Utunk, 1967 (22. évfolyam, 1-52. szám)
1967-01-06 / 1. szám
UTUNK3 Dl MENY ISTVÁN A boldogulás és jóság titka a kilépek a sorból, a he** lyemre nyomulnak. Valaki végighúzza gerincemen az irattáskáját. Az illetőnek nem tudom, lesz-e majd szerepe a történetben, ezért muszáj elmondanom, hogy körülbelül ötvenkilenc éves, sovány, közepes termetű, nem egészen ősz, rövidre nyírt hajú férfi. Ha mégis elszánnám magam, egyetlen sunyi csosszantással elvenné a helyemet. Eddig elégedett voltam, nem zavart, hogy kedvező helyzetem a félig éber, félig alvó libasor közepe táján voltaképp csak ábránd. Nem az én élelmességem, hanem a nálam később érkezők érdeme. S akkor pillantom meg a sor legelején Sugár Karcsit. A jóanyját! Már csak három igénylő választja el a fülkeablaktól, ahol megkapni az előfizetést, melyre valamenynyien pályázunk. Ha ugyan mi, akik az év utolsó napján elkésve jelentkeztünk, megkaphatjuk. Neki azonban van rá esélye. Karcsit könnyű felismerni fél profilból, mert hiányzik az orra. Igazság szerint van neki, hanem mint a vázlatos rajzokon, a szemlélőnek képzeletben kell pótolni a trükkös vonalhiányt. Természettől homorúra kicsontozott szaglószerű, alul váratlanul felkanyarodó pisze tölcsérrel. Már harminc évvel ezelőtt csodáltuk, hogy a látszat ellenére tagadhatatlanul orr a Karcsié. Nem nyomorék, hanem unikum. Micsoda hihetetlen hangokat bocsátott ki rajta az osztályban, a második padból, ahol ült. Orr-szinkópákat. Súlytalanul induló ütemrészük harsány horkantásba emelkedett, majd halk szipákolásba csüggedt. E halvérű harsonahang kísérte minden cselekedetét. Üldözte leckemondáskor, még az énekórákon is. Mennyit röhögtünk szegényen! A hatodik gimnáziumban kimaradt, azóta sem láttam, s lám, most — időközben leigáztak bennünket, aztán háború volt, a puskatűzben, meg a fogolytáborokban szinte meghaltunk, aztán mégis feltámadtunk — a bolondos sors épp a főpostán hoz össze kettőnket, a jövő évi előfizetés határidejének napján. Mi történt? Karcsit érdekelnék a közügyek? a külpolitika? a lapok irodalmi melléklete? Gimnazista korában még akadozva olvasott, és ő maga mondogatta: „Tudom, hogy félanalfabéta vagyok, és buta vagyok, és rühellek tanulni. De az akarat számít, fiúk! A sziklaszilárd akarat. Még bámulni fogtok, milyen sokra viszem.“ Végzethivő optimizmusa annál alaptalanabbnak tűnt, mert egy szikrányi akaraterővel sem rendelkezett. Viselkedéséből hiányzott a törtetők utálatos mohósága is. S most mégis ő az, ott, a sor legelején! — Karcsi! — kezdem szólítani, de ő nem hallja. Néhányan felém fordítják unatkozó pillantásukat. Hangosabban kiáltom: — Karcsi! Karcsi! Borzasztóan izgat Karcsi előmenetelének talánya. De ahogy hangosabb lettem, többen kihívóan kezdenek méregetni. Egy férfi a pénzszámlálást kénytelen elölről kezdeni, egy katona, ugyancsak az én hibámból, égő pecsétviaszt csöppent az ujjára. Hiába ordítozok, Karcsi nem fordul vissza. Tűröm a bizalmatlan, gúnyos pillantásokat. S minden újabb kiáltásomra idegesebben mocorog előttem a sor, aztán vonaglani kezd, mintha rángógörcs bántaná. Én mégis tovább őrjöngök a főpostán, ahol saját hibánk, saját mulasztásunk tudatában eddig türelmesen várakoztunk. Erőszakos hívásomra valaki megérinti Karcsi vállát. Karcsi már az ablakig került, onnan tekeri hátrafelé a fejét. Furcsán hunyorog, s nagy nehezen, de fölismer. Int, hogy majd találkozunk. Végre szemtől