Utunk, 1967 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1967-07-21 / 29. szám

2 (Folytatás az első oldalról O­todoxa című folyóiratában. Már ebben az időben tartós barátságot köt Gala Ga­­lactionnal, N. D. Coceával és másokkal, akik­kel együtt később különböző haladó irány­zatú kiadványok munkatársa. Életének eb­ben a szakaszában a költő gazdag tapasz­talatokat szerez, amely tükröződik későbbi művében. Segédvegyészként és laboráns­ként dolgozik egy cukorgyárban, aztán, hir­telen morális válságba kerülve, időlegesen szerzetes a Cernica kolostorban. De soha­sem teszi félre a tollat. 1904-ben V. Demetriusszal együtt kiadja a Linia Dreaptă című hetilapot. Néhány évig külföldön él, Fribourgban, Genfben, Párizsban kézművesként keresi kenyerét, majd visszatér az országba, a munkásmozgalomhoz fűződő Facla és Via­ţa socială című folyóiratokba ír, s ragyogó tollával a költészetben és a maro antim­onarchikus pamfletekben egyaránt je­leskedik. Maga adja ki a Cronica, Cugetul Românesc, Bilete de papagal című, nagy tekintélynek örven­dő időszaki irodalmi lapokat. Költészeti és publicisztikai tevékenysége nagy vissz­hangra talál kortársainak tudatában, és jó­val első verseskötetének megjelenése előtt Tudor Arghezit tartják az egyik legmé­lyebb gondolkodású költőnek Eminescu után. 1927-ben, amikor az író 47 éves volt, megjelenik a Cuvinte potrivite cí­mű kötete, melyet a Flori de mucegai, a Cărticica de seară és a flore kö­vetett, amely kötetek végleg méltó helyet biztosítottak Tudor Arghezi eredeti hang­jának és nagy egyéniségének a román lí­rában. Más kötetek, mint a Poarta neagră, az Icoane de lemn, a Tablete din ţara de Kuty, cik­keket és jegyzeteket tartalmaznak, amelyek tükrözik az író bensőséges részvételét a kor társadalmi életében, tiltakozó magatartását a burzsoá társadalom intézményei és erköl­cse ellen. Prózai költeményeiben (C­e- ai cu mine, vintule?és Cartea cu jucării), valamint regényeiben (Ochii Maicii Domnului, Cimitirul Bu­na Vestire, Lina) Tudor Arghezi szintén olyan művekkel jelentkezik a ro­mán irodalomban, amelyek kiegészítik sok­rétű művészi egyéniségét. A megbecsülés és szeretet, amelyet az író népe iránt tanúsított, különösen kifeje­zésre jutott a második világháború idején megjelent írásaiban. Tudor Arghezi, akit forró hazafiság hatott át, megértette a ro­mán nép történelmi fejlődésének irányát, csatlakozott a hazafias erőknek a nemzeti függetlenségért vívott harcához, írásának teljes hevével és tekintélyével szembeszállt a fasiszta diktatúrával s a hitleri megszál­lással. A fasizmus és a háború szörnyűse-Románia Szocialista Köztársaság írószövetsége­sei ellen tanúsított magatartásáért az írót letartóztatták és más hazafias értelmisé­giekkel és antifasiszta harcosokkal együtt internálták a Tirgu Jiu-i táborba. A felszabadulás után megjelent vers­köteteivel (190­7, Cîntare omului, Frunze, Poeme noi, Silabe, Ca­denţe, Ritmuri, Noaptea), vala­mint cikk- és jegyzetgyűjteményeivel újabb tanúbizonyságát adta rendkívüli szel­lemi frisseségének, amelyet a szocializmus évei társadalmi és politikai megújulásai is ösztönöztek. Tudor Arghezi élete utolsó pillanatáig nem tette le kezéből a tollat, páratlanul álló művészetével és egy nagy alkotómű­vész példájával ajándékozva meg bennün­ket. A kultúra