Utunk, 1967 (22. évfolyam, 1-52. szám)
1967-07-21 / 29. szám
2 (Folytatás az első oldalról Otodoxa című folyóiratában. Már ebben az időben tartós barátságot köt Gala Galactionnal, N. D. Coceával és másokkal, akikkel együtt később különböző haladó irányzatú kiadványok munkatársa. Életének ebben a szakaszában a költő gazdag tapasztalatokat szerez, amely tükröződik későbbi művében. Segédvegyészként és laboránsként dolgozik egy cukorgyárban, aztán, hirtelen morális válságba kerülve, időlegesen szerzetes a Cernica kolostorban. De sohasem teszi félre a tollat. 1904-ben V. Demetriusszal együtt kiadja a Linia Dreaptă című hetilapot. Néhány évig külföldön él, Fribourgban, Genfben, Párizsban kézművesként keresi kenyerét, majd visszatér az országba, a munkásmozgalomhoz fűződő Facla és Viaţa socială című folyóiratokba ír, s ragyogó tollával a költészetben és a maro antimonarchikus pamfletekben egyaránt jeleskedik. Maga adja ki a Cronica, Cugetul Românesc, Bilete de papagal című, nagy tekintélynek örvendő időszaki irodalmi lapokat. Költészeti és publicisztikai tevékenysége nagy visszhangra talál kortársainak tudatában, és jóval első verseskötetének megjelenése előtt Tudor Arghezit tartják az egyik legmélyebb gondolkodású költőnek Eminescu után. 1927-ben, amikor az író 47 éves volt, megjelenik a Cuvinte potrivite című kötete, melyet a Flori de mucegai, a Cărticica de seară és a flore követett, amely kötetek végleg méltó helyet biztosítottak Tudor Arghezi eredeti hangjának és nagy egyéniségének a román lírában. Más kötetek, mint a Poarta neagră, az Icoane de lemn, a Tablete din ţara de Kuty, cikkeket és jegyzeteket tartalmaznak, amelyek tükrözik az író bensőséges részvételét a kor társadalmi életében, tiltakozó magatartását a burzsoá társadalom intézményei és erkölcse ellen. Prózai költeményeiben (Ce- ai cu mine, vintule?és Cartea cu jucării), valamint regényeiben (Ochii Maicii Domnului, Cimitirul Buna Vestire, Lina) Tudor Arghezi szintén olyan művekkel jelentkezik a román irodalomban, amelyek kiegészítik sokrétű művészi egyéniségét. A megbecsülés és szeretet, amelyet az író népe iránt tanúsított, különösen kifejezésre jutott a második világháború idején megjelent írásaiban. Tudor Arghezi, akit forró hazafiság hatott át, megértette a román nép történelmi fejlődésének irányát, csatlakozott a hazafias erőknek a nemzeti függetlenségért vívott harcához, írásának teljes hevével és tekintélyével szembeszállt a fasiszta diktatúrával s a hitleri megszállással. A fasizmus és a háború szörnyűse-Románia Szocialista Köztársaság írószövetségesei ellen tanúsított magatartásáért az írót letartóztatták és más hazafias értelmiségiekkel és antifasiszta harcosokkal együtt internálták a Tirgu Jiu-i táborba. A felszabadulás után megjelent versköteteivel (1907, Cîntare omului, Frunze, Poeme noi, Silabe, Cadenţe, Ritmuri, Noaptea), valamint cikk- és jegyzetgyűjteményeivel újabb tanúbizonyságát adta rendkívüli szellemi frisseségének, amelyet a szocializmus évei társadalmi és politikai megújulásai is ösztönöztek. Tudor Arghezi élete utolsó pillanatáig nem tette le kezéből a tollat, páratlanul álló művészetével és egy nagy alkotóművész példájával ajándékozva meg bennünket. A kultúra terén végzett több