Utunk, 1967 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1967-01-06 / 1. szám

UTUNK3 Dl MENY ISTVÁN A boldogulás és jóság titka­ ­­a kilépek a sorból, a he­** lyemre nyomulnak. Vala­ki végighúzza gerincemen az irattáskáját. Az illetőnek nem tudom, lesz-e majd szerepe a történetben, ezért muszáj el­mondanom, hogy körülbelül ötvenkilenc éves, sovány, kö­zepes termetű, nem egészen ősz, rövidre nyírt hajú férfi. Ha mégis elszánnám magam, egyetlen sunyi csosszantással elvenné a helyemet. Eddig elé­gedett voltam, nem zavart, hogy kedvező helyzetem a fé­lig éber, félig alvó libasor kö­zepe táján voltaképp csak áb­ránd. Nem az én élelmessé­gem, hanem a nálam később érkezők érdeme. S akkor pillantom meg a sor legelején Sugár Karcsit. A jóanyját! Már csak három igénylő választja el a fülke­ablaktól, ahol megkapni az előfizetést, melyre valameny­­nyien pályázunk. Ha ugyan mi, akik az év utolsó napján elkésve jelentkeztünk, meg­kaphatjuk. Neki azonban van rá esélye. Karcsit könnyű fel­ismerni fél profilból, mert hiányzik az orra. Igazság sze­rint van neki, hanem mint a vázlatos rajzokon, a szemlélő­nek képzeletben kell pótolni a trükkös vonalhiányt. Termé­szettől homorúra kicsontozott szaglószerű, alul váratlanul felkanyarodó pisze tölcsérrel. Már harminc évvel ezelőtt csodáltuk, hogy a látszat el­lenére tagadhatatlanul orr a Karcsié. Nem nyomorék, ha­nem unikum. Micsoda hihetet­len hangokat bocsátott ki raj­ta az osztályban, a második padból, ahol ült. Orr-szinkó­pákat. Súlytalanul induló ütemrészük harsány horkan­­tásba emelkedett, majd halk szipákolásba csüggedt. E hal­vérű harsonahang kísérte min­den cselekedetét. Üldözte lec­kemondáskor, még az ének­órákon is. Mennyit röhögtünk szegényen! A hatodik gimná­ziumban kimaradt, azóta sem láttam, s lám, most — időköz­ben leigáztak bennünket, az­tán háború volt, a puskatűz­­ben, meg a fogolytáborokban szinte meghaltunk, aztán még­is feltámadtunk — a bolondos sors épp a főpostán hoz össze kettőnket, a jövő évi előfize­tés határidejének napján. Mi történt? Karcsit érdekel­nék a közügyek? a külpoliti­ka? a lapok irodalmi mellék­lete? Gimnazista korában még akadozva olvasott, és ő maga mondogatta: „Tudom, hogy félanalfabéta vagyok, és buta vagyok, és rühellek ta­nulni. De az akarat számít, fiúk! A sziklaszilárd akarat. Még bámulni fogtok, milyen sokra viszem.“ Végzethivő o­p­­timizmusa annál alaptalanabb­nak tűnt, mert egy szikrányi akaraterővel sem rendelke­zett. Viselkedéséből hiányzott a törtetők utálatos mohósága is. S most mégis ő az, ott, a sor legelején! — Karcsi! — kezdem szólí­tani, de ő nem hallja. Néhá­­nyan felém fordítják unatko­zó pillantásukat. Hangosab­ban kiáltom: — Karcsi! Kar­csi! Borzasztóan izgat Karcsi előmenetelének talánya. De ahogy hangosabb lettem, töb­ben kihívóan kezdenek mére­getni. Egy férfi a pénzszámlá­lást kénytelen elölről kezdeni, egy katona, ugyancsak az én hibámból, égő pecsétviaszt csöppent az ujjára. Hiába or­dítozok, Karcsi nem fordul vissza. Tűröm a bizalmatlan, gúnyos pillantásokat. S min­den újabb kiáltásomra idege­sebben mocorog előttem a sor, aztán vonaglani kezd, mintha rángógörcs bántaná. Én mégis tovább őrjöngök a főpostán, ahol saját hibánk, saját mulasztásunk tudatában eddig türelmesen várakoztunk. Erőszakos hívásomra valaki megérinti Karcsi vállát. Kar­csi már az ablakig került, on­nan tekeri hátrafelé a fejét. Furcsán hunyorog, s nagy ne­hezen, de fölismer. Int, hogy