terén végzett több mint hét évtizedes áldozatos munkájával Tudor Arghezi elnyerte az egész nép tiszteletét és nagyrabecsülését, azét a népét, amely mű­veiben legnemesebb törekvéseinek és esz­ményeinek művészi kifejezését ismeri fel. Fejlesztve a román kultúra haladó hagyo­mányait, gazdagítva a nemzeti költészet érzés- és eszmevilágát, plasztikus értékű és páratlan kifejező erejű művészi nyelvet al­kotva, a Cuvinte potrivite és a Cîntare omului költője lírájába kor­­társainak gondolatait és érzéseit foglalta, magasztalva a sorsának urává vált szabad ember alkotógéniuszát. Tudor Arghezi, a tiltakozás költője, aki hevesen leplezte le a társadalmi igazságta­lanságot és az ember megalázását a régi rendszerben, a fennkölt gondolkodás, a megismerés nyugtalanságának költője, ugyanakkor megénekelte a munka örömét, amelyet az ember legmagasabb rendű ki­­teljesülésének tekintett, dicsőítette e föld munkásait és parasztjait. Míg az ország felszabadulása előtt képekbe gyűjtötte az egész nép tompa és keserű fájdalmát, az új rendszer megteremtésének napfényes éveiben a költő részt vett az alkotó munka óriási lendületében, mindenki másnál szebben énekelve meg a román nép hő­siességét és szorgalmát, a nagy átalakulá­sok örömét és a szocialista Románia szép­ségeit. Tudor Arghezi tagja volt a Román Aka­démiának, díszelnöke az írószövetségnek, tagja az Országos Béketanácsnak, s a haza­fi művész odaadásával és bölcsességével mindig jelen volt a társadalmi életben. Nagy érdemeiért Tudor Arghezit kitüntet­ték a Szocialista Munka Hőse magas cí­mével, a Románia Szocialista Köztársaság Csillaga érdemrend I. fokozatával, más ér­demrendekkel és érdemérmekkel, s az Ál­lami Díj kitüntetettje volt. A román nép nagyra értékeli halhatatlan művét és örökre megőrzi Tudor Arghezi ragyogó alakjának emlékét. Románia Szocialista Köztársaság Akadémiája Művelődés- és Művészetügyi Állami Bizottság Irigység és tanulság Az első szó az irigységé: amit mi, tíz évvel ez­előtt indulók elszalasztottunk, azt az utánunk jövők, a mai legfiatalabbak ilyen szépen va­lóra váltják. Úgy látszik, az­óta a kiadó is nagykorúsodott (legalábbis gondolkozásban — hiszen az Ifjúsági Könyvkiadó­ról van szó), s bölcs belátását igazolja a könyvpiac; a Vitor­la-ének* feltétlenül siker —de nemcsak a huszonnyolc fiatal költő kiterjedt rokonsága és baráti köre folytán, hanem a­­százhat versnek köszönhetően,­­elsősorban. Érdemes megállni itt egy pillanatra, a számoknál, s mindjárt a tanulságokkal folytatni gondolatmenetünket. Vajon valóban huszonnyolc költő kéri egyszerre a bebocsát­­tatást — ha nem is mind a Parnasszusra, legalább a szeré­nyebb, de biztosabb „céh“-be? Azt hiszem, induló fiatalok an­tológiái kapcsán sosem szabad így feltenni a kérdést. A kö­tetet összeállító és előszavával is patronáló Lászlóffy Aladár maga sem hisz valamennyi szerző poétává érésében, de fe­jet hajt (s ez egyenlő a szer­kesztői rábólintással) a „tisz­tes ifjúkori fegyvertények“­­előtt Lászlóffyt s a válogatá­son túli, tulajdonképpeni szer­kesztést végző Jancsik Pált te­hát igazán nem lehet szűkkeb­­lűséggel megvádolni, bennük az „irigység“ örömmé változott — itt-ott talán túlzott öröm­mé is, mert valamivel kevesebb név és esetleg több vers bizo­nyára kiegyensúlyozottabb ver­seskönyvet eredményezett