mint hét évtizedes áldozatos munkájával Tudor Arghezi elnyerte az egész nép tiszteletét és nagyrabecsülését, azét a népét, amely műveiben legnemesebb törekvéseinek és eszményeinek művészi kifejezését ismeri fel. Fejlesztve a román kultúra haladó hagyományait, gazdagítva a nemzeti költészet érzés- és eszmevilágát, plasztikus értékű és páratlan kifejező erejű művészi nyelvet alkotva, a Cuvinte potrivite és a Cîntare omului költője lírájába kortársainak gondolatait és érzéseit foglalta, magasztalva a sorsának urává vált szabad ember alkotógéniuszát. Tudor Arghezi, a tiltakozás költője, aki hevesen leplezte le a társadalmi igazságtalanságot és az ember megalázását a régi rendszerben, a fennkölt gondolkodás, a megismerés nyugtalanságának költője, ugyanakkor megénekelte a munka örömét, amelyet az ember legmagasabb rendű kiteljesülésének tekintett, dicsőítette e föld munkásait és parasztjait. Míg az ország felszabadulása előtt képekbe gyűjtötte az egész nép tompa és keserű fájdalmát, az új rendszer megteremtésének napfényes éveiben a költő részt vett az alkotó munka óriási lendületében, mindenki másnál szebben énekelve meg a román nép hősiességét és szorgalmát, a nagy átalakulások örömét és a szocialista Románia szépségeit. Tudor Arghezi tagja volt a Román Akadémiának, díszelnöke az írószövetségnek, tagja az Országos Béketanácsnak, s a hazafi művész odaadásával és bölcsességével mindig jelen volt a társadalmi életben. Nagy érdemeiért Tudor Arghezit kitüntették a Szocialista Munka Hőse magas címével, a Románia Szocialista Köztársaság Csillaga érdemrend I. fokozatával, más érdemrendekkel és érdemérmekkel, s az Állami Díj kitüntetettje volt. A román nép nagyra értékeli halhatatlan művét és örökre megőrzi Tudor Arghezi ragyogó alakjának emlékét. Románia Szocialista Köztársaság Akadémiája Művelődés- és Művészetügyi Állami Bizottság Irigység és tanulság Az első szó az irigységé: amit mi, tíz évvel ezelőtt indulók elszalasztottunk, azt az utánunk jövők, a mai legfiatalabbak ilyen szépen valóra váltják. Úgy látszik, azóta a kiadó is nagykorúsodott (legalábbis gondolkozásban — hiszen az Ifjúsági Könyvkiadóról van szó), s bölcs belátását igazolja a könyvpiac; a Vitorla-ének* feltétlenül siker —de nemcsak a huszonnyolc fiatal költő kiterjedt rokonsága és baráti köre folytán, hanem aszázhat versnek köszönhetően,elsősorban. Érdemes megállni itt egy pillanatra, a számoknál, s mindjárt a tanulságokkal folytatni gondolatmenetünket. Vajon valóban huszonnyolc költő kéri egyszerre a bebocsáttatást — ha nem is mind a Parnasszusra, legalább a szerényebb, de biztosabb „céh“-be? Azt hiszem, induló fiatalok antológiái kapcsán sosem szabad így feltenni a kérdést. A kötetet összeállító és előszavával is patronáló Lászlóffy Aladár maga sem hisz valamennyi szerző poétává érésében, de fejet hajt (s ez egyenlő a szerkesztői rábólintással) a „tisztes ifjúkori fegyvertények“előtt Lászlóffyt s a válogatáson túli, tulajdonképpeni szerkesztést végző Jancsik Pált tehát igazán nem lehet szűkkeblűséggel megvádolni, bennük az „irigység“ örömmé változott — itt-ott talán túlzott örömmé is, mert valamivel kevesebb név és esetleg több vers bizonyára kiegyensúlyozottabb verseskönyvet eredményezett volna. De