szemben állunk a bejárati árkádoknál. Semmiségekkel kezdjük, úgy vélné egy hívatlan hallgatózó. Kézrázogatva és egymás hátát veregetve fölelevenítjük a régmúlt szamárságokat. Mikor franciatanárnőnk, mademoiselle Titgeruch kerül szóba, hamiskásan oldalba bokszolom Karcsit, mire ő kényszeredetten vihog. Mintha gyáva ripacskodásunkat támogatná a díszlet is: a bejárat kitaposott márványlépcsői, meg az ódon sarokoszlop, melynek tövében állunk. Karcsi túláradó szívélyességgel leplezi finom tartózkodását. Nyilván, a történelem által elhurcolt személy (ún. displaced person) gyanújában viháncolok előtte, akiről nem tudja, hogy időközben mi bűnt követett el, hová jutott és most mit várhat tőle. A közelebbi szemrevételezés Karcsiról elárulja, hogy sápadt és ráncos. Orrtalan orrú arcán szemüvege súlyát két erős füle viseli, ruhája sötétkék, szabása előkelően divatjamúlt. Szeméből, a szemüvege mögül — lám, most veszem csak észre, hogy ez új valami, ez a szemüveg — bizonyos belülről kisugárzó tekintélyt, fölényes és messzetekintő töprengést érzek. — Jelenleg hogy vagy? — kérdem tőle. De alig ejtettem ki az ostobán megtoldott mindennapi kérdést, a legszívesebben viszszanyerném. Mintha síkos pallóra vezetne, melyen átkelni lehetetlen. Karcsi tapintatosan köhécsel. — Hát, öregem... A mi hivatásunkban, tudod, sokat kell dolgozni. Restellem tovább faggatni. Végül megsajnál, s anélkül, hogy a jelent érintené, mesélni kezdi, hogy mi minden történt vele, amióta nem láttuk egymást. Amikor középiskolai tanulmányait félbeszakította, azonnal elhatározta szellemének „egyközéppontú“ fejlesztését. Tudta, hogy az életben csak az akaraterő segítheti. De előbb kiválasztotta koncentrikus önnevelése célját. Ez egymagában két évet igényelt. Akkor húszéves volt, ma közel ötven. Viszont elmondhatja, hogy célba ért. Kezdetben, hogy tanulmányait folytathassa, a száraz kenyeret is megvonta szájától. Egy darabig pásztor volt, később női álruhában vállalt nagymosást. Dolgozott grafológusként is, majd egy sajtüzemben. De ki tudná felsorolni, mennyi mindenhez fogott, hogy ritka szakikönyveket vásárolhasson és berendezze laboratóriumát. Egy rendkívüli ember élettörténete bontakozott ki előttem, akit nem gátolt eszményei megőrzésében sem anyagi nehézség, sem tudóstársainak irigykedése. Évekig éjt napot eggyé téve éhezett, dolgozott, tanult és olyan páciensek után futkosott, akikről mások már lemondtak, és ezek a szerencsétlenek, maguk is remény nélkül, vállalták a próbanyúl szerepét. Sajnálatos, jegyzi meg Karcsi, hogy nem beszélhet a tudományágról, amelyben dolgozik. Szakkörökben nyílt titok kutatásainak eredménye, de neki hivatalosan hallgatnia kell. Hetek, talán napok kérdése, és mindenki megtudja a sajtóból. Én is. Akkor rádöbbenek majd, hogy az életben minden az akaratra való önnevelésen múlik. Csakhogy ehhez akkora nagy elszántság szükséges, ami az olykor csalóka valóság előtt nem torpan meg. Hányszor vélték mások őrületnek azt a célt, amit maga elé tűzött, de ő, Karcsi, mindannyiszor tudta, hogy nem őt, hanem amazokat ejtette rabul a „realitások“ rögeszméje. Az eredményben ugyanis hinnünk kell, még mielőtt megszületését igazolnák képességeink! Ne értsem félre, ő nem akar kioktatni, fűzi hozzá rövid szünet után, de a termékeny és boldog életnek ez a titka. — És az eredmény? — kérdem Karcsitól izgatott, fátyolos hangon. — Fölfedeztem a karcinoma