Utunk, 1966 (21. évfolyam, 1-52. szám)
1966-09-16 / 37. szám
Világ proletárjai, egyesüljetek! UTUNK ROMÁNIA SZOCIALISTA KÖZTÁRSASÁG ÍRÓSZÖVETSÉGÉNEK LAPJA XXI. ÉVFOLYAM, 37. (933.) SZÁM — ARALEJ — KOLOZSVÁR, 1966. SZEPTEMBER 16. A kor, amelyben Coșbuc él, amelybe szembetűnő sajátosságaival tökéletesen beleillik és amelyet képvisel Eminescu, Creanga, Caragiale és Slavici mind irodalomtörténetileg, mind kritikai szempontból együvé tartozó családjával, a klasszikusok kora. A román klasszikus irodalom sajátos jellemvonásai leginkább úgy válnak világossá, ha öszszevetjük például a francia klasszicizmussal (XIV. Lajosnak, a Napkirálynak a kora, a XVII. század; az irodalmából a Moliére, La Fontaine, Racine, Boileau, Bossuet, La Bruyére nevet idézzük), vagy a németekével (korban későbbi, legkiemelkedőbb alakjai Goethe és Schiller). A klasszicizmus az irodalomban — de más művészetekben is — általában a görög—római klasszikus hagyomány újjáélesztését jelenti, az antikvitás nagy műveinek tiszteletét, mely műveket az írók utánozni próbálnak, bizonyos motívumok vagy művészi tapasztalatok (szigorúan szabályos szerkezet stb.) átvételével, és jelentik a kifejezés tisztaságát és a stílus világosságát, az igaz és a természetes keresését, a harmonikus szépség eszményítését, az öröknek és legmagasabb rendűnek tartott esztétikai kategóriák érvényrejuttatását. A visszapillantás az antik irodalomba magával hozta bizonyos műfajok kultiválását, az olyanokét, amikben a görög és római szerzők nagyot alkottak, megéneklik a hősiességet s a nagy emberi szenvedélyeket. Természetesen a francia klasszicizmus sem egységes; a Racine és Moliére közötti ellenlábasság eléggé jól példázza a mozgalom kebelén belül kialakuló ellentétes tendenciákat — a tiszteletet az antikvitástól örökölt szabályok iránt, a hősök és voluntarizmusuk iránt, együtt a könyörtelen sors eszméjével (mint Aiszkhülosz, Szophoklész vagy Euripidész műveiben), másfelől pedig az idő, hely és cselekmény hármas egysége szorongató, korlátozó szabályának az elvetését. A „klasszikus" jelző tulajdonképpen az egyes irodalmak történetének legreprezentatívabb szakaszát, arany ken át jelöli, a fejtésnek olyan fokát, amelyet nagy művészi értékű, az illető kort és a legmagasabb rendű irodalmi ízlést tökéletesen kifejező nagy művek jellemeznek; a klasszicizmus — ily értelemben — a legnagyobb művészi tökély, több rendkívüli tehetségű író együttműködésének a summája, az általuk alkotott kiváló művek öszszessége. A klasszicizmus kora más-másféleképp köszönt be az egyes népeknél, a történelmi fejlődés változó feltételeitől függően. A román klasszicizmus a független román nemzeti állam megteremtéséért folyó harc feltételei közepette jelentkezik; nemzetközi öntudat, a nemzeti és társadalmi felszabadulás vágya (a romantikusoknál olyan gyakran s néha túl gyakran előforduló motívumok), a költői nyelv és stílus megújítása, címe a legfontosabb jellegzetességei a román irodalomnak a klasszikusok korában. Nyilvánvaló, hogy ebbe a klasszicizmusba romantikus, illetőleg voltaire-i neoklasszicista elemek is szövődnek, s mellettük helyet kapnak az antik klasszicizmus bizonyos elemei: műfajok, a görög és a római irodalom alakjainak hatalmas szenvedélyei, hősiesség, prozódiai műfogások stb. A román klasszikusok családjában Coşbuc mindenekelőtt szilárd klasszikus kultúrájú irodalmár-alkatával tűnik ki. Költői fejlődésén feltétlenül meg kellett látszania, hogy eredeti kútfőkből ismerte és szenvedélyesen szerette az antik irodalmat. Innen fakad az a vágya is, hogy egy nemzeti eposzt írjon; a költő, aki lefordította az Aeneist, az Odüsszeiát, az Isteni színjátékot (amely utóbbi tulajdonképp ugyancsak eposz), s