távol álljon tőlem a fanyalgás; a Vitorla-ének — ha egészében nézem — nem olyan kötet, amely feljogosítna a fanyalgásra. És hogyan ítélhetnénk meg egy antológiát másként, mint egészében? Persze hogy érdekelnek a már királt Vitorla-ének, Fiatal költők antológiája, Ifjúsági Könyvkiadó, Bukarest, 1967. Tolódó egyéni arcélek is, mégis leginkább a lírai „csoportképére vagyunk kíváncsiak: milyen irodalmunk állapota, közérzete 1967-ben, hogyan tükröződnek eszményei „a legtisztább és legjelentősebb pillanatban“, a pályakezdéskor? Nézzük ismét a számokat. Lehet, sőt biztos, hogy a huszonnyolcból néhányan nem fognak továbbjutni az antológián (akad közöttük olyan is, aki most szerepel először a nyilvánosság előtt — több évvel ezelőtt írt verssel), de maga a tény, hogy ennyien éreznek vonzódást a költészethez — az egészség jele. S a nagyobb számoktól a kisebbek felé közeledve, a felcsillanó vagy éppen igazolt tehetségeket tekintve, aligha túlzás azt állítani, hogy újabb — Kányádiék és Lászlóffyék után talán a harmadik — nagy költői kirajzásnak vagyunk tanúi. Király László már önálló és nem akármilyen, minden évben termő kötettel lépett be a romániai magyar lírába, sőt a Vadásztánc megjelenése óta a költészetét jellemző elszántsággal lép egyre előrébb. (Az itt szereplő versek közül a groteszkbe hajló, mégis lírai Tavasz és Éjszaka s a kötet címét joggal viselő Vitorla-ének maradt számomra emlékezetes sokadik olvasásra is.) Farkas Árpád érzelemgazdagsága vitathatatlan esztétikai szinten jelentkezik ebben az antológiában. A régebben, még Szőcs Kálmánnal együtt indult, de több buktatóval találkozó Hodos László lírája most jut el az első eredményekhez. Kenéz Ferenc érdekes „képkivágásai“ sok kellemes meglepetést sejtetnek, amelyek maholnap már nem is mennek meglepetésszámba. A fegyelmezett Magyari Lajos, „a nyugtalanság lobbanásait“ szép szerelmes versekben kimondó Szabó Barna, a poézisre ösztönösen rátapintó Miklós László, a köznapi dolgokra költőien reagáló Mandics György és Cseke Gábor — olyan névsor, amelyet meg kell jegyezni. Az ő nevük azonban többékevésbé ismerősen cseng a folyóiratok versanyagában tallózók előtt. Az antológia egyik igazi, új felfedezése a ma is csak tizennnyolc éves (a kötet szerkesztésekor mindössze tizenhét esztendős) Balla Zsófia: formaérzéke és naivul-természetes látása, a gyereklány elálmélkodása a dolgokon friss hang ebben a könyvben, egyik társáéhoz sem hasonló. Eredeti egyéniségnek ígérkezik a jóval nagyobb tapasztalattal és tudásanyaggal rendelkező, gondolatokkal küszködő Aradi József, akiről talán még korai volna megjósolni, hogy költő lesz , de író mindenképpen. Nem tudni, egyszeri találat-e, vagy lesz folytatása, mindenesetre a Vitorla-ének hatásos darabjai közé tartozik Apáthy Géza Hemingway-e és Cseke Péter megrázó emlékezése apjára (Nem tudom). A tehetségek gyors és tömeges kibontakozása mellett ez a megvesztegethetetlen őszinteség-igény is hozzátartozik irodalmunk említett közérzetéhez. Bármelyikük ars poeticáját nézzük — és ugyancsak nézhetjük, minthogy (érthetően) a kötet nagyobbik felét ezek adják —, az őszinteség a felelősségérzettel társul. Felelősség mindenkiért, az erősekért (Király László: Gyermekkori útlevél) és az elesettekért, „a