kő hallgat, mint sziklarengeteg. — Élő művészt őriz a barna zord kő. S egy lányt, ki talán meg sem született... Régi és új tanulságok VIicolae Filimon Régi és új urak című regénye a kedvenc könyveim közé tartozik. Persze, nem olyanformán szeretem, mint egy Móriczvagy egy Rebreanu-regényt. Nem tudom pontosan megmagyarázni, miért: a Ciocoii vechi şi noi mindig Jókai Az arany emberével társul képzeletemben. Van talán benne íróilag valami a kezdés szűzi naivitásából, annak ellenére, hogy Filimon igazán nem naiv tollforgató, s a humora se olyan gyermekien kedélyes, mint a Jókaié. Filimon ugyanis úgy írja meg a polgáriasulás hajnalát, hogy kérlelhetetlenül elítéli már a kezdet kezdetén mindazokat a bűnöket, amelyeket később Caragiale állít pellengérre a világirodalmi színvonalon. A román regény indulásának feledhetetlen pillanatát szerettem meg eszerint ebben a könyvben, s mindig boldogan fedezem fel Filimon hagyományának az ilyen vagy olyan nyomát mai elbeszélőknél. Személyesen pedig: sok évvel ezelőtt hetekig kínlódtam egy egész szerkesztőséggel együtt, amikor a közönség kezébe adtuk a Balla Ernő fordítását. Páratlanul nehéz munka a nyelv szellemébe jól illeszkedő magyar megfelelőket találni Filimon havasalföldi meg moldvai, sőt görög és török kifejezéseire, pompásan fűszerezett szólásmondásaira. Szóval, semmivel se könnyebb Filimont magyarra fordítani, mint Jókai varázsát románul megeleveníteni... Mindezt pedig azért jegyeztem ide, mert a kolozsvári Steaua novemberi számában megjelent a Filimon-regény négyfelvonásos színpadi változata: a Dinu Păturică, Adrian Maniu és Ion Pillát 1924-ben írt színműve. Olvasói és műkedvelő-filológusi fantáziámat azonnal lázba hozta ez a cím. Elolvastam a játékot, aztán egybevetettem a regénnyel. Rendkívül érdekes munka (annak idején előadta a bukaresti Nemzeti Színház, de sohasem jelent meg nyomtatásban), a Steaua igen nagy szolgálatot tett kiadásával. Nemcsak egy sokszínű darabra, hanem a játékrend gazdagításának az egyik módjára is felhívta a figyelmet ezzel. Már az is érdekes, hogy Nicolae Filimon regényét éppen a modern román irodalom két érzékeny lírikusa vitte színpadra negyvenkét évvel ezelőtt. Olyan ez, mintha Az arany ember-ből az ifjú Füst Milán irt volna színdarabot és nem maga az öreg Jókai. Másfelől a dramatizálás félreérthetetlen tendenciája is sokatmondó. Adrian Maniu és Ion Pillat kétségtelenül az első világháborút követő évek burzsoáziájának az ítéletét fogalmazza meg 1924-es játékában, amikor Dinu Păturică figurájában és történetében félelmetes szatíráját adja az „enrschissez vous!“ légkörének és moráljának. Az alaposabb elemzés és szövegegyeztetés aztán érdekes megállapításokat eredményezhet. A Régi és új urak színpadi változata addig tekinthető sajátosan drámai alkotásnak, amíg — akár a regény — Tuzluc posztelnik és Dinu Păturică, a régi és az új csokor helycseréjének a drámáját sűríti sajátos képekbe. Ahogy azonban ezen túllép, csak életképeket kínál a színpadon a két szerző. Történelmi és lírai tartalmában igen gazdag életképeket, amelyek mégsem válnak ízig-vérig színpadi jelenetekké, hanem jellegzetesen színpadra átültetett lírai-epikai elemek. Az epikai részletek felbukkanása ellenére is, a Dinu Păturică egészében, mint az elbeszélő irodalom által ihletett színiirodalmi alkotás, komoly figyelmeztetés színházi mozgalmunk és főként az irodalmi titkárságok számára: munkájukat nem szabad csak a színpadi szerzők egyenesen színpadra írt műveinek lektorizálására és elemzésére korlátozniok. Természetesen az eredeti repertoár gerincét