aki a hindu klasszicizmus alkotásait tolmácsolta, nem vonhatta ki magát mesterei hatása alól: pasztelljeiben jelen van Vergilius. A fordítások a klasszicizmus iránti szerelme gyümölcsei, és ez nemcsak az ő esetében van így. De egyébként is klasszicista Coşbuc egész költői műve, azzá teszi a forma fegyelmezettsége, költeményei szakaszos szerkezete, a tiszta rímek vagy például a După furtună hexaméterei. A klasszikusoktól örökölt hagyományos szabályok (a stílus és a költői kép világossága, a prozodikus versbeszéd), a klasszikus elemekre épülő számos újítás ellenére is könnyen kimutathatóak Coşbuc költészetében. Ugyanakkor beleoltódnak az európai klasszicizmus tapasztalatai (Dante, Goethe, Schiller műveiből): a német kultúra a klasszicizálás bőséges példatárát állítja elő. Coşbuc azonban — mint említettük — újítóan, alkotó módon hasznosította a klaszszikus örökséget. Legilletékesebb kommentátorai értékelése szerint ő a román vers klasszikusa, a tökéletesség fokán a harmónia, a művészien megszerkesztett komponált szépség klasszikusa és azoké a metaforáké vagy „lírai hősöké“, amelyekben vagy akikben a költő alteregója jelent meg különféle állapotokban, a viruló ifjúétól az aggastyánéig, aki „itt áll letűnt idők oszlopaként“, hogy népe évszázados bölcsességét leszűrje; klasszikusa a nemzeti öntudatnak s a románok időleges ha(Folytatása a 7. oldalon) GAVRIL SCRIDON COŞBUC A naszódi Coşbuc-liceum potyognak a fényes vadgesztenyék. Ez az a szeptemberi jel, amelyre néha még ma is megrezzenek: indulj, súlyosodik a por, és kerekednek a napok. Ma is, minden évben megirigyelem az iskolásokat. Az első osztályosokat, hogy most tanulják meg a betűket. Az ötödikeseket az énekkari órákért. A tizedikeseket az első, rövid, éles szerelmekért, s azokat, akik utoljára lépik át az iskola küszöbét, azért, mert utoljára lépik át. Ha nem vadgesztenyék, hanem alma- és szilvafák nőttek volna az én utcámban és az én iskolám udvarán, és nem rugdostam volna minden szeptember 15-én a hasznallehetetlen, szép gesztenyéket az iskola kapujáig, most talán nemcsak nosztalgiákat, hanem gyümölcsök ízét is idézne a becsengetés. S ahogy elnézem a mai iskolaudvarokat, még mindig olyan kevés bennük az alma-, a dió- és a szilvafa. Én, annak idején, szívesen ültettem volna így szeptember közepén gyümölcsfákat az út mellé meg az iskola udvarára. S aztán amikor kellett volna, meg is permeteztem volna, s mint az iskola szolgálatos csősze csak akkor engedtem volna hozzányúlni a társaimat, amikor a természetrajztanárunk kijelentette, hogy gyümölcsei megértek. De így lenne ezzel ma is minden gyerek.S így lennének az új városnegyedek lakói is, ahol kopárak a tájak, és gyümölcsligetekkel kellene körülvenni a házakat. Itt is egy-egy csősz ügyelhetne az éretlen gyümölcsre, nehogy a gyerekek hamarább megrohanják, de ha megérett, az övék lenne az egész termés.) Mindig úgy képzeltem, hogy az ember művelésének az első betű és az első gyümölcsfa ültetésével kellene kezdődnie. Aki szavakat tud írni, — érezze, a kezétől is származhat élet. S aki megtanul várni az érett gyümölcsre — másképp olvassa Goethét és Móriczot. Persze a vadgesztenyék nagyobb árnyékot tartanak. Az almák ágai közt korábban látod kelni a Napot. BANNER ZOLTÁN (B. P.) Legyetek szigorúak K öltészetünkben lassan megszépült a kegyetlen szó, a szigorúság, — nem kaszárnyát, sem nádpálcát nem idéz, nem ébreszti föl a könyörtelen keménység emlékeit, nem aláz meg és nem gyötör. Szigorúság, szigor — lágyító jelzők tapadtak hozzá, finoman oldó képek közegében úszik, szintemár el is veszti eredeti szótári értelmét, mintha csak hatni kezdene minden elmében a Spinozás, majd marxi gondolat, hogy a szabadság a