nagy robogások rostáján“ kihullt életekért (Farkas Árpád: Cipőfűzőárus), a jelenért („ez a múlt és jövő közötti örök jelen“ — írja Kenéz az antológia hangadó versében: 21 éved mellé), a múltért és a jövőért. Amit Kenéz Ferenc még kissé harsány-publicisztikusan fogad meg, azt Farkas Árpád árnyaltabb lírában tudja kifejezni; az Üzenet, e verseskönyv egyik legszebb, reprezentatív antológiába is beillő költeménye, múlt és jelen, apák és fiúk viszonyát a leglényegesebb ponton ragadja meg, anélkül, hogy valami szándékolt nemzedéki különállást hirdetne. A „jó férfiak — úgy ötvenévesekéhez szól, teljes tisztelettel és megértéssel, amelyért cserébe ő is megértést kíván. Jó férfiak, én mondom, meglehet, hogy virrasztanánk mi is de másfajta álmot szabtak, másfajta háborút arra, kinek most kezdődik meg a múlt. Bensőbb csatateret a homlokok alatt, hogy simítsuk hitté itt benn a ráncokat. Puskaport a hitnek, de ne fojtsa a füst, mikor jobban szemünkben, mint izzó vadezüst. A hit persze nem jár kétely nélkül — de Aradi Józsefnek van igaza: „Nincs jogunk késni az élő gondolattal.“ Az emberekkel együtt élni — ahogy Hodos László vallja — tanulni kell, tanulni kell tőlük, a „jó férfiaktól“, állani kell a próbát. Velem tettek próbát, így emberi próbát, s nézték bal kezemet jobb kezemmel most már hogy cserélem én ki. Amint ez a Hodos-idézet is jelzi, a keresés, a nyugtalanság ellenére — vagy inkább éppen ezért — a fiatalok állják az emberi próbát. De állják-e a művészit is? E tekintetben nyilván kevésbé lehet általánosítani — már csak azért is, mert fejlődésük különböző fokán álló versírók kerültek az antológiában egymás mellé: harminckét éves újságíró a legidősebb köztük, Balla Zsófia a legfiatalabb a maga tizennyolc évével és középiskolai tanulmányaival. Értékeiket és a hiányokat (legyenek azok tehetségbeliek vagy tanulással pótolhatók) a kritika külön-külön veheti majd csak számba. Van azonban valami, ami elgondolkoztató: Lászlóffy Aladár az előszóban megpróbálja ugyan kivédeni a formai egyoldalúság vádját, mégsem lehet olyan könnyedén átsiklani a sok egyforma hangvételű szabad versen. Nem a szabadverset kifogásoljuk — nem is a kötött formájú verseket hiányoljuk, mint Lászlóffy sejteni véli —, hanem azt, hogy e kötetben elég sok olyan szabadverset találni, amely igen keveset árul el szerzője egyéniségéről. A magyarázat eléggé kézenfekvő: ma „modern“ szabadverset írni semmivel sem másabb, mint mondjuk az ötvenes évek elején Petőfi-utánérzést. Ne tévesszük hát össze a szabadverset (bizony, felbukkan itt egy-két Lászlóffy-utánérzés is!) a modernséggel és a tehetséggel. Ez persze nem kisebbíti az antológiában szép számmal jelen lévő igazi tehetségek érdemeit. Márpedig a Vitorlaének alaphangját ők adják meg. KÁNTOR LAJOS veletek. UTUNK NEM ELSIRATNI KELL ŐT hanem felismerni. Befejezte Művét, elkezdte öröklétét. Kifeszített vitorlákkal siklott át az immár befejezett jelenből a folyamatos jövőbe: az Alkotó pihen, a Mit forog. Újra gazdagabb lett a teremtés egy fényes csillaggal, amely ezentúl sohasem huny le egünkről. Remegő szárnytollakkal ágaskodnak az író-inas szavak, hogy perzselő szenvedélyű szelleméhez felérjenek, ám ugyanakkor félve is, mert Rá, aki annyi mindenre illő igéket