majd találkozunk. Végre szemtől szemben ál­lunk a bejárati árkádoknál. Semmiségekkel kezdjük, úgy vélné egy hívatlan hallgatózó. Kézrázogatva és egymás hátát veregetve fölelevenítjük a régmúlt szamárságokat. Mikor franciatanárnőnk, mademoisel­le Titgeruch kerül szóba, ha­miskásan oldalba bokszolom Karcsit, mire ő kényszeredet­ten vihog. Mintha gyáva ri­­pacskodásun­kat támogatná a díszlet is: a bejárat kitaposott márványlépcsői, meg az ódon sarokoszlop, melynek tövében állunk. Karcsi túláradó szívé­lyességgel leplezi finom­ tar­tózkodását. Nyilván, a törté­nelem által elhurcolt személy (ún. displaced person) gyanú­jában viháncolok előtte, aki­ről nem tudja, hogy időközben mi bűnt követett el, hová ju­tott és most mit várhat tőle. A közelebbi szemrevételezés Karcsiról elárulja, hogy sá­padt és ráncos. Orrtalan orrú arcán szemüvege súlyát két erős füle viseli, ruhája sötét­kék, szabása előkelően divat­jamúlt. Szeméből, a szemüvege mögül — lám, most veszem csak észre, hogy ez új vala­mi, ez a szemüveg — bizo­nyos belülről kisugárzó tekin­télyt, fölényes és messzete­­kintő töprengést érzek. — Jelenleg hogy vagy? — kérdem tőle. De alig ejtettem ki az os­tobán megtoldott mindennapi kérdést, a legszívesebben visz­­szanyerném. Mintha síkos pal­lóra vezetne, melyen átkelni lehetetlen. Karcsi tapintatosan köhécsel. — Hát, öregem... A mi hi­vatásunkban, tudod, sokat kell dolgozni. Restellem tovább faggatni. Végül megsajnál, s anélkül, hogy a jelent érintené, mesél­ni kezdi, hogy mi minden tör­tént vele, amióta nem láttuk egymást. Amikor középiskolai tanul­mányait félbeszakította, azon­nal elhatározta szellemének „egyközéppontú“ fejlesztését. Tudta, hogy az életben csak az akaraterő segítheti. De előbb kiválasztotta koncentri­kus önnevelése célját. Ez egy­magában két évet igényelt. Akkor húszéves volt, ma kö­zel ötven. Viszont elmondhat­ja, hogy célba ért. Kezdetben, hogy tanulmányait folytat­hassa, a száraz kenyeret is megvonta szájától. Egy dara­big pásztor volt, később női álruhában vállalt nagymo­sást. Dolgozott grafológusként is, majd egy sajtüzemben. De ki tudná felsorolni, mennyi mindenhez fogott, hogy ritka szakikönyveket vásárolhasson és berendezze laboratóriumát. Egy rendkívüli ember élettör­ténete bontakozott ki előttem, akit nem gátolt eszményei megőrzésében sem anyagi ne­hézség, sem tudóstársainak irigykedése. Évekig éjt napot eggyé téve éhezett, dolgozott, tanult és olyan páciensek után futkosott, akikről mások már lemondtak, és ezek a szeren­csétlenek, maguk is remény nélkül, vállalták a próbanyúl szerepét. Sajnálatos, jegyzi meg Kar­csi, hogy nem beszélhet a tu­dományágról, amelyben dol­gozik. Szakkörökben nyílt ti­tok kutatásainak eredménye, de neki hivatalosan hallgatnia kell. Hetek, talán napok kér­dése, és minden­ki megtudja a sajtóból. Én is. Akkor rádöb­benek majd, hogy az életben minden az akaratra való ön­nevelésen múlik. Csakhogy eh­hez akkora nagy elszántság szükséges, ami az olykor csa­lóka valóság előtt nem torpan meg. Hányszor vélték mások őrületnek­ azt a célt, amit ma­ga elé tűzött, de ő, Karcsi, mindannyiszor tudta, hogy nem őt, hanem amazokat ej­tette rabul a „realitások“ rög­eszméje. Az eredményben ugyanis hinnünk kell, még mielőtt megszületését igazol­nák képességeink! Ne értsem félre, ő nem akar kioktatni, fűzi hozzá rövid szünet után, de a termékeny és boldog élet­nek ez a titka. — És az eredmény? — kér­dem Karcsitól izgatott, fátyo­los