vol­na. De távol álljon tőlem a fa­­nyalgás; a Vitorla-ének — ha egészében nézem — nem olyan kötet, amely feljogosítna a fa­­nyalgásra. És hogyan ítélhet­nénk meg egy antológiát más­ként, mint egészében? Persze hogy érdekelnek a már királ­t Vitorla-ének, Fiatal költők antológiája, Ifjúsági Könyvki­adó, Bukarest, 1967. Tolódó egyéni arcélek is, mé­gis leginkább a lírai „csoport­képére vagyunk kíváncsiak: milyen irodalmunk állapota, közérzete 1967-ben, hogyan tükröződnek eszményei „a leg­tisztább és legjelentősebb pilla­natban“, a pályakezdéskor? Nézzük ismét a számokat. Le­het, sőt biztos, hogy a huszon­nyolcból néhányan nem fog­nak továbbjutni az antológián (akad közöttük olyan is, aki most szerepel először a nyil­vánosság előtt — több évvel ezelőtt írt verssel), de maga a tény, hogy ennyien éreznek vonzódást a költészethez — az egészség jele. S a nagyobb szá­moktól a kisebbek felé köze­ledve, a felcsillanó vagy ép­pen igazolt tehetségeket tekint­ve, aligha túlzás azt állítani, hogy újabb — Kányádiék és Lászlóffyék után talán a har­madik — nagy költői kirajzás­nak vagyunk tanúi. Király László már önálló és nem akár­milyen, minden évben termő kötettel lépett be a romániai magyar lírába, sőt a Vadásztánc megjelenése óta a költészetét jellemző elszántsággal lép egyre előrébb. (Az itt szereplő versek közül a groteszkbe haj­ló, mégis lírai Tavasz és Éjsza­ka s a kötet címét joggal vise­lő Vitorla-ének maradt szá­momra emlékezetes sokadik ol­vasásra is.) Farkas Árpád ér­zelemgazdagsága vitathatatlan esztétikai szinten jelentkezik ebben az antológiában. A ré­gebben, még Szőcs Kálmánnal együtt indult, de több bukta­tóval találkozó Hodos László lírája most jut el az első ered­ményekhez. Kenéz Ferenc ér­dekes „képkivágásai“ sok kel­lemes meglepetést sejtetnek, amelyek maholnap már nem is mennek meglepetésszámba. A fegyelmezett Magyari Lajos, „a nyugtalanság lobbanásait“ szép szerelmes versekben ki­mondó Szabó Barna, a poézisre ösztönösen rátapintó Miklós László, a köznapi dolgokra költőien reagáló Mandics György és Cseke Gábor — olyan névsor, amelyet meg kell jegyezni. Az ő nevük azonban többé­­kevésbé ismerősen cseng a fo­lyóiratok vers­anyagában tal­lózók előtt. Az antológia egyik igazi, új felfedezése a ma is csak tizennnyolc éves (a kö­tet szerkesztésekor mindössze tizenhét esztendős) Balla Zsó­fia: formaérzéke és naivul-ter­­mészetes látása, a gyereklány elálmélkodása a dolgokon friss hang ebben a könyvben, egyik társáéhoz sem hasonló. Erede­ti egyéniségnek ígérkezik a jó­val nagyobb tapasztalattal és tudásanyaggal rendelkező, gon­dolatokkal küszködő Aradi Jó­zsef, akiről talán még korai vol­na megjósolni, hogy költő lesz , de író mindenképpen. Nem tudni, egyszeri találat-e, vagy lesz folytatása, mindenesetre a Vitorla-ének hatásos darabjai közé tartozik Apáthy Géza Hemingway-e és Cseke Péter megrázó emlékezése apjára (Nem tudom). A tehetségek gyors és tö­meges kibontakozása mellett ez a megvesztegethetet­len őszinteség-igény is hozzá­tartozik irodalmunk említett közérzetéhez. Bármelyikük ars poeticáját nézzük — és ugyan­csak nézhetjük, minthogy (ért­hetően) a kötet nagyobbik fe­lét ezek adják —, az őszinteség a felelősség­érzettel társul. Fe­lelősség mindenkiért, az erőse­kért (Király László: Gyermek­kori