Utunk, 1966 (21. évfolyam, 1-52. szám)

1966-09-16 / 37. szám

Világ proletárjai, egyesüljetek! UTUNK ROMÁNIA SZOCIALISTA KÖZTÁRSASÁG ÍRÓSZÖVETSÉGÉNEK LAPJA XXI. ÉVFOLYAM, 37. (933.) SZÁM — ARA­­­LEJ — KOLOZSVÁR, 1966. SZEPTEMBER 16. A kor, amelyben Coșbuc él, a­­melybe szembetűnő sajátosságaival töké­letesen beleillik és amelyet képvisel Eminescu, Creanga, Caragiale és Slavici mind irodalomtörténeti­­leg, mind kritikai szempontból együvé tarto­zó családjával­­, a klasszikusok kora. A ro­mán klasszikus irodalom sajátos jellemvoná­sai leginkább úgy válnak világossá, ha ösz­­szevetjük például a francia klasszicizmussal (XIV. Lajosnak, a Napkirálynak a kora, a XVII. század; az irodalmából a Moliére, La Fontaine, Racine, Boileau, Bossuet, La Bru­­yére nevet idézzük), vagy a németeké­vel (korban későbbi, legkiemelkedőbb alak­jai Goethe és Schiller). A klasszicizmus az iro­dalomban — de más művészetekben is — ál­talában a görög—római klasszikus hagyomány újjáélesztését jelenti, az antikvitás nagy mű­veinek tiszteletét, mely műveket az írók utá­nozni próbálnak, bizonyos motívumok vagy művészi tapasztalatok (szigorúan szabályos szerkezet stb.) átvételével, és jelentik a kife­jezés tisztaságát és a stílus világosságát, az igaz és a természetes keresését, a harmonikus szépség eszményítését, az öröknek és legma­gasabb rendűnek tartott esztétikai kategóriák érvényrejuttatását. A visszapillantás az an­tik irodalomba magával hozta bizonyos mű­fajok kultiválását, az olyanokét, amikben a görög és római szerzők nagyot alkottak, meg­­éneklik a hősiességet s a nagy emberi szen­vedélyeket. Természetesen a francia klasszi­cizmus sem egységes; a Racine és Moliére közötti ellenlábasság eléggé jól példázza a mozgalom kebelén belül kialakuló ellentétes tendenciákat — a tiszteletet az antikvitástól örökölt szabályok iránt, a hősök és volunta­­rizmusuk iránt, együtt a könyörtelen sors esz­méjével (mint Aiszkhülosz, Szophoklész vagy Euripidész műveiben), másfelől pedig az idő, hely és cselekmény hármas egysége szoron­gató, korlátozó szabályának az elvetését. A „klasszikus" jelző tulajdonképpen az egyes irodalmak történetének legreprezentatívabb szakaszát, arany ken át jelöli, a fejt­­ésnek olyan fokát, amelyet nagy művészi értékű, az illető kort és a legmagasabb rendű irodalmi ízlést tökéletesen kifejező nagy művek jel­lemeznek; a klasszicizmus — ily értelemben — a legnagyobb művészi tökély, több rendkí­vüli tehetségű író együttműködésének a sum­mája, az általuk alkotott kiváló művek ösz­­szessége. A klasszicizmus kora más-másféle­képp köszönt be az egyes népeknél, a törté­nelmi fejlődés változó feltételeitől függően. A román klasszicizmus a független román nemzeti állam megteremtéséért folyó harc fel­tételei közepette je­lentkezik; nemzetközi öntudat, a nemzeti és társadalmi felszaba­dulás vágya (a ro­mantikusoknál olyan gyakran s néha túl gyakran előforduló motívumok), a költői nyelv és stílus megújítása, c­íme a legfontosabb jel­legzetességei a román irodalomnak a klasszi­kusok korában. Nyilvánvaló, hogy ebbe a klasszicizmusba romantikus, illetőleg voltaire-i neoklasszicista elemek is szövődnek, s mel­lettük helyet kapnak az antik klasszicizmus bizonyos elemei: műfajok, a görög és a római irodalom alakjainak hatalmas szenvedélyei, hősiesség, prozódiai műfogások stb. A román klasszikusok családjában Coşbuc mindenekelőtt szilárd klasszikus kultúrájú irodalmár-alkatával tűnik ki. Költői fejlődé­sén feltétlenül meg kellett látszania, hogy ere­deti kútfőkből ismerte és szenvedélyesen sze­rette az antik irodalmat. Innen fakad az a vágya is, hogy egy nemzeti eposzt írjon; a köl­tő, aki lefordította az Aeneist, az Odüsszeiát, az Isteni színjátékot (amely utóbbi tulajdon­képp ugyancsak eposz), s