hangon. — Fölfedeztem a karcinoma kórokozóját és a betegség leg­koraibb felismerésének módját válaszolja. Közben tapin­tatosan elnéz a fejem fölött, mintha a takarékpénztár­ ku­polája érdekelné. Az ered­mény, mely életfelfogását is igazolja, főbe üt. Ha elgondo­lom, hogy alig egy negyedórá­ja, amikor megpillantottam a sor elején, elmém és szívem restségéből képes voltam iri­gyelni őt!... Hirtelen béka táv­latból, valószínűtlen felnagyí­tásban látom Karcsit, amint az őszi napfényben vállával könnyedén az oszlopnak dűl. Betört saját törpeségem érze­te. Előttem az Ember, kit nem sodortak magukkal a napi gondok és szürke bizakodások. Elméjét az egész világ várako­zása, a tudósok és halálraítélt betegek sóvár reménye táplál­ta. Mindig a saját akaratának eszköze volt és az is marad. Szerencsés óra ez! — ujjon­gom magamban. Már csak a végső bizonyos­ságra vagyok kíváncsi. Meg­kérem Karcsit, vezessen a ren­delőjébe, mert bármily tortú­rák árán, de tudni akarom a teljes igazságot róla és ma­gamról. Karcsi előbb hosszan tisztogatja szemüvegét. Ami­kor végre megszólal, azt a saj­nálkozó, különös, kicsit bizony­talan hunyorgást veszem észre szemében, ami már a beszél­getés elején is feltűnt nekem. Elmagyarázza, hogy a hámsej­tekből kiinduló rosszindulatú daganatok felismeréséhez nincs szüksége laboratóriumi vizs­gálatra, sebészi beavatkozás­ra. Vagy röntgenre, mert a diagnózis szabad szemmel is megállapítható. A betegnek alig látható, halovány vonal húzódik kétoldalt a füle előtt. — Nézd — mondom Karcsinak és oldalt fordulok —, nézd, nálam ott a vonal! — Karcsi figyelmesen megvizsgál. — Iga­zad van, nálad ott a vonal — mondja —, de neked még sincs rákod. Türelem és jóság sugárzik arcáról. CSEH GUSZTÁV rajza MaJTÉNYI ERIK­A felfuvalkodott papagáj V­olt egyszer egy öreg, nagyon öreg papa­­­gáj, akit Gusztávnak hívtak. A papagájok általában nagyon magas kort érnek meg. Ez a Gusztáv is lehetett vagy százesztendős, ő legalább ezt állította magá­ról. De ki tudja az ilyesmit ellenőrizni, hi­szen a papagájoknak nincs személyazonossá­gi igazolványuk, és születési bizonyítványuk sincs. Gusztáv a Mészáros közben lakott az egyik ház első emeletén. Az utcára néző szobát egy számtantanár bérelte, de a papagáj meg volt győződve róla, hogy a szoba az övé, és hogy a számtantanár csak vendégségben lakik nála. Mert ilyen felfuvalkodott, ilyen pökhendi volt ez a Gusztáv. A számtantanár olykor hazahozta a kisdiá­kok dolgozatait az iskolából, és sokszor késő éjszakáig javítgatta a füzeteket. És mivel nem volt senkije Gusztávon kívül , se felesége, se gyereke, de még egy macskája sem —, akihez egy szót szólhatott volna, szokásává lett, hogy a dolgozatok fölött hangosan el­mélkedjék. Ezért aztán ne is csodálkozzék senki azon, hogy Gusztáv, amikor napos dél­­előttökön egyedül üldögélt az ablakban, ilyes­féléket kiabált le az utcára a kalitkájából: „Hétszer nyolc az ötvenhat. Ó, te Sramek, soha meg nem fogod tanulni az egyszeregyet. Én vagyok Gusztáv, a százesztendős papagáj. Sramek, Sramek, hogy te mekkora szamár vagy! Gusztáv éhes, Gusztáv szomjas! Nyolc­szor nyolc az hatvannégy! Sramek, ha ez így megy tovább, meg foglak buktatni! Törőd­jön már valaki Gusztávval egy picikét! Kö­nyörtelenül meg foglak buktatni, Szamek!