kórokozóját és a betegség legkoraibb felismerésének módját válaszolja. Közben tapintatosan elnéz a fejem fölött, mintha a takarékpénztár kupolája érdekelné. Az eredmény, mely életfelfogását is igazolja, főbe üt. Ha elgondolom, hogy alig egy negyedórája, amikor megpillantottam a sor elején, elmém és szívem restségéből képes voltam irigyelni őt!... Hirtelen béka távlatból, valószínűtlen felnagyításban látom Karcsit, amint az őszi napfényben vállával könnyedén az oszlopnak dűl. Betört saját törpeségem érzete. Előttem az Ember, kit nem sodortak magukkal a napi gondok és szürke bizakodások. Elméjét az egész világ várakozása, a tudósok és halálraítélt betegek sóvár reménye táplálta. Mindig a saját akaratának eszköze volt és az is marad. Szerencsés óra ez! — ujjongom magamban. Már csak a végső bizonyosságra vagyok kíváncsi. Megkérem Karcsit, vezessen a rendelőjébe, mert bármily tortúrák árán, de tudni akarom a teljes igazságot róla és magamról. Karcsi előbb hosszan tisztogatja szemüvegét. Amikor végre megszólal, azt a sajnálkozó, különös, kicsit bizonytalan hunyorgást veszem észre szemében, ami már a beszélgetés elején is feltűnt nekem. Elmagyarázza, hogy a hámsejtekből kiinduló rosszindulatú daganatok felismeréséhez nincs szüksége laboratóriumi vizsgálatra, sebészi beavatkozásra. Vagy röntgenre, mert a diagnózis szabad szemmel is megállapítható. A betegnek alig látható, halovány vonal húzódik kétoldalt a füle előtt. — Nézd — mondom Karcsinak és oldalt fordulok —, nézd, nálam ott a vonal! — Karcsi figyelmesen megvizsgál. — Igazad van, nálad ott a vonal — mondja —, de neked még sincs rákod. Türelem és jóság sugárzik arcáról. CSEH GUSZTÁV rajza MaJTÉNYI ERIKA felfuvalkodott papagáj Volt egyszer egy öreg, nagyon öreg papagáj, akit Gusztávnak hívtak. A papagájok általában nagyon magas kort érnek meg. Ez a Gusztáv is lehetett vagy százesztendős, ő legalább ezt állította magáról. De ki tudja az ilyesmit ellenőrizni, hiszen a papagájoknak nincs személyazonossági igazolványuk, és születési bizonyítványuk sincs. Gusztáv a Mészáros közben lakott az egyik ház első emeletén. Az utcára néző szobát egy számtantanár bérelte, de a papagáj meg volt győződve róla, hogy a szoba az övé, és hogy a számtantanár csak vendégségben lakik nála. Mert ilyen felfuvalkodott, ilyen pökhendi volt ez a Gusztáv. A számtantanár olykor hazahozta a kisdiákok dolgozatait az iskolából, és sokszor késő éjszakáig javítgatta a füzeteket. És mivel nem volt senkije Gusztávon kívül , se felesége, se gyereke, de még egy macskája sem —, akihez egy szót szólhatott volna, szokásává lett, hogy a dolgozatok fölött hangosan elmélkedjék. Ezért aztán ne is csodálkozzék senki azon, hogy Gusztáv, amikor napos délelőttökön egyedül üldögélt az ablakban, ilyesféléket kiabált le az utcára a kalitkájából: „Hétszer nyolc az ötvenhat. Ó, te Sramek, soha meg nem fogod tanulni az egyszeregyet. Én vagyok Gusztáv, a százesztendős papagáj. Sramek, Sramek, hogy te mekkora szamár vagy! Gusztáv éhes, Gusztáv szomjas! Nyolcszor nyolc az hatvannégy! Sramek, ha ez így megy tovább, meg foglak buktatni! Törődjön már valaki Gusztávval egy picikét! Könyörtelenül meg foglak buktatni, Szamek!“ A kisváros diákjai már jól ismerték Gusztávot. Tudták, hogy ez a szokása, és néhanapján, ha nem volt más szórakozásuk, megálltak a Mészáros közben, és a tarka madarat nézegették. Gusztáv menten észrevette őket, gyors tollászkodásba fogott, és rákezdett a mondókájára: „Ötször hat az harminc! Szamek, te lusta disznó, meg foglak buktatni. Törődjön már valaki Gusztávval...