talált, nehéz megfelelőt lelni. Csodálatos hatalommal igazodott el a világ örökölt és gyarapodó bonyolultságaiban. Avagy nem volt-e e maga is a fel- és megoldódott bonyolultság ugyanakkor? Titkokat bátran felfejtő Mágus volt. Aki, ha kellett, szavak kemény páncéljába öltözve támadt a rosszra. Aki, ha nem akarta is, szavak bársonyos pólyájában ringatta a szépet. Úgy tűnik, megfejtett egy talányt: a költő lélegzetvételével is teremt. Kegyes volt hozzá a sors mindenképpen. Szenvedést kellő mennyiségben, örömöt halmazával zúdított rá — csak a tollért kellett kinyújtania a kezét. Hetven éven át rótta ragyogó sorait, szinte egymaga újrateremtvén a román nyelvet és költészetet. A legigazibb oltáriszentséget, a szenvedő, lázadó, munkában felmagasztosuló Embert mutatta fel a világnak hasoníithatatlan érzékenységű költői alázatával. Mindenki tudja: az utolsó pillanatig dolgozott. Mintha ezzel is szigorúan arra figyelmeztetett volna bennünket, hogy csak az tud az utolsó pillanatig dolgozni, aki az első pillanattól kezdve ezt teszi. Élete utolsó éveiben — hány esztendő óta? — elüldögélhetett volna egy-egy remek könyve fölött merengve. Amig ismeretlen magasságokba szárnyaltató erők sugárzására rendeltetett. Tíz évvel ezelőtt egyszer jártam nála. Talán nem is illik ezt elárulni , hiszen az ő kapuján már akkor milliók kopogtattak. Csak azért kell megemlítenem, mert fiatalságot tanulni, a fiatalság varázsforrásában megmerülni nyitott birodalom marad költészete ezentúl is. Könyveinek lapjairól úgy süt az élet szeretete, mint ahogy átsütött a szerelem forrósága Jácint diakónus szerzetesruháján. Tudor Argheziről soha sem lehet múlt időben beszélni. Halála nem befejezés, hanem új bekezdés. Hiába halmoznánk el a legválogatottabb tisztelgő jelzőkkel — bőséggel áradó kincseinek ragyogását fel nem idézheti egy is. Felismerni kell őt, nem elsiratni. PANEK ZOLTÁN LÉTAY LAJOS cikkének folytatása az első oldalról színre azokat, akik ártatlan szívvel eltakarítják régi világok maradványait, ennek az erőnek a tudatában épít régi helyett újat, görget villámokat s kősziklákat, hajol óvó gyöngédséggel virágszirmok, bogarak fölé, s magasodik fel az univerzumig ... Élete gyönyörű példaként sugárzik felénk. Példaként arra, hogyan kell szeretni a földet, amelyen születtünk, s amelyhez végül is, darvak szárnyaival vállunkon, megtérünk. Példa ez az élet arra, hogyan kell szeretni s szolgálni a népet, melyből kisarjadtunk, amely felnevelt, úgy azonosulni vele, ahogyan ő Furulyaszó című gyönyörű versében, hogy út legyen hozzá mindig a szív, út, melyet eső ver, por leng be, úgy, hogy ösvény legyen a fák alatt, szőlők, falak fele, humusz legyen apró csirák fölött... Példakép számunkra ez az élet, harcával és hitével az elnyomottak ügyében, gyűlöletével és haragjával mindenfajta elnyomás és becstelenség ellen, érzékenységével és szeretetével minden iránt, ami szép, nemes, emberi. Gazdag, szinte felmérhetetlen örökséget kell számbavennünk utána, olyan birodalmat, amelynek a határai térben és időben egyaránt a végtelenbe vesznek, amelynek minden végében, minden érintésre muzsika rendül meg. Olyan költészetet veszünk örökbe utána, mely magába foglalja a múltat, annak legjobb hagyományait, a jelen szép