minden időben a közvetlenül a színpad számára írt művek alkotják, de száz év színjátszásának minden szakaszában, minden nemzetnél nagy szerepet játszottak a regények vagy novellák dramatizálásából keletkezett színművek is. Ezeknek eluralkodása a játékrenden mindig a színpad sajátos funkcióinak a háttérbe szorításával járt együtt a múltban, s a drámaírást időnként az epika másodtermékévé degradálta (most filmesek panaszkodnak ilyesmi miatt). Az epikai művek színpadi értékesítésének a feltűnő hiánya viszont jelzi, hogy a színházaknak nincs alkotó kapcsolatuk az élő irodalom legjobbjaival. A jó irodalmi titkár (és az irodalmilag műveit rendező) ugyanis — jó szerkesztő is. Azonnal észreveszi a regényben vagy a novellában megbúvó drámai magot, tudatosítja felfedezését az íróban, és nem társszerzőként, hanem folytonos szövegelemzésekkel, a színpadi szövegváltozatok bírálatával segíti elő a novellistát, hogy mai életanyagát és mondanivalóját a színpadon is megszólaltassa. Amikor napisajtónkban a színházak és a színpadi szerzők nyilvános eszmecseréje bontakozik ki, ne feledkezzünk meg az irodalmi titkárok fentebbi feladatáról sem. Mert minden irodalmi titkár végső soron annyit ér egy színháznál, ahány új dráma születésénél, sikerénél bábáskodik. MAROSI PÉTER A Fekete kolostor Dabits, Kosztolányi, Bóka László s annyi más ragyogó toll után merjünk-e a Fekete kolostorhoz nyúlni? Mondhatunk-e újat e remekműről? — Mondhatunk, hiszen itt és most olvassuk újra, és éppen azért remekmű, mivel minden kor újat fedezhet fel, minden nézőpont újat láttat meg benne. A mai olvasó mindenekelőtt úgy kerül más nézőszögbe, hogy közé és az első világháború szörnyű élményét elevenítő mű közé beékelődött a második világháború. Vajon ez a torlasz nem takarja el a művet? Vagy legalábbis nem borítja homályba sötét árnyékával? Nem, a legkevésbé sem. Ez egészen bizonyos. De kétségtelen az is, hogy azért módosító tényező e második világháborús élményünk, nóvum, ami belejátszik a mű hatásába. ... 1914 nyarán Franciaországban internálják az ott tartózkodó német és osztrák—magyar állampolgárokat, s rövid perigueux-i karantén után Noirmoutier-ben, majd az Ile d’Yeu-i kazamatákban fogva tartják őket egészen a háború végéig. E fogság szenvedéseit írja le a Fekete kolostor. A regény elején, Kuncz Aladár szabadságvesztése és a nyomorúságos lágerviszonyok feletti kesergésének olvasása közben valami lekicsinylő mosolyféle bujkál bennünk. Ez a mosoly nem volt ott a kortárs olvasó arcán. A második világháborús élmények kaparászása ez tudatunk mélyén. „Gyenge elesettség az, ami a Kosztolányi kiemelte borsóleves-jelenetből árad. Ez is pokol — e noirmoutier-i szanatórium?..." — ilyen ostoba gondolatok kísértenek. De fokról fokra, ahogy beljebb hatolunk a regény sűrűjébe, „fölényérzetünk“ megszégyenülten elmarad. Hovatovább a második világháború olyan gyűrűként övezi a Fekete kolostort, ami még jobban kiemeli tömbjét, még visszhangzóbbá erősíti a belőle feltörő kiáltást. Mint versben a rímek, úgy csendülnek össze a könyvben megírt első és az azóta átélt második világháborús élmények. Sőt, lassan a mi háborús élményünk lesz a hívórím: erre felelnek Noirmoutier árnyai... Esztétikailag a mű lényegét húzzák alá a mi még sötétebb emlékeink. Megjelenésekor a Fekete kolostor éppen halk akkordjaival tűnt ki az iszonyúságokat halmozó háborús regények sorában. Most még halkabb a halkszavúsága. Emlékeink rábólintása a műben megírt appel général-okra (mégis, mi ez a Lagerappelekhez képest!) — ez a duplán látás még jobban kidomborítja a