“ A kisváros diákjai már jól ismerték Gusz­távot. Tudták, hogy ez a szokása, és néha­napján, ha nem volt más szórakozásuk, meg­álltak a Mészáros közben, és a tarka madarat nézegették. Gusztáv menten észrevette őket, gyors tollászkodásba fogott, és rákezdett a mondókájára: „Ötször hat az harminc! Szamek, te lusta disznó, meg foglak buktatni. Törődjön már valaki Gusztávval...“ A kisdiákok dülöngéltek a kacagástól, és Gusztáv erre rendkívül büszke volt. És vala­hányszor a számtantanár újabb dolgozatokat hozott haza, és valahányszor javítgatás köz­ben elkezdett hangosan morfondírozni. Gusz­táv úgy érezte, hogy a jól ismert mondatokat tőle tanulta a tanár. Tehát nemcsak a szobá­ját kapta Gusztávtól, hanem a tudományát is. Csak éppen a Srameket nem emlegette soha. Mindig más nevet mondott, hiszen az a bizonyos Sramek nevű diák már réges-rég befejezte a tanulmányait, talán már meg is nősült, és talán már nagyocska gyermekei is lehettek. De Gusztáv valamikor húsz vagy har­minc esztendővel ennekelőtte a Sramek nevét tanulta meg, és újabb neveket már nem fo­gadott be a koponyája. Ebből természetesen megint csak az lett, hogy a számtantanárra gyanakodott Gusztáv, talán nem tudja a Sra­mek nevét megtanulni, azért mond mindig más neveket. Mert hogy a Sramekről ő maga hallott valamikor régen a számtantanártól, azt már rég elfeledte Gusztáv­, és különben is beképzelt, felfuvalkodott madár volt, így éldegéltek szép csöndben, kettecskén a számtantanár és Gusztáv. A tanár nagyon szerette a papagájt, és nem tudta róla, hogy az mennyire lenézi őt. Gusztáv pedig meg­tűrte maga mellett a tanárt, és jóleső érzéssel töltötte el a tudat, hogy nem csupán kvártélyt ad neki, hanem a számtan nehéz tudomá­nyára is tanítgatja üres óráiban. Mindez addig a végzetes napig ment így, amíg a számtantanár takarítónője nyitva nem hagyta egyszer Gusztáv kalitkáját. Éppen me­gint a napsütötte, nyitott ablakban volt a ka­litka, és Gusztáv jó ideig gyanakodva pislo­gott. Nem értette, hogy miként maradhatott nyitva az az ajtó. Kikandikált rajta, és cso­dálkozva tapasztalta, hogy az utca nincs be­­rácsozva. Mert addig azt hitte Gusztáv, hogy a számtantanár szobáját, az utcát és általá­ban az egész világot sűrű rácsok fedik. Hogy ő van egyedül szabadon, és hogy a többiek mind kalitkában élnek: a tanár, a takarítónő, a szemközti suszter, és a gyerekek, akik né­hanapján eljönnek hozzá számtanleckét venni. Most, hogy az utca nagy-nagy kalitkáján egy kicsi rés támadt, Gusztáv egyszeriben bi­zalmatlanná vált. Vajon nem azért hagyták nyitva az utca nagy kalitkáját, hogy ő besé­táljon rajta, azután „hopp!“ — váratlanul be­csukják mögötte az ajtót, és őt magát fog­lyul ejtsék? De a takarítónőnek nem lehe­tett efféle szándéka, mert kivitte a számtan­tanár hamutartóját, és betette maga mögött a szobaajtót. A szemközti suszter egykedvű­en talpalt egy jól megtermett félbakancsot, és nem is hederített az emeleti ablakra. A gyermekek pedig sehol sem voltak, tehát órá­juk sem gyanakodhatott Gusztáv. Először a kis színes kobakját dugta ki a ka­litkából. Épp egy veréb szállt arra, és cso­dálkozva pislogott Gusztáv felé. — Csirr-csurr, nem jó vége lesz ennek a szabadságnak! — csirregte a Veréb. — Ide­­kint már úgyis egyre kevesebb a morzsa, s az efféle úri madárnak, aki el van kényez­tetve, felkopik ám az álla! — Kilencszer kilenc az nyolcvanegy — ki­áltott rá a verébre Gusztáv. — Én százesz­tendős papagáj vagyok. — Annál rosszabb, annál rosszabb — csi­pogta vissza röptében a veréb. — Mert a madaraknak nincsen­­ aggmenházuk, és vé­gül a templom lépcsőjén fogsz egy kevéske alamizsnáért