útlevél) és az elesettekért, „a nagy robogások rostáján“ kihullt életekért (Farkas Ár­pád: Cipőfűzőárus), a jelenért („ez a múlt és jövő közötti örök jelen“ — írja Kenéz az antológia hangadó versében: 21 éved mellé), a múltért és a jövőért. Amit Kenéz Ferenc még kissé harsány-publiciszti­­kusan fogad meg, azt Farkas Árpád árnyaltabb lírában tud­ja kifejezni; az Üzenet, e ver­seskönyv egyik legszebb, repre­zentatív antológiába is beillő költeménye, múlt és jelen, apák és fiúk viszonyát a leglényege­sebb ponton ragadja meg, anélkül, hogy valami szándé­kolt nemzedéki különállást hir­detne. A „jó férfiak — úgy ötvenévesekéhez szól, teljes tisztelettel és megértéssel, amelyért cserébe ő is megér­tést kíván. Jó férfiak, én mondom, meglehet, hogy virrasztanánk mi is de másfajta álmot szabtak, másfajta háborút arra, kinek most kezdődik meg a múlt. Bensőbb csatateret a homlokok alatt, hogy simítsuk hitté itt benn a ráncokat. Puskaport a hitnek, de ne fojtsa a füst, mikor jobban szemünkben, mint izzó vadezüst. A hit persze nem jár kétely nélkül — de Aradi Józsefnek van igaza: „Nincs jogunk kés­ni az élő gondolattal.“ Az em­berekkel együtt élni — ahogy Hodos László vallja — tanulni kell, tanulni kell tőlük, a „jó férfiaktól“, állani kell a pró­bát. Velem tettek próbát, így emberi próbát, s nézték bal kezemet jobb kezemmel most már hogy cserélem én ki. Amint ez a Hodos-idézet is jelzi, a keresés, a nyugtalanság ellenére — vagy inkább éppen ezért — a fiatalok állják az emberi próbát. De állják-e a művészit is? E tekintetben nyilván kevésbé lehet általáno­sítani — már csak azért is, mert fejlődésük különböző fo­kán álló versírók kerültek az antológiában egymás mellé: harminckét éves újságíró a leg­idősebb köztük, Balla Zsófia a legfiatalabb a maga tizen­nyolc évével és középiskolai tanulmányaival. Értékeiket és a hiányokat (legyenek azok te­hetségbeliek vagy tanulással pótolhatók) a kritika külön-kü­­lön veheti majd csak számba. Van azonban valami, ami el­gondolkoztató: Lászlóffy Ala­dár az előszóban megpróbálja ugyan kivédeni a formai egy­oldalúság vádját, mégsem le­het olyan könnyedén átsiklani a sok egyforma hangvételű szabad versen. Nem a szabad­verset kifogásoljuk — nem is a kötött formájú verseket hiá­nyoljuk, mint Lászlóffy sejteni véli —, hanem azt, hogy e kö­tetben elég sok olyan szabad­verset találni, amely igen ke­veset árul el szerzője egyéni­ségéről. A magyarázat eléggé kézenfekvő: ma „modern“ sza­badverset írni semmivel sem másabb, mint mondjuk az öt­venes évek elején Petőfi-után­­érzést. Ne tévesszük hát össze a szabadverset (bizony, felbuk­kan itt egy-két Lászlóffy-után­­érzés is!) a modernséggel és a tehetséggel. Ez persze nem kisebbíti az antológiában szép számmal je­len lévő igazi tehetségek ér­demeit. Márpedig a Vitorla­ének alaphangját ők adják meg. KÁNTOR LAJOS veletek. UTUNK NEM ELSIRATNI KELL ŐT hanem felismerni. Befejezte Művét, el­kezdte öröklétét. Kifeszített vitorlákkal siklott át az immár befejezett jelenből a folyamatos jövőbe: az Alkotó pihen, a Mit forog. Újra gazdagabb lett a teremtés egy fényes csillaggal, amely ezentúl sohasem huny le egünkről. Remegő szárnytollakkal ágaskodnak az író-inas szavak, hogy perzselő szenvedélyű szelleméhez felérjenek, ám ugyanakkor fél­ve is, mert Rá, aki annyi