halkszavúsággal is sejtetett lényeget: nem az első vagy második világháborúról van itten szó, hanem a condition humaine-ről általában. Az ismétlés, az, hogy a regényben leírt bűnök sokkal súlyosabb formában újra bekövetkezhettek, a törvényszerűségekre figyelmeztet, s így még tisztábban látható: nem valami egyszerinek egyszerű dokumentuma a Fekete kolostor, hanem az emberi szenvedés és önmagunk fölé emelkedés algebrája. Nézzük, hogyan lesz azzá. Csupa leírás ez a könyv: emberek leírása. Rengeteg név, rengeteg statiszta és egyetlen főszereplő sem. Az író elmond mindent alakjairól, amit fogság előtti és fogságbeli életükről tud, pontosan leírja külsejüket, ruházatukat és egyéb holmijaikat, és nem sokat törődik azzal, hogy mindez eléggé plasztikus-e vagy sem, hogy mindebből mit tudunk megjegyezni magunknak. A fazekasok módszerével dolgozik, csak forgatja a korongot, és így formálja ki anyagát... Az éppen előkerülő alakokat megérinti vésőjével, elmélyít arcukon egy-egy vonást, hogy aztán a következőre térjen. Ily módon számos név sima felület vagy identifikálhatatlan pont marad csupán az összképben, mások alakja élesen kirajzolódik, de az egész a tömeg jelenetet ábrázoló domborművek sűrítettségét és egybeolvadását idézi. Mintha az egész egy nagy emberi herbárium volna, amelynek egyedeit szemünk láttára préseli és hervasztja önmaguk szimbólumává a rabság. A képi (dombormű) és fogalmi összepréselés és egymásba dolgozás (herbárium) az általánosítás első fokozata a műben. Hogyan éri el ezt a hatást? Az összefüggő, egységes, regény értelemben vett cselekmény teljes kikapcsolásával. Babits ragyogóan elemezte napló-érték és regény-érték összefüggését a Fekete kolostorban. Szerinte a regény dokumentumértéke, a puszta tényközlés, az internáltság valóban megtörtént eseményeinek és mozzanatainak feljegyzése olyan valóságírt kölcsönöz e műnek, amit más írók a legnagyobb raffinement-okkal sem érnek el. S ez teljes mértékben helytálló megállapítás. De ma — talán a modern francia regény, a nouveau román hatására — más funkciót is tulajdonítunk e dokumentum-értéknek. A tényekhez és valóban megtörtént eseményekhez való tapadás nemcsak azt jelenti, hogy e regénynek nincs regény értelemben vett cselekménye, hanem azt is, hogy nove-cselekménye van. E non-cselekmény éppolyan konstruktív és kifejező eleme lehet a szerkezetnek, mint a szokványos értelemben felépített cselekmény. Egyrészt kitűnően illik a témához, mert szüntelenül a rablétet, a szabad mozgás és cselekvés elvesztését idézi, másrészt éppen annak az általánosításnak művészi eszköze, amiről szóltunk. Kidomborítja az alakokat, de valahogy sűrűbbé, esszenciálisabbá válik minden. Az egységes cselekmény helyébe a csoportosítás és ismétlődés lép, az alakok sorra előjönnek, új egyéni vonásokkal gazdagodnak, miközben azonosságuk is hangsúlyozódik. Már nem is a szobrász vésője, hanem a közös sors mélyíti el egyéni vonásaikat, olyanannyira, hogy azonosságuk villan elő mögülük. Ravel Bolerójára emlékeztet szerkezeti felépítésében a Fekete kolostor. Változás alig történik, legfennebb annyi, hogy egyik adminisztrátor helyébe a másik lép, egy táborváltás Noirmoutier-ből Ile d’Yeu-be, a foglyok egyik csoportjának leválasztása, hogy később újra találkozzanak ... Egyébként körforgás, ismétlődés, más-más csoportosítása ugyanazon elemeknek, szüntelen variálása ugyanannak. Csak a hangszín lesz egyre sötétebb, az árnyalakok szublimálódó léte válik mind súlyosabbá... Müller bácsi, a fehér női cipők mestere, az őrült Bistrán Demeter és Sarkadi, az elegáns Zádory, a nőies