küzdelmeit és diadalait, a jövő ígéreteit és igézetét. Egy népből fakadt géniusz népe számára megművelt csodálatos költői világa maradt reánk utána. S ha most megkérdem magamat, mire kötelez engem is ez a nagyszerű örökség, e már mindörökre halhatatlan élet, tudom, csak ezt felelhetem: tovább énekelni az ő példájára e tájak s emberek — az Ember diadalmas énekét. LÁSZLÓFFY ALADÁR cikkének folytatása az első oldalról utódok számára kincset jelentő könyvek, gyöngyszemek kihordásával gyászolta, akinek most is olyan csendesen és természetesen vette ki kezéből a tollat a vég, ahogy csak jól végzett s befejezett munka után a nyári est ezerhangulatú, nagytávlatú csendjében szokta letenni szerszámát az alkotó ember. És aludni tért. „Tudor Arghezi (1880—1967)" — ezt a fejfára és tankönyvlapra kerülő végességet, mely megmérhető, mint egy ember magassága, mint a reá szabható koporsó hoszsza, úgy öltötte fel, mint mindennapi köntösét, ahogy illett népe hű fiához, a legszerényebb zsenihez, akit valaha hátán hordott e földdarab. Egyedül az életét vitte magával, mindent népének, utókorának hagyott, minden lélekmélyi titkot fennszóval kimondott. Egy csendes estén becsukta szíve ablakát. S a halál üvegfalán túl már látszik a halhatatlanság. (7 vallomás !0 Megvallom őszintén... De nem. Nem is azt akarom megvallani, hogy kissé elszomorít az idő gyors múlása, az évek robogórohanó ritmusa és a legtitkosabb bensőmben állandóan vívódó kérdés: mit tettem eddig? És: mit tehettem volna. De hagyjuk ezt. Megvallom őszintén... Igen, azt vallom én is, hogy „Az értelmet kerestem a köröttem alakuló mindenben", mint Paizs Tibor. Hogy én is, akárcsak Kenéz Ferenc „A jövőbe előre gondolat-rakétákat küldök hogy fölfedezzék a talajt, ahová a legbiztosabban teheti következő léptét az emberségem." Hogy ott érzem magam egy percre Hemingway mellett Apáthyval, amikor ......célzott. A dörgés időtlen visszhangzik már a parttalan időben: egy hosszú perccel tetézte az embert." Hogy egyszerre kell felkiáltanom Aradi Józseffel: „— Jaj, ne rám gondoljatok, hanem a messzi orvosnak kell lennünk, hogy az idő pulzusát mérve érzékeljük és orvosoljuk a bajokat is. Természettudósnak kell lennünk, hogy épülő-alakuló környezetünkben lépten-nyomon meglássuk az újat, a születőt. Matematikusnak is kell lennünk, hogy felmérjük a távoli századokat s a messzi századok további útjait. És mindezek mellett költőnek kell lennünk, hogy úgy mondhassuk el külön-külön mindezt, ahogy még soha senki. Lesz-e mindanynyiunknak, akik a fiatal költők antológiájában debütáltunk, ereje orvosnak lenni, természettudósnak, matematikusnak — költőnek? Vágya — mindannyiunknak. Törekvése — mindannyiunknak. S megvallom: a legnagyobb öröm, hogy Balla Zsófia verseiből, akinek első próbálkozásai éppen a Pionír hasábjain jelentek meg (amelynek állandó munkatársa vagyok) — lehetetlen külön egy-két sort idéznem. Mert kerek egész és egyéni minden ezekben a versekben. Megvallom: a legnagyobb öröm, hogy fölfedeztem magamat, valóságunkat s az új költőnemzedék egyéni és friss arculatát huszonhét antológiás társam minden versében. Büszke vagyok rá, hogy a huszonnyolcadik lehettem, és hogy további kötelezettséget vállalhatok a nevükben — a nevemben. BOKOR KATALIN