mindenre illő igéket talált, nehéz megfelelőt lelni. Csodá­latos hatalommal igazodott el a világ örö­költ és gyarapodó bonyolultságaiban. Avagy nem volt-e e maga is a fel- és meg­oldódott bonyolultság ugyanakkor? Titko­kat bátran felfejtő Mágus volt. Aki, ha kel­lett, szavak kemény páncéljába öltözve tá­madt a rosszra. Aki, ha nem akarta is, szavak bársonyos pólyájában ringatta a szépet. Úgy tűnik, megfejtett egy talányt: a költő lélegzetvételével is teremt. Kegyes volt hozzá a sors mindenképpen. Szenvedést kellő mennyiségben, örömöt halmazával zúdított rá — csak a tollért kellett kinyújtania a kezét. Hetven éven át rótta ragyogó sorait, szinte egymaga újrateremtvén a román nyelvet és költé­szetet. A legigazibb oltáriszentséget, a szenvedő, lázadó, munkában felmagaszto­suló Embert mutatta fel a világnak hason­­íithatatlan érzékenységű költői alázatával. Mindenki tudja: az utolsó pillanatig dol­gozott. Mintha ezzel is szigorúan arra fi­gyelmeztetett volna bennünket, hogy csak az tud az utolsó pillanatig dolgozni, aki az első pillanattól kezdve ezt teszi. Élete utol­só éveiben — hány esztendő óta? — elül­dögélhetett volna egy-egy remek köny­ve fölött merengve. Am­ig ismeretlen ma­gasságokba szárnyaltató erők sugárzására rendeltetett. Tíz évvel ezelőtt egyszer jártam nála. Talán nem is illik ezt elárulni , hiszen az ő kapuján már akkor milliók kopog­tattak. Csak azért kell megemlítenem, mert fiatalságot tanulni, a fiatalság varázsforrá­sában megmerülni nyitott birodalom ma­rad költészete ezentúl is. Könyveinek lap­jairól úgy süt az élet szeretete, mint ahogy átsütött a szerelem forrósága Jácint dia­kónus szerzetes­ruháján. Tudor Argheziről soha sem lehet múlt időben beszélni. Halála nem befejezés, hanem új bekezdés. Hiába halmoznánk el a legválogatottabb tisztelgő jelzőkkel — bőséggel áradó kincseinek ra­gyogását fel nem idézheti egy is. Felis­merni kell őt, nem elsiratni. PANEK ZOLTÁN LÉTAY LAJOS cikkének folytatása az első oldalról színre azokat, akik ártatlan szívvel eltaka­rítják régi világok maradványait, ennek az erőnek a tudatában épít régi helyett újat, görget villámokat s kősziklákat, hajol óvó gyöngédséggel virágszirmok, bogarak fölé, s magasodik fel az univerzumig ... Élete gyönyörű példaként sugárzik felénk. Példaként arra, hogyan kell szeret­ni a földet, amelyen születtünk, s amelyhez végül is, darvak szárnyaival vállunkon, megtérünk. Példa ez az élet arra, hogyan kell szeretni s szolgálni a népet, melyből kisarjadtunk, amely felnevelt, úgy azono­sulni vele, ahogyan ő Furulyaszó című gyö­nyörű versében, hogy út legyen hozzá min­dig a szív, út, melyet eső ver, por leng be, úgy, hogy ösvény legyen a fák alatt, sző­lők, falak fele,­­ humusz legyen apró csirák fölött... Példakép számunkra ez az élet, harcával és hitével az elnyomottak ügyében, gyűlö­letével és haragjával mindenfajta elnyomás és becstelenség ellen, érzékenységével és szeretetével minden iránt, ami szép, nemes, emberi. Gazdag, szinte felmérhetetlen örökséget kell számbavennünk utána, olyan birodal­mat, amelynek a határai térben és időben egyaránt a végtelenbe vesznek, amelynek minden végében, minden érintésre muzsika rendül meg. Olyan költészetet veszünk örökbe utána, mely magába foglalja a múl­tat, annak legjobb hagyományait, a jelen