dr. Herz, maga az elbeszélő és a regény többi alakja a létezés különböző fokozataira emelkedik és süllyed a regény folyamán. Előbb maguk is dokumentumok, a valóság egyszeri és esetleges megnyilvánulási formái, de mint ilyenek is rendkívül érdekesek. Íme, az internáltak egy csoportjának puszta felsorolása egyetlen mondatba, amihez nem társul semmi képi elem, de benne van egy egész letűnt, soha vissza nem térő világ: „A magyar fiúk: Stein Móric, Schnitta, Koródy, Jakuts, mindnyájan csendes foglalkozást űztek“. Nem, ilyen felsorolás nem lesz több a magyar irodalomban!... ! Cszrevétlenül regény-értékké válik a dokumentum-érték: most már sorsok e figurák: Bistrán a grádjaival, Müller a hiúságával, az elbeszélő eszmélésével s születő közösségi élményével. Már teljesen tiszták az arcélek, ki-ki az egyéni lét zenitjéhez érkezett. Ám a korong forog tovább, és a már kialakult kezd újra összemosódni, a variáció lassan permutációvá lesz. Semmi sem rögzített többé, mindenki minden attribútumot felvehet. És adott ponton azt látjuk, hogy az őrült Bistrán Demeter a bölcsesség megtestesítője, Dudás, az előkelő, a legutolsó párjával lesz azonos, Horváth cigány a Zalán futását olvassa, és azt mondja róla, hogy szebb muzsikát életében nem hallott! Testi és szellemi különösségek szétmállnak, senkié és mindenkié lesznek, valóságos apokalipszis ez. Itt nemcsak arról van szó, hogy a korábban tömegektől elkülönülő individualista értelmiségi eljutott a közösségig; nemcsak a válaszfalak leomlásának és az összetartás felébredésének vagyunk a tanúi, és nem is csupán a „fekete barát“ szellemét, az internáltak emberré válását látjuk magunk előtt. Ennél többről van szó, ennél többet rejt magában a Fekete kolostor. Ez az eggyé vált emberi massza úgy vajúdik, mint a szülő anya; úgy háborog, mintha ki akarna kelni a medréből. A regény fináléja hatalmas crescendo, ami eddig különkülön az egyes embert gyötörte, most pusztító tornádóként seper végig az egész közösségen. Eddig Bistrán és Sarkadi bácsi volt őrült. Most az egész tábort őrültté teszi a rabság. Új és új őrültek tűnnek fel, és mindegy, hogy hívják őket: Herr Klopfer, vagy Clemenceau ... maga az elbeszélő is szinte beleszédül e szakadékba, mintha a lét túl akarna lépni az értelem határán. Eddig csak dr. Herz és a csinos cseh fiú barátsága volt különös színezetű. Most feltűnik a homoszexuális báró, napirendre kerül férfiak női színészi alakítása, és az egész tábor belebódul dr. Herz nőiségébe. Eddig csak az öreg Jungblut halt meg. Most arat a halál. Egész kazamaták néptelenednek el, és a szabadulás után is hullnak az emberek, mint a legyek, a hazatérő vonatokból is halottakat tesznek le a határnál... És nem is félnek már a haláltól, mintha élet és halál különállása is feloldódott volna bennük. De ezzel sem érik be: a természettel, az elemekkel, a „mosolygó végtelenséggel“ szeretnének eggyé válni. Valóság és álom egybeolvad, szenvedés és öröm, rabság és szabadság különállása megszűnik, és szállnak, röpülnek a foglyok, mint Radnóti Hetedik Eclogájában ... Kiforog végül is magából valamit a műben megtestesült idő? Van-e e nagyszerű zenei fúgának valami emberi értelme? Igen, a végtelen variációkra ha visszatekinthetünk, rádöbbenünk logikájukra is. Az például, hogy Noirmoutier-ban az internáltak egy részét elszakítják a többitől, s más táborba viszik őket: epizód, mely minden börtönben előfordul. De eszköz is ez az elszakadás, majd He d’Yeu-beli újratalálkozás, a „fekete barát“-szolidaritás bemutatására. A figurák és problémák feltűnési sorrendje is kifejez