“ A kisdiákok dülöngéltek a kacagástól, és Gusztáv erre rendkívül büszke volt. És valahányszor a számtantanár újabb dolgozatokat hozott haza, és valahányszor javítgatás közben elkezdett hangosan morfondírozni. Gusztáv úgy érezte, hogy a jól ismert mondatokat tőle tanulta a tanár. Tehát nemcsak a szobáját kapta Gusztávtól, hanem a tudományát is. Csak éppen a Srameket nem emlegette soha. Mindig más nevet mondott, hiszen az a bizonyos Sramek nevű diák már réges-rég befejezte a tanulmányait, talán már meg is nősült, és talán már nagyocska gyermekei is lehettek. De Gusztáv valamikor húsz vagy harminc esztendővel ennekelőtte a Sramek nevét tanulta meg, és újabb neveket már nem fogadott be a koponyája. Ebből természetesen megint csak az lett, hogy a számtantanárra gyanakodott Gusztáv, talán nem tudja a Sramek nevét megtanulni, azért mond mindig más neveket. Mert hogy a Sramekről ő maga hallott valamikor régen a számtantanártól, azt már rég elfeledte Gusztáv, és különben is beképzelt, felfuvalkodott madár volt, így éldegéltek szép csöndben, kettecskén a számtantanár és Gusztáv. A tanár nagyon szerette a papagájt, és nem tudta róla, hogy az mennyire lenézi őt. Gusztáv pedig megtűrte maga mellett a tanárt, és jóleső érzéssel töltötte el a tudat, hogy nem csupán kvártélyt ad neki, hanem a számtan nehéz tudományára is tanítgatja üres óráiban. Mindez addig a végzetes napig ment így, amíg a számtantanár takarítónője nyitva nem hagyta egyszer Gusztáv kalitkáját. Éppen megint a napsütötte, nyitott ablakban volt a kalitka, és Gusztáv jó ideig gyanakodva pislogott. Nem értette, hogy miként maradhatott nyitva az az ajtó. Kikandikált rajta, és csodálkozva tapasztalta, hogy az utca nincs berácsozva. Mert addig azt hitte Gusztáv, hogy a számtantanár szobáját, az utcát és általában az egész világot sűrű rácsok fedik. Hogy ő van egyedül szabadon, és hogy a többiek mind kalitkában élnek: a tanár, a takarítónő, a szemközti suszter, és a gyerekek, akik néhanapján eljönnek hozzá számtanleckét venni. Most, hogy az utca nagy-nagy kalitkáján egy kicsi rés támadt, Gusztáv egyszeriben bizalmatlanná vált. Vajon nem azért hagyták nyitva az utca nagy kalitkáját, hogy ő besétáljon rajta, azután „hopp!“ — váratlanul becsukják mögötte az ajtót, és őt magát foglyul ejtsék? De a takarítónőnek nem lehetett efféle szándéka, mert kivitte a számtantanár hamutartóját, és betette maga mögött a szobaajtót. A szemközti suszter egykedvűen talpalt egy jól megtermett félbakancsot, és nem is hederített az emeleti ablakra. A gyermekek pedig sehol sem voltak, tehát órájuk sem gyanakodhatott Gusztáv. Először a kis színes kobakját dugta ki a kalitkából. Épp egy veréb szállt arra, és csodálkozva pislogott Gusztáv felé. — Csirr-csurr, nem jó vége lesz ennek a szabadságnak! — csirregte a Veréb. — Idekint már úgyis egyre kevesebb a morzsa, s az efféle úri madárnak, aki el van kényeztetve, felkopik ám az álla! — Kilencszer kilenc az nyolcvanegy — kiáltott rá a verébre Gusztáv. — Én százesztendős papagáj vagyok. — Annál rosszabb, annál rosszabb — csipogta vissza röptében a veréb. — Mert a madaraknak nincsen aggmenházuk, és végül a templom lépcsőjén fogsz egy kevéske alamizsnáért koldulni. — Gusztáv