szép küzdelmeit és diadalait, a jövő ígére­teit és igézetét. Egy népből fakadt géniusz népe számára megművelt csodálatos köl­tői világa maradt reánk utána. S ha most megkérdem magamat, mire kötelez engem is ez a nagyszerű örökség, e már mindörökre halhatatlan élet, tudom, csak ezt felelhetem: tovább énekelni az ő példájára e tájak s emberek — az Ember diadalmas énekét. LÁSZLÓFFY ALADÁR cikkének folytatása az első oldalról utódok számára kincset jelentő könyvek, gyöngyszemek kihordásával gyászolta, aki­nek most is olyan csendesen és természe­tesen vette ki kezéből a tollat a vég, ahogy csak jól végzett s befejezett munka után a nyári est ezerhangulatú, nagytávlatú csend­jében szokta letenni szerszámát az alkotó ember. És aludni tért. „Tudor Arghezi (1880—1967)" — ezt a fej­fára és tankönyvlapra kerülő végességet, mely megmérhető, mint egy ember magas­sága, mint a reá szabható koporsó hosz­­sza, úgy öltötte fel, mint mindennapi kön­tösét, ahogy illett népe hű fiához, a legsze­rényebb zsenihez, akit valaha hátán hor­dott e földdarab. Egyedül az életét vitte magával, mindent népének, utókorának ha­gyott, minden lélekmélyi titkot fennszóval kimondott. Egy csendes estén becsukta szíve ablakát. S a halál üvegfalán túl már lát­szik a halhatatlanság. (7 vallomás !0 Megvallom őszintén... De nem. Nem is azt akarom megvallani, hogy kissé el­szomorít az idő gyors múlása, az évek robogó­rohanó ritmusa és a legtitkosabb bensőmben állandóan vívódó kérdés: mit tettem eddig? És: mit tehettem volna. De hagyjuk ezt. Meg­vallom őszintén... Igen, azt vallom én is, hogy „Az értelmet kerestem a köröttem alakuló mindenben", mint Paizs Tibor. Hogy én is, akárcsak Ke­néz Ferenc „A jövőbe előre gondolat-rakétákat küldök hogy fölfedezzék a talajt, ahová a legbiztosabban teheti következő léptét az emberségem." Hogy ott érzem magam egy percre Heming­way mellett Apáthyval, amikor ......célzott. A dörgés időtlen visszhangzik már a parttalan időben: egy hosszú perccel tetézte az embert." Hogy egyszerre kell felkiáltanom Aradi Jó­zseffel: „— Jaj, ne rám gondoljatok, hanem a messzi orvosnak kell lennünk, hogy az idő pulzu­sát mérve érzékeljük és orvosoljuk a bajokat is. Természettudósnak kell lennünk, hogy épülő-alakuló környezetünkben lépten-nyomon meglássuk az újat, a születőt. Matematikusnak is kell lennünk, hogy felmérjük a távoli szá­zadokat s a messzi századok további útjait. És mindezek mellett költőnek kell lennünk, hogy úgy mondhassuk el külön-külön mind­ezt, ahogy még soha senki. Lesz-e mindany­­nyiunknak, akik a fiatal költők antológiájá­ban debütáltunk, ereje orvosnak lenni, ter­mészettudósnak, matematikusnak — költőnek? Vágya — mindannyiunknak. Törekvése — mindannyiunknak. S megvallom: a legnagyobb öröm, hogy Bal­la Zsófia verseiből, akinek első próbálkozásai éppen a Pionír hasábjain jelentek meg (amelynek állandó munkatársa vagyok) — le­hetetlen külön egy-két sort idéznem. Mert ke­rek egész és egyéni minden ezekben a ver­sekben. Megvallom: a legnagyobb öröm, hogy föl­fedeztem magamat, valóságunkat s az új köl­tőnemzedék egyéni és friss arculatát huszon­hét antológiás­ társam minden versében. Büsz­ke vagyok rá, hogy a huszonnyolcadik lehet­tem, és hogy további kötelezettséget vállalha­tok a nevükben — a nevemben. BOKOR KATALIN

Next