koldulni. — Gusztáv éhes, Gusztáv szomjas! Törőd­jetek egy picikét Gusztávval! — hajtogatta a magáét a papagáj. — Na látod, épp erről van szó! — felelte a veréb, és otthagyta Gusztávot. A papagáj most már teljes egészében elő­bújt a kalitkából. Vagy ahogyan ő képzelte, teljes egészében bebújt az utca nagy kalitkájá­ba. A szárnyai kissé elszoktak a repüléstől, ami akkor is érthető, ha nem éppen kerek száz évig volt bezárva, hanem mondjuk csak ki­lencvenkilencig, így csak siklórepülésben ereszkedhetett le a szemközti suszter műhe­lyéig, s ot­t meg is ült a kilincsen. — Törődjön már valaki Gusztávval is! — kezdett rá a szokott mondókájára. — Tele vagyok munkával, nem tetszik látni? Talpalást kíván vagy egyéb javítani­valója van? — kérdezte a suszter, anélkül, hogy felpillantott volna a fél bakancsról. — Sramek, Sramek, nagy szamár vagy, meg foglak buktatni! — folytatta Gusztáv. Úgy megijedt erre a suszter, hogy majd el­ejtette a két térde közé fogott félbakancsot. Mert nem értette, hogy miért szólítják Sra­­meknek, miért szamarazzák le, amikor ő nem bántott senkit, és miért akarják megbuktatni. Főként ez az utóbbi fenyegetés volt merő képtelenség, hiszen az öreg suszter már jó egy-két­ tucat esztendeje végképp búcsút mon­dott az iskolának. — Ne nézd csak — világosodott meg a suszter elméje, amikor fölpillantott. — Hi­szen ez a tanár papagája. Óvatosan fölemelkedett a háromlábú susz­terszékről, hogy megfogja a madarat. De Gusztáv sem volt rest. A nagy veszedelemben egész ifjúkori repülőtudományára egyszeriben visszaemlékezett. Huss­ már fönt is ült az egyik villanyfa hegyében. — Szóval ezért csaltak be engem ebbe a nagy kalitkába, hogy megfogjanak. — gondolta magában a papagáj. — És leültessenek egy ilyen háromlábú székre, hogy egész nap ko­­pácsoljak, mint egy harkály. Hát abból nem esznek. Én egy nagy tudományú papagáj va­gyok, ötször öt az huszonöt! Közben a suszter összecsődítette odalent az utcát. Hazajön az a szegény számtantanár, és nem találja a papagáját! Meg kell fogni a madarat, még mindig jobb, ha ők fogják meg, mint valamely macska. Gusztáv gyanakvó pislogással tekintett az alant nyüzsgő szomszédokra. A takarítónő is felbukkant egy létrával, nekitámasztotta a villanyfának, és egy nyurga fiatalember már mászott is fölfelé. Több sem kellett Gusztáv­nak. Most már elég könnyedén felsuhant az egyik ház ereszére. Onnan még egy utolsó pillantást vetett a jól ismert utcára. — Gusztáv éhes, Gusztáv szomjas! — kiál­totta a suszterek felé. Aztán a kéményre röppent, onnan egy má­sikra. Hamar belefáradt a röpködésbe, de rá­jött, hogy egy-egy pihenőállomás után ismét új erőre kap. Így jutott el a város központ­jáig, ahol magas fák aljában két vadgalamb üldögélt egy férfi vállán. Bár az az ember meg sem moccant, Gusztáv úgy okoskodott, hogy mégsem kellene annyira megbízni benne. Ágról ágra szökdösött, hogy közelebbről szemügyre vegye a különös lát­ványt, és esetleg figyelmeztesse a vadgalam­bokat a veszélyre. Ám az a férfi egyáltalán nem mozdult meg. És olyan különös színe volt, kékesfehér, nini, hiszen ez kőből van! Hát akkor azért nem ijednek meg tőle a vad­­galambok. De hogyan adhat egy kőember ele­delt a madaraknak — ahogy a tanár adott Gusztávnak, nyilván házbér fejében, amiért a papagáj megtűrte a szobájában? És hogyan lehet egy kőből faragott embert megtanítani az egyszeregyre? Ezt akarta Gusztáv megkér­(Folytatása a 4. oldalon) KOVÁCS KÁROLY rajzai

Next