éhes, Gusztáv szomjas! Törődjetek egy picikét Gusztávval! — hajtogatta a magáét a papagáj. — Na látod, épp erről van szó! — felelte a veréb, és otthagyta Gusztávot. A papagáj most már teljes egészében előbújt a kalitkából. Vagy ahogyan ő képzelte, teljes egészében bebújt az utca nagy kalitkájába. A szárnyai kissé elszoktak a repüléstől, ami akkor is érthető, ha nem éppen kerek száz évig volt bezárva, hanem mondjuk csak kilencvenkilencig, így csak siklórepülésben ereszkedhetett le a szemközti suszter műhelyéig, s ott meg is ült a kilincsen. — Törődjön már valaki Gusztávval is! — kezdett rá a szokott mondókájára. — Tele vagyok munkával, nem tetszik látni? Talpalást kíván vagy egyéb javítanivalója van? — kérdezte a suszter, anélkül, hogy felpillantott volna a fél bakancsról. — Sramek, Sramek, nagy szamár vagy, meg foglak buktatni! — folytatta Gusztáv. Úgy megijedt erre a suszter, hogy majd elejtette a két térde közé fogott félbakancsot. Mert nem értette, hogy miért szólítják Srameknek, miért szamarazzák le, amikor ő nem bántott senkit, és miért akarják megbuktatni. Főként ez az utóbbi fenyegetés volt merő képtelenség, hiszen az öreg suszter már jó egy-két tucat esztendeje végképp búcsút mondott az iskolának. — Ne nézd csak — világosodott meg a suszter elméje, amikor fölpillantott. — Hiszen ez a tanár papagája. Óvatosan fölemelkedett a háromlábú suszterszékről, hogy megfogja a madarat. De Gusztáv sem volt rest. A nagy veszedelemben egész ifjúkori repülőtudományára egyszeriben visszaemlékezett. Huss már fönt is ült az egyik villanyfa hegyében. — Szóval ezért csaltak be engem ebbe a nagy kalitkába, hogy megfogjanak. — gondolta magában a papagáj. — És leültessenek egy ilyen háromlábú székre, hogy egész nap kopácsoljak, mint egy harkály. Hát abból nem esznek. Én egy nagy tudományú papagáj vagyok, ötször öt az huszonöt! Közben a suszter összecsődítette odalent az utcát. Hazajön az a szegény számtantanár, és nem találja a papagáját! Meg kell fogni a madarat, még mindig jobb, ha ők fogják meg, mint valamely macska. Gusztáv gyanakvó pislogással tekintett az alant nyüzsgő szomszédokra. A takarítónő is felbukkant egy létrával, nekitámasztotta a villanyfának, és egy nyurga fiatalember már mászott is fölfelé. Több sem kellett Gusztávnak. Most már elég könnyedén felsuhant az egyik ház ereszére. Onnan még egy utolsó pillantást vetett a jól ismert utcára. — Gusztáv éhes, Gusztáv szomjas! — kiáltotta a suszterek felé. Aztán a kéményre röppent, onnan egy másikra. Hamar belefáradt a röpködésbe, de rájött, hogy egy-egy pihenőállomás után ismét új erőre kap. Így jutott el a város központjáig, ahol magas fák aljában két vadgalamb üldögélt egy férfi vállán. Bár az az ember meg sem moccant, Gusztáv úgy okoskodott, hogy mégsem kellene annyira megbízni benne. Ágról ágra szökdösött, hogy közelebbről szemügyre vegye a különös látványt, és esetleg figyelmeztesse a vadgalambokat a veszélyre. Ám az a férfi egyáltalán nem mozdult meg. És olyan különös színe volt, kékesfehér, nini, hiszen ez kőből van! Hát akkor azért nem ijednek meg tőle a vadgalambok. De hogyan adhat egy kőember eledelt a madaraknak — ahogy a tanár adott Gusztávnak, nyilván házbér fejében, amiért a papagáj megtűrte a szobájában? És hogyan lehet egy kőből faragott embert megtanítani az egyszeregyre? Ezt akarta Gusztáv megkér(Folytatása a 4. oldalon) KOVÁCS KÁROLY rajzai