valamit. Nem véletlen például, hogy a portrék már-már végtelennek tűnő sorát a szocialista Jankovits zárja, ő akkor lép a színre szigorú elveivel — melyekkel egyébként az elbeszélő nem azonosítja magát —, amikor a végső akkordok nagyszerű unisonójában már a megoldás dereng. És alig bukkan fel, máris lekaszálja a halál. Mégis, igazságával és jellemének tisztaságával úgy ragyog a horizonton, mint hajnalpirkadás. Sok mindent kimond maga az elbeszélő, máshol egy-egy figura elejtett szavában villan fel az egész mű értelme, dr. Herz utolsó vallomásában például: „...Annyi börtön van a világon, amiről az emberek nem tudnak, talán még azok sem, akik magukban hordozzák. Én a börtönömből ott szabadultam ki, ahol rátok a legkeservesebb rabsorsot mérték. Hazudnék, s most nem akarok hazudni, ha nem mondanám meg neked, bármilyen szörnyűnek is tartod, soha olyan boldog nem voltam, mint a fogságban ...“ Ám a legteljesebben és töretlenül a mű hangulatában jut kifejezésre az emberi mondanivaló. Ez a hangulat komor, sőt gyászos végedes-végig. A fekete szín végigvonul az első laptól az utolsóig és nemcsak hangulatilag, hanem szimbólumokban is: a breton falu mozgósítási falragaszt hozó szolgájának fekete táskája, a foglyok mellé szegődő fekete kutya, a foglyok közé behatoló fekete ruhás Madame Germain, a „fekete barát“, a fekete kolostor... És mégis... bármennyire is a fekete szín koncentrációja a mű, ez a gyémánt fehéren ragyog. Nem gyászzene, sokkal inkább az öröm szimfóniája e sötét tónusú mű. Nem az örömöké, hanem egyetlen nagy örömé, ami szóban talán ki sem mondható: a vadság, kicsinyesség és elfogultság feletti győzelem, az emberi felszabadulás és felismerés öröme. E fehér fény lakozik a Fekete kolostorban — ez az értelme és legfőbb szépsége. Jancsó Elemér átfogó bevezető tanulmánya filológus alapossággal és kortársi beavatottsággal idézi Kuncz Aladár alakját és művét. A tanulmány az egész Kuncz-irodalom összesítése, de tovább is jut az eddigi elemzéseken, főként irodalomtörténeti vonatkozásban. „E mű egykori és későbbi elemzői — írja Jancsó Elemér — nem vették észre, hogy a Fekete kolostor műfajilag a napló- és emlékirat-irodalom hagyományainak a folytatója és művészi továbbfejlesztője.“ Ezt a visszavezetést és az emlékirat erdélyi hagyományaiba való beleágyazást végzi el a bevezető tanulmány, a többi között Kuncz Aladárnak Kazinczy Fogságom naplóid-ra vonatkozó megjegyzéseire is építve. E visszapillantás eredményeként állapíthatja meg aztán mintegy végkövetkeztetésként: „a Fekete kolostor tehát folytatója és betetőzője az erdélyi napló- és emlékirat-irodalomnak, de abban a művészi formában, amelyre a kollektív és az én-regény példái ihlették Kunczot.“ A kiadó nagy szolgálatot tett irodalmunknak azzal, hogy visszaadta nekünk a Fekete kolostort. Ezt a példát folytatja majd a készülő Dsida-kötet, de folytatni kell a húszas-harmincas évek romániai magyar irodalma olyan értékeinek újramegjelentetésével is, mint Áprily Lajos versei vagy Tamási Áron novellái. És hogy csak a háborús regényeknél maradjunk, Markovits Rodion Szibériai garnizonja és Kuncz Aladár Fekete kolostora utáni gondolni lehetne Nagy Dániel Cirkuszának újrakiadására is. Igaz, e regény sokkal vitathatóbb, de szintén kordokumentum, és különösen a modern stílusirányzatok szempontjából igen érdekes. Szentimrei Jenő annak idején nem indokolatlan lelkesedéssel írta a Cirkuszról: „A világháború vérözönének monumentuma ez, mely gyémántból és üvegből, rongyokból és törmelékekből keményedik gránitoszloppá.“ SONI PÁL T. VÁRHELYI IMOLA NAPRAFORGÓK