aki a hindu klasszi­cizmus alkotásait tolmácsolta, nem vonhatta ki magát mesterei hatása alól: pasztelljeiben jelen van Vergilius. A fordítások a klassziciz­mus iránti szerelme gyümölcsei, é­s ez nem­csak az ő esetében van így. De egyébként is klasszicista Coşbuc egész költői műve, azzá teszi a forma fegyelmezettsége, költeményei szakaszos szerkezete, a tiszta rímek vagy pél­dául a După furtună hexaméterei. A klasszi­kusoktól örökölt hagyományos szabályok (a stílus és a költői kép világossága, a prozodikus versbeszéd), a klasszikus elemekre épülő szá­mos újítás ellenére is könnyen kimutathatóak Coşbuc költészetében. Ugyanakkor beleoltód­nak az európai klasszicizmus tapasztalatai (Dante, Goethe, Schiller műveiből): a német kultúra a klasszicizálás bőséges példatárát ál­lítja elő. Coşbuc azonban — mint említettük — újítóan, alkotó módon hasznosította a klasz­­szikus örökséget. Legilletékesebb kommentá­torai értékelése szerint ő a román vers klasszi­kusa, a­ tökéletesség fokán­ a harmónia, a mű­vészien megszerkesztett­ komponált szépség klasszikusa és azoké a metaforáké vagy „lí­rai hősöké“, amelyekben vagy akikben a köl­tő alteregója jelent meg különféle állapotok­ban, a viruló ifjúétól az aggastyánéig, aki „itt áll letűnt idők­­ oszlopaként“, hogy népe év­százados bölcsességét leszűrje; klasszikusa a nemzeti öntudatnak s a románok időleges ha­(Folytatása a 7. oldalon) GAVRIL SCRIDON COŞBUC A naszódi Coşbuc-liceum potyognak a fényes­­ vadgesztenyék. Ez az a szeptemberi jel, amelyre néha még ma is megrezzenek: indulj, súlyosodik a por, és ke­rekednek a napok. Ma is, minden évben megirigyelem az iskolá­sokat. Az első osztályo­sokat, hogy most tanul­ják meg a betűket. Az ötödikeseket az énekkari órákért. A tizedikeseket az első, rövid, éles sze­relmekért, s azokat, akik utoljára lépik át az is­kola küszöbét, azért, mert utoljára lépik át. Ha nem vadgeszte­nyék, hanem alma- és szilvafák nőttek volna az én utcámban és az én is­kolám udvarán, és nem rugdostam volna minden szeptember 15-én a hasz­­nallehetetlen, szép gesz­tenyéket az iskola kapu­jáig, most talán nemcsak nosztalgiákat, hanem gyümölcsök ízét is idéz­ne a becsengetés. S ahogy elnézem a mai iskolaudvarokat, még mindig olyan kevés ben­nük az alma-, a dió- és a szilvafa. Én, annak idején, szívesen ültettem volna így szeptember közepén gyümölcsfákat az út mellé meg az isko­la udvarára. S aztán amikor kellett volna, meg is permeteztem vol­na, s mint az iskola szol­gálatos csősze csak akkor engedtem volna hozzá­nyúlni a társaimat, ami­kor a természetrajztaná­runk kijelentette, hogy gyümölcsei megértek. De így lenne ezzel ma is minden gyerek.­­S így lennének az új városne­gyedek lakói is, ahol ko­párak a tájak, és gyü­mölcsligetekkel kellene körülvenni a házakat. Itt is egy-egy csősz ügyel­hetne az éretlen gyü­mölcsre, nehogy a gye­rekek hamarább megro­hanják, de ha megérett, az övék lenne az egész termés.) Mindig úgy képzeltem, hogy az ember művelé­sének az első betű és az első gyümölcsfa ültetésé­vel kellene kezdődnie. Aki szavakat tud írni, — érezze, a kezétől is szár­mazhat élet. S aki meg­tanul várni az érett gyü­mölcsre — másképp ol­vassa Goethét és Mó­­riczot. Persze a vadgeszte­nyék nagyobb árnyékot tartanak. Az almák ágai közt korábban látod kelni a Napot. BANNER ZOLTÁN (B. P.) Legyetek szigorúak K­ öltészetünkben lassan megszépült a kegyetlen szó, a szi­gorúság, — nem kaszárnyát, sem nádpálcát nem idéz, nem ébreszti föl a könyörtelen keménység emlékeit, nem aláz meg és nem gyötör. Szigorúság, szigor — lágyító jelzők tapadtak hozzá, finoman oldó képek közegében úszik, szinte­­már el is veszti eredeti szótári értelmét, mintha csak hatni kezdene minden elmében a Spinozás, majd marxi gondolat, hogy a