szükségszerűség, s így a szigor sem egyéb, mint a szabadság szükségszerűségét s a szükségszerű szabadságot szabályozó, okos és tudatosan vállalt törvény... Szép ez így, szép így ez a szó, s még szebb a fogalom, melyet kerekségébe belefoglal; mintha csakis visszaható értelme lenne, mintha szigorúak csakis önmagunkhoz lehetnénk, mintha rákapcsolódásunk a világ s a dolgok szabályos forgására úgy hordozná magában a szigorúság parancsát, ahogyan utcai közlekedésünk a forgalmi szabályok betartását. Szép ez így, s nagyrészt igaz így — jó annak, aki önkéntes fegyelemCsakhogy ez az igazságnak a fele. A kisebbik fele. Olyan mértékben érvényes, amilyen sokan vannak már azok, akiknek megvan a magukhoz való szigorúságuk épp úgy, mint a magukhoz való eszük... Az élet még nem önkiszolgáló üzlet, az igazság még kevésbé az — messze vagyunk még attól, hogy minden szabály magától, általunk érvényesüljön, csak azért, mert ésszerű, csak azért, mert helyes, csak azért, mert mindannyiunk jól felfogott érdekét tükrözi. Talán hosszúnak tűnik így ez a bevezető, ha az iskolanyítás alkalmából íródó cikk elejére kerül. Pedig talán sohasem volt fontosabb hangsúlyozni a szigorúság szükségszerű parancsát iskolai vonatkozásban, mint most. Mert oktatási rendszerünkben mind erősebb a realizmus, a valódi értékek valódi értékrendjének főszerepe. Mert a tudás-szelekció sohasem működött olyan keményen, mint ma. S ezért a nevelőnek egyszerre kell tudnia érvényesíteni az önkéntesség elvét — vagyis rányitni a tanulók szemét saját érdekeikre, arra tehát, hogy csak abban a mértékben érvényesülhetnek az életben, amilyen mértékben az értékversengésben helyt állanak — meg a bölcs rászorítást, az okos kényszert a ma még felelőtlenekkel, éretlenekkel szemben. Amíg a tanuló, a diák éretlen és felelőtlen, addig a szülő, a nevelő felel érte, tőle függ, hogy minden lépcsőfokra, létrafokra rálép-e a gyermek, hogy szervesen épül-e föl benne mindaz, amire később, amikor már maga is akarni tud, szüksége lesz, mint erős, biztos kiindulópontra ... Legyetek szigorúak, tanítók — mert tőletek függ, hogy tíztizenkét év múlva milyen nemzedék lépi át az egyetemek kapuját, tőletek függ, milyen mérnökeink, milyen művészeink, milyen lángelméink lesznek, tőletek függ, hogy kommunizmusra érett nemzedék éri-e meg a kommunizmust... De ez kell hogy legyen minden tanuló, diák, egyetemi hallgató önmagához való, legbensőbb, meghitt, igazi parancsa is. Mert a szigorúság önmagunkhoz — mégiscsak ez a legtöbb, a legszebb, a legtermékenyebb szigorúság ... Az önmagához szigorú diák nemcsak a tanárának a legjobb szövetségese — hanem elsősorban önmagának ... Újságcikkek, persze, nem változtatnak meg embereket. Ta- lán még a legjobban válogatott irodalom rendszeres és szenvedélyes olvasása is csak egészen lassan mintázza át a lelket, szítja föl az érzelmeket, indulatokat, s győzi meg az elmét... Vezércikkek zsurnalisztikai prédikációi legfennebb pillanatokra felvillanó átjelzések, figyelmeztetések lehetnek. Még ha oly nagy horderejű ügyben emelnek is szót, mint az, hogy kik kerülnek holnap-holnapután az egyetemek, főiskolák padjaiba . .. Még ha arról szólnak is, hogy főiskolai hálózatunk állandó bővülése ellenére mind többen — öten, tízen, százan versengenek majd egy helyért a mérnökin, az atomfizikán, a matematikán, orvosin vagy filológián. Még ha arra figyelmez- 10’,11, ,1S’ h.Afig a mai középiskolai átlagtanár sokkal kevesebbet tud, mint amennyit növendéke fog tudni az egyetem elvégzése után ... ^ tqfl^harW6—’Yakit ma íratnak be az első elemibe, körülbelül 1983-ban fejezi be az egyetemet. Legyetek szigorúak hozzá: arra neveljétek, hogy legyen szigorú önmagához. ’ ie°yen GRIEB ALFRÉD rajza ben él.