szabadság a szükségszerűség, s így a szigor sem egyéb, mint a szabadság szükségszerűségét s a szükségszerű szabadsá­got szabályozó, okos és tudatosan vállalt törvény... Szép ez így, szép így ez a szó, s még szebb a fogalom, me­lyet kerekségébe belefoglal; mintha csakis visszaható értelme lenne, mintha szigorúak csakis önmagunkhoz lehetnénk, mintha rákapcsolódásunk a világ s a dolgok szabályos forgá­sára úgy hordozná magában a szigorúság parancsát, ahogyan utcai közlekedésünk a forgalmi szabályok betartását. Szép ez így, s nagyrészt igaz így — jó annak, aki önkéntes fegyelem­Csakhogy ez az igazságnak a fele. A kisebbik fele. Olyan mértékben érvényes, amilyen sokan vannak már azok, akik­nek megvan a magukhoz való szigorúságuk épp úgy, mint a magukhoz való eszük... Az élet még nem önkiszolgáló üzlet, az igazság még kevésbé az — messze vagyunk még attól, hogy minden szabály magától, általunk érvényesüljön, csak azért, mert ésszerű, csak azért, mert helyes, csak azért, mert mind­annyiunk jól felfogott érdekét tükrözi. Talán hosszúnak tűnik így ez a bevezető, ha az iskolanyí­­tás alkalmából íródó cikk elejére kerül. Pedig talán sohasem volt fontosabb hangsúlyozni a szigorúság szükségszerű pa­rancsát iskolai vonatkozásban, mint most. Mert oktatási rend­szerünkben mind erősebb a realizmus, a valódi értékek valódi értékrendjének főszerepe. Mert a tudás-szelekció sohasem mű­ködött olyan keményen, mint ma. S ezért a nevelőnek egy­szerre kell tudnia érvényesíteni az önkéntesség elvét — vagyis rányitni a tanulók szemét saját érdekeikre, arra tehát, hogy csak abban a mértékben érvényesülhetnek az életben, ami­lyen mértékben az érték­versengésben helyt állanak — meg a bölcs rászorítást, az okos kényszert a ma még felelőtlenekkel, éretlenekkel szemben. Amíg a tanuló, a diák éretlen és fele­lőtlen, addig a szülő, a nevelő felel érte, tőle függ, hogy min­den lépcsőfokra, létrafokra rálép-e a gyermek, hogy szervesen épül-e föl benne mindaz, amire később, amikor már maga is akarni tud, szüksége lesz, mint erős, biztos kiindulópontra ... Legyetek szigorúak, tanítók — mert tőletek függ, hogy tíz­­tizenkét év múlva milyen nemzedék lépi át az egyetemek ka­puját, tőletek függ, milyen mérnökeink, milyen művészeink, milyen lángelméink lesznek, tőletek függ, hogy kommuniz­musra érett nemzedék éri-e meg a kommunizmust... De ez kell hogy legyen minden tanuló, diák, egyetemi hall­gató önmagához való, legbensőbb, meghitt, igazi parancsa is. Mert a szigorúság önmagunkhoz — mégiscsak ez a legtöbb, a legszebb, a legtermékenyebb szigorúság ... Az önmagához szi­gorú diák nemcsak a tanárának a legjobb szövetségese — ha­nem elsősorban önmagának ... Újságcikkek, persze, nem változtatnak meg embereket. Ta- lán még a legjobban válogatott irodalom rendszeres és szen­­vedélyes olvasása is csak egészen lassan mintázza át a lelket, szítja föl az érzelmeket, indulatokat, s győzi meg az elmét... Vezércikkek zsurnalisztikai prédikációi legfennebb pillana­tokra felvillanó átjelzések, figyelmeztetések lehetnek. Még ha oly nagy horderejű ügyben emelnek is szót, mint az, hogy kik kerülnek holnap-holnapután az egyetemek, főiskolák padjaiba . .. Még ha arról szólnak is, hogy főiskolai hálózatunk állandó bővülése ellenére mind többen — öten, tízen, százan versengenek majd egy helyért a mérnökin, az atomfizikán, a matematikán, orvosin vagy filológián. Még ha arra figyelmez- 10’,11, ,1S’ h.Afig a mai középiskolai átlagtanár sokkal keveseb­bet tud, mint amennyit növendéke fog tudni az egyetem el­végzése után ... ^ tqfl^harW6—’Yakit ma íratnak be az első elemibe, körülbelül 1983-ban fejezi be az egyetemet. Legyetek szigorúak hozzá: arra neveljétek, hogy legyen szigorú önmagához. ’ ie°yen GRIEB ALFRÉD rajza ben él.

Next